I don't think you've ever looked more beautiful - Crissy & Cole

Hihetetlen, de még mindig abban az álomvilágban szeretnék élni, ahol két ember, aki szereti egymást örökké együtt marad, míg a halál el nem választja őket. Hihetetlen ugye? Cole most biztos azt mondaná, hogy túl naiv vagyok, s ideje lenne már felnőni. Annyira nagy baj, hogy még mindig szeretnék hinni a tündérmesékben? Mégis ennek ellenére próbáltam realistán látni a dolgokat és bele törődni abba, hogy Cole biztosan nem akar majd elmenni velem a bálba, máshogy pedig nem tudok jelen lenni. Mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődtem mindezek után, hogy mindvégig tévhitben éltem, hogy a szobámban találtam egy nagy ajándékdobozt. Meglepett, sőt ledöbbentem mikor megpillantottam mit is rejtett a doboz. Esküdni mernék, hogy ilyen szép ruhát még életemben nem láttam, sőt nem is hittem volna, hogy ilyen jó ízléssel rendelkezik, azt pedig pláne nem, hogy így szeretne meginvitálni a bálba. Hirtelen pír szökött az arcomra, mikor a ruhát magam elé tartottam és hosszú - hosszú ideig csak néztem magam a tükörben. Őszintén fogalmam sincs, hogy hányadán is állunk most egymással, mégis örültem annak, hogy velem akarja tölteni a mai estéjét. Miközben a bálra készülődtem mindvégig valami furcsa megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába, izgultam és egy kicsit zavarban is voltam, sőt tartottam is attól, hogy mi vár még rám.  
Mindvégig zakatolt a szívem, ahogy egyre közelebb és közelebb értem a bálteremhez. Tekintetemmel utána kutakodtam, aztán megpillantottam. Ábrázatából ítélve nagyon is tetszett neki a látványom, már csak attól is halvány pír szökött az arcomra, hogy láttam milyen elégedett pillantásokat vetett rám.
- Ezt ugye csak azért mondod, mert a ruhát te választottad?  - Kérdeztem, miután bele karoltam. - Egyébként köszönöm, nagyon tetszik. - Tényleg nagyon szép a ruha, habár dacból végig futott a fejemben, hogy mégsem ezt a ruhát fogom ma felvenni, de azért mégis csak szerettem volna a kedvében járni.
- Nekem kellene egy ital, valami erős, de gondolom itt nem fogok olyat találni, de téged ismerve biztosan rejtegetsz egy flaskát a belső zsebedben. - Egyébként nem szokásom inni, eddig mindig jó kislány voltam, de most nagy szükségem lenne néhány kortyra, hogy legalább leplezni tudjam zavaromat. Elmondhatatlanul zavarban vagyok, remélhetőleg nem túl feltűnő számára. Ez azért mégis csak az első bálunk együtt. Ez mégis csak jelent valamit, igaz?

Izgulok. Szívverésem a szokásosnál is szaporább mikor a közelében vagyok. Cole valamiféle megmagyarázhatatlan hatással van rám. Már csak azt kellene tudom, hogy akkor is ennyire izgulnék a közelében, ha nem lennék annak tudtában, hogy rövidke időn belül a felesége fogok lenni? Megannyi kérdés lappang bennem, amikre sajnos már sosem fogok választ kapni. Egyszerűen csak bele kellene tudnom törődnöm a sorsomba. Elfogadnom, hogy minket egymás mellé rendeltek. Most is kedves velem, elhívott a bálra, pedig egyszer sem említettem neki, hogy szeretnék jönni, sőt volt olyan figyelmes, hogy egy csodálatos ruhával is megajándékozott. Mégis túl feszült vagyok ahhoz, hogy annyira hálás legyek vele, amennyire megérdemelné.
- Sajnálom. - Bűnbánóan néztem fel sötét szempárjába. - Még mindig nem igazán tudom, hogy hogyan kellene hozzád viszonyulnom... - Lesütöttem szemeimet. Túl sok minden történt közöttünk mostanában. Túl sokszor voltam vele szemben elutasító, pedig Cole többet érdemelne ennél.
- Túl önző vagy ahhoz, hogy adj belőle? Vagy ez már a leendő féltő férj, aki nem szeretné, hogy a jövendőbeli felesége lerészegedjen? - Nem is akartam a sárga földig inni magam, mindössze szűkségem lett volna némi folyékony bátorságra.
- Ha nem akartam volna itt lenni veled, akkor most nem lennék itt. - Csak, hogy letisztázzuk. Itt akartam lenni, vele. Főleg, hogy Cole volt olyan figyelmes és meglepett a rajtam lévő gyönyörű ruhával. Vajon saját maga választotta ki?
Menet közben hirtelen az egyik sötétebb sarokban megpillantottam Piton professzort. Ajkaim önfeledt mosolyra húzódtak, ahogy felelevenedett bennem a lebukásunk emléke, hogy szó szerint rajta kapott minket a szekrénybe. Vajon az eddigi évei alatt mindent látott már, vagy mi tudtunk számára valami újat mutatni?
- Szeretném, hogy tudd, hogy el sem tudom képzelni mennyire szeretnél most máshol lenni, bárhol csak ne itt... Mégis itt vagy miattam. Köszönöm Cole. - Kissé bátortalanul, de mégis közelebb hajoltam hozzá, hogy arcára csókot leheljek. Azt hiszem jelen pillanatban ez a legtöbb adott körülmények között, amivel ki tudom fejezni hálámat.

Egy egészen röpke pillanatig végig futott a fejemben az a gondolat, hogy vajon mindenki más úgy érez a kirendelt párjával kapcsolatban, ahogyan én? Aztán elég volt egyetlen egy pillantást vetnem a körülöttünk lévő diákokra és nem csak savanyú képeket láttam, hanem tényleg voltak, akik boldogoknak látszottak egymás mellett. Mi valaha is fogunk így mosolyogni egymásra?
- Mi van akkor, ha fordítva fog elsülni, ha te részegedsz le? – Azért remélem nem azért fog inni, ha fog, mert már alkohol nélkül képtelen elviselni a társaságomat. Beismerem nem úgy bántam vele, ahogyan megérdemelte volna, mert visszatekintve Cole nagyon is igyekezett a magad módján.
- Én csak… - Levettem a drága professzorról tekintetemet, hogy a párom szemébe tudjak nézni, de képtelen voltam abba hagyni a mosolygást.  - Eszembe jutott a szekrény. – A közelsége… na és az, ahogy a köntösöm elárult. Mintha minden kis véletlen aznap azért történt volna, hogy mi közelebb kerüljünk egymáshoz, persze leszámítva azt, hogy Piton közbeavatkozik.
- Hm, azt kell mondanom, hogy nagyon is dögös pingvin vagy. – Elismerően mosolyogtam rá. Nekem tetszik az, amit látok. Sőt, nagyon is vonzónak találom és sose vele volt bajom, vagy a személyiségével, mert annyira, de annyira vonzó még a rossz fiús énje is. Nekem csak az nem tetszik, hogy valaki más akarja megmondani, hogy a hátralévő életemet vele kell leélnem. Gondolom ez az egy valami, amiben egyet tudunk érteni egymással.
- Azt szeretném, hogy te is élvezd. – Kék szempár találkozott a kékkel, miközben óvatosan megfogtam a kezét.
- De tudod mit? Ha annyira nem akarsz itt lenni, akkor nem kényszerítelek rá. Akármit csinálhatunk… Ha akarsz elmehetsz innen, vagy velem, vagy nélkülem. Egyébként sem hiszem, hogy szeretnél velem táncolni, sőt abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudsz-e táncolni, szóval talán még így is én járok jobban, megúszom, hogy tánc közben rálépj a lábamra. – Nem hibáztatnám azért, ha most szó nélkül hátat fordítana nekem és elsétálna, igaz rosszul esne, de elfogadnám, hogy így döntött, hiszen már megint én voltam, aki lehetőséget adott neki arra, hogy meghátráljon. Én csak… Tényleg azt szeretném, hogy azért legyen velem mert azt szeretné, nem pedig azért, mert úgy hiszi, hogy ezt kell tennie.

- Miért lehet ez? Hm, talán azért, mert mégsem vagyok olyan jó kislány, mint ahogyan mások gondolnak. – Engem mégis jobban érdekel az, hogy a minisztérium miért pont minket rendelt egymás mellé. Úgy gondoltam, hogy teljesen egymás ellentétei vagyunk, de már ebben nem vagyok annyira biztos, mint eleinte.
- Szerintem akármennyire jól viselkedhetnék az óráin, de sosem fogja elfelejteni, hogy hogyan kapott rajta minket. – Halkabban kezdtem beszélni, mivel nem akartam, hogy bárki meghallja azt, hogy miről beszélünk. - Biztos vagyok benne, hogy nem hiszi el, hogy csak beszélgettünk. - Ha jól emlékszem, akkor inkább vitatkoztunk mikor meghallottunk a lépteket, amiért bemenekültünk a szekrénybe… Túl közel voltunk egymáshoz, és talán ha nem nyitott volna ránk, akkor nem csak beszélgettünk volna.
- Nekem tetszik. Más, vagy, mint máskor, de ehhez is hozzá tudnék szokni. – Elegáns, de mikor farmert és pólót visel, abban van valamilyenféle rossz fiús megjelenés, ami különösen vonzó hatással van számomra.
- Mennyire fuldokolsz? Esetleg még szájból szájba lélegeztetésre is szükséged lehetne? – Sokat sejtető mosollyal flörtöltem vele, miközben mutató ujjammal végig simítottam csokornyakkendőjén.
- Eddig valamilyen furcsa okból kifolyólag csak veled voltam büntetőmunkán. – Nem különös? Mert szerintem ez egyáltalán nem véletlen.
- Én… - Felsóhajtottam, de ez csak időhúzás volt részemről, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat, na meg persze a bátorságomat. - Sajnálom. Erről az egészről nem te tehetsz, de mégis téged hibáztattalak. Szóval ígérem, hogy nem fogok annyira elviselhetetlen lenni, mint eddig voltam. – Egyedül csak a rendeletet tudom hibáztatni, Cole pedig a körülményekhez képest mindig rendes volt velem. Hiába vagyunk rákényszerítve a házasságra, de így is meg van közöttünk az a bizonyos vibrálás.
- Ez nagyon kedves gesztus volt a részedről. – Mosolyogva beszéltem hozzá, de mielőtt még bármit mondhatott volna összekulcsoltam ujjaimat ujjaival. - Ha jól tudom egy ilyen rendezvényen nem csak beszélgetni szoktak, hanem táncolni is. Csak egy táncot kérek, aztán csinálhatunk valamit, amivel kiérdemeljük a büntetőmunkát. – Bájosan mosolyogva mondtam, habár fogalmam sincs, hogy mi fog rám várni még a mai este folyamán.  

- Pomona Bimba házvezetőtől csak jobb lehet, de meg ne haragudj, de semmi pénzért nem lennék Mardekár ház tagja. - Köztudottan a Mardekár ház tagjai elég kegyetlenek és gonoszak. Nem véletlenül volt Voldemort is tagja ennek a háznak. Habár nem az én tisztem, hogy bárki felett is ítélkezzek.
Legnagyobb sajnálatomra Cole annyira elvan azzal, hogy utálja a rajta lévő nyakkendőt, hogy észre sem veszi, hogy mennyire szemérmetlenül igyekeztem vele flörtölni.
- Azt hiszed, hogy szeretném, hogy meghalj? – Sértetten kérdeztem vissza, sok mindent szeretnék, de ez nem tartozott közéjük, ilyenre sosem vágynék.
- Talán veled is tudom majd olyan életet élni, amit mindig is szerettem volna. – Amíg nem próbáljuk meg addig nem is tudhatjuk meg. Adnunk kell egy esélyt egymásnak, ahogyan a közös jövőnknek is. Nem várhassuk el egymástól, hogy szerelemben boldogan éljünk, míg meg nem halunk, de azért nem kellene ellenségként leélnünk egymás mellett az életünket.
- Ha én annyira jó kislány lennél, mint ahogy hiszel, te pedig annyira rossz fiú vagy, mint ahogy mindenki gondol, akkor mégis hogyan sikerült egymás mellett kikötnünk? – Közhelyes módon a minisztérium hisz még abban, hogy az ellentétek vonzzák egymást? - Azt hiszem valaki hatalmas hibát követett el velünk. Te nem így gondolod? – Ha hiba, ha nem, egészen kezdem megkedvelni, de természetesen ezt nem hogy neki, még magamnak sem vallanám be.
- Mindketten tehetetlenek vagyunk. De megpróbálhatjuk ebből is kihozni a legjobbat. – Lázadozhatunk a rendelet ellen, de esetleg megpróbálhatnánk megbarátkozni vele.
- Azért kaptam ezt a ruhát, mert szerinted tökéletesen illik hozzám, vagy inkább azért, mert jobban szeretnél a ruha nélkül látni? – Tánc közben túlságosan közel került hozzám, túl közel és ismét képtelen vagyok józanul gondolkozni. Tekintetem túl gyakran téved ajkaira, mégis hogyan tudok ennyire epekedni egyetlen egy csókért?

Mikor jön már el végre az a pillanat, mikor Cole képes lesz a nőt is felfedezni bennem? Mert nekem úgy tűnik, hogy ha rám néz csak egy kislányt lát, aki még talán a saját árnyékától is képes lenne megijedni.
- Azt hiszed, hogy félnék? – Mindössze csak nem szimpatizálok a Mardekár ház tagjaival. Tapasztalataim szerint a legtöbb Mardekáros gonosz és kegyetlen, Cole mégis valami végett pont ebbe a házba került. Az egy dolog, hogy rosszfiú, de nem hinném kegyetlennek, vagy csak nem ismerem eléggé ahhoz, hogy meg tudjam mondani, hogy valójában milyen.
- Köztudott, hogy nem rajongok a rendeletért, de azt sosem akartam, hogy meghalj csak azért, hogy ismét élni tudjam a saját életemet. – Sosem akartam a halálát és biztosra veszem, hogy a közeljövőben sem szeretném azt, hogy már ne tartozzon az élők közé.
- Inkább ebben hiszek, mint abban, hogy reménytelen a közös jövőm veled. – Eddig túl negatív volt a hozzáállásom, sőt gyakran a rendelet iránt érzett dühömet rajta vezettem le, pedig nem ezt érdemelte volna tőlem. Akárhogy is nézzük velem együtt Cole is csak egy áldozat.
- Tudod, nekem van olyan különleges képességem, hogy a legrosszabb dologból is próbálom a lehető legjobbat kihozni. – Ha pedig már tényleg nincs más választásunk, akkor miért vitáznánk és utálkoznánk? Nagyon, de nagyon sok évet ki kell bírnunk egymás mellett, hát akkor miért ne koncentrálnánk inkább azokra a dolgokra, amiket mindketten szívesen művelnénk együtt?
- Taktikát váltottam. Oh, a nők gyakran meggondolják magukat. – Próbáltam neki szabad teret adni, amíg nem kell elvennie feleségül, de egyszerűen nem ment, zavart, hogy mással láttam. Sokkal jobban zavart, mint kellett volna.
- Nos, akkor láthattál benne. Remélem, hogy tetszik az, amit látsz. – Láttam hogyan nézett rám, mikor lesétáltam a lépcsőn, de még mindig nem tudom mire vélni. Talán csak azon lepődött meg, hogy tényleg felvettem a ruhát, ahelyett, hogy már csak dacból is ellenkeztem volna vele.
- Mindössze csak szemügyre akartam venni azt, ami az enyém. – Annyira abszurd, hogy már most azt mondhatnám, hogy elvileg az övé vagyok, ahogy ő is az enyém.

- Tudod, egészen úgy beszélsz, mintha ismernél. Egyáltalán tudsz bármit is rólam? – Nem kötözködni akartam, sem pedig belekötni, de tényleg meglepő volt, hogy miféle véleményen van. Talán igaza is van, de persze ezt inkább nem hangoztatnám.
- Túl jól lennék hozzád, csak mert nem akarom a halálodat? Tíz év házasság után már máshogy fogod gondolni. – Ha akarnám, akkor megkeseríthetném az életét, mint a felesége, de nem vágyok olyan életre, ahol minden egyes nagy egymás torkának ugrunk. Szeretném, ha meglenne köztünk a harmónia.
- Nem vagyok naiv, inkább bizakodó. Te nem szeretnéd, hogy végül minden jóra forduljon? – Ez mégis csak a mi életünk és nem egy film, ahol mindig boldog a befejezés, de szeretnék hinni abban, hogy a kényszer hatására is valahogy képesek leszünk együtt megtalálni a boldogságot.
- Nos, ha beválik ez a taktika, akkor nem szándékozok másikkal előhozakodni. – Sőt, szerintem nem is tudnék, ez a két véglet van. Vagy harcolok a rendelet ellen teljesen feleslegesen, vagy inkább megtanulok valahogy beletörődni, inkább az utóbbit választanám jelenleg.
- Legalább nem fogsz mellettem unatkozni. – Villantottam rá egy sejtelmes vigyort. Mert ugye, ha nem vagyok kiszámítható, akkor nem is tudja kitalálni, hogy mi lesz a következő lépésem, szóval nem is sejti, hogy mire készülök.
- Egy egészen kicsit ijesztő, hogy ennyire tisztában vagy a méreteimmel. – Tényleg tökéletesen áll rajtam a ruha, sőt imádom, pontosan illik a szemem színéhez, s a halvány bőrömhöz.
- Ez mindkettőnk számára új. – Mégis ezzel meg kell barátkoznunk. – Az enyém vagy, én pedig a tiéd. – Ezzel nem arra akarok célozni, hogy egymás tulajdonai lennénk, de nem sokára elmondhatjuk magunkról, hogy házastársak vagyunk.
- Csak, hogy tényleg azt tudd mondani, hogy kiszámíthatatlan vagyok. – Szerintem erre nem számított, elvégre nekem is csak percekkel ezelőtt született meg az elhatározás arról, hogy megteszem. Megcsókoltam. Nem tartott sokáig, hiszen a tanáraink figyelnek minket, de azért ajkaink mégis egymásra találtak.

- Úgy hiszem, hogy egyvalakit mégis csak közel kell engednem magamhoz. - Találós kérdés: Ki is lehetne az a bizonyos személy? Hát persze, hogy Cole. Elvégre idővel el fog venni feleségül, majd egy fedél alá is fogunk kerülni és úgy tartják, hogy lakva ismerik ki egymást az emberek. Mi pedig szép lassan ki fogjuk ismerni egymást, megtudjuk a másik jó és rossz tulajdonságát is egyaránt.
- Kértelek én arra bármikor is, hogy változz meg, akár miattam? – Szerintem egy szóval sem, úgy kell elfogadnunk egymást, amilyenek vagyunk, idővel biztosan menni is fog. - Mi van akkor, ha összeveszünk? Legalább nem fogunk unatkozni, de végül majdcsak kibékülünk. – Az biztos, hogy lesznek kisebb-nagyobb vitáink, de végül biztosan meg fogjuk oldani a helyzetet.
- Első lépésként beérem azzal is, hogy megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni, hogy nekünk miért is kellene együtt lennünk, és megpróbálnánk kedvelni egymást. – Nem akarok sokat, ugye? Ez az egyik első lépés, amit meg kellene ahhoz tennünk, hogy végül minden jóra forduljon.
- Szokjak hozzá? Szóval ezt értsem úgy, hogy számítsak még efféle meglepetésekre? – Mert ez a ruha tényleg gyönyörű, de nem várhatom el tőle, hogy időközönként ilyen ajándékokkal halmozzon el. Habár tényleg kedves gesztus volt tőle, na meg az is, hogy gondolt rám és eljött velem a bálba.
- Számítottál arra, hogy megcsókollak? – Meglepetten kérdeztem vissza miután ajkaink elváltak egymástól. Nem szoktam csak úgy megcsókolni, de ehhez is hozzá kellene szoknom, hogy mi ilyen közelségbe is fogunk egymáshoz kerülni, sőt még ennél is közelebb.
- Itt túl sokan vannak ahhoz, hogy mással is elő tudjak hozakodni. – Suttogtam egy sejtelmes mosollyal arcomon. Most először érzem úgy, hogy kezdünk egymás felé nyitni, hogy mindketten készen állunk arra, hogy közeledjünk egymáshoz.

- Küzdhetnék ellened minden erőmmel, de jobb lesz mindkettőnknek, ha bele törődők a sorsomba. – Nem arra kellene koncentrálnom, hogy a minisztérium szinte úgy tekint rám, mint egy tenyészkancára, akinek szülnie kell két gyereket a varázslóvilág fennmaradása végett. Végül is van közöttünk némi kémia, ami talán elegendő lesz ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz különösebb erőfeszítések nélkül.
- Naiv lennék, hogy hiszek abban, hogy a házasságunk első évét kibírjuk anélkül, hogy Cruciatus átkot küldenénk egymásra? – Tisztában vagyok vele, hogy ez a főbenjáró bűnök egyike és iszonyú kínzó hatású, de viszont azt nem ígérhetem, hogy néha nem használnám fel ellene a varázsló tudásomat.
- Mindössze próbálok optimista lenni. Tisztában vagyok azzal, hogy számtalan hullámvölgy elé nézünk még, de nem tudok olyan nyomós okot felhozni, amiért ha még össze is veszünk ne tudnánk kibékülni egymással. – Valószínűleg azért, mert még fogalmam sincs, hogy milyen a házas élet, de nem is olyan sokára megtapasztalhatom. Még ha nem is terveztem ilyen fiatalon férjhez menni.
- Ahogy akarod… Szóval szinte biztos vagyok abban, hogy kedvelsz legalább egy kicsikét, ha már hajlandó voltál miattam eljönni a bálba csak, hogy boldoggá tegyél ezzel. Na és a ruha… Ha nem törődnél velem, akkor nem is leptél volna meg vele. – Elég volt ennyi a mesélésből, vagy szeretne ennél is többet hallani?
- Érdekes, ez rólam is elmondható. – Akkor úgy tűnik egymással kapcsolatban soha semmiben sem lehetünk eléggé biztosak.
- Hm, nincs mit tenni, a következő csókomat akkor úgy kell időzítenem, hogy még csak ne is számíts rá. – Hiszen az szinte elkerülhetetlen, hogy legyen következő csókunk.
- Hogyne, legalább nem kell tovább elviselnem az árgus pillantásokat. – Valamiért úgy érzem, hogy mindenki minket figyel, biztosan azért mert hihetetlen, hogy megjelentünk együtt a bálon, mindazok után, hogy mennyire igyekeztem magamtól távol tartani.

Most miért nem tud zavarni, hogy úgy beszél, mintha legalább egy kicsit is ismerne? Talán azért, mert tényleg igaza lehet? Azt hiszem ez a kiváltó ok, amiért nem dacolok vele szokásomhoz híven, mindössze csak nagyot bólintok, ezzel is némám kifejezve azt, hogy igaza lehet.
- Engem nem az érdekel, hogy milyen tudnál lenni, hanem az, hogy milyen vagy most. – Szinte alig tudok róla valamit és gondolom érthető, hogy többet szeretnék róla tudni, ha már a férjem fog lenni. Ismerni szeretném legalább egy kicsit mielőtt az oltár elé állok vele az oldalon.
- Látod? Úgy tűnik, hogy tökéletesen kiegészítjük egymást. – Eleinte azt hittem, hogy egy hatalmas tévedésnek köszönhető, hogy minket egymás mellé rendeltek, de mára már kezdem belátni, hogy talán tényleg Cole az ideális férjjelölt a számomra.
- Sokkal jobb. Ki hitte volna? Képes voltam kihúzni belőled egy beismerő vallomást. – Nem is tudom, talán ez nevezhető női megérzésnek, de az nyilvánvaló, hogy tényleg törődni próbál velem. Naiv vagyok, ha azt hiszem, hogy nem csak a rendelet véget teszi mindezt? Mert neki alapból csak annyi dolga lenne, hogy elvesz feleségül, azt a rendelet nem írja elő, hogy el kell vinnie a bálba és csodálatos ruhával kell meglepnie.
Ez most amolyan Cole féle biztatás akart lenni? Hiszen egyáltalán nem tiltakozott az ellen, hogy legközelebb is megcsókoljam, sőt! Ezek szerint akarja, hogy ismét megtegyem, hogy ajkaink újra találkozzanak?
- Köszönöm. – Meglepetten néztem rá, ahogy a zakóját vállaimra terítette. - Ez egészen meglepő gesztus volt részedről. – Fáztam volna, ha nem adj kölcsön a zakóját, de most Cole fog miattam fázni. Miért van ettől ennyire bűntudatom?
- Próbáltál már tűsarkúban jégen járni? – Igyekeztem visszafogni az indulataimat, de mégis zavart, hogy kioktatott, de szerencsére neki köszönhetően nem estem el a csúszós jégpáncélon.
- Mit szeretnél mutatni? – Azért a kíváncsiságom mégis csak győzedelmeskedett felettem. Karjába karoltam, valamiért most úgy éreztem, hogy mellette igazán biztonságban vagyok.