You are my fate - Cole & Crissy

Igaza van, mégis… Nem tudom, hogy ehhez hogyan is kellene viszonyulnom. Ez az egész nem több, mint kényszer mert egyikünk sem akarta, hogy így legyen, mégis a minisztérium döntése szerint nekünk együtt kell lennünk. Én csak mindössze szerettem volna megkönnyebbíteni a dolgát azzal, hogy teret adok neki a házasságunk előtt, de szép lassan rájöttem, hogy az együtt töltött idő hatással volt rám, olyan hatással, amire nem számítottam. Kezdem megismerni és talán meg is szeretni. Még soha sem voltam szerelmes és félek ettől, ahogyan attól is, hogy Cole sehogy sem tudná viszonozni az iránta táplált érzelmeimet.
- Ez még engem is meglepett, de mikor azzal a lánnyal láttalak rosszul esett, hogy vele voltál, nem pedig velem. Azt hiszem akaratomon kívül is féltékeny voltam. – Ennél őszintébb már nem is tudnék lenni vele. Igen zavart, hogy vele volt, de még annyira elképzelhetetlennek tartom azt, hogy egyszer majd velem fog lenni és boldogok leszünk, amíg meg nem halunk. Igaza volt, mikor azt mondta nevetséges vagyok mert még mindig hiszek a tündérmesékben, talán pont most jött el annak az ideje, hogy felnőjek.
- Most naiv kislánynak tartasz, igazam van? – Hinni akartam a mesékben, hogy a hős mindig elnyeri méltó jutalmát, míg a gonosz elbukik. Mégis úgy érzem, hogy Cole nem az én hős lovagom, nem az a fajta aki fehér lovon érkezik, inkább a fekete lovon nyergel és engem pont azért hoz ennyire lázba, mert nem az a jószívű hős, hanem pont az a rossz fiú, akire szükségem van. Igen, még most sem értem, hogy miért vonz még mindig ennyire.
- Akkor csak túl szerettem volna lenni az egészen, talán csak nem akartam, hogy úgy tekints rám, mint egy szűz kislányra. – De még mindig ártatlan vagyok, mert ott és akkor nem volt hajlandó elvenni, amit felajánlottam neki. Látta rajtam, hogy nem állok készen és akármennyikre is rosszul esett a visszautasítása, mégis tisztelni tudom ez miatt. Figyeltem rám, törődődött  velem akkor is, még akkor is, ha sosem ismerné be.
- Nem is ismersz igazán. Ha pedig csak egy kislánynak gondolsz, akkor csak sajnálni tudom, hogy mennyire félre ismertél. – Tinédzser éveimet taposom, most kezdek csak igazán érdeklődni a szexualitás felé… Főleg, ha Cole is a közelemben van. Olyan vágyakat ébreszt bennem, mint még eddig senki más.
- Mégsem akarom azt, hogy mással legyél. – Azt hiszem most tudtam igazán kimondani mit is szeretnék valójában, illetve, hogy mit nem.
- Akármennyire is szeretném, ennek nem itt és nem most kell megtörténnie. Sajnálom… - Léptem el tőle, már szemeibe sem voltam képes nézni. Még mindig nem állok készen, hiába kívánom annyira édes csókjait, érintéseit. Lehajtott fejjel próbáltam minél távolabb kerülni tőle, s minél közelebb jutni a kastély falai közé.

Még mindig össze vagyok zavarodva, valójában nem igen tudom hová tenni a dolgokat. Kell egy kis idő mire mindent tisztázok magamban. Hosszú - hosszú ideig el kellene kerülnöm, de nem lehetséges, egy ideig - óráig talán, de hosszútávon esélytelen.  
- Bárcsak tudnám, hogy miért esik ennyire nehezemre az, hogy mással látlak. Talán féltékeny voltam és zavart is, hiszen tudtában vagyok azzal, hogy egy napon mégis csak a férjem fogsz lenni. - Bonyolult és rettentően komplikált eset vagyok tudom. Sőt a legtöbb esetben a női logika lényeg az, hogy egyáltalán nincs abban semmi logika sem, amit a nők mondanak, vagy éppen csinálnak. Én tényleg szerettem volna, hogy egy kicsit kiélvezze a szabadságát, míg nem kényszerül elvenni, de valahogy nem pont úgy alakultak a dolgok hogyan előre terveztem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire zavarni fog az, ha mással látom. Vajon fordított esetben Cole is féltékeny lenne?
- Igen. - Felsóhajtva néztem rá. - Én már csak ilyen naiv vagyok. Sajnálom, de ehhez kell hozzászoknod. - Nem arról van szó, hogy túl sok szerelmes regényt olvastam volna, de mindig is úgy hittem, hogy valaki olyannak fogom oda adni magam először, akit tényleg szeretek, nem pusztán azért vesztem el a szüzességemet, mert nem tudtam a vágyaimnak parancsolni.
- Szóval szerinted én csak egy kislány vagyok? - Rosszul esne, ha valóban így is gondolná azt, amit az imént mondott. Azt alá is írnám, hogy még nem vagyok érett nő, kell még pár év ahhoz, hogy ezt tudjam mondani magamról, de arról igazán nem én tehetek, hogy fiatalabb vagyok tőle. Mondjuk úgy, hogy ezt dobta a gép, habár szeretném tudni mégis miféle rendszer alapján gondolták úgy, hogy mi ketten összeillenénk, vagy ezt nem is veszik figyelembe?
- Nem tudom, hogy miért van ez. Tényleg. Nagyon is szerettem volna, ha egy kicsit boldog legyél míg rá nem kényszerülsz arra, hogy elvegyél feleségül, de... - A többit már úgyis tudja. Tényleg féltékeny lennék, vagy csak már arról van szó, hogy zavar a tudat, hogy mással van, még akkor is, hogy ha én akartam ezt? Túl korán kell ekkora felelősséget vállalnunk. Erre még egyikünk sem áll készen.
- Azt hiszem túl nagy lépésekben szeretnél haladni. - Suttogtam mikor már a nyakamat csókolta. Nem mondom, hogy nem esett jól, hogy nem élveztem, de nem tudom, hogy készen állok-e erre. Ezért kezemmel finoman álla alá nyúlva emeltem meg fejét, hogy ajkaira tudjak tapadni, először finoman, majd egyre inkább mohón követelőzve.

Ez lenne a szerelem? Még soha sem voltam szerelmes, akkor meg mégis honnan kellene tudnom, hogy milyen érzés szerelembe esni? Mondhatni még semmit sem tudok arról, hogy milyen szeretni, s szeretve lenni. Akkor meg mégis hogy vágyhatok arra, hogy szeressen? Miért menekülök el mindig? Miért kell ennyire közel lennie hozzám? Ha közel is van mégis olyan távolinak érzem.
- Miért problémázol azon, hogy mégis az erdőben pont ide jöttem? Itt akartam lenni, talán még ennél is jobban szenvedtetni akartam magam... Egyébként neked nem a legújabb szerzeményeddel kellene lenned? - Az együtt töltött hétvégén még csak most volt, erre tényleg képes volt már nyilvánosan is egy másik lánnyal mutatkozni. Pedig mindent összevéve voltak jó pillanataink is együtt, sőt néha azt hittem, hogy jól is éreztem magam a társaságában. Az a pár nap vele... Egy egészen kicsit máshogy látom azóta.  
- Tudod mit? Igazad van. A lehető legjobbat tetted velem. Csak minél hamarabb szerettem volna túlesni rajta és elfelejteni azt, hogy naivan azt hittem, hogy az első különleges lesz, hogy egy olyan férfinak fogom adni magamat, akit teljes szívemből szeretek. Ha megtettük volna valószínűleg már rég megbántam volna, de végül is nem mindegy? Előbb, vagy utóbb kénytelenek leszünk lefeküdni egymással. - Vicces, hogy egy rendelet már azt is megszabhassa. Attól, hogy a testem oda adom neki, még nem fogom szeretni, talán sosem fogjuk szeretni egymást, talán egy teljes napig sem fogjuk kibírni egymás társaságában, nem hogy még bármiféle gyengéd érzelmeket tápláljunk egymás iránt.
- Azt akarod, hogy mindig őszinte legyek hozzád, még ha fáj is? - Az őszinteség néha fájdalmas, de mégis jobb tényleg hogy ha mindent bevallunk egymásnak. Nekem nem kell a kegyes hazugság, annál még az is jobb lenne, hogy ha semmit sem mondana. Nem várom el tőle, hogy azt mondja, hogy szeret, nem várok, és nem is várhatok el tőle semmit sem.
- Most mégis mit vársz tőlem? - Tekintetem szempárja, s ajkai között ingázott. Oly annyira közel volt hozzám, ajkai pedig egyre jobban vonzottak, de erősnek kellett maradnom. - Ugye tudtában vagy annak, hogy milyen hatással vágy rám, hogy ha a közelemben vagy? Hát persze, máskülönben nem csinálnád ezt velem... - Nagyon halkan suttogtam, alig volt közöttünk pár centi távolság. Csak az motoszkált a fejemben, hogy bele halnék még egy visszautasításba, ezért csak álltam ott vele szemben, legszívesebben talán tényleg megcsókoltam volna, de rettegek a következményektől.

Azt hittem könnyebb lesz, azt gondoltam nem is fog érdekelni, de be kell látnom, hogy tévedtem, mert nagyon is zavart, hogy mással láttam. Még saját magam is meglepődtem azon, hogy mennyire. Nem kellett volna olyan gyorsan távoznom, úgy kellett volna tennem, mintha nem is érdekelne az egész, de abban a pillanatban mikor azzal a másik lánnyal az oldalán megpillantottam, mintha bekapcsolt volna bennem valamiféle vészjelző. Akkor úgy éreztem, hogy az lesz a legjobb, ha elmenekülök, minél távolabb tőle. Hiszen még magamban sem tudok néhány dolgot tisztázni, még nem állok készen sok mindenre, de azt akartam, hogy boldog legyne nélkülem, meg akartam neki adni azt a kis szabadságot, míg azt élvezheti, hogy nem vagyok a felesége. Jól tudom, hogy csak kényszer az egész, semmi sem valós, talán soha az életben nem érdekelném, talán egyetlen egyszer sem beszéltünk volna, hogy ha nem lenne ez az egész rendelet.
- Pedig pont azért menekültem ilyen messzire, hogy ne találj meg. – Ezt súgta az ösztönöm, mégis arra a helyre kellett mennem öntudatlanul is, ahol közösen eltöltöttünk egy éjszakát. Ha akarnám sem tudnám megmagyarázni, hogy miért pont ide jötte, talán a tudatalattim azt suttogta, hogy itt biztosan megtalál.
- Fogalmam sincs, csak elindultam és azon kaptam magam, hogy itt vagyok. – Erre nem tudnék magyarázatot adni számára. Azt hiszem azért vagyok itt, mert ez a hely számomra jelent valamit. Esetleg azt, hogy minden itt kezdődött el, hogy itt kezdtem bármit is érezni iránta.
- De akarom! El szeretném magammal hitetni, hogy ezt akarom, mégis… - Inkább alsó ajkamba haraptam, hiszen felesleges is lenne bármit mondanom, hiszen látta rajtam, hogy mennyire zavart, hogy mással láttam. Azt hittem, hogy könnyebb fog lenni, mégsem volt az.
- Mégis miért érdekel az téged, hogy én mit akarok? Ez nem olyan egyszerű, sőt ez már túl bonyolult… - Hogy is várhatnám el tőle, hogy számára csak én legyek az egyetlen? Talán rá kellene vennem valahogy, hogy érezzen irántam bármit is, esetleg egy szerelmi bűbájt is el kellene mormognom?
- Érzek irántad valamit, de fogalmam sincs arról, hogy miért is érzem ezt… Talán azért van, mert bebeszéltem magamnak, hogy éreznem kell irántad valamit, hiszen rövidesen mégis csak össze kell kötnöm veled az életemet. – Vagy csak az iránta táplált hirtelen jött érzelmeim vezérelnek és ezért próbáltam távol tartani magam eddig is tőle.
- Muszáj ennyire közel lenned? – Nehezen viselem el a közelségét, főleg azóta a bizonyos éjszaka óta, mióta képes volt visszautasítani.  

Tudtam, hogy nagyon, de nagyon rosszul fog elsülni ez az "ismerjük meg egymást jobban dolog" amit persze szüleink erőltettek annyira ránk. Azóta a nap óta igyekszem kerülni a társaságát. Először is mert nagyon kínos volt, másodszor szeretném elfelejteni, hogy azaz éjszaka valaha is megtörtént. Ott az ágyban nagyon közel kerültünk egymáshoz, aztán hirtelen eltávolodott tőlem, s mikor én akartam kezdeményezni akkor csak egyszerűen visszautasított, mert úgy nem kellettem neki. Még szép, hogy remegett a kezem, féltem a következményektől, ahogyan attól is, hogy fájni fog-e, és hasonló gondolatok cikáztak bennem. Nem akartam kényszerből elveszíteni az ártatlanságomat, de előbb vagy utóbb kénytelen leszek vele ágyba bújni, ezért gondoltam úgy, hogy akkor nincs is mire várnunk, persze csak később derült ki, hogy rosszul gondoltam ezt az "essünk minél hamarabb túl rajta" dolgot. Éppen bájitaltanra sietve szaporáztam lépteimet egészen addig, míg meg nem torpantam arra, hogy számtalan szempár rám szegeződik. Először értetlenül álltam az események előtt, de mikor megpillantottam Őt és azt a valakit, aki mágnesként tapadt rá, akkor hirtelen minden egyértelművé vált. Mással van! Én akartam ezt, de akkor mégis miért zavar ennyire? Nem kellene ezzel foglalkoznom, de mégsem vagyok arra képes, hogy tovább sétáljak, mintha hidegen hagyna, hogy mással van. Végül úgyis velem fog lenni, mellettem, kényszerből. Megalázó volt a helyzet, s iszonyú látni, hogy összesúgnak a diákok, biztosan rajtam csámcsognak erőszeretettel. Nem tudtam semmit sem tenni, vettem egy mély levegőt, próbáltam nem elsírni magam, majd sarkon fordultam és olyan gyorsan siettem el a helyszínről, amilyen gyorsan csak lehetett.