Crystal Fonseca

Crystal Fonseca || Cryssy, Crys || 15 év || Candice Accola

Teljes név: Crystal Fonseca
Születési idő: 1981. 01. 29.
Születési hely: Anglia - Manchester
Élőhely: Anglia, London
Pálca: 11,5 hüvelyk, diófa, sárkány-szívizomhúr mag
Foglalkozás: Tanuló

Ilyen vagyok....

Átlagosnak mondható testalkatom van. Úgy százhatvanhat centi lehetek és úgy hatvan-hatvanöt kiló körüli testsúllyal rendelkezek. Bőröm fehér, hajam szőke és enyhén hullámos. Szemem színe kék. Külsőm alapján sokan szoktak rám megjegyzéseket tenni, persze irigységből, de azt ki nem bírom állni, mikor Barbie babához hasonlítanak.  Szeretem a divatot, mint minden korombeli lány. Mégis legtöbb időt talárban és az alatta lévő iskolai egyenruhámban töltök, mondanom sem kell mennyire ki nem állhatom. Imádom az élénk színeket, de inkább mégis a pasztell színekre szavazok, ha öltözködésről van szó. Pöttyös, kockás, csíkos ezeket száműztem a szekrényemből, inkább hordok apró virágmintás ruhákat, amik kellőképpen nőiesek és kiemelik alakomat. Szekrényemben garbók, blézerek, kardigánok lapulnak a szürke hétköznapi viselethez, ezek a felsők jól állnak farmerhez és egy hozzá illő lapos sarkú cipőhöz. Bevallom imádok öltözködni, ezért magától értetődő, hogy szeretek jól kinézni is. Hiszek abban, hogy egy jól választott kiegészítő megkoronázhatja megjelenésemet. Ez miatt naiv lennék? Nem hiszem. Általában szerény és visszahúzódó szoktam lenni, de ha kell kinyitom a számat és kiállok az igazamért. Sokan azt gondolják, hogy megjátszom magam, azt hiszem ez azért van, mert beskatulyáztak abba a bizonyos "szép lány" kategóriába és senki nem ismer igazán. Néha még magamat is meglepem azzal, hogy egyes szituációkra hogyan reagálok. Nem hiszek abban, hogy a hibáimtól lehet tanulni, inkább arra törekszek, hogy sose kövessek el egyetlen egy hibát sem, több-kevesebb sikerrel eddig. Rendszeretőnek és szorgalmasnak mondanám magam, gyakran a takarításba menekülök és ott vezetem le a bennem felgyülemlett feszültséget. Érzékeny, nyílt és őszinte, azt hiszem ezek jellemeznek legjobban. Idegrendszerem gyakran labilis. Biztosan az én képem lenne a lexikonban az ellentmondás szó mellett. Szeretek a társaság középpontjában lenni, de van hogy napokig begubódzok a saját kis világomba. Valójában még saját magamat sem ismertem ki igazán, ezért nem is várhatom el másoktól, hogy megértsenek.

Az én történetem....

Meleg, puha paplanom alatt lapulva hallgattam az ismétlődő esőcseppek egyre hangosabb hangját. Megszokhattam már volna a manchesteri időjárást, mégis mindig visszavágyakozok Spanyolország partjaihoz. Hiányzik a trópusi időjárás, noha csak pár napja tértünk vissza a szokásos nyaralásunkból, mégis alig várom a következőt. Elmélkedésemből a szobámba beosonó Montana zökkent ki. Ahogy meglátom, egyből elmosolyodok, megfeledkezve iménti bosszankodásomról az eső végett. Hirtelen ugrik mellém be az ágyba a kis szürke szőrcsomó. Törökülésbe feltápászkodok, hagyom, hogy az ölemben kényelmesen elhelyezkedjen.
- Hiányozni fogsz Montana. – Suttogtam, miközben simogattam a hálásan doromboló kis kedvencemet. Talán megértette volna, amit mondtam? Kis tappancsát kezemre téve nézett rám, azokkal a hatalmas zöld szemekkel.
- Kicsim, ideje felkelni! – Lentről anyám hangjára lettem figyelmes, ezért Montanát felkapva indultam lefelé a lépcsőn. Már a szobámból kilépve megéreztem az égett szagot. Az már biztos, hogy anyu nem egy konyhatündér, inkább maradt volna a boszorkánykonyhájában.
- Mégis mennyi palacsintát égettél oda? – Szemöldök felhúzva néztem végig a konyhán, ami általában érintetlen szokott lenni, de most mintha valami természeti katasztrófa csapott volna le rá. Ezt a természeti katasztrófát Gemmának hívják.
- Elég sokat ahhoz, hogy sikerüljön pár darab, ami még ehető is. – Nem sokszor láttam kötényben szorgoskodni, de minden évben palacsintát készít reggelire ezen a bizonyos napon.
- Hm, anyu te mindig tudod, hogy hogyan hozd meg az étvágyamat. – Montanát szépen letettem a parkettára, majd egy gyors kézmosás után igyekeztem volna az asztalhoz, mielőtt még leülhettem volna anyám ölelő karjaiban találtam magam.
- El sem hiszem, hogy már az ötödik évfolyamot fogod kezdeni. Mintha csak tegnap lett volna, mikor még a karjaimban tartottalak, olyan kicsi és törékeny voltál, most pedig lassan kész nővé cseperedsz. – Mindig majd kiszorítja belőlem a lelket, ha közeleg a búcsú ideje.
- Anyu nem fogok új tanévet kezdeni, ha megölsz az öleléseddel. – Szó szerint fellélegeztem mikor elengedett.
- Apropó apád korán elment, de üzeni, hogy szeret és vigyázz magadra. Meg valami olyasmit is mondott, hogy a körülötted legyeskedő fiúcskáknak ellátja a baját. – Ezen egyszerre felnevettünk. Sejtem, hogy miért mondhatta, ötödik évfolyamosak voltak, mikor egymásba gabalyodtak a szüleim. Azt mondják szerelem volt első látásra. Ez még a rendelet előtt volt, én pedig nem fogom ezt sosem megtapasztalni, hogy milyen lehet valakihez szerelemből férjhez menni. Legbelül akármennyire romantikus alkat vagyok. Viszont ettől a témától szerettem volna magam megkímélni. Szeretnék abban a hitben élni, hogy van még két évem a tizenhetedik születésnapomig, ami után ki kell mondanom azt a bizonyos igent, ha akarom, ha nem. Még szép, hogy nem!
- Ez kedves, de tudok vigyázni magamra. - Próbáltam mosolyt erőltetni arcomra, elkerülve a további efféle témáinkat inkább elkezdtem enni anyukám csodálatosnak nem mondható, de annál nagyobb szeretettel készített palacsintáját. Ez egészen ehető, volt már rosszabb is emlékeim szerint. Montana lábamhoz dörgölőzve próbált kicsalni tőlem pár falatot, de neki tettem szívességet azzal, hogy képes voltam ellenállni kérlelésének.
- Nagyon finom, de sietnem kell mert még sehol sem tartok, nem akarom lekésni a vonatot. - Sikeresem magamba erőltettem két palacsintát, majd egy hálás mosollyal felkeltem az asztaltól. Szó szerint felrohantam az emeleti szobámba. Már előre kikészítettem, hogy mit veszek fel, ezért gyorsan levetve pizsamámat felöltöztem. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy mennyire fog hiányozni az itthoni légkör, legalább ameddig itthon vagyok megszabadulhatok kicsit a házasság gondolatától. Igazságtalannak tartom ezt az egészet, hogy Cole lesz a férjem. Eddig próbáltam tőle távol maradni, őszintén nem vagyok rá kíváncsi. Eddig minden erőmmel megpróbáltam utálni, de aztán rájöttem, hogy erről végül is nem tehet, ugyan olyan áldozat, mint ahogyan én is. Nincs mit tenni, bele kell törődnöm a sorsomba, még akkor is ha sorsom forgatókönyvét mások írják helyettem.
- Anyu hiányozni fogsz! Mond meg apunak, hogy ő is! Vigyázzatok Montanára. - Bőröndömet megfogva beszéltem lefelé jövet a lépcsőn, anyu már a bejárati ajtónál várt rám. Magamra vettem kabátomat, majd megöleltem édesanyámat. Szerencsére sikerült rávennem arra, hogy ne kísérjen el a vonathoz, így is nehezen viseli a búcsúzkodást, még akkor is, hogy megígértem neki, hogy a következő szüneteben is hazajövök és annyi levelet fogok írni, amennyit csak tudok.
- Te is hiányozni fogsz nekünk kicsim! Nélküled olyan csendes a ház. Vigyázz magadra. - Túlesve a búcsúzáson bőröndömmel a kezemben megindultam az állomás felé, hiszen vár rám a kilenc és háromnegyed vágány. Előttem pedig egy új tanév áll, izgatott és kíváncsi vagyok arra, hogy ez az év mit fog nekem tartogatni.