Névrokonok találkája ~ Lili & Lily

Lili & Lily

Névrokonok találkája

M

ikor úgy érzed, a világ összeomlik, mert meghalt valakid, valaki, aki nagyon fontos neked, azt hiszed, vele együtt mindent elvesztettél. Pedig közel sem. Egyvalami mindig megmard - az emléke. Az, hogy mennyire szeretted, és hogy ő mennyire szeretett téged. A boldog, együtt töltött pillanatok.
Így van ez apával is. Mindig megpróbál csak a jókra emlékezni, s a jó emlékeket átadni nekem, hogy ha ő már nem lesz, ezek akkoris megmaradjanak. De akármennyire titkolja, tudom, hogy mennyire szomorú anya halála miatt. Van egy fényképe anyáról és őróla, mikor fiatalok, és kijárták a Roxfortot. Felhőtlenül boldognak tűntek. Akkor nyáron készült, mikor elballagtak az iskolából. Akkor kapta le őket valaki, mikor kézhez kapták a RAVASZ eredményeiket, egyúttal azt is, hogy felvették-e őket a kívánt helyre. Azt már a suli végekor tudták, hogy apát bevette egy kviddicscsapat, de azt csak akkor tudták meg, hogy anya felvételt nyert a gyógyítóképző akadémiára.
Mikor nagy ritkán a szomorúbb emlékek kerülnek felszínre, apa sokkal idősebbnek látszik. Mindig hangoztatja, hogy az élet ilyen igazságtalan, hogy én milyen keveset lehettem anyával.
Ha nagyon megerőltetem magam, egy csilingelő, női nevetést hallok. Anyáét. Az egyetlen emlékem vele kapcsolatban.
- Nem, nem könnyű neki. De kinek lenne az? - sóhajtottam fel. - Apa a kviddicsezésnek szentelte az életét, sosem gondolt arra, hogy más legyen. De mikor anya meghalt, abbahagyta. Auror lett. Sosem szerette volna ezt a munkát, de az az eset megváltoztatta. Anyáért auror.
- Ez nem is kérdés, büszke vagyok rá! - mosolyogtam, majd elnevettem magam, mikor megláttam Lili arcát.
- Figyelj, a piros hó könnyen megoldható - kacsintottam rá, és meglóbáltam a pálcámat. - Tudod. Mágia - kuncogtam.

Lily & Lili

Névrokonok találkája

Mindig olyan akartam lenni, mint amilyennek anyut képzeltem. Szerencsére a jó szívem, meg az akaratosságom megvan hozzá. Legfeljebb két dolog van, amiben gyökeresen különbözök anyutól. Az egyik az, hogy vele ellentétben én gyakran vagyok nagyon boldog. A másik pedig én nem tudok rendesen repülni.
Talán ez az egyik oka annak, hogy ha megtanulom az animágiát, akkor valmi madár alakját akarom felvenni. Közelebb szeretnék kerülni anyukámhoz. Persze mindig ott van nekem, beszélgetek vele, ha akarok, de az csak nem ugyanolyan. Nem akarok teljesen olyan lenni, mint ő, viszont nagy példaképem.
Emlékszem még mennyire szerettem hallgatni a nagyapámat, amikor mesélt róla. Legjobban azt szerettem, mikor arról mesélt, hogy milyen volt anya első meccse. Már a harmadik kör után leesett a seprűről, de nagyapa mégis úgy mesélte, mintha ő lett volna a nap hőse. Kívülről tudtam a történetet és imádtam, ahogy előadta.
Nem is véletlen, hogy papával is egy meccs után ismerkedett meg. Ráadásul a kviddics kupa után, mikor a házuk megnyerte a kupát. Apa mindig imádta nézni a játékot, ha nem is tudott játszani. S annyi volt benne az adrenalin, hogy rögtön a meccs után felkapta anyát és megpörgette. Ezután kezdtek el megismerkedni. Persze rögtön kizökkentem a gondolat meneből, mikor Lily megszólalt.
- Akkor igazán érdekes gyerekkorod lehetett. Apukádnak se lehetett könnyű, hogy anyukád meghalt. De legalább a jó emlékei megmaradtak. És komolya a válogatottban volt? Nagyon büszke lehetsz rá! De ha mindent egybe veszünk láthatjuk, hogy a kviddics egy nagyon fontos sport. Én például nem is élnék, ha nem lenne! - Nevettem el magam, mivel közben igen nevetséges arcot vágtam, s az utolsó előtti mondatot is jól artikulálva mondtam ki.
- Nagyon szerencsés vagy, hogy te a jobb kviddicsestől örökölted a tudásod. Én persze csak álmodok arról, hogy rendesen repülök! Körülbelül annyi esély van rá, mint arra, hogy vörös hó essen!

Lili & Lily

Névrokonok találkája

A

pa mindig is szeretett anyáról beszélni, rengeteg anekdotát hallottam kiskoromban. Mostanában, mivel a Roxfortban vagyok az időm nagy részében, nem igazán kerül ilyen beszélgetésekre sor. Sajnáltam is, de csak néha-néha kerül felszínre egy-egy újabb emlék. Mondjuk nem csodálom, hisz annyit mesélt már!
Lili szavaira azonnal felbukkant a fejemben pár ilyen emlék. Egyszer apa felkapott és körberepített a házon, én pedig nevettem. Mikor leültünk, az ölébe vett, és elmesélte, hogy anya mindig aggódott a foglalkozása miatt. Ami igaz, az igaz - volt nem is egy balesete (később büszkén mutatta nekem a harci hegeket). Mikor anya hivatalos gyógyító lett a Mungóban, mindig hozzá vitték be. Voltak kevésbé súlyos és súlyos esetei is, de szerencsére egyszer sem volt életveszélyben. Fantasztikus kviddicsjátékos volt, a sérülések a szakmájával jártak.
- Hát nem, annyi bizonyos! Apa meg rohangálgathatott utánam - de nem bánta. Büszke volt rám - mosolyogtam. - Nagyon kicsi voltam még. Anya halála után abbahagyta, és beállt aurornak. Azóta parancsnokhelyettes lett. De tavaly behívták a válogatottba - ő pedig elfogadta, utoljára. Megkoronázta a pályafutását - meséltem büszkén.
Nagyon büszke vagyok apára. Imádom őt. Nála jobb apát keresve sem találhattam volna.
- Nálunk anya volt ilyen. Tériszonya volt, irtózott a repüléstől, és folyton aggodalmaskodott apa munkája miatt. A kviddics-tudásomat szerencsére apától örököltem, legalábbis nem anyától - kuncogtam.

Lily & Lili

Névrokonok találkája

Amióta az eszemet tudom, én úgy képzelem el a világot, mint egy hatalmas körforgás helyszínét. Mindig is tisztában voltam a halál és a túlvilág fogalmával. Olyan dolgokban hiszek, amikben mások nem. Mert láttam őket, akkor is ha mások azt mondják csak álmok, meg halucinációk. Velem sose lehetett ezt elhitetni.
Bár ez nem is csoda, hiszen ha úgy vesszük születésem óta tudom mi a halál. Attól függetlenül, hogy papa sokáig nem mondta el, én tudtam, hogy anya meghalt. S mégis életemben az első mondat amit kimondtam az volt, hogy: "Gyere anya játszani!"! Apukám majdnem idegbajt kapott, mikor meghallotta és felfogta, hogy az üres szobában mondtam. Nekem mégis természetes volt. Ha nagyon koncentráltam láttam magam előtt anyut. Pedig nem is ismertem.
A legtöbb gyereknek van képzeletbeli barátja. Nekem nem volt, én mindig anyuval beszélgettem. Mikor pedig apa meghalt, anyunak mondtam el, hogy mennyire hiányzik. Hogy mondja meg neki, hogy szeretem. Valahogy mindig is fura kapcsolatom volt a szellemekkel. Talán ezért sem lepett meg, hogy a Roxfortban ennyi szellem van. Számomra a szellemek kiskorom óta megnyugvást jelentenek. Meg kell hagyni néha jobb beszélgetőtársak az embereknél
Minden percben meghal valaki, vagy valami, s vele egyidőben meg is születik. Ez a körforgás tart mindent életben. Hiszen mindennek vége van egyszer. Én kiélvezem az életet. Követek el hibákat, hagyok figyelmen kívül lehetőségeket, felejtek el dolgokat. De mindig tudom, hogy minden okkal van, így nem idegeskedem rajta sokat. Csak legyintek és tovább haladok, mert nincs idő megállni és sajnálkozni az elvesztett lehetőségeken.
Mesém végén Lily elnevette magát, ami nagyon jól esett. Szeretem megnevettetni az embereket. Az én felfogásomban a nevetés meghosszabbítja az életet. Az ilyen lehetőséget pedig nem lehet kihagyni. Mosolyogva hallgattam végig a történetét, s néha kiszaladt a számon egy kis meglepett huhogás. De végül csak elnevettem magam.
- Ahogy elnézem nem voltunk semmi gyerekek! Mind a ketten a szüleink agyára mentünk. Na várjunk csak apukád kviddicsezett? És komolyan benne volt egy csapatban. Te aztán mázlista vagy! Az én apukám sose tudott rendesen repülni a seprűvel. Ellenben anya! Nagyapám azt mesélte, hogy úgy cikázott az égen, mint a cikesz. De persze ez szerintem egy kicsit túlzás. Én sajnos aputől örököltem a seprűn való repüléshez való ügyességem. Amikor először repültem két hétig a gyengélkedőn voltam!

Lili & Lily

Névrokonok találkája

B

orzalmas dolgok. De az emberi élet múlandó. Egy pillanat, egyetlen rossz döntés, egy másodpernyi figyelmetlenség, és már vége is. Az idő, noha néha lassúnak tűnik, igazából rohan. Még fel sem ocsúdsz, máris megöregedtél, és rájössz, hogy mennyi lehetőséget kihagytál, mennyi időt elvesztegettél, és sosem sikerült az igazán lényeges dologra figyelned, gyakran elsuhantál amellett, ami számít.
A természetem mindig is ellentétes volt. Egyfelől ott a csínytevő, szabályszegő, gyerekes énem, másfelől viszont a koromnál jóval idősebb korosztályra jellemző, érett gondolkodásom. Ez egyfelől áldás, másfelől átok. De én szeretem csak az áldás részét nézni.
Ez az egyik életcélom. Hogy az "eszmémre" figyelemmel éljek. Hogy ne csak nézzek, hanem lássak is. Mert nem szeretnék arra eszmélni, hogy kilencvenévesen egy hintaszékben ülök kötögetve, macskákkal körülvéve, és azon merengek, mennyi mindent mulasztottam el. Én szeretnék úgy élni, hogy ezeket észrevegyem.
A halál borzalmas dolog, főleg, ha az ember a szeretteit veszíti el. De el kell fogadni, az élet megy tovább. Akármennyire sajnálatos is, ez az élet rendje.
Mikor Lili elmesélte a történetet, felnevettem.
- Ó, ilyenem nekem is van! Bár nem varázsoltam - magyaráztam. - Apa ugyebár mindig is szerette a kviddicset, meccsre is vitt engem. Régen egy csapatban kviddicsezett, csak kiszállt, és beállt aurornak tanulni. De ez már régen volt, nem is emlékszem, mikor. Egy nap, talán négy éves lehettem, megtaláltam a seprűjét. Képzelheted - vigyorodtam el. - Nagy nehezen kivonszoltam az udvarra, és "felültem" rá. Valami csoda folytán elindult. Letaroltam az egész kertet, mivel felszállnom nem sikerült vele. Eső után volt, így csupa sár lettem, de nem sikerült megállnom. Végül nekimentem a ház falának, az lefékezett - csóváltam meg a fejem. - Azóta is van egy kis heg itt, a jobb fülem felett - mutattam meg. - Apa így talált meg, sárosan, vérzett a fejem, a kerten pedig mintha egy hurrikán ment volna végig... a Lily-hurrikán! - nevettem el magam.

Lily & Lili

Névrokonok találkája

Kicsit megnyugodtam, hogy nem tettem rosszat. Nagyon rosszul éreztem volna magam, ha most rossz kedvre derítem Lily-t. Nem szeretek másoknak bajt okozni, én inkább a segítőkész típus vagyok. Nem olyan, aki elnézi mások gondjait.
Csendben, s kicsit szomorkásan hallgattam beszámolóját. Nagyon sajnáltam szegény lányt. Igazán sanyarú sorsot kapott. Nem hiszem, hogy én el tudtam volna viselni ennyi fájdalmat. Sajnálkozva néztem rá. Legsívesebben megöleltem volna, de annyira még nem vagyok vele közvetlen viszonyban.
Mikor elmosolyodott kicsit megnyugodtam. Ez azt jelentette számomra, hogy tényleg komolyan beszél. Nem örültem neki, hogy felhoztam ezt a témát, de végül egész jól kijöttünk belőle.
- Nem lehetett könnyű. Nekem is hónapokig tartott mire elfogadtam, hogy apám is meghalt. Szörnyű dolgok ezek. - Kicsit elkomorodtam hiszen eszmbe jutottak a régi szép idők a papával. Ezek az emlékek mindig könnyeket csalnak a szemembe. De erre most nem a legjobb alkalmat találtam. Így összeszedtem magamat és feltettem egy újabb kicsit elrontott kérdést. Elmosolyodtam a válaszon és azon, hogy sikerült a felhőket eltüntetnem az arcáról.
- Akkor ezzel is ugyanúgy vagyunk. Majdcsak megoldjuk ezt a beszélgetés dolgot. Hogy nekem mi volt az első varázslatom? Az egy vicces történet. A családom mindig is a varázsvilágban tevékenykedett. Nekem természetes volt a mágia jelenléte. Alig voltam öt éves mikor elloptam apukám varázspálcáját. Gyerek fejjel jó mókának tűnt. Akkor még csak egyetlen varázslatot ismertem, az se a legkellemesebb volt. Történetesen a Defodio! Apa sokat használta. Utált ásni! Én meg kimentem a kertbe, hogy majd segítek neki. Hát képzelheted, hogy nézett ki a kert az átalakító akcióm után. Onnantól kezdve apa elzárta előlem a pálcáját, amíg meg nem tanultam rendesen használni a varázslatot. De sose bírta ki, hogy ne emlegesse fel az ügyet! - Kuncogtam egyet, még emlélszem milyen vörös volt a feje, mikor meglátott nyakig sárosan, kezemben a pálcájával hátam mögött pedig a feltúrt kerttel. Sose láttam olyan mérgesnek és ez mégis egy a legszebb emlékeim közül.

Lili & Lily

Névrokonok találkája

M

egráztam a fejem. Nem, nem miatta volt. És nem, kicsit sem hozott semmilyen helyzetbe. AZ egyedüli gond az volt, hogy még most is túl élénken emlékszem a nagymamám összerogyó testére...
Hogy elhiggye, nem esett rosszul nekem, úgy gondoltam, elmondom neki.
- Édesanyámat halálfalók ölték meg, még egészen kicsi koromban. Egy éves sem voltam. Nem emlékszem rá. A nagymamám hétéves koromban a szemem láttára halt meg. A vizsgálatok szerint valami gyógyszer-túladagolás vagy mi volt a baja. De apa tudja, így én is, hogy ez is gyilkosság volt - mondtam neki komoran. - Nem zavar a téma, sem az, hogy felhoztad. Régen volt már. Kilenc éves koromig beszélni sem voltam hajlandó az esetről. Mármint a nagymamámat érintőről. Azóta feldolgoztam.
Egy mosolyt erőltettem az arcomra, hogy tényleg elhiggye. Szerintem, ez a bizalom egy fontos jele volt, hogy ő megosztott belem valamit, mire én is. Nem szerettem volna, hogyha ezután idegenekként viselkednénk egymással szemben.
Eszembe jutott a feltett kérdése, és azonnal egy vigyor kúszott az arcomra.
- Jó kis témák - nevettem fel. - De nyugi, nekem se megy jobban. Sosem voltam jó új témák feldobásában. A válasz pedig: a tanórákon és a gyakorláson kívül először a Lumost használtam, egy este kapcsán, mikor szükségem volt rá - mosolyogtam Lilire, majd visszakérdeztem: - Na és neked mi volt?

Lily & Lili

Névrokonok találkája

Szeretek nevetni. Most pedig volt alkalmam Liliy-n nevetni egy jót. S ahogy elnéztem ez őt nem nagyon zavarta. Ennek kifejezetten örültem. Mindig is egy boldog, bolondos lány voltam, aki imád nevetni.
Ezt még nagyapámtól örököltem, ő állítólag egész életében mosolygott. Még akkor is mikor mérges volt. Igaz, ami igaz én se láttam soha szomorúnak, olyan volt mintha valaki rààtkozta volna az arcára a mosolyt. Ettől függetlenül tényleg olyan vicces volt, mint amennyire mosolygott.
Engem pedig egyenesen imádott az öreg. Én pedig őt imádtam. Viszont miután meghalt csak ennek a vidámságnak az emléke maradt meg bennem. De ezt nem fogom sohasem elfelejteni. Most hirtelen nagyon jó kedvem lett. Azonban ez is gyorsan elrepült mikor apám halála eszmbe jutott.
- Igen megölték a halálfalók. De akkor sem akartalak ilyen helyzetbe hozni! Beszéljünk inkább másról! Mondjuk... Na jó ez tényleg furin fog hangzani. De tanulás centrijus vagyok. Mi volt az első varázslat, amit használtál? Kérlek ne nézz komplett idiótának. Talán jobb lenne, ha te választanál beszélgetés témát. - Mondtam megvakarva a fejemet. Hát igen ma valahogy nem voltam kommunikáció kezdeményező hangulatban.

Lili & Lily

Névrokonok találkája

E

gy mosollyal nyugtáztam, mikor elnevette magát. Mindig is szerettem, ha az emberek nevetnek a vicceimen. Joggal lehetne mondani, hogy azt mindenki szereti, de nálam más. Én...ebből táplálkozom, úgymond. Ilyen volt a természetem, és bár nem emlékszem anyára, biztos vagyok benne, hogy ezt a tulajdonságomat apától örököltem. Az ő természete ilyen, ezért is lepett meg annyira, mikor beállt aurornak, holott előtte profi kviddicsjátékos volt. Persze, ekkor még kicsi voltam, így nem érthettem, azóta tudom, hogy anya miatt.
Anya egyébként gyógyító volt, innen is jött az ötlet, hogy én is az legyek. Meg nagyi miatt... A vizsgálatok azt állapították meg, hogy véletlenül bevett valamit. De apa tudja, hogy nem. Ez is ugyanolyan gyilkosság volt, mint anya esetében. Nagyit megmérgezték, valami lassan ható méreggel. Így utólag visszagondolva, tudnom kellett volna. Nem is értem, hogy nem vettem észre, hogy aznap folyton ivott, nagyon melege volt, a keze is sokkal jobban remegett a szokásosnál... De ezt akkor, hét éves fejjel, nem fogtam fel, hogy bármi jelentősége lenne. Aznap késő délután előttem esett össze...
Miközben a girbegurba ösvényen sétáltunk, Lilit hallgattam.
- Meggyilkolták édesapádat? - néztem rá. - Részvétem. El tudom képzelni, mit érzel... - mondtam halkan.
Lili rákérdezett, hogy minden rendben van-e. Szóval ennyire kiültek az arcomra a gondolataim?
- Semmi baj, nem a te hibád, magamtól jutott eszembe - nyugtattam meg szinte azonnal.

Lily & Lili

Névrokonok találkája

Kicsit meglepődtem, mikor Lily elnevette magát. Én nem vettem észre, hogy bármi viceset mondtam volna, de lehet, hogy csak én vagyok ennyire kerge, hogy nem veszem észre, ha viccet mondok? Nem tudom mi olyan vicces az idegenvezetésben, na jó lehet, hogy kicsit rosszul fogalmaztam, mikor azt mondtam, hogy ő lesz az idegenvezető, mert arra céloztam, hogy ő fog körbevezetni. De ha már így ellőttem egy poént akkor legalább nevessenek rajta.
- Kíváncsian várom előadásodat! - Mondtam kuncogva majd szépen követtem a híd felé. Mikor odaértünk bemutatta mit is tud. Én pedig nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Persze mikor rámnézett hevesen bólogatni kezdtem. Vicces volt nézni, ahogy eljátsza az idegenvezetőt. Bár bevallom én se csinálnám sokkal jobban az tuti. De hát, nem ezzel akarok foglalkozni, akkor nem kell értenem ehhez. Mikor megkérdeztem mi szeretne lenni, kicsit habozott, s bevallotta, hogy nem tudja. De a mondat közepén elakadt, végül pedig mégse fejezte be azt. Hanem inkább visszakérdezett. Elmosolyodtam, nem szerettem dicsekedni az ilyenekkel, kicsit beképzelten hangzik, de én már rég eldöntöttem a dolgot.
- Auror! Már kiskorom óta csodálom őket, de igazán csak akkor döntöttem el, mikor apámat meggyilkolta egy halálfaló. Azóta tanulok, mint egy gép és nem csak azért, mert a tudásra vágyom, hanem mert szerintem sok tudás kell egy aurornak. Lehet, hogy ez egy kicsit beképzeltnek hat, de ha az ember egy közeli hozzátartozója meghal az tudja milyen érzés. - Mintha láttam volna, hogy valami nincs rendben Lily-vel, viszont észbekaptam és gyorsan rákérdeztem. - Csak nem neked is megölték valamelyik közeli rokonod? Ha így van, nagyon sajnálom, hogy felhoztam a témát, nem akartalak megbántani. - Szabatkoztam idegesen és zavartan, tényleg nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, hiszen barátkozni akartam, nem pedig kellemetlen emlékeket felidézni másokban.

A feltételezésre felnevettem. Az igaz, hogy sokszor jártam már ott, de nincs ínyemre az idegenvezetői státusz. Sosem értettem azokat, akik egy rakat történelmi, érdekesnek mondott tényt bemagolva órákat tudnának beszélni egy kavicsról.
- Az én idegenvezetői képességeimmel sokra mennél - nevettem. - Akarom mondani... a képességeim legendásak! - kacsintottam rá.
Időközben megérkeztünk a hídhoz, így gondoltam, akkor már bevezetem a Lily-féle idegenvezetés titkaiba.
- Kedves nézelődők, elérkeztünk Roxmorts falu első és egyetlen hídjához! Mint azt mindenki láthatja, méreteiben nem valami gigászi, hisz a folyó sem az alatta. A nevét nem tudom, bár biztos fantáziadúsabb annál, amit én adtam volna neki, így az egyszerűség kedvéért nevezzük Hídnak! Na szóval, Híd valószínűleg téglából készült, vár az is lehet, hogy gránitból, Merlin tudja, valószínűleg varázslók pálcája által. A méreteiről: magassága olyan két méter lehet, jobb napokon három, meg persze attól is függ, mennyire van tériszonya annak, aki átmegy rajta. Hosszúsága kisléptekkel négy, nagyobbakkal két méter körül van, és ilyen fura vésetek tarkítják körbe ezt az izét, aminek fogalmam sincs, mi a neve - magyaráztam gesztikulálva nagy komolyan.
A bemutatóm után tovább gyalogoltunk az ösvényen, messziről már látszottak is a Szellemszállás körvonalai.
A kérdésével elgondolkodtatott. Tényleg, mi szeretnék lenni?
- Fogalmam sincs... - vallottam be. - Nem sok szakmát ismerek, de van pár, ami vonz. Például a gyógyítóság, vagy a... - elharaptam a mondatot.
Mi szeretnék lenni? Nem tudom. Esetleg auror? Nem tudom, mennyire illene hozzám, bár az elszántáság meg lenne bennem, hála a halálfalóknak, akik az édesanyámat és a nagymamámat is megölték. De nagyban függ attól, mi való nekem. De mi...?
Megráztam a fejem, jelezve, hogy fogalmam sincs.
- Na és te?

Lily & Lili

Névrokonok találkája

Mosolyogva néztem, ahogy Lily eljutott a felismerésig. Hát igem vannak ilyen napjai az embernek. Amikor semmi sem jön össze. Nekem szerencsére csak havonta egyszer van ilyen. Persze mindig imádkozom, hogy aznap ne írjak dolgotatot. Nem kellene egy ilyen pocsék nap miatt rossz jegyet kapnom.
Mit ne mondjak kicsit tanulás centrikus vagyok. Számomra nincs fontosabb a tanulásnál. Nem csak azért mert bizonyítani akarok, meg mert sok tanulás kell ahhoz, hogy valakiből igazi auror legyen, hanem mert van bennem egy kicsi bosszúvágy is. Meg akarom bosszulni apám halálát. Nem maradhat bűntetlen az, aki megölte.
Ezek a gondolatok természetesen kicsit elterelték a figyelmemet a mostani dolgokról. Viszont hamar a fejemhez kaptam, s elmeséltem Lily-nek azt a bizonyos esetet a Szellemszállással meg Mary-vel. Meglepetten hallottam, hogy ő már sokkal többször volt ott, mint én, bár én tudom, hogy mindig csak a barátnőm miatt nem mentem el, mert nem volt szívem otthagyni egyedül. Azon a bizonyos napon is csak hosszas több órán át tartó könyörgés után mentünk el. Persze bent még csak annyira voltam, hogy megfogjam az egyik évfolyamtársam macskáját. De az nagyon izgalmas volt. Sajnáltam, hogy nem maradhattam tovább.
Kíváncsian hallgattam a történetet és néha elfojta elesztettem egy-egy "hűha"-t. Nagyon izgalmasnak hangzott a beszámoló, s bevallom irígy voltam rá, amiért ő ennyiszer járt arrafelé.
- Ha így állunk neked nagyobb tapasztalatod van a hellyel kapcsolatban, mint nekem! A végén te vezetsz körbe engem! Nagyon érdekes lenne, ha be tudnánk menni. Mondjuk én betudnék menni, ha akarnék... - Abbahagytam a mondatot. Talán nem lenne okos már most elmondani mindent neki, így inkább folytattam, mintha mi sem történt volna. - Mindegy! Na és mondd csak Lily te mi szeretnél lenni, ha kijártad a sulit? Tudom, hogy nem ez a legjobb alkalom az ilyenekre, de tudod én kicsit tanulás centrikus vagyok! - Vakartam meg zavartam a tarkómat, s közben ugyanilyen zavart arrcal mosolyogtam rá. Remélve, hogy nem néz komplett idiótának.

Csak magamban mosolyogva megcsóváltam a fejemet. Néha tényleg rosszkor jött rám ez a "tájékozódni-képtelen"-ség, de nem igazán zavart. Ez is én vagyok. A részem. Úgymond, akár a védjegyemnek is lehet nevezni, de ez végül is hülyeség lenne, mert nem sok ember tudja. Mert nem sok emberrel van lehetőségem megosztani...
Mikor megmutatta a helyes irányt, a homlokomra csaptam. Hát persze! Hirtelen beugrott, az is, merre lehet lefordulni, és hova lyukadnánk ki bizonyos utak végén... Mindig így van. Egyszercsak hopp!, akár a villámcsapás, hirtelen megint tudom, hol vagyok. Kivéve hétfőnként. Akkor csak az alvás segít, meg a rutin, hogy a tudatalattim a megfelelő teremhez korlátozzon. Kész agyrém.
Mikor kérdezett, elgondolkodtam. Hányszor is...?
- Hát... harmadikban és negyedikben. Egy évben három roxmortsi kirándulás volt ekkor, azaz eddig hatszor, most lesz a hetedik - feleltem neki egy gyors fejszámolás után. - Imádom azt a helyet! Nehéz megunni. Mindig körbejárom, mikor a faluban vagyok.
Azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy egyszer már jártam bent is. A gondolatra megborzongtam. Pont egy éve. Mikor körbejártam, egyszercsak azt vettem észre, hogy az egyik helyen hiányoznak az ablakot takaró deszkákból darabok. Meg is lepődtem. Ilyen még nem volt, már amennyire én tudtam. A lyuk pont akkora volt, hogy én, sovány testalkatom miatt, még éppen befértem volna. Hát griffendéles vagyok, vagy mifene, nem csoda hát, hogy nem voltam rest bemászni. Hátborzongató hely volt... A bútorok töröttek, a tapéta leszaggatva, a függönyök lyukasan, szakadtan hevertek a padlón, egy karmolásnyom az egyik szekrényen - biztos valami állaté -, és mindent vastag porréteg borított. Durván nyomathatják itt a kísértetek, "bormámoros" éjszakákon... - persze csak képletesen, mivel nem ihatnak, és valószínűleg nem egy kopogószellem részt vehet a buliban, ha ekkora rendbontást képesek csinálni - gondoltam. Megreccsent a padló, én pedig összerezzentem. Biztos az egyik szellem - jutott eszembe -, lehet, hogy ki akar kergetni... De ha így is van, ellene nem sokra megyek a pálcámmal vagy a puszta testi erőmmel.
Ez, és a kintről hallatszódó hangok arra a döntésre juttattak, hogy ideje távoznom. Gyorsan kislisszantam a lyukon, és még épp elkerültem a társaságot.
Azóta sem derült ki, hogyan került oda a rés. Mikor legközelebb arra mentem, már megint védve volt a ház.

Lily & Lili

Névrokonok találkája

Elmosolyodtam, mikor láttam, hogy a lány nehezen tájékozódik, kicsit sajnáltam szegényt. Tudom milyen amikor a legismerősebb terepen is eltéved valaki. Én például a saját lakásunkban is eltévedtem, ellenben a mamámékhoz csukott szemmel is eltaláltam.
Nevetve mutattam meg neki merre kell menni. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát az miatt, hogy nem tudja merre kell menni. Legalább sétálunk egyet és jól érezzük magunkat. Kicsit elgondolkodtam mennyire szerettem kicsinek a labirintusokat, imádtam bóklászni és arra azok voltak a legjobbak.
Mosolyogva sétáltam Lily mellett, a gondolataimba merülten. Szinte meg is feledkeztem arról, hogy van társaságom. De gyorsan észbe kaptam és megszólaltam.
- Ém egyszer voltam csak a Szellemszálláson egy barátnőmmel. Nagyon jó volt. Én iszonyúan élveztem. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam teljesen körbejárni, mert szegény barátnőm majdnem megmutatta nekem, hogy mit esett a Három Seprűben! Nem volt kellemes látvány elhiheted nekem. Na de mesélj te is! Voltál már ott?
Kíváncsian fordultam hozzá, s csendben figyeltem, hogy mit válaszol. Igazán érdekelt, hogy volt-e ott már Lily. Közben pedig egyre közelebb kerültünk a folyóhoz.

Beismerem, sosem voltam kitűnő tájékozódásból. Vagyis... néha. Ennek van értelme? Ha olyan napom van, a legnehezebb útvesztőből is kitalálnék, máskor pedig már egy százszor körbejárt faluban is eltévednék. Csoda, hogy a Roxfortban nem szoktam. Vagyis...oké, csoda, hogy nem minden nap.
DE! Úgy ismerem az iskolát, mint a tenyeremet. Tapasztalt éjjeli vándor lévén a Roxfortban tényleg csak kivételes esetekben tévedek el. Mondjuk, ha négyballábbal ébredek fel, egészen pontosan minden hétfőn. Utálom a hétfőket.
Mikor Lili - még mindig furcsa, hogy így kell neveznem...mintha magamat emlegetném - megmutatta a helyes irányt, éreztem, hogy az arcomba szökik a vér, és elnevettem magam.
- Persze. Minden alkalommal elsétálok addig, csak a tájékozódó képességem olyan, mint a bűvös szekrény...volt-nincs! - vigyorodtam el, miközben a lány mellett baktattam.
Úgy tűnt, Lili ismeri annyira Roxmortsot, hogy ne tévedjen el. Én pedig, akinek ma szabadnapot vett ki a belső iránytűje, majd követem. Vagy...ha eltévedek, hát eltévedek. Egy kis kaland. Kell az izgalom!

Lily & Lili

Névrokonok találkája

Nagyon örültem neki, hogy egyezik a véleményünk. Most már csak azt remélem, hogy több dologban is. Kedves lánynak néz ki én meg úgyis szeretek barátkozni. Teljesen mindegy, hogy kivel meg hol. Igaz olyan barátom, akire mindig számíthatok nincs sok. Egy kezemen meg tudom számolni mennyien vannak.
A megjegyzésére az udvariatlan varázslókról bólintottam egyet, sose tudtam felfogni, hogy miért olyan nehéz egyeseknek kimondani, hogy bocsánat. Szerintem ez nevelés kérdése, de azért ennyit meg lehetne tanulni igazán. A segítségbe még senki sem halt bele soha. Hacsak nem halálfalónak segített az ember, de az teljesen más tészta.
Láttam, hogy Lily, furcsa a saját nevemet használni másra, szóval megkönnyebbült mikor beleegyeztem abba, hogy együtt töltsük el az időt a faluban. Mondjuk kicsit lehet, hogy önző vagyok, mert egyedül biztosan nem mentem volna sehova, de ha már van valaki akivel beszélgethetek közben, akkor már sokkal kellemesebben lehet csavarogni.
Biztos vagyok benne, hogy jól megleszünk. Remélem nem csak egy egynapos barátság lesz ez és majd még beszélgetünk. De most egyelőre a jelennel kell foglalkoznom és élvezni a napomat. Elvégra Halloween van, paty lesz és barátkozok. Ennél semmi sem lehet jobb.
Lily éppen elindult volna a Szellemszállás felé, mikor a homlokára csapva felnevetett. Én kuncogtam egyet, majd hátulról megfogtam az egyik vállát és elfordítottam a folyó irányába. Elengedtem, előrébb mentem, s visszamosolyogtam rá.
- Szerintem erre kell menni! Gyere! Jobb ha megyünk, ha még a mulatság előtt meg akarjuk járni az utat! - Megvártam míg mellém ért, azután pedig elindultam a folyó felé. Kicsit kényelmetlennek éreztem a csendet, így muszáj volt újra megszólalnom. - Voltál már valaha a Szellemszálláson, vagy ez lesz az elő látogatásod ott? - Na jó nem a legprofibb kérdés volt, de a helyzetnek tökéletesen megfelet.

Megörültem a gondolatra, hogy ezzel a témával kapcsolatban egyezik a véleményünk. Remélem, van még több ilyen. Igazán szimpatikus lány...
- Dettó így vagyok ezzel én is. Nekem biztos lelkifurdalásom lenne, ha így elszakítanám valakinek valamijét... - pillantottam le a táskámra. - Ha más nem, legalább egy "bocs"-ot odanyöghetne az illető! - dohogtam.
A következő mondatra viszont nagyon megörültem. Kiengedtem a benntartott levegőt a megkönnyebbüléstől.
- Ennek örülök, és biztos vagyok benne! - jelent meg az arcomon egy sugárzó mosoly.
Kedveltem a társaságot. Bár nem sikerült igazán mély barátságokat kiépítenem az évek során - talán kettőt, de azok is időszakosak voltak vagy nagyon újkeletűek.
Így aztán maradt a Griffendél ház. Igen, így egyben. Csapongok, mint...egy lepke a lepkehálóban? Oké, ez hülye hasonlat. Szóval egyik nap a negyedikesekkel beszélek, következő nap egy csapat másodikos közé ülök be, harmadnak pedig hatodikosokkal nevetek. Ez van. Egy idő után meg lehet szokni... de attól még ugyanolyan kellemetlen marad.
- Tökéletes! Merre is van...? - néztem körbe, majd a homlokomra csapva felnevettem. Oké, a tájékozódási készségem néha nulla...

Lili & Lily

Úgy tűnik mind a ketten egyet értünk ezzekkel az ostoba és goromba szokásokkal kapcsolatban. Nem tudom hogyan lehet valaki ilyen önfejű, hogy kicsit se foglalkozik a körülötte lévőkkel. Az udvariasságba még nem halt bele senki, bár lehet, hogy ezek egyike, másika belehalna, ha udvariasnak kellene lennie.
- Őszinte legyek nem tudom, hogy nem marja őket a lelkiismeret furdalás. Nekem nagyon rosszul esne, ha valakinek miattam lenne rossz. Talán ezért segíteg mindig mindenkinek, ha tudok persze! - Mosolyogtam Lily-re, aranyos lánynak tűnt. Az pedig egy plusz jó pont, hogy nem szereti a faragatlan tuskókat.
Mikor elekezdte sorolni mi van a mulatságon, kicsit elkalandoztam. Persze ez mindig így van velem. Számban éreztem a csokoládé ízét. Gondolatban pedig felidéztem az eddigi mulatságokat, még azt az évet is mikor a nagyteremben kellett aludni.~Vajon csak én élveztem azt a borzongást?!~ Kuncogtam magamban. Majd elmondtam Lily-nek, hogy éppen csak csavargok. Mire felnevetett és gyorsan felelt is.
Figyelmesen hallgattam, amit mondott. Az első mondat után megfordult a fejemben, hogy sokban hasonlíthatunk mi ketten, de nem mondtam semmit. Amikor meghallottam, hogy milyen helyeket hagyott ki elmosolyodtam. A falu azon részén ma még én sem jártam. Talán mert nem szeretek a Szellemszállásra egydül bemenni. Nem a félelem miatt, hanem azért mert igen különös múlttal rendelkezik, szeretek megijedni, de jobb társaságban.
Meg se tudtam szólalni és máris jött egy ajánlat, aminek szívem mélyén igazán örültem. Bár láttam Lily-n, hogy kicsit zavarban van, biztos nem akarja, hogy azt higgyem rám akar akaszkodni, de én nem vagyok olyan típus szeretem a társaságot. Főleg, ha az ilyen kedves, mint ő. Így mikor befejezte lelkesen és arcomon széles mosollyal válaszoltam neki.
- Dehogy van jobb elfoglaltságom! Szívesen körbejárom veled a falut. Biztosan jól fogjuk érezni magunkat! Mit szólnál, ha a hídnál meg a Szellemszállásnál kezdenénk? Ha már neked úgyis az maradt ki. - Mosolyogtam a lányra, s őszintén reméltem, hogy belemegy az ajánlatba. Jó lenne megnézni azt a házat. Utoljára két éve voltam bent, még a legjobb barátnőmmel, de a körút felénél vissza kellett fordulnunk, mert rosszul lett a félelemtől. Csak tudnám miért? Nem is volt olyan ijesztő.

Elmosolyodtam, mikor rájöttem, hogy mindketten "lilik" vagyunk. Nem a legritkább név, na, tudom, csak...mégis. Olyan jó érzés.
- Örülök, hogy nem vagyok egyedül ezzel a gondolattal, bár néha nagyon úgy érzem, hogy mindenki másnak természetes ez a "lökjük fel az embereket" stratégia - fintorodtam el.
Tényleg utáltam az ilyeneket, és sajnos nem valami ritka eset. Kétnaponta legalább megtörténik velem. Vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen...?
A következő kijelentését hallva azonban újra mosoly költözött az arcomra.
- Áh, igen, a Halloweeni mulatság! Imádom. A díszítés, a kísértetek, a lakoma, az édesség...
Persze, több se kellett, máris elkalandoztak a gondolataim. Mikor másodikos voltam, épp ezen a napon tört be Sirius Black a kastélyba, kaszabolta szét a Dámát, és aludtunk a Nagyteremben. Ha engem kérdeztek, szerintem tök izgalmas volt!
- Éppenséggel én is csak csavargok, mindenfelé - nevettem fel. - Már egy csomó helyen voltam, de a híd, meg a Szellemszállás még nem került az utamba - vontam vállat, aztán eszembe jutott valami. - Hé, esetleg nincs kedved együtt körbemenni a falun...?
Kicsit félve, óvatosan kérdeztem meg. Bár magamnak sem igen vallottam be, néha féltem az elutasítástól. Azonban nem akartam, hogy úgy tűnjön, rá akarom tukmálni, így gyorsan hozzátettem:
- Persze, csak ha lenne hozzá kedved, megértem, ha jobb elfoglaltságod akadna...

Lili & Lily

Segítettem a lánynak felszedni a dolgait. Tudom milyen rossz ha az embernek az összes cucca a földön köt ki, valami idióta miatt, aki nem tud másra csak magára figyelni. Nem szeretem az ilyen embereket.
A lány gyorsan megjavította a táskáját, igaz csak ideiglenesen, de az is több, mint a semmit. Mosolyogva nyújtottam felé a dolgait, amiket gyorsan el is tett. Majd reagált az előbbi mondataimra, s meg kell hagyni az emberekről ugyanaz a véleményünk.
Először fel se fogtam, de gyorsan rájöttem, hogy ugyanaz a keresztnevünk. Ez nagyon érdekes, még sosem találkoztam olyannal, akinek ugyanaz volt a neve, mint nekem. Fura érzés azt meg kell hagyni, de meg tudnám szokni, ha arról lenne szó.
- Nincs mit, szívesen tettem! Amúgy szerintem magukon kívül semmi sem jár az agyukban! Elég udvariatlan hozzáállás, ha engem kérdezel. - Jegyeztem meg, bosszankodó arccal. Majd újra elmosolyodtam a következő mondaton. - Csak élveztem a város nyüzsgését. Lélekben készülök az esti party-ra. Na meg be akartam ugra a Három Seprűbe is, meg egyet járni a híd felé. Egyszóval csavarogok! Na és te mi járatban itt? - Kérdeztem vissza széles mosollyal az arcomon. Igazán érdekelt van-e konkrét célja az itt létének, vagy esetleg tölthetjük együtt az időnket estig! Én nagyon örülnék a társaságnak, de persze nem mindenki van ezzel így. Van aki inkább egyedül szeret lenni és semmit tenni, vagy éppen gondolkodni olyan dolgokon, amiket más sohasem fog érteni.

A lány segítségével sietve összeszedtük a cuccaimat, én pedig egy egyszerű bűbájjal ideigelenesen rögzítettem a táskát, nehogy véletlenül megint kipotyogjon a "tölteléke".
Mikor végeztünk, és felnéztem, egy barna hajú, kedvesnek tűnő, nagyjából tizenhat-hét éves lány állt előttem.
- Lily Strongheart, és köszönöm a segítséget! - mosolyogtam rá kedvesen.
Elvettem a nála maradt holmikat, és belehajítottam a táskámba. Fel kell jegyeznem, hogy muszáj lesz megjavítanom...
- Nagyon nem, nem is tudom, az ilyeneknek mi jár ilyenkor a fejében - csóváltam meg a fejemet, majd a lányra nézve ismét elmosolyodtam. - Mi járatban errefelé egyedül?
Tényleg érdekelt. Direkt körülnéztem, de nem láttam senkit, aki rá várt volna.

Lili & Lily

A mai nap tökéletesen indult. Boldogan keltem fel, s szedtem elő a ruháimat a bőröndömből. Szokásomhoz híven nyakamra kötöttem egy piros, fehér pöttyös sálat. Pálcámat a csizmaszáramba dugtam. Hátamra kaptam a kék púlóverem és lesétáltam Roxmorts-ba.
Ma tökéletes napom van, se túl hideg, se túl meleg és ráadásul Halloween van! Buli lesz este odalenn. Nem is tudom mikor voltam idelenn utoljára. Minden helyet bejártam, oda is bementem ahova eddig soha. Imádtam ezt a helyet, minden egyes zugával együtt. Élveztem az időt ezen a csodálatos helyen.
Éppen a főutcán jártam, dudolásztam és teljsen megfeledkeztem magamról, mikor nagy csörgésre lettem figyelmes. Az egyik kirakat előtt, egy lány táskája kiszakadt, s éppen összeszedni készült. Odasiettem hozzá, ahogy azt tőlem várni lehet.
- Várj, segítek! - Elkezdtem felszedni annyi cuccot, amennyit tudok. Majd felegyenesedtem. Egy vörös hajú lánnyal találtam magam szemben. Rámosolyogtam, s megint megszólaltam. - Lili Nenil vagyok! És te? Ez a csaj nagyon nem nézett a lába elé! Nem igaz? - Mosolyogtam a lányra, s közben felé nyújtottam a cuccait.

Jobb napot nem is találhattak volna az első roxmortsi hétvégéhez! Nincs se túl meleg, se túl hideg, ráadásul itt a Halloween. Remek!
Reggel, a kiruccanásra tekintettel, kényelmes mugli ruhákat halásztam ki a bőröndömből, és mivel a kabáthoz túl meleg lett volna, egy pulóvert. A hátamra kaptam az elmaradhatatlan, saját készítésű oldaltáskámat, és útnak indultam. A szél fújdogál, bele-belekapott a hajamba, de nem zavart. Szerettem az őszt. Meg a nyarat. És a telet. Meg persze a tavaszt. Igazából az összes évszakot. Haha.
Szerettem Roxmortsot, és most is ugyanolyan otthonos volt, mint mindig. A boltok ugyanolyan hívogatók voltak, én pedig nem bírtam ellenállni a csábításnak, sorra látogattam őket. Elmentem a postára, benéztem Zonkóhoz, voltam a Mézesfalásban és a Három Seprűben, a mindenes boltban, Pennáéknál, sőt, kivételesen az Aranytalárba is bekukkantottam. Mondanom sem kell, mire körbeértem, jelentősen csökkent az erszényem súlya.
Épp egy kirakat előtt álltam, mikor valaki, akár egy hurrikán, vissza se nézve elrobogott mellettem. Csakhogy, nem vette észre, hogy sikeresen beakadt a táskámba, ezzel kiszakítva azt. Az egész tartalma a földre potyogott, én pedig szitkozódva álltam neki összeszedni a holmijaimat.

» Dan & Lily
» Laurel & Lilyanah
» Lili Nenil & Gavin Guile
» Lily & Tally
» Lily & Lorraine