Dan & Lily

Hajamba idegesítő gyakorisággal kap bele a szél, ahogy egyre lejjebb és lejjebb haladok a kastély irdatlan tornyai és csarnokai által szinte teljesen elfoglalt domboldalon. Néha irtózatosan ki tud akasztani az a tömérdek haj a fejemen, amint a levegő odaadó hozzájárulása következtében néhány tincs belelóg a szemembe, de ennek ellenére sincsen szívem levágatni… egyszerűen nincsen. Valaki a kedvenc cipőjéhez, valaki a macskájához, valaki egy régi pénzérméhez vagy kabalához ragaszkodik, én pedig az előnytelen, és saját bevallásom szerint egyes lányokat irritáló és tőlem elidegenítő hajamhoz… hiába, ezen nem fogok változtatni senki kedvéért sem… ezen nem. Ha valaki szeret, az azért szeressen, amilyen vagyok önmagamban, ne pedig azért amilyen lehetnék. És nyilván ezt nem csak a haj kapcsán jelenthetem ki, hiszen majdnem mindre igaz.
 Ha jobban átgondolom, kevés olyan ember van, akiért képes lennék változtatni bármit is a jellememen, a viselkedésemen, az életfilozófiámon, vagy akár csak a külsőmön… sőt… igazából nincs is ilyen ember az életemben… talán apa, vagy esetleg Helena kivételével. Apám véleményére egyértelmű, hogy sokat adok, hiszen mégiscsak az apám, és Sam bácsin kívül az utolsó élő rokonom, de hogy Helenáé miért érdekel azon elég sokat szoktam rágódni. A lány iránt valami megfogalmazhatatlan dolgot érzek, ami messze elhagyja a ismerősök és a haverok iránt fűződő érzelmeket. Normális ember most biztosan rávágná, hogy szerelmes vagyok az ambiciózus csajsziba, de ez sem fedné a valóságot. Oly boldogság száll meg, ha láthatom őt, hogy az felér egy egybekelést követő érzelemhullámmal, és ha nagyon meg kéne fogalmazni, azt mondanám, hogy egyfajta lelkitársai vagyunk egymásnak… mintha testvérek lennénk, s pont ez a dolog az, amiért nem táplálok iránta szerelmes érzéseket… vagy... mégis?
 Mihelyst végre leérek a dombról, utamat a Tiltott Rengeteg felé veszem. Egy pillanatra átfut egy másik úti cél gondolata is az agyamban, hogy inkább a tópart menti fűzfához üljek ki elmélkedni, de aztán tudatosul bennem, hogy most nem igazán akarok egyhelyben ücsörögni, és ami azt illeti, nem is nagyon tudnék. Sétálni szeretnék és mivel mindenhol emberek vannak, olyan helyre kell ezzel a szándékommal bújnom, ahol nincsenek annyian… a Rengeteg pedig ott terpeszkedik a birtokon, tökéletes színtérként adva magát számomra.
 Mindenki tudja rólam, aki egy kicsit is ismer, hogy nem igazán szeretek tömegben lenni… sőt úgy Merlinigazából gyűlölök sok ember között mozogni. Mondhatnak antiszociálisnak, vagy tömegiszonyosnak, de ez nem változtat semmit a tényen, hogy utálom a nagy társaságokat… és az engem fürkésző szempárokat is. Nem vagyok paranoiás, ne tévesszen meg senkit se a kijelentés, nem hiszem, hogy a fejem felett marslakók pásztázzák a gondolataimat és azt sem gondolom, hogy kémkednek utánam… de azért kellemetlenül érzem magamat, mikor valaki megbámul a folyosón. Tudom, hogy nem vagyok olyan feltűnő jelenség, hogy bárki emberfia egyáltalán csak rám pillantson, de ettől még azt hiszem, hogy ezt teszik, és a hatás ugyanaz: ideges leszek, és valószínűleg valami olyat teszek, amit nem kéne… elbotlok egy kőben meg ilyesmi.
 Persze nem csak ez a probléma… nem is tudok emberek közelében normálisan adni magamat… általában csak össze-vissza hadoválok, vagy intelligensen csak hallgatok, de soha sem sikerül áthozni azt a Daniel Folds-ot aki én vagyok. Nem megy… egy másik emberrel bármikor a legnagyobb örömmel beszélgetek akár egy egész napig is, ha ezt szeretné, de néggyel már bajaim lennének. Ezért aztán jobbnak ígérkezik egy erdőben fel-alá járkálni a szemek elöl rejtve, mintsem egy diákoktól hemzsegő kastélyban szambázni, ahol mindenki lát.
 Az Rengetegbe vezető ösvényre már rutinosan kanyarodok rá mindazon ellenére, hogy erősen benőtte már a növényzet (gondolom, Hagrid másik ösvényt használ), és lépteim elvesznek a Tiltott Rengeteg fái között. Hihetetlen milyen sötét van idebent… megértem, hogy miért tiltották el a diákokat tőle. Ennek ellenére én mégis itt flangálok már majdnem öt éve… bár most azért nem olyan ijesztő, mint amilyen éjszaka szokott lenni… akkor néha még én is erősen összeszorítom a fogamat egy ágreccsenés hallatán.
 Gondtalanul lépdelek a fák között vezető keskeny úton, s gondolva, hogy itt már úgyis mindent bejártam, ráfordulok egy csapásra, ami a bokrok közé vezet… már amennyi bokrot lehet itt találni a napfénytől távol. Nem is igazán figyelem, hogy merre megyek, de egyszer csak azon kapom magamat, hogy egy tisztásra jutok ki. Középen egy hatalmas, sokvirágú, szemet gyönyörködtető fa áll. Érdekes módon minden virága különböző színű… Bimba professzor bizonyára nagy örömét lelné a vizsgálásban.
 Úgy döntök, hogy közelebbről is megvizslatom a nem mindennapi fát, mikor a lombkoronából egy reccsenést hallok és egy azt követő puffanást. Gyorsan a pálcámhoz kapok, de mihelyst látom, hogy csak egy lány pottyant le az egyik ágról menten elrakom… viszont ijedtségem nem hagy alább. „Mi van, ha valami baja esett szegénynek…” – fut át a fejemben az aggódó kérdés, és gyorsan a lányhoz szaladok, aki igyekszik feltápászkodni az avarból.
 - Jól vagy? – térdelek le a lányhoz, és gyorsan végig futtatom a szememet, hogy nem-e tört el semmije, majd újra felteszem a kérdést. – Annyira sajnálom, nem akartalak megijeszteni… ugye nem esett bajod?
 Szemeimben őszinte aggódás tükröződik, s ahogy látom, hogy a lány arcát könnyek borítják, ez az aggódás csak fokozódik. Szinte biztos, hogy nem fog megszabadulni most tőlem egy ideig… erősen kétlem, hogy eltévedt volna, hiszen a diákok akik kijárnak az erdőbe, mind tudják az ösvényeket, tehát visszatalálna, de nem fogom magára hagyni ilyen állapotba… lehet, hogy valami nagy baj van… segíteni szeretnék neki.