Angela & Lily

A délelőttöm unalmas volt. A diákok ugyan olyan idióták voltak, mint minden esetben. McGalagony professzor, megint levont 10 pontot a Mardekártól, mert két első éves nem bírt magával, rohangált a folyosókon, és összetört egy vázát. Bár a tanárnő egy pálcaintéssel helyre állította az antik tárgy romjait, de nem bírta ki, hogy ne szapuljon minket. Utálom őt. Nem tudom miért, de egyszerűen ki nem állhatom. Se őt, se a házát.
Nagy unalmamban, a kastélyban sétálgattam. Figyeltem a velem szembe jövő diákokat, akik órára igyekeztek, de én úgy döntöttem, hogy most az egyszer kihagyom az átváltoztatás tant. Egy erőteljes lökéssel kitaszítottam a kétméretes ajtót, ami a nagyterembe nyílt. A teniszpálya méretű szoba, üres volt. Egyetlen lélek sem járt benne, senki, csak a falakon lévő festmények sutyorogtak alig hallhatóan. A gyertyák, amik minden este ott lebegtek a hosszú asztalok előtt, nem voltak sehol. Olyan magányosnak tűnt ez a barátságos terem a megszokott terítők, és fecsegő diákok nélkül. Az esti étkezés még odébb volt, szóval résnyire zártam a nagyterem ajtaját, és leültem a Mardekár asztalához, legalább is oda, ahol szokott lenni. Végig simítottam a fényesre lakkozott asztalon, és visszaemlékeztem, az első vacsorámra itt. Amikor a Teszlek Süveg, a Mardekárba osztott, és az engem üdvözlő tapsra. Az első alaklom volt, amikor megláttam Draco Malfyot, aki az óta se adta vissza a szívemet, de ez titok. Olyan mélyre temetett titok, hogy még a WC-s luvnya se tudja.
*****************************************************************************


[i]

Az egész napot ellógtam, hisz nem tudtam volna figyelni az órákon. Noha valamelyest megnyugodtam a tóparton, mielőtt találkoztam Danyvel, a későbbi órákra sem mentem be. A házvezető tanárom, McGalagony ma ismét remek kedvében volt, így aztán nagyon "örültem" délután a találkozásunknak.
- Oh, Miss Strongheart! Miért nem láttam a mai átváltoztatástanon? Ráadásul a többi professzortól is úgy értesültem, hogy az egész napot kihagyta. Szolgál esetleg valami magyarázattal? - kérdezte nehezteléssel a hangjában.
Egy ideig gondolkodtam, hogy mit mondjak, de végül az igazság mellett döntöttem.
- Nem, professzor... - Aztán hozzátettem - Csak tudja nagyon felkavart a dolog a rendelettel, és nem tudtam volna figyelni az órákon... - a hangom a mondat végére elvékonyodott, majd teljesen elhalt. Már épp felkészültem volna a leszidásra, meg a pontlevonásra, de nagy meglepetésemre egyik sem történt meg. Csupán rámnézett különös tekintettel - talán sajnálat? - majd arrébb terelgetve engem folytatta az útját...
Sokat bolyongtam a folyosókon, majd amikor elérkezettnek láttam az időt a vacsorához, a Nagyterem felé folytattam utam. Azonban annál nagyobb meglepetés ért, amikor belépve a terembe csupán az egyik mardekáros hatodikos diákot pillantottam meg. Leültem a házam asztalához, majd gondoltam várok, hogy megjöjjenek a többiek. Sokat gondolkodtam, mikor beugrott, hogy honnan ismerős a csaj. Amikor múltkor Malfoy 'lesárvérűzött' egy másodikos griffendélest, és kiálltam mellette, ő figyelte epekedve a fiút, miközben én közelharcot vívtam vele. Végül nem lett győztes, ugyanis felbukkant a sarkon Piton, aki meg sem várta volna a magyarázatomat, levont volna vagy ötven pontot, ezért csak beértem egy dühös pillantással Malfoy irányába, és egy falikárpit mögött felszívódtam... Miközben ezen gondolkodtam, rámtört a nosztalgikus érzés, és gondolatban újra átéltem az első itt töltött estémet, a beosztásomat. De ezt félbeszakította egy idegen gondolat: Miért figyel engem az a mardekáros?

Miután észrevettem, hogy figyel, ösztönösen teljesen más irányba fordultam. Már csak azért is, mert láttam, hogy elindul felém. A pontmérő homokórákat kezdtem tanulmányozni - a Griffendél vezet -, de végig figyelemmel kísértem az útját a szemem sarkából. Ez ide tart, gondoltam nagy kedvesen. Vajon mit akarhat? Amikor a közelembe ért, csodálkozva vettem tudomásul, hogy meg közelíti a Griffendél asztalát. Ezen kicsit meghökkentem. A közeledése nem éppen barátságos volt. Már ott tartottam, hogy felállok és elküldöm a fenébe, mert észrevettem az asztalunk megközelítésével járó undorodó arckifejezését. Pláne amikor már csak három lépés választott el minket, már az irántam érzett gyűlölet is sütött róla. Úgy éreztem, hogy mindjárt felképelem, de ezt egyelőre elvetettem. Ám hamar visszatért ez a kényszerérzetem, ugyanis amikor két lépésre megállt előttem, fölényesen elvigyorodott. Még neki áll feljebb! A hangjára megfordultam és felálltam. Szinte egymagasak voltunk, így a fölényes vigyor lassan lehervadt az arcáról.
- Igen? - kérdeztem élesen. Noha igyekeztem megőrizni a higgadtság álarcát, csak úgy fortyogott bennem a düh.

Merlin, ez az arrogáns tekintet és a lenéző vigyor... Vagy hányok vagy felképelem, vagy ráküldök egy átkot. Vajon melyik legyen? A pálcám amúgy is a kezemben volt, még akkor vettem elő, amikor felállt. Majd szétvetett a düh. És még neki van problémája?! Megáll az eszem... Annyira de annyira gyűlölöm. Mostanság már nem csak a mugliszületésűekkel van gondjuk, hanem a félvérekkel is. Remek... Döntöttem, a pálcám használom. Ez a legtisztább módszer. Nagyokat lélegezve igyekeztem valamelyest lenyugodni. Nem sok sikerrel. Mindjárt letörlöm azt a pökhendi vigyort az arcodról! Csak meg kell várni a megfelelő pillanatot. Egy pillanatra lehunytam a szemem, de a testtartása és a kézmuzdulata megint felhúzott. Mindjárt robban a bomba...
És ekkor elhatolt a fülemig az a fennhéjázó hangja.
- Ócska, félvér Potter? - kezdtem vészjóslóan. - Az az ócska, félvér Potter legyőzte Voldemortot. Megyszabadította a varázsvilágot. És mit kapott érte? A rajongáson és a csodálaton kívűl semmit. Ezekre pedig cseppet se vágyott. Képzeld, egyáltalán nem olyan, mint Malfoy. Sokkal jobb nála! És csak hogy tudd, igenis van másom! Igenis vannak barátaim! - itt egy pillanatra elbizonytalanodtam, de magabiztosan folytattam. - Van egy szerető apám, aki mindent megad, amit kérek, de mégsem vagyok olyan, mint te! Nem vagy más, csak egy elkényeztetett csitri, aki úgy nyalja Malfoy talpát, mintha legalább egy félisten lenne!
Szorosan a pálcámra kulcsoltam az ujjam... Eljött a pillanat. De nem támadok. Megvárom, amíg támad, és védekezni fogok.

Végig hallgattam, a hosszú, és unalmas monológját, de ez engem, bár lehet pont az ellenkezőjére számított, cseppet sem szomorított el. Továbbra is mosolyogtam, bár egyik kezemmel megérintettem a pálcámat, ami az övembe volt dugva. Nem vettem elő. Majd ha szükség lesz rá, használom a gyorsaságomat.
- Tudod, Potter csak egy kis senki. Ennyit sem érdemelne meg. Sem ő, sem Dumbledore. – mosolyogtam, és alig észrevehetően megvontam a bal vállam. – És igazándiból, én, sajnállak téged. – mondtam már szinte vérfagyasztó nyugalommal. – Sajnállak, mert azt hiszed, hogy Potter jobb, mint Draco. Tudod, az, hogy Potter ennyi mindent elért, csak a barátainak köszönheti. Szóval, nem értem, hogy miért bálványozzák őt ennyire. Sajnállak téged, mert nem tudod, megőrizni az önbecsülésedet. Sajnállak, mert kifordulsz magadból, már akkor is, ha egy ellenszenves személy közelít hozzád. És te így akarsz Potter mellé állni? Már megbocsájts, de egy ilyen ember, csak szégyent hoz a varázsló névre. – kacsintottam. Tele voltam energiával. Tetszett, az, amit láttam. Ez a lány, a szeme előtt fordult ki önmagából, és ezt már nem lehet visszafordítani. – És tudod, engem te ne nevezz elkényeztetett csitrinek, mert olyan szavakat használsz, amiknek még az értelmét sem fogtad fel. Igen? Van apád? Ez remek. Nekem nem volt. – mosolyogtam továbbra is, valószínűleg úgy nézhettem ki, mint valami kőszívű démon. – És, ha legközelebb Draco ellen mersz fordulni, velem gyűlik meg a bajod!

Szavai egyenként verekedték végig magukat a dobhártyámon. Mostmár Dumbledore-t is szidja!
- Csak hogy tudd. Dumbledore a Roxfort valaha volt egyik legdicsőbb igazgatója. Korunk egyik legnagyobb mágusa. És igen, Harryt segítették a barátai is, Hermione meg Ron, de egyedül győzte le Voldemortot. - Itt viszont megakadtam... Miért jöttem ki ennyire a sodromból? Hisz csupán egy kis féreg mardekáros, semmi több. De még nem volt vége... - Már miért kéne oldalt választanom? Voldemortnak vége. És különben is, ha vannak ilyen úgynevezett oldalak, akkor én Dumbledore oldalára állnék. Harry is Dumbledore oldalán áll, meg úgy az egész iskola - a mardekárosok kivételével... - Az ezt követő szavai viszont letaglóztak. Egyre csak dübörögtek a fejemben. "Szégyent hoz a varázslónévre"... Amúgy sem viselem túl jól az ilyen kritikákat, de ez övön aluli ütés volt. És ha igaza van? Ne is törődj vele, bíztattam magamat, csak a szája jár... Ezzel a gondolattal eltettem a pálcám. Ha csak a szája jár, úgysem lesz semmi bajom. Ha nem, akkor pedig eltöltök egy kellemes időt a Gyengélkedőn, senkinek se hiányoznék... Ezután már csak a kisördög beszélt belőlem. Azt mondta, hogy próbáljam meg felhergelni.
- Nekem más a véleményem arról, hogy mi hoz szégyent a varázslónévre. Például az olyan férgek, akiknek csak a szája jár. Vagy a Malfoy-félék. Az ilyenekre mondják ezt, akiket még a szüleik is szégyelnek, ha van egyáltalán nekik. Meg azokra, akik lesárvérűzik a mugliszületésűeket, és felsőbbrendűnek tartják magukat a többieknék csak azért, mert ők aranyvérűek. Meg persze sokkal egyszerűbb a másikat szidni, ahelyett, hogy végiggondolnád mit mondassz, illetve elítélni a kisebbet azért, amiről nem is tehet. Tudod mit? Én meg azokat sajnálom, akik úgy ítélkeznek, hogy nem is tudják a hátteret. Meg az olyanokat is, mint te. És teszek a drágalátos Malfoyodra! Nem vagytok jobbak, mint a férgek! - Mindezt annyi ridegséggel mondtam, hogy nem ismertem magamra. Ott álltam, arcomon semmiféle érzelem nem tükröződött. Csupán a hideg. A hideg szívem beszélt most. Ennyire megbántódtam volna? Nem... Szerintem inkább azt próbálom elkendőzni, hogy mennyire rosszul esett. Na mi lesz? Támad már? Már úgyis rég jártam a Gyengélkedőn.

Csak álltam és hallgattam. Válaszoljak, utána cselekedjek, vagy csak cselekedjek? Az első lehetőség mellett döntöttem.
Egy lépéssel közelebb léptem hozzá, így megfelelő távolságba került a tervemhez.
- Ha Voldemort élne, és a szolgálataiba állnál, akkor sem nyiffanthatnád ki Harryt. Ugyanis akkor Voldemort téged nyiffantana ki. Hogy az ő szavaival éljek: "Potter az enyém!" És ugyan miért nem mondhatnám ki a nevet? Csak egy egyszerű név. Egy szó. Egy álnév, amit Tom Rowle Denem talált ki magának a Roxfortban. Tom Rowle Denem, vagyis Nevem Voldemort. Semmi több, csak egy szójáték. Eszem ágában sincs félni tőle! Sem a névtől sem Voldemorttól!
Elszántam magam a cselekvésre. Kíváncsi voltam, hogy erre mit lép. Nyugodtan nevezhetnének emiatt őrültnek, vagy szimplán vakmerőnek, de a vakmerő őrült sem érdekelne. Igazuk lenne, ugyanis e gondolatokkal közelebb hajoltam és arcul köptem őt...

- Ez a „név” több ezer varázslót késztetett arra, hogy négykézláb csússzon a porban, sokkal többre vitte, mint bármelyik másik varázsló. Engem arra tanítottak, hogy tiszteljem azokat, akik többre vitték nálam, és eme ember olyanokat tett, ami irigylésre méltó.
Egy laza mozdulattal töröltem le az arcomról a nyálat. Elkapott a düh. Kikaptam a pálcám az övemből, rászegeztem a lányra, és elmotyogtam magamba.
- Capitulatus! – a varázslatom célba ért. A Griffendéles , mintha nagy erejű lökés érte volna, pár méterrel arrébb repült tőlem. – Örülj, hogy csak ennyit kaptál! – nevettem, és hátat fordítva neki, elindultam kifelé a nagyteremből.

A lány varázslata célba talált. Másodpercekig csak csillagokat láttam, de nem arról voltam híres, hogy nagyon érdekelne a fájdalom. Így gyorsan felpattantam. Láttam, hogy már csak méterek választják el az ajtótól. Gyorsan kellett cselekednem.
- Petrificus totalus! - motyogtam úgy, hogy ő ne hallhassa. Az átkom telibe talált. A mozdulat kellős közepén, öt méterre az ajtótól kővédermedve állt. Lassan odasétáltam, majd megálltam előtte.
- Még nem hallottál róla? Lankadatlan éberség! És most, ha megbocsátasz, meglátogatnám a konyhát. Pá!
Azzal kisétáltam a Nagyteremből, magára hagyva őt mozdulatlan állapotában. Elindultam lefelé a lépcsőkön. Útközben a vacsorázni induló mardekárosok egy csoportjába botlottam. Vajon valamelyikük ki fogja szabadítani?, tűnődtem, majd megcsikiztem a körtét, és egy perc múlva már nem is érdekelt a lány.

A lány átka célba talált. Álltam ott kővé dermedve, pislogni is alig tudtam, de nem érdekelt. Tudtam, hogy nem sokára elérkezik a vacsora ideje, és ha megtalálnak, Piton professzor meg fogja tudni, hogy valaki rátámadt szegény védtelen diákjára, és kinek fog hinni? Hát, egyértelmű, hogy nekem. És akkor, annak a lánynak vége lesz, meg a házának is. Csak álltam ott, magamban vigyorogva, amikor nyílt a nagyterem ajtaja, és belépett rajta Draco Malfoy, néhány osztálytársa kíséretében. Amint meglátott hozzám lépett, és végig nézett rajtam.
- Ó, ha apám ezt megtudja. – motyogta magában, aztán mosolyogva kiszabadított az átokból, átkarolta a vállamat, és Pansy villogó szemének kíséretében az immáron megterített Mardekáros asztalhoz vezetett, és leültetett maga mellé, arra kérve, hogy meséljem el neki, mi okból lettem kővé dermesztve.