Lily & Félix

"Szemét... szemét... sze..." - a levelet, melyet kezemben tartok közelebb húzom szememhez, hogy megbizonyosodjam róla, csakugyan a minisztériumtól kaptam-e. Szívem majd kiugrott a helyéről. Valamiért az járt a fejemben, talán elírták a nevemet, illetve annak a lánynak a nevét, akit az új törvény értelmében kirendeltek mellém. Talán - és ezt nagyon-nagyon remélem -, egy hugrabugos vagy esetleg egy hollóhátas lányt kapok. Nem is tudom, valamilyen okból kifolyólag nem nőttek a szívemhez a griffendéles vakarcsok. Merlinre mondom, inkább tíz mardekáros, mint egy griffis... Meglehet, azért vélekedem róluk ily módon, ami az elmúlt években, hónapokban történt a Harry-s ügyek kapcsán.

Remegő s kissé verejtékes kézzel próbálom felnyitni a levelem, majd egy mély lélegzetet véve elkezdem olvasni:
"Minisztériumi határozat... bla-bla-bla... Kevés információ az eddigi életemről... bla-bla-bla... Ezért kérjük, a legközelebbi adandó alkalommal fáradjék be a Mágiaügyi minisztériumba!"

Kerek szemekkel bámulok magam elé, majd ismét átolvasom, hátha... hátha rossz személynek küldték ki. Igen, valószínűleg van még egy Félix Dragomir ebben az iskolában. Végtére is, elég hétköznapi név... vagy talán mégsem.
- Ah! - Sóhajtok. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy velem történik ez meg. Bár, ha jobban belegondolok, akkor akár ki is játszhatom ezt az egészet. Nem tudnak rólam semmit, ráadásul nem kötöttem senkivel sem olyan bizalmas kapcsolatot, hogy kikotyogna rólam ezt-azt. Ez lesz a legjobb megoldás!

Gondolataimba mélyedve észre sem vettem, hogy nem vagyok magam  a házban. Csupán arra eszméltem, hogy a lány, felém fordult és kérdezett tőlem valamit, de még nem jutott el egészen a tudatomig.
- Bocs, mit is... jaaa, a bagoly! - Hirtelen észbe kaptam, majd hozzáfűztem: - Komolyan úgy nézek ki, mint aki más baglyaival van elfoglalva, griffis?! - Csúszott ki a számon. Nem akartam őt megbántani, csak ez az átkozott levél annyira felidegesített, hogy már nem tudom, mit beszélek.
- Sajnálom, csak egy kicsit felhúztam magam - meglobogtattam kezemben a minisztériumi levelet. - Egyébként nem találkoztam vele, de
ha véletlenül erre repül, majd szólok.
Mondandóm befejeztével visszafordulok a baglyomhoz, és próbálom figyelmen kívül hagyni a csajt. Viszont, amikor egy újabb kérdést intézett felém halkan felsóhajtottam, majd megvontam a vállam - jelezvén magamnak, hogy most már úgyis mindegy; ha egyszer leálltam egy griffendélessel cseverészni, akkor kétlem, hogy egykönnyen megszabadulhatok tőle.
- Nem, azt már rég megkaptam - dünnyögtem, inkább magamnak, mint neki.
- Theo... khm... Félix! - Kezem Lily felé nyújtom és mosolygok, miközben belül szitkozódom. Hihetetlen, hogy majdnem lebuktam. Ráadásul egy griffendéles előtt. Hihetetlen! Ez egyszerűen hihetetlen!
Próbálom elterelni a témát, majd kinyögök valamit:
- Sürgős levelet vársz?

A leveleket beszúrtam a nadrágom zsebébe, kezeimet pedig összekulcsoltam a mellkasomon, s vártam a lány reakcióját. Az is lehet, hogy már egyáltalán nem fog velem szóba állni az előbbi otrombaságom miatt, majd sarkon fordul és magamra hagy. Érdekes, mennyire nem értek az „emberek nyelvén”. Illetve, ez nem egészen így van a régi énem barátságosabbik fele miatt. S bár ez az elfeledett tulajdonságom még mindig megbújik bennem valahol, talán nem fogom sose – legalábbis nem egyhamar – előidézni. Valamiért nem akarok ismét emberekkel lógni. S ez elképesztően jó! Nem függök senkitől sem. Nem kell órák hosszát hallgatnom, hogy a haverjaim már megint felsültek a lányoknál… Független vagyok, s így kiélvezhetem a szabadság adta élvezeteket. Másrészt azonban hiányzik, hogy nem beszélhetek senkivel sem a lelkemre nehezedő terhekről, problémákról. Az a helyzet, hogy a patkányommal történő „pszichológusosdi” nem egészen ér fel azzal, ha egy varázslótársaddal beszélhetsz. Mindegy; végtére is én voltam az, aki ezt az életmódot választotta, és talán már nem is tudok rajta változtatni… vagy legalábbis nem akarok.

Ajkam egy vonallá húzódott össze, s kissé a lány felé közeledtem, de még így is volt köztünk vagy másfél méter távolság.
- Na, akkor ezzel nem vagy egyedül! Ez a vén flótás is – fejemmel a baglyom felé böktem – folyton késik a csomagjaimmal… - mosolyra húzódott a szám, ahogy felelevenedtek a régmúlt történt események - …,illetve már az is előfordult, hogy olyan leveleket, kaptam, ami egy egészen más embernek szólt. Tudod te, mennyire fárasztó tud lenni húszoldalnyi kőkemény romantika?! Én ostoba pedig az egészet végigolvastam, mire ráeszméltem, hogy egy másik Félixnek szólnak a levelek. – Vigyorogtam a rózsavirágtól illatozó papírok, a rózsaszín felhőbuborékok és a romantikától csöpögő sorok gondolatán. Szegény csaj, biztos nagyon odalehetett álmai férfijáért, bár kétlem, hogy egy ilyen levél megenyhítené bármely pasi szívét, s könnyes szemekkel egymás karjaiba hullnak, aztán boldogan élnek, míg meg nem… bla, bla, bla.

A lány ekkor kissé balra fordult, az ablakok irányába, ekkor azonban megbotolhatott saját lábában, mert majdnem lezuhant.
- Jól vagy?! – kérdeztem kissé meglepődve, majd magamban hozzátettem: „Ah, egyel kevesebb griffendéles… na és akkor?!”

A bagolyház teljes fényárban úszott, ahogy a napsugarak bevilágítottak az ablakokon keresztül. A talaj be volt lepve sűrű porréteggel és bagolypihékkel. Áporodott szag csapta meg az orromat, mihelyst közelebb mentem az ablakpárkányhoz, hogy leüljek. Nem is tudom, talán azzal, ha kissé eltorlaszolom az ablakot, veszít a lehetőségek közül, és nem talál másik módot, hogy kárt tegyen magában. Nem volt most hangulatom végignézni egy embertársam szétloccsanását.
„Brr… most tökre nem vagyok ilyen állapotban, bármennyire is kecsegtetően hangzik” – kirázott a hideg, ahogy erre gondoltam. Valamiért rosszul viselem, ha a közvetlen közelemben eltávozik egy ember, esetleg egy állat. Például, hét éves koromban képtelen voltam felfogni, hogy szeretett aranyhalam már nem lehetett velem többé. Hogy apám szavaival éljek: „Kiélte magát.” Vicces, mert most, hogy így visszagondolok, szerintem túl sokszor kínoztam szegényt. Volt, amikor órák hosszát ott ültem az akváriuma mellett a különböző légi mutatványok megtanítása érdekében. Szegény flótás nem bírta mellettem tovább, és feldobta a talpát, vagy az uszonyát. Kár, pedig olyan sokat szórakoztunk együtt.

- Aha – válaszoltam. – Akkor nyilván erről tanúskodik a falfehér bőröd is – mosolyodtam el, ahogy végignéztem a lányon.
Épp ebben a pillanatban repült be a fejem felett egy fekete bagoly, hátán fehér pöttyökkel. Tollai teljesen fel voltak borzolódva; mintha beleesett volna egy hektárnyi kaktuszba. Bevackolta magát a legközelebbi üres fészekbe, majd élesen huhogni kezdett. Aztán hirtelen eszembe jutott Lily leírása az ő madaráról.
- No, nézd csak! – fejemmel az állat felé böktem. – Ez nem a te baglyod? – Ajkaim mosolyra húzódtak, majd gyorsan hozzátettem:
- Úgy tűnik, útközben egy kis dolga akadt… - Ahogy jobban szemügyre vettem a jószágot, kis hasonlóságot vettem észre kettejük között. Mind a ketten kissé bohóctermészetűnek tűnnek, s talán szétszórtak is.
"Na igen, madarat tolláról..."

Kezeimet a lábaimon pihentettem, ujjperceimmel pedig dobolni kezdtem az elmémben felhangzó AC/DC szám ütemére. Szemeimmel követtem Lily lépteit, ahogy egyre közelebb és közelebb megy szeretett szárnyasához. Halkan duruzsolt valamit tollas barátjához, akit – ha az előbb jól hallottam – Lucy-nak hívnak. Milyen különös, hogy a legtöbb ember becézgeti a postását. Az én nézeteim szerint teljesen felesleges az ilyesmi. Ő csupán egy állat. Folyamatos veszélynek van kitéve a mindennapok során, s ha nem vigyáz – mint, ahogy most is -, könnyen főfogás válhat belőle.

Nem ült ki különösebb érzelem az arcomra, mikor meglátta, hogy eltörött a lába. A rákövetkező másodpercben pedig már orvoshoz akart szaladni vele. Ah, Merlin szerelmére! Hiszen mi varázslók vagyunk, nem pedig muglik…
- Nyugodj meg, Lily! – próbáltam csillapítani. – Engedj egy kicsit közelebb, majd én segítek rajta! – Felállván a lány mellé igyekeztem, akit egy könnyed mozdulattal arrébb „hessegettem”.
- Ne aggódj, már rengeteg ilyen esetnél voltam. Semmi az egész!
Gondolataimban felelevenítettem a legutóbbi töréses esetet, ahol, mint szemtanú, én is jelen voltam.
„Oké, szóval, hogy is van ez a varázsige? Renervate? Nem, nem, ez biztosan nem lehet az. Esetleg aaaa… öhm…” – összehúztam a szemöldökömet – „…öhm … ja, igen…”
- Hi-DURO! – Hangos kiáltással kezemben a pálcámmal a bagoly felé suhintottam. Lily még mindig a hátam mögött volt. Szerencsére, hisz így nem vehette észre, mi is történt valójában. A jó hír az, hogy a madár lábát sikeresen „meggyógyítottam.” Nem fog vele többé bajlódni. Viszont a rossz hír az, hogy Lucy, a lábától a feje búbjáig kővé dermedt.
„Merlin szakállára! Ez meg hogy lehet?! Hiszen jó varázsigét mondtam el. Bár… Várjunk csak! HIPPOKRAX! Hoppá! Lehet, hogy ez lett volna a megfelelő szó?”
Gyorsan megfordultam; úgy, hogy hátammal teljesen eltakarjam Lucy megdermedt testét.
- Minden a legnagyobb rendben! – mondom mosolyt erőltetve az arcomra. – Talán csak egy kis időre van szüksége, míg egy kicsit helyrerázódik. De hé! Te addig nyugodtan küldhetsz a baglyommal levelet. Nem hiszem, hogy egykönnyen találsz egy másikat. – A hátam mögé szúrt kezeimmel próbálom felemelni a jószágot, ám az megcsúszik a kissé verejtékes tenyerem alatt, s lezuhan a földre.
Arrébb lépek tőle, majd próbálom kifürkészni Lily arcáról, hogy mennyire húzhatta fel magát az előbb történteken. Majd, hogy kicsit enyhítsek a beálló csenden, megszólaltam:
- Jó, lehet, nem épp a legjobb állapotban van, de… - hezitálok - …de nézd a jó oldalát! Így legalább egy csomó pénzt megspóroltál azzal, hogy kitömesd – önkéntelenül mosolyra húzódtak az ajkaim. – Vagy, ha engem kérdezel, szerintem kiváló bagoly pörkölt válna belőle.

Fejemben temérdeknyi megválaszolatlan kérdés cikázott.
"Hogy lehet az, hogy elfelejtettem a megfelelő varázsigét? Ennyire még csak nem mehetett tönkre a memóriám... habár, még az is lehet, ez a százfűléfőzet mellékhatása, illetve a sok idegeskedés is cinkos lehet ebben az egészben." - Az elmúlt hónapok igazán rázósnak ígérkeztek. Egyrészt, mert mindent el kellett dobnom magam mögött; másrészt pedig, mert az iskolai ügyeimmel voltam elfoglalva. Ezek a dolgok azonban olyannyira leszívták az agyamat, hogy másra nem is tudtam koncentrálni.

Lily arcárára düh ült ki, azonban nem tudtam őt komolyan venni. Hát hogy is tudtam volna, ha ilyen nevetségesen anyáskodik a baglya felett?
Kissé próbáltam hátramenni, megkímélve magam a most következő hisztérikus reakciótól, ám mögöttem csupán a lépcsőfeljáró volt, így nem tudtam tovább menni. A lány pedig egyre közelebb és közelebb jött hozzám, mígnem jobb karját felemelte és arcon csapott. Annyira meglépődtem ezen, hogy kis ideig meg sem tudtam szólalni. Végül is jogos a reakciója. Én sem tűrném, ha például Isaac-kal történne meg ugyanez, ráadásul egy vadidegen kétbalkezes mutatványa miatt...
Jó, bevallom, a kitömetés valóban egy kicsit abszurd ötlet, viszont a pörköltön igazán nincs semmi kifogásolnivaló. Igaz, valamivel időigényesebb, és némi alaptudást is igényel, de hát akkor is. Ínycsiklandozó, és mindnyájunknak jutna belőle!

Mosoly kúszott az arcomra, miközben a lány az állatok jogairól hadovált. Aranyos, ahogy a madarát védi.
- Aha! - Kurtán válaszoltam. Lelkemben vívódtam önmagammal, hogy le álljak-e szerencsétlennel vitatkozni, vagy inkább hagyjak itt csapot-papot, és menjek ki az ajtón. Végtére is, azt hiszem minden feladatomat elvégeztem, amiért idefáradtam.
Kisvártatva azonban szólásra nyitottam a szám, hogy egy kicsit felvilágosítsam Lily-t, mennyire gyerekesen viselkedik.
- ...ugyanolyan élőlény... - hangoztattam újra az előbb elmondottakat. - Nos, kedves Lily, esetleg a te baglyod tud beszélni is? - Féloldalas mosoly kúszott az arcomra.
- Nem tudom, észrevetted-e, de ő csak egy álllat. Egy állat, érted?! - Kissé közelebb mentem hozzá, hogy szemtől szemben beszélhessek vele, majd némi komolysággal tovább okítottam őt:
- Jó, abban igazad van, hogy neki is van joga előlünk elszívni a drága oxigént. Viszont arra az egyre megkérhetlek, hogy nehasonlíts össze egy madárral? Különben meg... - tettem hozzá halkabban - ...bárki pótolható. Akár te, akár én, akár... akár az, ott... ott a kezedben. - Mondandóm végét már inkább a fogaim között szűrtem ki.
"ÜGYES! Nagyon ügyes, Félix, hogy a lehető legtöbb embertársadat elüldözöd magad mellől!" - Ironikusan megjegyeztem, majd a végén gondolatban hátbaveregettem magam.

Kissé ráuntam erre az egészre, így inkább odamentem a lépcsőfeljáróhoz, majd kezemmel arrébb söpörtem a bagolytollakat, s leültem.
- ...neki is vannak érzelmei… - jegyzetem meg inkább magamnak, mint "kis közönségemnek."
"Eh, badarság!"
Nadrágzsebemből előhúztam a cigarettámat, majd gondolkodás nélkül rágyújtottam.
- Amúgy... - tettem hozzá egy kis slukk után -, igényled a baglyom szolgálatait, vagy sem?

A süveg valószínűleg tévedett akkor, amikor a Hugrabugosok közé osztott be. Régen, még Theophilként az voltam, tény; viszont mára már úgy viselkedem, mint egy beképzelt, mindent s mindenkit lenéző mardekáros. Utálom magam emiatt, de ez az igazság.
"A te életed, de tudd meg, ha nem vigyázol, a végén még te is elcsábulsz, s a sötétség kegyeit fogod szolgálni!" - súgta egy parányi hang a felszín alatt.
Nem akarom ezt az életet. Nem akarom, mert... nem akarom, és kész! Tudod, hiányzik nekem egy jókora pofon, mely végre felébresztene, s talán felhagynék ezzel a sorozatos hazugságokkal. Igen, hazudok a világnak, és hazudok magamnak is, mert mikor megteszem, úgy érzem, jót cselekszem. Hogy egyszer másnak adhatom ki magam, eltorzítva valódi énem. A végén pedig majd arra eszmélek, hogy minden, mit eddig hazugságnak hittem, valósággá válik, s már nem lesz mit tenni.

- Nem, csak tudod... - Hirtelen hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Nem tudtam mit mondani. Bármennyire is szerettem volna megvédeni a magam állítását, egyszerűen képtelen voltam rá.
"Igaza van!" - szökellt át az agyamon.
- Ah! - Felkiáltottam. A kezemben parázsló cigarettába sem tudtam többé beleszívni, annyira szerencsétlenül éreztem magam. Így inkább eloltottam, és felállván a lépcsőről, Lily felé indultam. Mihez is akarok most kezdeni? Hirtelen a nyakába borulok, majd zokogni fogok, mint valami tizenéves, és elmondom neki, mennyire gyűlöl a világ, s mennyire gyűlöl ő is engem. Nem!
- Ne kérj tőlem bocsánatot! - Mélyen a szemeibe néztem, s tovább motyogtam.
- Inkább nekem kellene, úgyhogy jól nyisd ki a füled, mert nem mondok többször ilyet. - Elhallgattam. Hirtelen nem tudtam, mit művelek. Be akartam tapasztani a szám, s elmenekülni, amíg még megtehetem, ám ehhez már túl késő volt, mert ekkor...
- Sajnálom! - böktem ki végül. Szemeimet lesütve a talajt kezdtem el pásztázni, majd azon kaptam magam, hogy számolom a lélegzetvételeimet.
"Oké, ez már egy kicsit tényleg beteges!"

Amikor felkaptam a fejem, Lily pár méterrel arrébb állt tőlem. Mintha keresett volna valamit, s ekkor vettem észre, hogy a baglyokat pásztázza.
Odamentem hozzá, s a háta mögött megálltam. Közelebb hajoltam a füléhez, ám félúton megálltam, s így suttogtam.
- Tudod, komolyan gondoltam azt, amikor azt mondtam, hogy kölcsönadhatom a baglyomat. Nem hiszem, hogy valaki örülne annak, ha csak úgy elorrolnád előlük kis kedvencüket.