Lily & Lorraine

Félelemmel, és vegyes érzésekkel vártam a hétfő reggelt. Ma kellett megtartanom az első órámat. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fog alakulni a dolog, nem tudtam, lesz-e olyan emléke valamelyik diáknak, amitől kiakadok. Semmi esetre sem szerettem volna elájulni az osztály előtt.
Becsöngőkor jó gyerekek módjára egy csapat ötödéves sétált be a terembe, és foglalta el helyét a padokban. Mindannyian rám néztek, és nem tudtam nem elmosolyodni. A diákok agyában emlékképek villantak be, melyelen mind ugyanaz szerepelt: találkozás egy új tanárral. Ilyenkor mindig jól viselkedtek, próbálgatták a tanerő erejét, szigorát, hogy meddig mehetnek el, vagy meddig nem.
Mikor felálltam asztalomtól, mindannyian így tettek, de egy legyintéssel leültettem őket. Páran bizakodó tekintettel összenéztek. El sem tudtam képzelni milyen volt az elődöm... Kellett csak erre gondolnom. Azonnal megrohantak az emlékképek: sok számmisztika óra, különböző korokban, különböző tanárokkal. Gyorsan kizártam ezeket, és az asztalom mellé lépve a diákokra néztem- Hagyjuk most a formaságokat- legyintettem- Üdvözlök mindenkit a Roxfortban! Ez az év újdonságokkal szolgál mind nektek, mind nekem. Számomra egyszerű okok miatt: mint észrevettétek új vagyok itt. Számotokra pedig ez az RBF, azaz Rendes Bűbájos Fokozat éve- pálcám egy intésére ez felkerült a táblára. Páran reményvesztve összenéztek. Sajnáltam őket. Valószínűleg ezt párszor már végighallgatták. A felröppenő emlékek ebben igazoltak- Nem kívánom elmondani újra azokat, amiket már tavaly év végén, és az elkövetkező egy hétben minden órán, minden tanártól hallani fogtok majd. Kezdjük egy névsorolvasással!
Az óra jó hangulatban telt, a nevek memorizálása után nagyjából felmértem pár kérdéssel, hogy meddig kutottak el a tananyagban.
Kicsöngőkor elengedtem őket, de láttam, hogy egy lány még pakolászik. A neve... picit gondolkoznom kellett, de aztán hamar rájöttem. Lilynek hívták, okos volt, jópár kérdésemre ő adta meg a helyes választ. Nem szerettem volna goromba lenni, de nekem sietnem kellett vissza a tanáriba. McGalagony feltétlenül várt rám ebben a szünetben. Ennek ellenére odamentem a lányhoz, és megkérdeztem- Tudok segíteni?- Lily felpillantott, én pedig vártam válaszát. Lehet, hogy kérdezni akar valamit, de az is könnyen elfordulhat, hogy valami problémája van, emiatt nem ment a többiek után egyből.

Amint meghallottam a számomra nyaklecsapatást jelentő csengőt, az orromat lógatva, elköszöntem Carly-től, majd felcammogtam a második emeletre, az számmisztika terembe. Amikor leültem a helyemre, egyből az új tanárnőnk lépett be az ajtón, akit azt hiszem, hogy Lorraine Warren-nek hívtak. Nem tűnt egy hisztérikus hárpiának, akinek a legfőbb célja az, hogy megkeserítse az életünket. Amint elkezdte a mondandóját, vagyis azt, amit minden egyes év elején végig kell hallgatnunk, egyből a gondolataiban kezdtem kutakodni, álnok módon. Láttam valamit halványan, hogy félt, és izgatott volt az első órája miatt, de többet semmit, és az utóbbi két dologban sem voltam biztos. Fogalmam sem volt, hogy miért nem tudtam rendesen beférkőzni a gondolataiba, általában ez csak Dylannél, anyánál és Carlynél fordult elő. A diákok üres gondolataira pedig, valahogy nem voltam kíváncsi.
Amint az órának vége lett, az én kedves évfolyamtársaim megtiszteltek azzal, hogy a már majdnem telepakolt táskámat egy egyszerű mozdulattal, és egy halkabb kuncogással leverjék, az asztalom széléről, és pedig egy 'most meghalsz' pillantással lerendeztem az egészet, amit nos... Figyelembe sem vettek, csak még jobban vihogtak. Lehajoltam, majd lassan felszedtem a könyveimet, és pakoltam be a táskámba. Csak azt vettem észre, hogy egy árnyék vetül rám, majd felkaptam a fejem. Gyorsan kutakodni próbáltam a gondolataiban, újra meg újra, majd akarva, akaratlanul, egyáltalán nem voltam képes a gondolatainak olvasására.  
Gyorsan válaszoltam a kérdésére.
- Ööööö. Nem, csak kiborult a táskám - válaszoltam sietve.

-Áááh, értem...- nem erre számítottam. Jól megszidtam magam a gondolatomért, hiszen túzottan gyanakvó voltam. Legbelül persze tudtam, hogy nem alaptalanul, de ezzel nem foglalkoztam. Magammal sosem foglalkoztam.
- Akkor kérlek siess, már a tanáriban kellene lennem- ha nem volt egyéb dolga, csak kiömlött táskájának pakolása, nem maradhattam itt miatta. Hangom kedves, de mégis valahol kissé parancsoló. Bár sokkal inkább kérő. A tanterem ajtaját pedig be kellett zárnom, így itt sem hagyhattam.
Iszonyat sok cucc fért el a lány táskájában, és ezek most szétgurulva hevertek a földön szanaszét. Lily kézzel igyekezett összeszedni őket. Sose végzünk!- gondoltam.
- Hagy segítsek!- mondtam, és intettem egyet pálcámmal, mire a lány összes cucca a táskában landolt rendben.
Ekkor, mint derült égből villámcsapás megcsapott egy emlék. Meg kellett kapaszkodnom a padban, hogy ne essek el.

Fekete gyertyák sora, naplemente... Félhomály... Emberek tömege szenvtelen arccal áll, és csak néz. Arcukat jó részét fekete csuklya takarja... A hóhétpadon egy férfi fekszik. A tompa pallos lecsap...és mégegyszer...majd újra...

Kirángatom magam az emlékből, és gyorsan körbenézek. A termen Sir Nicholas levegett át, gyöngyházszín alakja épp eltűnt a bal oldali falban. Észre sem vett minket, nagyon elgondolkozott. Megnyugszom. Ez nem a valóság, csak egy emlék- ezt ismétlem meg magamban jópárszor.
Majd visszafordulok Lily felé, aki még mindig ott áll előttem a pad túloldalán táskástul. Nem tudom mennyire lehetett heves külső szemlélőként az emlék, és hogy mit szól a viselkedésemhez. Némi félelemmel pillantok fel a lány arcára.

- Köszönöm. - háláltam meg a segítségét.
Meglepett a tanárnő viselkedése. Kedves volt tőle, hogy segített összepakolni a táskámból kiborult tárgyakat. De ami még jobban meglepett, az az egy-egy percben előtörő arckifejezése. Talán, ő is legilimentor, és látja a gondolataimat? Vagy esetleg csak sejti?
Minél előbb próbáltam kiverni ezeket a zavaró gondolatokat az agyamból, mert ha most sokáig gondolkodom ezen, ez fog járni a fejemben, egész délután, amit nagyon nem szeretnék.
Hirtelen felpillantott rám, majd én csak kérdőn meredtem rá, és valami nagyon értelmetlen dolgot lehetett leolvasni az arcomról. Na, az ilyen helyzetekben néznek igazán hülyének az emberek, és senkinek sem kívánnám az ilyesmiket. Valami rémlett, hogy talán ő is legilimentor, vagy okklumentor, és azért nem látom a gondolatait. Közel álltam ahhoz, hogy megkérdezzem tőle, de véleményem szerint ez illetlenség lenne. Bármennyire is furdalt a kíváncsiság, inkább elhallgattam a kérdésemet, ahelyett inkább el kellene köszönnöm, és eltűnnöm innen, mert ha látja a gondolataimat, biztosan legbelül jót nevet rajtam.
- Szerintem, nekem mennem kell. Elnézést, de van még egy órám. További szép napot! - hadartam végig, és próbáltam az ijedtségem ellenére is nyugodtnak tűnni, majd hátrálni kezdtem.

Nem tévedtem nagyot. A lány arcára halálos rémület vetett fényt, és biztosra vettem, hogy legközelebb nem jó szívvel lép majd be a számmisztikaterem ajtaján. Mikor hátrálni kezdett, majdnem elbőgtem magam. Hogy lehetek ennyire figyelmetlen? Az első órám kudarccal végződik. Sóhajtottam egyet, majd közelebb léptem egyet a lányhoz.
- Ne ijedj meg, kérlek!- mondtam kedvesen- Ezek szerint Dumbledore nem mondta nektek...- felsóhajtottam, és igyekeztem a dolgot a lehető legnormálisabban előadni. Tudtam, hogy ez nehéz lesz, hiszen az egész dolog normálatlan volt- Látói képességekkel rendelkezem, így az előbb mikor Nick szelleme átsuhant a termen akaratom ellenére beletáttam az emlékeibe. Ő éppen a lefejezését élte át újra. Elhiheted, hogy ezt nekem nem volt kellemes élmény...- hangom kissé elhalkult, és várakozással néztem a lányra. A szünetből még hátra volt bő tíz perc, így nem hiszem, hogy nagyon sietnie kell neki. Ha akar, természetesen elmehet. Nem tartom vissza. Remélem jó érzéssel lép ki a teremből.

Amikor a tanárnő gyors, de mégis kedves beszélésbe kezdett, megálltam, és nem hátráltam tovább. Furcsa érzés volt olyan emberrel szembeállni, akinek ha nem is ugyanolyan, de hasonló képességei vannak, mint nekem. Nem mintha nem ismernék olyat, aki ugyanúgy belelát mások fejébe, de akkor is... Talán, vagyis biztosan vagyok benne, hogy ezért nem voltam képes kutakodni a gondolatai közt, bár nem is gond, nem szerettem volna látni szegény Nick lefejezését, mert elég jó társaság tud lenni. Néha.
A tanárnőnek, nem tudtam mit mondani. Nem akartam pofátlannak, és neveletlennek tűnni, így megszólaltam.
- Aha - mondtam bizonytalanul.
Kell ilyenkor valamit mondani? Ilyenkor nem szabad elhamarkodnom a dolgokat, mert egy életen át bánni fogom... De mégis, valahogy majdnem kibukott belőlem egy meggondolatlan mondat.
- É... - szólaltam meg majdnem.