Lily és Dany

Nem tudnám leírni azt a fajta csodálatot, rettegést, döbbenetet, amit a Roxforta való érkezésem követett, hiszen olyannyira felfokozottan voltak jelen a fejemben, mint egy visítozó óvodáscsoport. Nem volt elég, hogy anyám kijelentette boszorkány vagyok és induljak máris csomagolni, mert ezen információkkal már veszélyt jelentek a muglik számára eltitkolt világra, de még olyanokról is elkezdett hadoválni, (természetesen az ő pikírt, ellentmondást nem tűrő hangján), hogy emiatt most enne-annak, kell értesítést küldenie.
-Állj-állj! Anya! - Fel alá mászkált, sőt mi több eltolta a könyves szekrényt és mögüle egy piros, bőrkötéses füzetet vett elő, amiben ismeretlen számok, címek, vélhetőleg varázsszavak voltak. Leült a konyhai asztalhoz, én pedig tátott szájjal meredtem a szekrény mögött tátongó lékre a falon, ahonnan kihalászta a füzetkét. - Mi ez az egész? Én nem megyek sehova! -Óh dehogynem! Másnap pár civilbe öltözött diliházmenekült csöngetett be hozzánk. Mindezen következtetésem onnan származott, hogy az egyik búvárszemüvegben érkezett lakkcipővel megspékelve(férfiak..)a nő pedig kekiszinű halásznadrágban és hupilila pólóban. Utóbbinak legalább volt annyi esze, hogyha színek terén ízlésficammal rendelkezett is, de nem válogatott össze búvárfelszerelésből és bálra való cipőből egy tucatot. - Azt akarod, hogy ezek vigyenek el engem? Jóllehet, hogy mire visszajövök én is flanelingben és mackóban parádézok! Nem is ismerjük őket.. - reméltem a mondataim majd valamiféle értelmet vernek az anyámba, de az csak száját egy fehér vonallá préselte.
- Danielle, ő itt Jack és Claire. Apád barátai voltak.
- Még mindig azok - mosolyodott el Mr. Ízlésficam és a csomagjaimért nyúlt.
Anyám válaszra sem méltatta őket.
- Nem kell aggódnod, Dany, jó helyed lesz a Roxfortban - ez Miss. Ízlésficam volt.
- Naaah, ezt hallgassák, egy logikus következtetés: tanuljak egy varázsiskolában mikor egy szemernyi mágia sincs bennem? Esküszöm, egy szót sem szólok senkinek. Higgyék el, előbb zárnának bolondok házában mintsem bárki hitelt adna ennek.
- Nagy tévedés. Igenis van benned. Régóta kísértük figyelemmel a cseperedésed. És.. egyszerűen csak -anyád kérése alapján - blokkoltuk a képességeidet, hogy ne találhassanak rád olyanok, akik kihasználhatják ezt.
- Hehh.. - lenyeltem a gombócot. - Akkor most hatástalanítjuk a blokkot és nyulakat fogok kihúzni a kalapból?
Kuncogás. Anyám szeme villámokat szórt.
- Olyasmi.
Az emlék még mindig félelemmel töltött el. Főleg, hogyha arra a bizonyos hopponálásra gondoltam, amivel idekerültem a Birtokra. Gyomorforgató egy dolog; mintha a testem minden végtagja egyenként érkezett volna áthúzva egy szűk csatornán. Bármit tanulok itt meg, hopponálni nem fogok!
Jack és Claire segítettek megtalálni azt az ideiglenes lakhelyet, ahol ellehettem, amíg be nem osztanak egy iskolai házba, majd feltornyoztak három sornyi varázskönyvet, eszközt, kelléket, amire itt szükségem lesz. Mondanom sem kell, hozzájuk se mertem érni. Elmondták, hogy kerítenek nekem egy tanulótársat, aki azt a jópár év semmit a fejembe tuszkolja. Aztán végre egyedül hagytak egy térképpel a terület rajzával. Tudtam, hogy a legjobb az lesz, ha kimegyek a négy fal közül; magamhoz vettem a fényképezőm és útnak indultam. Egész hamar kikecmeregtem a kastélyból, ki egészen a tó partjára, ahol végre azt éreztem, hogy ismerős terepen vagyok.Senkivel nem találkoztam. Valószínűnek tartottam, hogy órájuk lehet. Már előre görcsbe rándult a gyomrom, hogy később viszont muszáj lesz megismerkedni valakivel, hogy ne váljak két lábon járó dilinyossá.
Fű, fák, erdő, virágok, pókok (még ezeknek is tudtam most! örülni) és más egyéb hétköznapi növény, állat vett körül. Teljesen kikapcsoltam az agyam és csakis a makróra, szűrőkre, beállításokra koncentráltam, kizárva az elmémből a tényt, hogy hová is csöppentem, a csalódottságot, hogy anyám ilyen könnyen elengedett egy olyan világba, ahol sejtelmem sincsen hogy kéne viselkednem, léteznem, a tátongó lyukat, amit a barátaim vesztesége okozott; még el se köszönhettem tőlük, és a haragot, amit Gabe iránt éreztem; ha ő nincs nem kerülök ilyen helyzetbe, és a titkolt izgalmat, azt a mocorgó kis valamit a bensőmben, ami vigyorgott és azt sugallta, hogy ide tartozom. Bárcsak tudnék hinni neki...

Nagyon megörültem, amikor ismét - immár ötödjére - kézhez kaptam a roxforti levelem. Apukámat azonnal elráncigáltam az Abszol útra. Bevásároltunk, megettünk egy fagylaltot, majd hazamentünk. A hátralévő időt az idei tananyag tanulmányozásával töltöttem. Az utolsó otthon töltött estén azonban valami furcsa történt. Apukám aznap este a szokásosnál sokkal gondterheltebb arccal ért haza. Odaültem mellé, és faggatni kezdtem. Hiába, a kíváncsiságom és a képzeletem határtalan. Vajon mi történt?
- Valami baj van? - kérdeztem az arcát fürkészve.
- Emlékszel amiről meséltem neked? A rendeletről?
- Igen... - feleltem kissé vonakodva.
- Elfogadták. Elfogadták a javaslatot, és bevezetésre került...
Felpattantam a székből. Az nem lehet! Szabad életem van! Mi lesz a jogaimmal?
- Ugye csak viccelsz? Mondd, hogy viccelsz! - hangom már szinte könyörgő volt. A szemeiből azonban kiolvastam a választ. Összekapkodtam a cuccaimat, felmentem a szobámba, és mindent belehajigáltam a bőröndömbe. Lefeküdtem, de csak valamikor hajnalban sikerült elaludnom. Másnap reggel kialvatlanul ébredtem, de elég későn. Így apukámmal a társas hoppanálás mellett döntöttünk, és egy szempillantás alatt a peronon találtam magunkat. Kapkodva elköszöntem, majd felszálltam és kerestem egy üres kupét. Egész úton egyedül voltam, amit most nem is bántam. Később kissé zavart is, hogy a Nagyteremben olyan hangzavar volt. Amikor Dumbledore bejelentette a rendeletet a csönd zavart... Próbáltam nem nagyon odafigyelni, de nem sok sikerrel. Szinte menekülésszerűen mentem fel a klubhelyiségbe. Meg se vártam a többieket, azonnal a háló felé vettem az irányt, átöltöztem, majd behúztam az ágyam vörös függönyét.
- Lily, jól vagy? Egész este nem láttalak... - mondták többen is.
Még szép, hogy nem láttatok, amikor nem is kerestetek, gondoltam, de inkább nem feleltem.
Másnap reggel amikor felébredtem, a rendeletről folyt a szó. Úgy éreztem, hogy én ezt nem bírom, megfulladok idebent. Meg aztán úgysem tudnék most az órákon figyelni... Így aztán az udvar felé vettem az irányt. Amint kiértem, megcsapott a hűvös szél, az ismerős hangok és illatok, és tudtam, hogy jó helyen járok. Akármilyen hülye törvényt találnak is ki, a Roxfort az mindig a Roxfort marad. A jó öreg Roxfort... Ahova mindig jöhetek, és tudom, hogy itt jó lesz. Célirányosan a tó felé vettem az irányt, hogy friss levegőt szívhassak. Odaértem, majd letelepedtem a kedvenc kövemre, ledobtam a cipőm, és lábamat a hűs vízbe lógattam. Eszembe jutott McGalagony arca, amikor rájön, hogy lógok az óráról. Egy pillanatra minden gondomat elfelejtettem, és csak nevettem. Nevettem és nevettem felszabadultan. Ekkor rájöttem, hogy nem érdekel a rendelet. Magasról teszek rá! Élem tovább az életem, majd egyszer megismerkedem a hollóhátas fiúval...vagy nem. Erre a gondolatra mosoly terült szét az arcomon, és körülnéztem. Akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. A tótól nem messze ül egy lány... De hisz még nem is láttam! Ez a gondolat alapból furcsa volt, hisz idősebbnek tűnt nálam. Akkor meg hogy? Felkeltem és odasétáltam.
- Szia! Hogy hívnak? - kérdeztem, mire ő kissé megijedt. Biztos nem vett észre... Sokan mondták már, hogy túl halkan közlekedem. Esküszöm, egyszer ki fogom próbálni a gallyrecsegtetős-zajcsapós mozgást. Akkor persze az lesz a baj, hogy miért akarom őket megijeszteni. Tipikus gondolkodás...

A fotózásban az a rendkívüli, hogy míg te csak egy egyszerű ember vagy a lencse másik oldalán, gombokat nyomogatsz és beállításokat eszközölsz addig a táj változatlan körülötted; rendíthetetlenül várja a pillanatot, mikor végre megörökítik az utókornak . Nem hiszem, hogy van olyan hogy jó fotós. A lényeg abban rejlik, hogy mit veszel észre, mit ragad ki a tekinteted a nagy egészből. Mennyi időt és ruhát szánsz rá, hogy akár órákig lapulj a koszos földön mire minden összeklaffol. Éppen ezért voltam olyan nyugodt azon a délutánon. Körülölelt a mágia, de most nem úgy tekintettem rá, mint a dologra, amit én nem foghatok fel, nem érinthetek és nincsen meg bennem. Hanem az erőre, ami ihlettel ajándékoz meg.
Ott guggoltam a fűben; tőlem pár méterre egy fekete macska settenkedett. Tekintetét a tó sima víztükrére szegezte, míg bársonyos mancsaival egyre közelebb ért a célhoz. De mit láthatott a vízen, ami ennyire lekötötte a vadászösztönét? És akkor ott volt az a csillanás a szemében, az ujjam megrezzent, a lencse pislogott, a gép felsóhajtott. Elkaptam. A macska futásnak eredt, de mire elvettem a fényképezőt már csak egy fekete női alakot, hosszú süveggel láttam elsétálni... Nem engedtem meg a renyhe állizmaimnak, hogy "ó" alakot formáljanak az ajkaimból. Egyébként is, ha azt akartam, hogy beilleszkedjek valaha is, hozzá kell szoknom a furcsaságokhoz, azaz itt természetesnek tekinthetőekhez. Voltaképp milyen mindennapi, hogy egy macska emberré változik!
Egy pillanat alatt összerándultam, mikor meghallottam egy halk, de annál határozottabb hangot a hátam mögül; még mindig a szemem előtt tartva a kamerát néztem fel a lány arcába. Vörös haja a válláig ért és élénk tekintete értetlenségről tanuskodott. Nem különcként vizslatott, hanem érdeklődéssel. Megkönnyebbültem kattintottam egyet, majd vigyorogva válaszoltam.
- Dany - tettem vissza a lencsevédőt. - De megjegyzem, anyám nem önszántából adta ezt a nevet. A férfiak befolyása az elsőszülött nevére is kiterjed - somolyogtam ugyan, de kíváncsi voltam mennyire veszi a poént. - És a tiéd? - nem idegesítettem azzal, hogy folyamatosan őt nézem, így eltettem a gépet a táskámba az írásjegyzeteim és a pálcám mellé. Vajon más is féloldalas retikülbe tartja a varázspálcáját?

Láttam, hogy a macskát figyeli. Nagyon szép állat. Kicsit különösek azok a foltok a szemei körül, mintha szemüveget viselne. De hisz ez McGalagony! Meglepetten kuncogtam egyet. Viszont nem érdekelt különösebben az idősödő professzorasszony, így a lányra fordítottam a figyelmem. Elmosolyodtam. Ezek szerint nem akar elküldeni a fenébe, hisz kedvesen, sőt mókásan mutatkozott be.
- Lily - mutatkoztam be mosolyogva, majd letelepedtem mellé a fűbe. - Ugye nem baj, ha boldogítalak egy kicsit? Én is szeretek fényképezni.
Felvettem egy kavicsot a földről, és végigkacsáztattam a tavon. Gondoltam egyet, és kivettem a táskámból az almámat.
- Nézd! - mondtam, majd a tó közepébe hajítottam a gyümölcsöt. Nem kellett sokat várni, szinte rögtön kinyúlt egy "kar", és levitte a mélybe az eledelt.
- Ő az óriáspolip - magyaráztam. - Nem kell tőle félni, nagyon barátságos. Ő menti ki a gólyákat, ha a csónakokból a vízbe esnek. - Fordultam felé mosolyogva.