Dany és Theo

Egészen addig, amíg ide nem kerültem, nem volt ilyen borzalmas az öltözködési stílusom. Mondjuk, belátom nem is volt senki aki rám erőltetett volna bármiféle ruhadarabot. Anyám egy ideig - pontosan öt éves koromig - rángatta rám a lila, rózsaszín, piros szoknyákat, kezeslábasokat, blúzokat, mígnem megbosszulván a tettét, sorra lyukasztgattam, koszoltam, gyűrtem el az összeset. Majd mikor megelégelte mindezt, levette a kezét rólam és az azt követő években, igaz rettenetes szemöldökráncolások közepette, de elviselte a fiús öltözködésemet. Habár ennél a talárnál el nem tudtam képzelni fertelmesebbet. Elől lógott, hátul terítőfazonra volt hagyva, mintha csak direkt kínoznának minket vele. A diákok közötti társadalmi különbségek ilyen öltözékben aztán nem buknak ki. Már vagy félórája bent voltam az öltözőfülkében és csak bámultam magam a tükörben. Nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek ezzel? Naphosszat ebben mászkálni nem lesz épp kellemes élmény. Lemondhatok a farmerről és a kényelmes fekete toppjaimról, helyette nyakkendőben és szoknyában parádézhatok. Egyre nehezebben viseltem az itteni szokásokat, a tekintetek keresztűzét. A varázsigék megtanulhatatlanságát. És a tényt, hogy mindenkinek csalódást okozok. Nem voltam idevaló. Egyszerűen nem volt bennem mágia. Eltévesztették. Téves riasztás! Tessék visszaengedni a munkahelyemre, hadd fejezzem be az utolsó évemet a gimiben, majd jelentkezhessek bölcsészkarra, írhassak a londoni újságba és hadd vehessek végre magamnak egy kutyát, aki úgy fogad el ahogy vagyok. Kihagytam volna a legendás hímnemű egyedet, aki fehér lovon érkezik? Nem csoda, erről a luxusról egészen kiskoromban lemondtam.
- Aranyom, kész vagy már? Nem jön föl? Hozhatok nagyobb méretet - Kintről a boltvezető hangját hallottam. Mindennemű gúny vagy türelmetlenség nélkül mondta ezeket, én mégis rosszul éreztem magamat. Lassan háromnegyed órája ácsorogtam, egymás után vettem le a talárokat, félredobva, remélve, hogy a következőben nem fogok úgy festeni, mint egy apácajelölt, a sor pedig egyre hosszabb lett a fülke előtt.
- A mérettel nincs semmi baj - csak velem. - mindjárt kész vagyok.
- Csináld csak. - Ahha, persze. Azért szólt be, mert annyira ráérek.. De egy rosszindulatú dög vagyok! Talán csak az írás hiányzott annyira. Hogy őszinte legyek nem is mertem írni minderről. Nem igazán döntöttem akkor még el, hogy ez a valóság-e vagy sem. Féltem, ha leírom, végérvényes bizonyíték lesz arról, hogy itt vagyok, ami ugyebár szöges ellentétet képez a ténnyel, hogy nincs bennem semmi varázslatos.
Okééé, döntöttem. Megveszem az egyszerű feketét, amiben hátulról és elölről is úgy festek, mint a nagyanyám. Remek! Lehámoztam magamról, ami tekintetbe véve a furcsa cipzározást, gombokat, nehezebben ment, mint felvenni. Lassan húztam le a vállamról, nehogy beleakadjon a melltartómba (az kellett volna még, hogy elszakítsam az anyagot), majd a mellemről, le óvatosan a csípőmön, majd a lábaimat szabadítottam ki. Ott álltam egy szál fehérneműben; a talárt magam elé tartottam, aztán igyekeztem szépen összehajtogatni a többi mellé. Akkor hallottam meg egy férfihangot a hátam mögül. Sürgető volt, mondhatni undok.
- Csak egy perc - majd találkozott vele a tekintetem a tükörben. Pimasz vigyorától, ahogy végisiklott pillantása majdnem meztelen testemen, összerázkódtam. - Mégis, mi a francot képzelsz magadról?! - magam elé kaptam a pólómat, egy pillanat alatt felrángattam magamra és a farmerzsebemben lévő pálcáért nyúltam. Sejtelmem sincs miért hittem, hogy használni is képes leszek. Rászegeztem és a fogaim közül préseltem a szavakat; mintha csak maguktól buktak volna ki belőlem. - Locomotor! - a srác felröppent a levegőbe és lábánál fogva szegeződött a plafonhoz. Élvezettel néztem végig és legbelül mély elégedettséget éreztem. Felvettem a nadrágomat, majd míg a kasszás leszámolta mennyi lesz a talár odamentem a hozzá. Mindez egy perc alatt történt, a srác tán' még fel sem ocsúdott. Megragadtam az állát, egészen közel hajoltam. A leheletén még éreztem a dohány és a mentol keverékét, talán egy kevés sört is. - Kezdő vagyok, de nem hülye. Tanulj meg kopogni. - Tudtam, hogy a fiú, ha akart volna azonnal lejön, de még nem tette. Míg odaadtam a galleont, nem mertem hátranézni. Biztos voltam benne, hogy lejött már és arra vár, hogy szembenézzek vele. Úristen, mi a jóegemet csináltam és legfőképpen hogyan? Nem, az nem lehet. Ilyen nincs. Nem lépek a főszereplői körbe. Nem nekem való. Én történeteket írok és boldog vagyok, ha storyfabrikáló ujjaim elégedettséggel szelik a klaviatúrát. Mi ütött belém? És az a varázsige? Lehet mégis jó valamire az a bűbájtan óra...