Theo & Laurie 1997. augusztusán, London majd Edinburgh

Vendég

Az öreg Big Bennél ácsorgok, és várom, hogy Finlay, vagy Theodore megérkezzen. Mondjuk, nem tudom, hogyan fogjuk megtalálni egymást, mert eléggé nagy a tömeg, de Finlay-nél van mobil, szóval ő tuti megtalál. Nemrég küldött is egy sms-t, hogy már csak egy kölcsön kocsit szerez az egyik haverjától, és jönni fog, viszont Theodore-ról semmit nem tudok. Idegesen egyik lábamról, a másikra helyezem a testsúlyom, és egy hajtincsemet csavargatom.
Igaz, még nincs tíz óra, de akkor is kezdek ideges lenni. Hol a fenében lehetnek már? Nem szeretem Londont. Itt minden olyan zsúfolt, bár Edinburgh is eléggé népszerű mégis kényelmesen megférünk a turistákkal, azonban ez a város mintha csak turistákból állna.
Csavarok egyet a hajtincsemen, amit a kezemben szorongatok, és felsandítok az óratoronyra. Kilenc óra ötvenhét. Megcsörren a mobilom. – Finlay? Hol vagy már?!
– Ne haragudj hugi, épp most kecmeregtem ki egy dugóból. Egy perc és ott vagyok – hallom a vonal túloldaláról a bátyám bűnbánó hangját. Megenyhülök.
– Rendben, de azért siess! Hiányzik a hülye fejed! – Mosolygok, miközben ezt mondom. Hallom, ahogy nevet a túloldalon.
– Nekem is hiányzol, kis terrorista! – Felhorkantok. Még egyeztetünk gyorsan, hogy hol vagyok, és valóban hamarosan felbukkan. Rendkívül magas, mintha megnyúlt volna mióta utoljára láttam. A bőre napbarnította, a mosolya széles, a tekintete élénk. Elvigyorodok. Az én nagy és erős bátyám.
Hamarosan a karjába zár, én pedig hozzábújok. Összekócol, mire úgy fújok rá, mint ahogy Kneazle szokott az öcsénkre.
Körbepillant. – Na, és hol van a srác?
Rámeredek, majd ismét az órára sandítok. Kilenc óra ötvenkilenc. – Fogalmam sincs. – Az idegesség lassan eluralkodik rajtam, így inkább elhúzódok a bátyámtól, és helyette a tömeget kémlelem. Vajon hol lehet? Lehet, hogy el sem jön? Történt vele valami? A fenébe is, miért nem tudtuk pontosan megbeszélni a részleteket?! Most hogyan érjem el?
Velem ellentétben Finlay derűsnek, jókedvűnek tűnik. Őt nem zavarja, hogy várnunk kell, azonban engem bosszant az egész, mert őszintén szólva, még nem sikerült eldöntenem, hogy mennyire bízok Theodore Nott-ban, és az, hogy meghívom magunkhoz, hogy munkát ajánlunk neki… Az azt jelenti, hogy elvileg bízok benne, de fogalmam sincs mire számítsak vele kapcsolatban. Néha eléggé kiszámíthatatlan tud lenni. És ezért sem tudom, hogy akkor most várjunk-e rá, vagy sem. Azt hiszem, az első dolgom lesz, ha megérkezik, hogy elkérem a mobilszámát, ha nincs neki, akkor pedig az lesz az első dolgom, hogy veszek neki egy mobilt, hogy el tudjam érni.

Vendég

Ma mondtam fel Mr Coldreoy-nál, így mondhatni késésben vagyok, és tényleg csak mondhatni. A találkozó a Big Bennél van megbeszélve, pontban 10 órakor. Most van 9:45, én pedig 13 percre. Szerencsére nem messze dolgoztam innét az egyik szállodában pincérként, így nem vettem sietősre a dolgot. Had élvezzem még ki egy kicsit a csendet és nyugalmat. Gyorsan elrepült ez a nyár, kellemesen telt. Szerencsére sikerült találnom egy kényelmes pincéri állást, amit egy Imperius átokkal sikerült csak elérnem, mivel szakképesítést nem tudtam magamnak varázsolni. Ez egyszerűbb volt, meg egy kis fizetésemelést és plusz járulékokat is sikerült vele elérnem, ami nagyon jól jött most. Voltam párszor a Szent Mungóban is. Édesanyám állapota csak rosszabbodott és tovább kell ott kezelni, teljesen elhagyta magát. Alig bírtam még csak végignézni is rajta. Minden egyes alkalommal megkérdeztem magamtól, hogy mégis hová tűnhetett az a boldog, folyton mosolygó, erős akaratú nő, aki egykoron volt és, hogy mégis, hogy kerülhetett ez a mély depresszióban szenvedő nő a helyére. Sehogy sem sikerült rájönnöm.
Körülbelül 9:58-kor kerültem Laurie-hoz látótávolságban, miközben az eddig elmúlt nyár emlékei forrongtak a fejemben. Körbenéztem a zebránál és átsodródtam a tömeggel, majd amikor ismét a lányra néztem már ketten voltak. Egy számomra idegen arc. Bár nem teljesen, mivel a srác szinte kiköpött mása volt a mellette álló Laurie-nak, de számomra még mindig idegen. Vettem egy mély levegőt és ellenőriztem a pálcámat a hosszított bőrdzsekim belső zsebébe. Még megvan. Éreztem, ahogy a hátitáska húzza a vállam, így nem gondolkodtam rajta, hogy meglehet-e még. Kereken 10 órakor a lány és, merem feltételezni, rokona előtt álltam meg. Pontos voltam, mint mindig. Bólintottam mind kettejüknek, de inkább megvártam, míg az idegen férfi nyújt kezet, miközben Laurienak és neki hangosan is köszöntem, kiegészítve a bólintást.

Vendég

Már tényleg azon gondolkozom, hogy megverem, ha akár egy percet is késik, de a bátyám a derekamnál fogva magához húz, és homlokon csókol, ahogyan régen is tette. Elvigyorodok, és fülön pöckölöm. Felnevet, én pedig vele nevetek. Mindig tudja, hogy terelje el a gondolataimat. Aztán mire elengedem a testvéremet, addigra Theodore ott áll előttünk.
Megkönnyebbülök. Tehát mégis eljött. Nagyon reméltem, mert nem azért utaztam le idáig Edinburgh-ből, hogy nélküle menjek vissza. Rámosolygok. Tényleg örülök neki, hogy itt van. Finlay is vigyorog. Bár ő mikor nem? Nem mutatom be, mert magától megteszi. Mosolyogva a kezét nyújtja Theodore-nak. – Finlay Taggart, ennek a lökött nőszemélynek az egyetlen, és utánozhatatlan bátyja – viccelődik. Megforgatom a szememet, de nem tudom leplezni a vigyoromat.
– Persze, az egyetlen és utánozhatatlan… Vigyázz, lecserélhetlek ám Kendrickre! – élcelődök vele. Csak rám vigyorog miközben összekócolja a hajamat.
– Ó, azt úgysem tennéd meg! Kendrick nem tud palacsintát sütni – kacsint rám, majd Theodore felé fordul. – Te pedig bizonyára az a mardekáros könyvmoly vagy, akiről a húgom annyit mesél. Theo, igaz? – Furcsállom, hogy Finlay ilyen laza, mert régebben nehezen oldódott fel idegenek között. Úgy tűnik, mégis jót tesz neki a munkája.
– Theodore – javítom ki. Utálom, ha így hívják. A Theo név egy gyerekes embernek való, ő pedig korántsem az. – Mellesleg, örülök, hogy itt vagy – címzem az utóbbi szavaimat neki.
– Nem sok cuccot hoztál magaddal. Vigyázz, anya a végén még rád tukmál egy-két dolgot. Vagy annyira felhizlal, hogy kihízod a ruháidat – mondja, majd int nekünk, hogy kövessük. Nem messze parkolt le innét, bár csodálom, hogy sikerült ezen a környéken parkolóhelyet találnia. Már készülnék beülni az anyósülésre, amikor megrázza a fejét.
– A-a. Te a vendéged mellé ülsz hugicám. – Felháborodottan tekintek rá. Ez nem Theodore ellen szól, csupán mindig mellette szoktam ülni, ha utazunk. Felszusszantva leülök hátulra, mert tudom, a bátyámmal felesleges vitázni. – Theo, kinyissam a cuccodnak a csomagtartót, vagy inkább magad mellett tartanád? – kérdi, majd a válasznak megfelelően cselekszik. Én, amíg a fiúk rendezkednek, bekapcsolom a biztonsági övet. Majd, ha beültek ők is, akkor Theodore felé fordulok. Tüntetően nem beszélek a testvéremmel, de őt nem is érdekli különösebben.
– Szóval, hogy telt a nyár? – érdeklődöm felőle, mert lényegében csak annyit leveleztünk, hogy mikor és hol találkozunk, amikor jön hozzánk.
Finlay beindítja a motort, és szép lassan elindulunk. Egy darabig fintorogva figyelem, ahogy elhaladunk a házak mellett, de aztán megunom. Utálom Londont. Alig várom már, hogy megszabaduljak tőle, és visszakapjam az én imádott Edinburgh-ömet. – Komolyan, te hogy tudsz itt élni? – fakadok ki mégis, amikor áthajtunk egy hídon.
– Nyilván úgy, ahogy te megeszed a franciák undorító csigáit – szólal meg a volán mögül a bátyám, mire egy szúrós pillantással jutalmazom.
– Az igenis ehető, Finnyás. Inkább az útra figyelj, és ismertesd, hogy hova megyünk! – mordulok rá.
– Jól van na, terrorista – morog vissza, de a visszapillantóban látom, hogy vigyorog. – Kimegyünk London külvárosába, ott lepasszoljuk a kocsit a haveromnak, majd haza hopponálunk.
– Remek – bólintok.
– Nem tudom haver, mit követtél el előző életedben, amiért a nyakadba kaptad, de ugye tudod, hogy nehéz lesz elviselned ezt a nőszemélyt? – sóhajt. Már megint cukkol.
– Mintha nem lenne az egész család elmebeteg – dünnyögöm mogorván. – Te a finnyásságoddal, apa a könyvmolyságával, anya a türelmetlenségével, a tesóink a „ki az okosabb” játékukkal és akkor még a rokonokról nem is beszéltünk…
Rám mutat. – Inkább rólad nem beszéltünk. Készülj fel rá lelkileg, hogy japán mániákus. Mindentéren, és állandóan olyan zenét hallgat, néha kissé hiperaktív, imádja a nyulát meg a macskáját, magasba ne vidd, ahogy darazsak közelébe se… Ja, és különösebb szívfájdalom nélkül megüt. Ráadásul visszaszájal… Mikor kanászodtál el ennyire, hugi?
– Amióta itt hagytál Kendrickkel – felelem. Persze, árulja csak el Theodore-nak a gyengéimet! Dühös vagyok rá, mármint a bátyámra, de legalább kiértünk a külvárosi területekre.

Vendég

A, bizonyos Finlay srác kezet nyújt, így egy halvány mosoly kíséretében én is kezet rázok vele. - Theodor Isaac Nott. - Bólintok, majd a személyes párbajt figyelem, ami kialakul közöttük. Azt hiszem ez olyan testvéri dolog, jobb ha kimaradok belőle. Amikor Finlay ismét nekem célozza szavait, elvándorolt tekintetemet a srácra szegezem és egy bólintással lerendezem a választ, Laurie javítására pedig csak felvonom szemöldököm. - Még jó, hogy nem rögtön Isaac-nek kell hívni. - Nem kötekedek, talán kissé még viccelődős is a hangom az előbbi parádé hangulatától, amit leadtak. - Én is örülök, hogy újra láthatlak. - Bólintok, bár ez már inkább udvarias, mintsem szívből szóló. Annyira nem hiányzott ez a Roxforti dolog, valahogy egész jól beilleszkedtem ebben a hotelba, de most előröl kezdődik minden. Finlay megjegyzéseire mondhatni már vigyor jelenik meg az arcomon. Egész jó fejnek tűnik. Bár mondani nem nagyon tudok mit rá, de azért igyekszem majd jól eldugni a táskám. Fel sem tűnik, de a következő jeleneten is csak mosolygok. Elképesztő, hogy hogyan tudnak viselkedni a testvérek. - Magam mellett tartom, ha nem gond. - Szinte már nevetni tudnék rajtuk, de azért azt nem teszem. Így is hálás lehetek nekik, hogy felvesznek dolgozni, ezt azért nem kéne rögtön elrontani. Elindulunk, látom Laurie-n, hogy sértettséget színlel, vagy tényleg sértett? A fene sem tudja, de a testvére helyett csak velem foglalkozik. Ezzel már annyira nem szimpatizálok. Jobb szerettem volna csak a háttérben meghúzódni. - Egész jól, szereztem magamnak egy pincéri állást egy jó hotelban, nem volt semmi, még a szállást és az étkezést is biztosították. Neked, hogy telt eddig? - Mosolyogtam, miközben az elmém visszakalandozik a francia, spanyol, német és még sok más konyhakülönlegességek illata közé. Elképesztő, egy teljesen más világ, aminek valaha én is a részese voltam, és nem csak pincérként... Sóhajtok egyet, miközben a következő kérdésére koncentrálok, kiszakítva magam a régen szép, mostanra inkább rémképből. - Én ebbe születtem, jó hely ez, csak át kell látni a turistatömegen. - Felelem, miközben kitekintek az ablakon és elbúcsúzom a jó öreg Londontól, édesanyámtól. Mostanában nem láthatom, de hagytam ott egy levelet, amit majd az ápolónője felolvas neki. Remélem elég lesz addig. Közben már Laurie ismét kommunikál a testvérével, persze nagyon meglepő módon, ismét civakodással kezdik, de végül is az utazási terv tisztázásával folytatják. Én is bólintok, bár lehet a szavak nem nekem szóltak. Finlay szavaira felnevetek, igen, megtört a jég! Theodore Isaac Nott ismét felnevetett. - Tudom-tudom. - Vigyorgok, remélve, hogy nem kapok egy balost rögtön, amint kimondtam. Bár már kész vagyok arra is. Igyekszem nem figyelni a civakodások alatt, ez mégis csak az ő dolguk, de amikor már félig-meddig hozzám beszél alatta, nem tudom elkerülni, hogy ne halljam ki belőle a lány gyengeségeit. Persze azért igyekszek nem mindent megjegyezni.

Vendég

Theodore bemutatkozására Finlay elvigyorodik. Sokat sejtető gonosz vigyor ez. Egy figyelmeztető pillantást vetek rá, de rám se hederít. – Oké, Thin… – hecceli Theodore-t is miközben még mindig csúnya pillantásokat lövellek felé, majd végre találkozik a tekintetünk. Felnevet. – Bocsi, maradjunk a Theo-nál, különben Laurie felnyársal a tekintetével! – A szememet forgatom. Mikor lett ő ilyen lökött? Ennyire hülyén viselkednek az átoktörők? Az ember legalább tőlük elvárna egy kis komolyságot.
Felsóhajtok. Aztán amikor meghallom Theodore hangját, rápillantok. – Inkább hívlak Isaac-nek, mint Theo-nak. Az olyan gyerekes. – Finlay továbbvigyorog, miközben minket méreget. Azt hiszem, megkedvelte Theodore-t, legalább is biztos benne, hogy remekül fog szórakozni rajtunk.
Theodore következő megszólalására keserűen elhúzom a számat. – Nem vagy túl meggyőző, ugye tudod? – jegyzem meg. Előresietek. Nem akarom, hogy bármiféle érzést is lássanak az arcomon, bár biztosra veszem, hogy Finlay Theo mellett baktatva vonogatja a vállát a reakciómra. Nem is értem, miért vágtak mellbe a szavai. Mert nem gondolta komolyan és csak udvariasságból mondta? Talán. De én ilyen helyzetben inkább nem mondanék semmit.
Körbetekintek. Utálom Londont. Még mindig. Utálom a turistákat a fényképezőgépeikkel, a kis fekete taxikat, a double-deckereket. Nem értem mit szeretnek benne az emberek. Edinburgh ezerszer szebb és rejtélyesebb.
– Nem gáz. Azért kérdeztem meg, hogy mit szeretnél. – Egy bűbájosan aranyos mosolyt villant a bátyám, de én a kocsiban duzzogva nem foglalkozom velük. Végül összeszedem magam annyira, hogy túllendüljek az iménti dolgokon, és Theodore nyara felől érdeklődöm, amit igencsak szűkszavúan mesél el.
– Értem. Tehát egy hotelben dolgoztál – bólintok kicsit elmerengve, majd mikor felőlem érdeklődik kicsit felvonom a szemöldökömet. – Apám boltjában dolgoztam, a városi fesztiválok aktív résztvevője voltam, közösségi munkákat is végeztem unaloműzésképp. Este pedig Kendrick apjának a klubjában mulattunk. Vagyis, csak táncoltunk. Néha meglátogattam Fundamentálist…
– Az a dög még életben van? Azt hittem, anyu eladta miután abbahagytad a versenyzést. – Olyan rondán nézek a bátyámra, amennyire csak tudok. Nem az zavar, hogy közbeszólt, hanem az, amit mondott.
– Fundamentális nem egy dög, hanem egy gyönyörű telivér, zsenikém. És szerinted hagyom én, hogy eladják a lovamat?! Persze, hogy senki nem rendelkezhet felette. – A morgolódásomra az egyik kezét felemeli, majd megrándítja a vállát. – Meg két hetet voltunk Kanadában. Szóval…
– Mi?! Kanadában voltatok, és nem szóltatok?! – hördül fel az kormány mögül.
– Méltóztattál válaszolni a leveleinkre?! Nem, akkor pofa be! – morranok rá. – Szóval, azt akartam mondani, hogy ez a nyaram is olyan kellemesen telt eddig, mint ahogyan szokott. – Lehunyom a szemem. Finlay át akarja venni Kendrick szerepét, vagy mi történik? Miért heccel ennyit? Csak azért, mert Theodore itt van? Nem szokott ilyen lenni… De akkor most mi ütött belé?
– Nehéz, ha csak turistákat látsz – sandítok Theodore-ra. A bátyám elöl morog valamit, de nem érteni. Furcsa, minél inkább figyelem ezt a fiút, annál több hasonlóságot vélek felfedezni közte és az apám közt.
Folytatjuk a civódást Finlay-vel, és biztos vagyok benne, hogy otthon össze is fogunk verekedni, ami abból fog állni, hogy én püfölöm egy duci párnával, ő pedig nevetve próbál lefogni. Aztán Theodore felnevet. Megfagy az ereimben a vér, és elkerekedett szemekkel tekintek rá. Nevetett. Még sose hallottam nevetni. A szívem kihagy egy ütemet, az eszem pedig figyelmeztet, hogy jól jegyezzem meg ezt a nevetést, mert nagyon fontos esemény őt nevetni hallani. Elmosolyodok. Ez el tudja oszlatni minden dühömet. Örülök neki, hogy a testvérem megnevettette. Így kezdek szemet hunyni Finlay piszkálódásait felett.
Hamarosan egy takaros kis ház előtt állunk meg, aminek a kertjében egy vörös hajú srác ücsörög. Finlay kipattan a kocsiból, majd kezet fog az illetővel. Felvont szemöldökkel, de én is kiszállok. Felnyitom a csomagtartót, majd megragadom a bátyám bőröndjének a kallantyúját, és könnyűszerrel kirántom onnan. Nem kérte, hogy vegyem ki, de tudom, hogy ezzel is gyorsítom az utazásunkat, és mindent megteszek azért, hogy elkerüljek a brit főváros közeléből. Theodore-ra pillantok. – Ha annyira odáig vagy Londonért, Edinburgh le fog nyűgözni – mondom neki, miközben a bátyám a vörössel beszélget, majd néhány perc után int nekünk a garázs felé.
A bőröndjéért eljön, így én megindulok a garázs irányába. Azért annyira nem szeretem, hogy cipekedjek helyette. Amint bezárult mögöttünk a garázsajtó, Finlay előveszi a pálcáját, majd egy bűbájt szór rá, és az eltűnik, majd elrakja a pálcáját. – Ha annyira ragaszkodsz a táskádhoz, akkor szerintem tartsd magadnál, nehogy elveszítsd utazás közben. – Miközben Theodore-hoz beszélek megragadom Finlay kezét. Rég óta tudom hogyan is működik a csoportos hopponálást. Összekulcsoljuk az ujjainkat, majd a szabad kezünket Theodore felé nyújtjuk. Ha megragadta, akkor egy rántást érzek a köldökömnél, majd megperdül körülöttem a világ, és a házunk pincéjében vagyunk. Apa műhelyében ott hever Finlay holmija is, a levegőben ragasztószag és régi könyvek illata terjeng. Sötét van, de csak egy Lumosba kerül, hogy világos legyen.
A bátyám a levegőbe szagol. Úgy tűnik, ő mást is érez. – Hagyjátok csak lent a cuccomat! Majd visszajövök érte, de anya a kedvenc sütimet sütötte! – kiált vissza nekünk a lépcsőfokokat szedve.
Felsóhajtok. – Felkészültél? Innentől csak rosszabb lesz… – fordulok Theodore felé, de azért egy halvány, biztató mosollyal az arcomon.

Vendég

- Thin? Ezt, hogy értsem? - Vonom fel a szemöldökömet, és a srác arcát elemezgetem. Bólintok, de nem igazán értem ezt a Thin elnevezést, mert nem hiszem, hogy az alakommal próbált volna viccelődni...
Laurie szavaira csak megforgatom a szemeimet. - Maradjunk a Theodore-nál, ha ennyire nem engedsz belőle. - Sóhajtok. Nem szeretem, ha így hívnak. Apámat is mindig így hívták, ez pedig csak rá emlékeztet, talán ezért szeretem jobban a Theo becenevet, még ha tényleg kicsit gyerekesen is hangzik. A lány következő szavaira csak megforgatom a szemeimet, ismét. - Te is tudod, hogy nem szeretek szívélyeskedni. - Jegyzem meg a lánynak. Ne várja tőlem, hogy rögtön a nyakába fogok ugrani, lényegében csak azért jöttem el, mert jól fizetnek majd. Finlay mellett haladok, mivel Laurie annyira siet, hogy rendes tempóban nem tudjuk utolérni, én legalább is nem. Talán ennyire utálja Londont, hogy így szalad? Lehet, én még egy utolsót szippantok a szmogos levegőből, majd felkészülök Edingburghre.
Bólintok Finlay szavaira, majd rögtön Laurie áraszt el a faggatózásával, amint beülünk a kocsiba. Azt hiszem megvan, hogy mi nem hiányzott a nyaramból. A folytonos nyüzsgés.
Bólintok a megállapítására. Lényegében ennyiből állt a nyaram, meg néha meglátogattam édesanyámat. - Akkor mozgalmasan telt a nyarad. - Bólintok egy halvány mosollyal. Egy egyszerű kérdésből milyen kis vitát tudnak indítani ezek... Elképesztő.
Laurie következő szavaira csak lemondóan megrázom a fejem. Mintha csak egy nikotin függőnek próbálná az ember megmagyarázni, hogy a dohányzás ártalmas dolog. - Azt hiszem neked hiába próbálnám megmagyarázni ezt, már eléggé utálod ahhoz Londont, hogy ne lehessen meggyőzni. - Sóhajtottam halkan, miközben kicsit feljebb csusszantam az ülésben.
Nevettem. Igen, ritka alkalmak egyike, azt hiszem Lauriet sikerült is vele meglepnem, amit nem egészen értettem, hogy miért is, de nem baj, annyira nem is érdekelt. Régen nevettem már, és a saját magam meglepettsége jobban lekötött.
- Majd meglátjuk. - Bólintok, miközben a jelenetet figyelem, ami Finlay és egy ismeretlen között folyik. Laurie a bőröndért indul, de megelőzöm. - Hagyjad csak. - Majd kiemelem a bőröndöt. Nem illene egy lánynak cipekednie, így a saját táskámat a hátamra dobom, a bal kezemben pedig Finlay bőröndjét, amikor pedig az jön érte, csak átadom neki. Ha esetleg pedig Laurie pattognak, hogy miért nem hagytam rá a dolgot, akkor csak leintem. Jobbat nem talán nem is tudok tenni, miközben megindulunk a garázs felé.
Finlay bűbájt szór a garázsajtóra, a lány szavaira pedig csak bólintok. A kezüket nyújtják felém. Azt hiszem csoportos hopponálás, még nemigen volt benne részem, de azt hiszem ugyanolyan, mintha csak egyedül tenném.
Összeszorítom a szemem, és igazam lesz. Tényleg olyan volt, mintha csak egyedül hopponáltam volna. A hely, ahová érkezünk sötét és ragasztószag kering körbe minket. Elsőre így annyira nem szimpatikus, de reménykedem benne, hogy ennél csak jobb lesz. A Finlay nevű srác szinte rögtön eltűnt és Laurieval ketten maradtunk, aki csak pár szó kíséretével biztatóan mosolyog rám. - Mit sem tettem ebben az elmúlt másfél hónapban... - Sóhajtok és azt hiszem tényleg felkészültem.

Vendég

– Theodore Isaac Nott. Röviden Thin. Ezzel a testalkatodra is utalni akart az én roppant kreatív bátyám – felelem kapásból. Ismerem már a bátyám észjárását, ezért meg is örvendeztettem volna azzal, hogy tarkón legyintem, de sajnálatos módon kitért előle.
Aztán Theodore morgolódik egy sort, mert nem vagyok hajlandó egy gyerekes beceneven hívni, ami nem is illik hozzá. Hihetetlen, hogy még ő van felháborodva! – Ez csak természetes. Theodore maradsz, és kész. – Finlay vigyorogva odasúgta neki, hogy vélhetően csak én meg anyám fogjuk így hívni, mindenki más elég alkalmazkodó. Az ő szavaival élve: „A makacs nőkkel nem kell foglalkozni.” Most sikerül tényleg tarkón vágnom. Felnyög, majd dünnyög egy sort.
– Ezzel tisztában vagyok – felelem komoran, majd megindulok előle. Ez az undorító város nagyon rossz hatással van a hangulatomra. Alig várom már, hogy az én drága városomban legyünk. Fúj, London! Örökké gyűlölni foglak!
Nem hallom, hogy Finlay miről magyaráz hátul, de nyilván arról pampog, hogy utálja, amikor így loholok. Ez van. Nekem kell összeszednem őket, így igazodjanak ők az én tempómhoz. A kocsiban ülve érdeklődök Theodore nyara felől, ami eléggé monotonnak tűnik. Meg van, mi hiányzott a nyaramból. A negatív hozzáállása. Hogy felbosszantsam magam néha rajtam, majd szörnyülködjek rajta, hogy szeretem, ha bunkózik. Szörnyű egy alak! Én pedig borzasztóan mazochista vagyok.
Bólintok a szavaira. – Én sose unatkozom. Ha nem történne semmi, belehalnék.
– Érdekes, amikor hónapokig a törött lábad miatt feküdnöd kellett, akkor is unatkoztál mégsem haltál bele a tesóink nagy bánatára – jegyzi meg elől a bátyám. Érzem, ahogy egy ördögi vigyor szétterül az arcomon.
– Akkor csak azért nem, mert tudtam, hogy még boldogítanom kell a világot. De már kezdek fáradni.
Rázza a fejét. Miért rázza a fejét? Mert azt mondtam, hogy London a leggyűlöletesebb város a világon? – Egyszer megpróbálhatod megszerettetni velem, de nem hinném, hogy sikerülni fog – jegyzem meg a reakciója láttán.
Aztán hallottam nevetni, ami a nem túl hosszú ismertségünk után furcsa, mert mindig vagy savanyú képet szokott vágni, vagy morog. Csoda, hogy meglepett vele?
– Biztos vagyok benne. Sokkal szebb, és kevésbé szmogos – mondom miközben a bőröndért megyek. Én nem foglalkozok annyit a bátyám haverjával. Az ő dolga, hogy kikkel barátkozik, de ha jól emlékszem, akkor a háztársa volt.
Theodore valahogyan megelőz, és kiveszi előttem a bőröndöt. Durcásan meredek rá. Azt hiszi, hogy annyira gyenge vagyok, hogy nem bírok el egy nyamvadt bőröndöt?! Felsóhajtok. Azért mégis csak jól esik ez a gesztus, szóval halványan rámosolygok. – Köszönöm.
Érzem, ahogy a tüdőmön lévő nyomás lassan eloszlik. Most már nem irritál annyira London, de még mindig elég közel van ahhoz, hogy zúgolódjak miatta. – De a vendégünk vagy, szóval igazán nem kellene pont neked cipekedned – teszem azért hozzá. Finlay megköszöni, hogy kivettük a cuccát, majd a garázsban hopponálunk.
Finlay elég hamar lelép, így kénytelen vagyok egyedül világítani, ha Theodore nem veszi elő a pálcáját. – Bocsi a szagokért, apám itthoni műhelye… – magyarázom, majd egy ragasztós dobozt felkapok, elhajítom, és ezzel a mozdulattal felnyomtam a villanyt. Kicsit hunyorgok a hirtelen keletkezett fénytől, de így máris szimpatikusabb a hely.
A megjegyzésére elhúzom a számat, és ha nem elég gyors, hasba vágom. – Bunkó! – Felnevetek.
Végre itthon. Intek neki, és közben azt ecsetelem, hogy később mutatom be a családnak, előbb hagyom, hogy lepakoljon.
– Nem tudom mennyit jártál viktoriánus stílusban épült házakban, szóval magyarázok – mondom, miközben nagy lendülettel szedem a lépcsőfokokat. – Most a ház legalsó szintjén voltunk, ami apa műhelye. Itt semmi dolgod nem lesz majd, kivéve, ha nem akarsz apámtól könyvkötést vagy restaurálást tanulni itthon. Megjegyzem, én is tudom, hogy kell csinálni, bár kötve hiszem, hogy engem megkérnél ilyenekre.
A kis lépcsőfordulóban a bal oldali ajtóra bökök: – Elvileg borospincének kéne lennie, gyakorlatilag mindenféle italt tart ott anyám. Vele szemben pedig egy mosdó van. – Felvezetem még pár lépcsőfokon.
Elölről ínycsiklandó illatok származnak, na meg Finlay könyörgését is lehet hallgatni, ahogy megpróbálja rávenni anyámat, hogy adjon a sütiből és ne halat együnk ebédre. Végigvezetem Theodore-t a folyosón, mert elől van a következő lépcső. Közben továbbmutogatok. Az első ajtónál megjegyzem, hogy az Finlay szobája, majd az egyik nyitott ajtón benézve láthatja anyámat, ahogy háttal áll nekünk, és valamit a sütőnél csinál. – Konyha, mellette az étkező. Mindig ott eszünk. Az egész család jelen van ilyenkor. – Sietek. Nem akarom, hogy bárki is elkapjon minket, így még gyorsan elhadarom, hogy a kertajtó az mindig nyitva szokott lenni, oda nyugodtan kimehet, ha akar.
A következő szint az a szint, ami az utca felől elvileg a földszint lenne. A lépcsővel szemben van egy újabb mosdó. Felvilágosítom róla Theodore-t, majd megkérem, hogy a bejárati ajtónál – ami a folyosó végén van jelenleg – vegye le a cipőjét, és én is így teszek. Egyáltalán nem hideg a padló, szóval nem fázhat fel.
Visszafelé haladva az első szoba a nappali, ahonnan játékhangok szűrődnek ki. Vigyorogva bekiáltok: – Nem volt elég a múltkori vereség, öcsi? Ma is elverjelek? – Cameron válaszként annyit kiabál, hogy csaltam. Felnevetek, majd a második ajtónál megtorpanok, és Theodore-ra pillantok.
– A házi könyvtárunk. Apa elég gyakran szokott ott lenni. Akad egy-két ritkaság ott. Ha elfogynának az olvasnivalóid, akkor nyugodtan vihetsz innen könyveket. – Tudom, hogy eléggé sietős a tempó, de azért remélem követhető. Végtére is, nincs sok minden egy szinten, és mindegyik máshogyan néz ki.
Az első emeleten nem is állok meg, csak mondom, hogy az a szüleim szintje, majd a másodikra érve megtorpanok. – A harmadikon tanyázik az öcsém meg a húgom, és ott van a mosókonyha is. Onnan még fel lehet menni a tetőre.
Az én szobám ajtaja nyitva van, de nem különösebben zavar. Ritkán szoktam bezárni. Onnan most a kneazle-öm szédeleg elő, majd leül Theodore-ral szemben, nyávog egyet, aztán felpattan, és hozzádörgölődzik. Ismét felnevetek, majd lehajolok a dagadt lustaságért. – Megbízik benned. Ez bíztató – mosolygok Theodore-ra, majd egy laza mozdulattal visszadobom a szobámba a macskát, és becsukom az ajtót. – Hol is tartottam? Ja, ahonnan kijött az az én szobám, és a mellette lévő lesz a tiéd. Ha nem tetszik, Finlay biztos szívesen cserél veled – mondtam neki miközben kinyitottam az ajtót.
Odabent egész világos volt, mert korábban elhúztam a függönyöket. Az egész szoba barna és krémszínű. Betessékeltem, majd továbbmagyaráztam. Elmondtam, hogy az ajtó melletti szekrénybe tudja tenni a cuccait, és talál benne tükröt is, azt is említettem, hogy a tévét és a számítógépet is használhatja bármikor, hogy az ágyat ma hajnalban vetettem be, és hogy külön fürdője van a szobának.
– A zárban van a kulcs, ha esetleg beszeretnél zárkózni, anya pedig arra kér, hogy ha cigiznél, akkor nyisd ki az ablakot. Az íróasztalon találsz hamutartót is. Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak, amíg kipakolsz? – álltam zsebre tett kézzel. Igazán büszke voltam magamra, mert egymagam tettem rendbe ezt a szobát. – Ja, még annyit, hogy mivel a vendégünk vagy, pontosabban a családom szerint a vendégem, ezért nekem kell majd intéznem a szobával kapcsolatos dolgokat, szóval majd a mosnivalót meg az ilyeneket légy szíves készítsd elő, ha szólunk. És bátorkodtam szerezni olyan sampont is, amilyet használni szoktál. A fürdőben lévő szekrényben van minden mással együtt.
Miután ezt elhadartam, ha arra kért, hogy addig menjek ki, addig átvonulok a szobámba, ha pedig azt mondta, hogy maradhatok, akkor leülök az ágya szélére.

Vendég

Bólintok a lány szavaira, de talán nem éppen most kéne egy ronda pillantással jutalmaznom a srácot a felettébb humoros megjegyzéséért, mert ők visznek magukkal az általuk adott munkahelyemre. Sóhajtok egyet, azt hiszem hosszú 16 napnak nézek elébe.
És igen, egy újabb sóhajtás hagyja el a számat. Nincs mit tenni, bele kell törődnöm, hogy így fognak szólítani. Finlay szavaira csak halványan elmosolyodom. Hát igen, tényleg elég makacsok, majd ahogy Laurie tarkón legyinti a bátyját, kicsit szélesebbre húzódik a mosoly az arcomon. Ha már én nem tehetek semmit a beszólás miatt, azt hiszem ez egy kicsit kárpótolt érte.
Még mindig nem értem, hogy miért is morog ennyit ezen. Nem hiszem, hogy azt várta volna, hogy tényleg lelkendezek majd neki egy sort. Na mindegy, azt hiszem ezt nem fogom megérteni sohasem.
- Hát, amilyen örökmozgó vagy, ezt nem is csodálom. - Felelem egy halvány mosollyal. Hát igen, elképesztő, amit a suliban is elő tudott adni, és, hogy mennyire az agyamra tud menni néha... London, nem is értem, hogy mit lehet benne ennyire utálni. Szerintem hangulatos egy hely, mozgalmas és energiával teli. Én szeretem. - Azt hiszem olyan veszett ügy lenne, mint egy láncdohányos leszoktatása egyik hétről a másikra a cigiről. - Sóhajtok. Nem igazán szimpatizálok vele, hogy ennyire utálja az én szeretett városomat, de ebben az elkövetkezendő majdnem három hétben azt hiszem el kell tűrnöm tőle. - Semmiben sem lehetsz ilyen biztos Laurie. Nekem London a szülővárosom, ahol leéltem az egész életemet eddig, nem hiszem, hogy tudnál olyat mutatni, ami szebb lenne a szememben. - Jegyzem meg, majd mikor megállunk, megelőzve a lányt kiveszem a bőröndöt, a durcás fej felett pedig csak eltekintek. A köszönöm-re, bár kicsit meglepődök, de csak bólintok. Az illem megköveteli ezt. - De az illem megköveteli ezt. - Oh igen, anno még mennyit sulykolták a szüleim a fejembe ezeket a szabályokat. Sosem láttam igazán értelmüket, viszont azt sikerült elérniük, hogy mindig kövessem a szabályokat ilyen téren.
A hopponálás után csak pislogok a sötétben, de előveszem a pálcámat és egy Lumos-sal kisegítem a lányt. - Nem gond, nem zavar. - Bár kissé facsarta a szag az orromat, de el tudtam felette tekinteni. Ha nem erre koncentrálok, akkor annyira nem is zavaró ez. Meg hát csak erre a pár percre kell kibírnom. Legalább is azt hiszem. A villanyfény egy kissé kisüti a szemem, a hasba vágást pedig csak félig-meddig sikerül hárítanom a sok fénytől való sűrű pislogás közepette. Egy halvány mosoly játszik az arcomon. Azt hiszem szeretem idegesíteni az embereket.
És megkezdődik a körbevezetés. A táskámat csak félvállasan hozom, miközben bólogatok és igyekszem megjegyezni, hogy mégis mi merre van. Amikor Laurie szól, hogy vegyem le a cipőmet csak gyorsan kilépek belőlük és oda teszem őket, ahová mondja a lány. Kicsit furcsa. Abból a három helyiséges bérelt londoni lakásból idepottyanni kicsit furcsa. Halványan, de a régi időkre emlékeztet. A szüleimmel, amikor még együtt volt a család, mi is egy ilyesmi házban laktunk. Hatalmas volt, tele termekkel, szobákkal és antik bútorokkal. Sóhajtok egyet. Hiányzik ez az élet.
A könyvtárhoz érve kicsit felkapom a fejem. Azt hiszem megvan, hogy hol fogom tölteni a nyaram hátra lévő részét ebben a házban a vendégszobán kívül. Felérünk a vendégszobához. Eddig nemigen szóltam közben, a macskát meg inkább levegőnek néztem. Nem annyira szeretem őket. A szobacserés dologra megrázom a fejem. - Jó lesz ez, nem akarok bonyolítani semmin. - Jegyzem meg, miközben a lány betessékel a szobába. Megint csak bólogatok, azt hiszem mást a körbevezetésre nem is igen tehetek. - Rendben van. Őszintén szólva nekem mindegy. - Leraktam az első székre a táskámat és elkezdtem előpakolni belőle. Nagyon hasznos tud lenni, ha az embernek van egy tértágított táskája. Amikor ismét beszélni kezd, felé fordítom a tekintetem. - Rendben van. - Bár a samponos résznél felvonom a szemöldököm. Nem akarom tudni, hogy honnét is tudta meg, hogy milyet használok, mert lehet nem épp olyan választ kapnék, amit szeretnék. Amint végeztem a szekrényekbe való bepakolással, ismét felmérem a szobát. Nem épp a barna a kedvenc színem, de be kell valljam, hogy szépen meg van csinálva. Benyitok a fürdőbe és egyenesen a sampont kezdem keresni. Kicsit reménykedem benne, hogy nem olyan, de ahogy végigfuttatom a dobozon a szemem, csak összeráncolom a szemöldökömet. Azt hiszem tényleg jobb, ha nem tudom erre a kérdésemre a választ. Visszamegyek a táskámért az egyik fotelhez, majd abból előveszek néhány fürdőszobai kelléket és bepakolom oda, ahol még akad hely. Újra a samponra siklik a tekintetem. - Nem, nem akarom tudni... - Rázom meg a fejem, miközben magam elé morgok.

Vendég

Hihetetlen, hogy Finlay milyen szörnyen viselkedik! Muszáj volt pont most elsütnie ezt a kis „poént?” Véletlenül egyszerre sóhajtok Theodore-ral. Na, ez már tényleg ijesztő!
Ezért úgy döntöttem, ezt is a bátyámon verem le. Meg is kapta a magáét, mire csak dünnyögött egy sort. Nagyon helyes. Tudja, hol a helye. Meg különben is, Theodore-t csak én idegesíthetem. Ez az én kiváltságom.
Azt meg egyáltalán nem várom el, hogy örvendezzen, csak azt, hogy ne mondjon olyat, amit nem gondol komolyan. Azonban a következő megszólalására elmosolyodom. – Hát valakinek annak kell lennie. A bátyám hülye. – Itt Finlay felmorran, hogy hallotta ám. Én pedig előre szólok, hogy tudom, épp azért mondtam. – Az öcsém meg a húgom meg olyanok, mint akik karót nyeltek, ráadásul a kisasszony még lusta is hozzá. Hát csodálkozol, hogy valakinek vidámnak is kell lennie ebben a családban? Meg hát, ha mindenki csak otthon punnyadna, akkor sose történne velünk semmi. – Hányszor kerültünk már életveszélyes helyzetbe, és hányszor törtem már össze magam! De egyiket se bánom, hiszen mindegyikből tanultam valamit.
Egy láncdohányos leszoktatásához hasonlítja a London-utálatomat, így csak a szememet forgatva hallgatom. – Ez nem igaz. Ha valamivel le tudnál nyűgözni, akkor változhat a véleményem. Veled kapcsolatban is állandóan változik. Jelenleg azt gondolom, hogy szemét vagy. – Ellenkezek, mert téved, ha azt hiszi, hogy a véleményemet nem lehet megváltoztatni. Sőt mindig mindennel kapcsolatban változik. Rajta például sokat szoktam gondolkozni, hogy akkor milyen is valójában, de mivel ma már felbosszantott, ezért ma éppen genyónak tartom. Aztán, lehet, hogy ma még ez is változni fog, ki tudja…
Érdekes, mert eddig teljesen elfeledkeztem a bátyámról, de most, hogy hallom, ahogy nevetgél, eszembe jut, hogy mégse kéne így beszélnem Theodore-ral. Mert a végén beköp anyának, aztán megint hallgathatom, hogy milyen neveletlen vagyok.
Felvonom a szemöldökömet. – Milyen költőien fejezed ki magad. Tényleg sokat olvashatsz. Mindenesetre, tudom, hogy mivel tudnálak lenyűgözni – vigyorodok el. Már néhány napja elterveztem, hogy miket fogok neki megmutatni. Szerintem tetszeni fognak neki.
Meglepődik, amikor megköszönöm neki. Elég furcsán nézhetek rá, mert egyszerűen nem értem. Nem értem ezt a fiút. – Most meg mi van? Nem szoktak neked semmit se megköszönni?
Az illemmel jön. Az ILLEMMEL! Tényleg aranyvérű, dehogy ennyire… – Figyelj, elbírtam volna, ráadásul, mint mondtam a vendégünk vagy. Ami azt jelenti, hogy nálunk nem kell semmit se csinálni azon kívül, hogy apámnál segítesz. De tényleg köszönöm. – Sóhajtozok. Szörnyű! Kezdem átvenni ezt a szokását.
– Reméltem, hogy legalább a hátsó kertbe, vagy a bejárati ajtóhoz hoppanálunk, de a bátyám… – szusszantom. Tényleg kicsit orrfacsaró szagok terjengnek itt, de én már megszoktam. Aztán felnyomom a villanyt, és elégedetten állapítom meg, hogy nem sikerült teljesen kivédenie az ütésemet.
Furcsa, hogy mennyit mosolyog mióta eljöttünk érte. A Roxfortban nem vigyorgott ennyit. De nem is ragadok le ezen a dolgon, hanem rohamléptekben végigvezetem a házon. Fura, hogy anyám nem bukkant fel, vagy hogy Cameron nem dugta ki a fejét az ajtón, amikor tudja, hogy a bálványa itt van. Talán Finlay kérte meg őket, ha ne nyaggassák Theodore-t, hiszen én is megkértem a bátyámat, hogy ne piszkálja annyit.
A könyvtár említésére látom, hogy felkapja a fejét, és nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam. – Tudtam, hogy ez az információ felkelti az érdeklődésedet.
A másodikon kneazle-t hamar lerázom, de bevallom, szándékosan hagytam nyitva az ajtót, mert tudtam, hogy a macska ki fog jönni az idegen szagra. Így végül is Theodore átment a teszten.
Említem neki, hogyha irritálja a közelségem, akkor cserélhet Finlay-vel. Érdekes, hogy nem akadékoskodik. – Pedig, ha szeretnéd, megoldható. Finlay csak néhány napra marad, a húgom Emeline-nél van és hamarosan az öcsém is elmegy valamilyen táborba – jegyzem meg. Tényleg, csak annyiba kerülne, hogy leüvöltsek a bátyámnak, hogy a mellettem lévő szobában alszik.
Aztán a szobában állva lelkesen magyarázok, és egyre büszkébb vagyok magamra, hogy milyen szépen kipucoltam a szobát, mert már régen volt vendégünk, akit itt fogadtunk volna.
Már megint nem ad egyértelmű választ, így lehuppanok az ágy szélére, és onnan nézem, hogy mit ügyködik.
A felvont szemöldökre elmosolyodok, és elsimítok egy ráncot a takarón. – Jellegzetes az illata. – Azt már nem ecsetelem neki, hogy percekig keresgéltem az egyik üzletben, mire megtaláltam, és hogy Cameron majdnem idegbajt kapott tőlem. Arról neki nem kell tudnia.
Benyit a fürdőbe, én pedig a lábamat lóbálva ücsörgök továbbra is az ágyon. Fura, hogy itt van. De mégis valamilyen módon tetszik. Már tényleg hiányoztak ezek a szemöldök vonogatásai, szkeptikus nézései és piszkálódó megszólalásai. Egész nyáron arra vártam, hogy eljöjjön, mert így talán végre jobban megismerhetem.
Nézem, ahogy a táskájához megy, majd újból visszamegy a fürdőbe. Eszembe jut, hogy a bátyámon kívül senki nem tud a változásról, így felpattanok, így követem a fürdőbe. Pont elcsípem a morgását. – Valami gond van? – kérdem érdeklődve. Remélem, hogy semmi baj nincsen, mert tényleg igyekeztem mindenre odafigyelni.
Az ajtófélfának dőlök, majd miután válaszolt, eszembe jut, hogy én mit akartam. – Egyébként, csak Finlay tud arról. Tudod, hogy te vagy a kirendelt párom. Gondoltam, szólok, mielőtt elszólnád magad, és anyám örömködni kezdene, majd ránk szállna. Nagyon meg akar ismerni, bár azt hiszi, hogy még mindig az a griffendéles a kirendelt párom, de… Őt ismerve biztosan nagyon örülne neki, ha tudná, hogy te lennél az. Mindketten kicsit sznobok vagytok – szólalok meg halkan, mert ki tudja, hogy Cameron, vagy bárki más nem közlekedik-e a folyosón, és azért ez tényleg egy nagyon fontos tudnivaló. Anyu biztos, hogy nem hagyna minket békén. Már így is faggatott a felől, hogy ki ő és hogyan ismertem meg. – Ja, és már így is nagyon hálás neked, amiért segítettél javítani. Szóval számíts rá, hogy hálálkodni fog egy sort.

Vendég

Felvonom a szemöldököm, amikor Laureen velem együtt sóhajtozik, de különösebben inkább magamra sem veszem. Felesleges lereagálni való a számomra.
Érdekes nézni, ahogy folyton verik egymást. Pontosabban Laureen Finlay-t. Szegény srác... – Oh, értem. Érdekes a családotok. – Mosolygom, csak a változatosság kedvéért, most is halványan. Elég vegyes egy család, de azt hiszem pont ezért lehetnek olyan élettel teliek.
Kuncogok Laureen szavain. – Akkor majd kitalálok valamit. – Bár fogalmam sincs, hogy mivel tudnám őt meggyőzni az igazamról. Én mindent szépnek találok Londonban, ő meg semmit. Szerintem veszett ügy, de majd azért elgondolkozom a dolgon egy szabad órámban. Finlay valamin el kezdett nevetgélni. Én csak felvonom a szemöldököm, először nem igazán értem, de amint visszasiklik a lányra a tekintetem, azt hiszem megértettem. Pontosabban csak sejtem, hogy az lehet a titkos poén, ahogy az előbb a lány viselkedett. Arról már fogalmam sincs, hogy ez miért lehet olyan vicces, de talán bennem van a hiba. Pontosabban a hiányzó humorérzékemben.
- Oh, ha te azt tudnád, bár nem hinném, hogy ez olyan költői lett volna. – Rántom meg a vállam, nekem valahogy egy átlagos kijelentésnek tűnt. – Kíváncsian várom. – Bólintok és azt hiszem valahol tényleg érdekel, hogy milyen lehet Edinburgh.
- Nem, nem. Nem erről van szó, hagyjad csak. – Legyintek és az, amin meglepődtem inkább az volt, hogy ő köszönte meg. Na, nem mintha nem köszönt volna meg már nekem pár dolgot, mint például a korrepetálások, de akkor is, kicsit furcsa. Meg azért az is igaz, hogy nem nagyon szoktak nekem semmit megköszönni.
- Lehet vendég vagyok, de ez nem mentesít az alól, hogy segítenem illik. – Sóhajtok fel én is. Na igen, nálam ez mindig is megszokott volt és régen olyanokkal voltam körülvéve, akik szintén ebben nőttek fel. Mennyivel könnyebb lenne ott.
- Ugyan, jó ez is. – Felelem, miközben feljebb haladunk a lépcsőn. A hasba vágást nem sikerült tökéletesen hárítanom, de nem baj. Legyen egy jó napja.
A végigvezetés gyors és egyszerű, szerintem jobb is így. Nem igazán akarnék annyit időzni vele, hisz úgyis kiismerném ez alatt a két hét alatt, gond nem hiszem, hogy lenne belőle. A könyvtárhoz érve csak elmosolyodom. – Nem tehetek róla, szeretem a könyveket. – Rántom meg a vállam egy apró félmosollyal a szám szegletén, majd végig mérem az ajtót, ami eltakarja előlem az utat. Ezt a helyet biztosan megjegyzem.
- Nekem igazándiból teljesen mindegy, elhiheted, hogy nem fogok átmászkálni. – Nézek rá egyértelműen. Az egyetlen, aki mászkálni fog, az úgyis a lány lesz majd, ha akar valamit, azt meg akárhol is vagyok, úgyis megtenné.
Csak bólintok. Nem igazán tudnám szavakba önteni, amit gondolok. Túlságosan is keveredik a gyanú és a kíváncsiság a gondolataimban, így inkább szó nélkül hagyom.
Morgok egy sort a fürdőszobában, miközben mindent a helyére pakolok, és ahogy Laureen megszólal, kicsit meglepődöm. Nem is hallottam, ahogy utánam jött... – Nem, nincs. Csak otthon hagytam valamit. – Mentegetőzöm, bár lényegében nem is hazudok akkorát. A borotvámat tényleg otthon hagytam, de csak azért, mert lusta voltam még azt is bepakolni.
Felvonom a szemöldököm, de most már a lányra nézve. – Jól van, nekem teljesen mindegy. Én nem szólok róla egy szót sem. – Zárom le a kis titkunkat ennyivel. Nem, azt hiszem tényleg nem érdekel sem a kirendelt párosdi, sem a titkolózás. A következőre csak bólintok, közben pedig visszatérek a szobába, hogy a könyveimet előpakoljam az asztalra. A gépre nézek és kicsit elgondolkozom. – Ez be van dugva? – Nézek kérdőn a lányra.

Vendég

Oké, tényleg kezd egyre ijesztő lenni, hogy a sóhajtás után felvonom a szemöldököm, és a tekintetem ugyanolyan kérdő. De inkább nem is szörnyülködök rajta, mert a végén még ezen kattogna az agyam, és nem akarom tudni, hogy miért reagálom le ugyanúgy a dolgokat, mint a srác. Egyszerűen nem akarom tudni.
Amikor megjegyzi, hogy érdekes családunk van, önkéntelenül is elvigyorodok. – Az biztos. Szociopatákban is bővelkedünk, lásd Adaira és Cameron – nevetek. Finlay velem együtt röhög, tudom, hogy titkon egyet ért velem. Imádjuk a tesóinkat – oké Adairát annyira nem –, de azért szeretjük őket. Egyébként feltűnt, hogy Theodore mosolyog, és nagyon örülök neki, hogy végre valahára nem olyan morcos.
– Rendben, de legyél roppant kreatív. Mert ha az olyan elcsépelt dolgokat mutogatod nekem, mint a Big Ben, a Hyde Park és társai, akkor felakasztalak az első fára. – Nocsak, most már viccelődő kedvemben is vagyok. Bizonyára azért van ez, mert egyre jobban távolodunk Londontól.
Finlay elöl nevetgél, én pedig egy roppant ronda pillantással jutalmazom, de azzal nem foglalkozik különösebben. – Viselkedj, Laurie, mert a végén szégyent hozol a családra! – kommentálja a bátyám anyám hanghordozását utánozva.
Megforgatom a szememet. – Ugyan már! Ennél jobban nem hiszem, hogy szégyent tudnék hozni a családunkra, Finlay. Ahhoz még nekem sincs tehetségem, hogy anya kitagadjon. Apropó, anyám… Theodore, egy jó tanács. Sose nézz a szemébe, mert olyan mintha a lelkedbe látna! Még a legjobb hazudozó is lebukik előtte. Ráadásul néha a tekintetével ölni tudna – Itt a bátyám elmésen megjegyzi, hogy a család női tagjai örökölték anyám gyilkos pillantását, ezért az öcsémmel a hátunk mögött főbaziliszkusznak, második baziliszkusznak és kicsi baziliszkusznak hívnak minket. Előveszem a zsebemből a mobilomat, és hozzávágom. Oké, talán nem épp vezetés közben kéne dobálni a sofőrt, de hát milyen szemtelen!
– Most mondd meg Theodore, még nálad is szemtelenebb! – szusszantok felháborodottan, majd kicsit a srác felé dőlök, amikor Finlay visszadobja a telefonomat, így éppen az üvegnek csapódik. Még szerencse, hogy elég strapabíró, az üvegről meg magasról teszek, Finlay fizetné a károkat.
– Hát mivel az én családomban maximum apám beszél így, néha hébe-hóba Adaira, ezért nálunk nem túl megszokott ez a beszédstílus. Meg hát eléggé liberálisak vagyunk, szóval igazából az iváson, a drogozáson és a bűnözésen kívül, azt csinálunk, amit akarunk. Oké, nem káromkodhatunk, mert azért is fejmosás jár, de amúgy eléggé szabadak vagyunk. – Nem is tudom miért magyarázom ezt neki, hiszen úgyis rájön majd magától. Na mindegy. Mindenesetre az tetszett, hogy így beszél, és ezért szóvá is teszem. – Amúgy többször mondhatnál ilyeneket. Nem gondolkoztál már azon, hogy verseket írj?
Felnevetek. – Nos, mivel elég sokat leszel ott, ezért bőven lesz időm megmutatni a várost. Mondjuk mi éppen a West Enden lakunk, ahol György-stílusú épületek vannak, de szerintem az az egyik legjobb környék, és kulturálisan is kiemelkedő. Nagyon sok galéria, színház és múzeum található a környéken.
– Akkor meg ne akadj fenn ezen. Még sok mindent meg fogok köszönni neked szerintem, úgy hogy szokj hozzá – mosolygok. Tényleg nem értem ezt a fiút, de most kivételesen kedvelem. Látszik, hogy két különböző világban nőttünk fel. Talán pont ezért olyan izgalmas? Elvégre sose pillantott még senki bele az életembe úgy, hogy a másik „oldalról” jött volna, és még annyira nekem sem volt dolgom aranyvérűekkel. Főleg nem olyanokkal, akikbe ennyire beleverték az illemet.
– Nálunk egy szabály létezik: Ha vendég vagy, akkor kivételezett vagy. Ami azt jelenti, hogy nem kell semmit se csinálnod, még akkor se, ha illendő lenne. De ha neked így jó, akkor elfogadom – De azért felvilágosítom a szabályról, mert szinte már hallom anyám hangját: „Cameron, csinálj valamit azzal a csikorgó lépcsőfokkal! Finlay, te meg teríts meg! Lauereen, te meg…” Felsóhajtok anyám gondolatára. Még szerencse, hogy a házimunkák egy része most áthárul az öcsémre, mert nekem elsősorban Theodore kényelméről kell majd gondoskodnom.
– Hát, de az emberek többségénél számít az első benyomás, és azért a pincében elég érdekes szagok terjengenek – pillantok hátra.
Elérünk a könyvtárhoz, és megint elmosolyodik. De nem azzal a megszokott mosolyával, sőt ez a mosoly kifejezetten aranyosnak mondható. Ez tetszik. Nagyon tetszik. – Tudom. Majd ha kipakoltál, mutatok neked valamit odabent. Biztosan tetszeni fog – mosolygok rá. Hát igen, otthon, édes otthon. Máris ezerszer jobban érzem magam. Aztán felkapaszkodunk a másodikra, és a megjegyzésére halkan felnevetek.
– Hát jó. Mondjuk, gondoltam, hogy nem fogsz átmászkálni, nem is azért mondtam… Csak gondoltam zavarna, ha egy szinten lennénk… Elvégre, amilyen véleményed lehet, vagy lehetett rólam… Nem csodálnám. Pedig annyira nem vagyok szörnyű alak – vonom meg a vállamat, majd ugye folytatjuk a beszélgetést a szobában. Mindig is érdekes volt nézni, hogy az emberek hogyan körülpillantanak egy olyan szobában, ami egy időre az övüké lesz, míg én egyáltalán nem nézelődöm, mert tudom mi hol van, és már megszoktam a helyet, elvégre az otthonom, csupán egy kevésbé használt helyisége.
A fürdőben pakolászik, én pedig mivel hamar megunom az ücsörgést utána megyek. Mintha kicsit sikerült volna meglepnem. Talán nem ártott volna szólni, hogy elég halkan járok. Nem baj, most már biztosan rájött. – Rendben. És az a valami pótolható? Mert egy szavadba kerül, és elugrasztom az öcsémet a boltba…
– A drága öcséd nem megy sehová, majd te elvonszolod magad a boltba. Múltkor is elkísértelek, és perceken keresztül szaglásztad a samponokat. Még egyszer nem megyek oda, még akkor se, ha könyörögsz – szólal meg mögöttem Cameron, mire kicsit megugrok.
– Basszus, Cameron! Megijesztettél! – megrándítja a vállát, majd elnyúl mellettem. Gondolom, hogy kezet foghasson az ő imádott bálványával.
–Örvendek – hangzik a tömör köszönés. Nos, az öcsém sose volt annyira bőbeszédű. Amikor kicsit közel hajol hozzám, mintha füst szagot éreznék rajta. Szóvá is teszem, de ő csak felvont szemöldökkel rám tekint, és annyit mond, hogy nem cigizik, és hogy anya szerint fél óra múlva kész lesz az ebéd, úgy hogy örülne neki, ha nem rejtegetném Theodore-t. Nos, anyám megjegyzése általános felháborodást vált ki belőlem. Mi az, hogy rejtegetem? Ha annyira akarná látni, akkor feljönne a konyhából!
Végül az öcsém azzal az ürüggyel eltűnik, hogy le akar zuhanyozni, így ismét a vendégünknek szentelhetem minden figyelmemet. – Oké, akkor ha kell valami, akkor majd én elmegyek a boltba. - Fejezem be az iménti témát.
– Nagyszerű. Köszönöm – bólintok, és követem a szobába. Megforgatom a szememet, amikor el kezdi előpakolni a könyveit. – Nem mondod komolyan, Theodore? Egy könyvesboltban fogsz dolgozni, egy könyvfesztiválra jöttél, itthon is vannak könyvek és te mellé még elhozod a sajátjaidat is? Nem vagy kissé elvetemült könyvmoly? – jegyzem meg, majd a gépes dologra bólintok. – Igen. Tegnap megnézettem Cameronnal, és tökéletesen működik. Mondjuk vacakolni kellett vele egy kicsit, mert üzemen kívül volt, de most már tökéletesen működik. Akarod használni most, vagy végeztél a kipakolással, és rászabadíthatlak a könyvtárunkra?

» Laurie és Theo- azaz az első nagy találkozás...
» Chantall & Laurie találkozója a Mézesfalásban
» 1997.november-Írország,Carrantouhil-Magic is might
» Adaira és Josh szokásos randija - 1997. 07. 06.
» Emeline és Luna - hollóhátasok a Trafalgar téren (1997. július)