Laurie és Theo- azaz az első nagy találkozás...

Vendég

A klubhelyiségben, az egyik kanapét elfoglalva olvasgattam a legújabb szerzeményemet, mily meglepő módon, ismét egy angol szépirodalmi regényt. Igyekeztem átélni a könyv nyújtotta teret, eltűnni a fantáziám által megfilmesített könyvben, viszont néhány hülye gyerek folytonos panaszkodása mindig kizökkentett. Pedig hihetetlenül érdekes olvasmánynak ígérkezett, mégis mindig bele kellett pofázniuk. Vagyis pofáznia.
Egy bizonyos Jarret Lerwick nagyszabású hatalmi beszéde után bekapott két pofont egy csajtól, még az ebédlőben és azóta csak hápog, mint egy kacsa. Na meg szidja, mint én néha Merlint szoktam. Szerintem se a csaj, se a srác nem volt normális. A srác egy fényesre nyalt seggű ficsúr, a csaj meg egy idegbeteg állat. Egyikükkel sem futnék össze, se nappal, se este, se itt, se máshol. Ha lehetséges.
Sóhajtottam egyet és becsuktam a könyvem. Ilyen zsibajban nem lehet könyvet olvasni. Gondolkodni kezdtem, hogy hová mehetnék és már automatikusan indultam is az ajtó felé, mielőtt még egy pár átkot hozzájuk vágnék, mert felhúzták az agyam a folytonos kis sírásukkal. Kiléptem a folyosóra, az egyik kezemben a könyvvel, a másikkal pedig a talárom zsebében kotorászva egy cigiért. Bár még nem akarok rágyújtani, de azért ellenőrzöm, hogy megvan-e még. Ezt nem akarom elhagyni. Amint felnézek, két embert vélek felfedezni. Az egyikük ismerős, a másikon pedig látszik, hogy mennyire retteg. Csak nem tőlem? Nem vagyok én olyan ijesztő. A barna rendezte a jelenetet az ebédlőben, a szőke pedig a rettegő. Szép párosítás mit ne mondjak. Labdáznak, várj ki találom, Hugrabug? Esetleg Griffendél? Csak azok lehetnek ilyen gyerekesek. Inkább levegőnek nézem őket és indulok tovább valami nyugis helyet keresve.

Vendég

Az a hülye mardekáros gyerek annyira felhúzott a nagyteremben, hogy sikerült kétszer is megütnöm, pedig általában nem szokásom senkire se kezet emelni, de annak a srácnak különös tehetsége van ahhoz, hogy kedvem támadjon felpofozni őt. Most sikerült elérnie a hatást, és jól megütöttem. Mivel megrándítottam a csuklómat, ezért a jobb kezemet be kellett kötöznöm és parancsba adták, hogy pihentessem. Még jó, hogy bal kezes vagyok. Jarret Lerwick is örülhet, hogy az ügyetlenebb kezemtől kapta azt a taslit.
Nem is értem miért hagytam rá beszélni magamat arra, hogy ma még egyszer ennek az idiótának a közelébe kerüljek, de hát az öcsém ragaszkodott ahhoz a hülye labdájához, amit hetekkel ez előtt kértem el tőle, így kénytelen voltam eljönni ide. Most meg ácsoroghatok az egyik különösen idegesítő háztársammal, Ritával a folyosón miközben a kis okostojásra várok. Biztos vagyok benne, hogy már megint valamilyen bájitallal szórakozik.
Így hát az unokanővéremtől, Elise-től elcsórt cseresznye ízű nyalókát szopogatom, és néha igyekszem megnyugtatni Ritát, mert annyira retteg a mardekárosoktól, hogy azt épeszű ember nem tudja elképzelni. Persze, az aggodalmaskodásával meg azzal, hogy az öcsém labdájával babrál, csak jobban felhúz, de nem szólok rá. Őt nem bántom. Különben is megvan most a magam baja. Egészen eddig abban a tudatban éltem, hogy egy griffendéles majom a kirendelt párom, erre ma kapok egy levelet, hogy kavarodás történt. Köszi szépen, pedig már egészen jól tudta a srác, hogy mit várok el tőle, ha egyszer randizni visz!
Felszusszantok. A levél most is a talárom zsebében lapul, igazából nem is értem miért cipelem magammal. Neki vetem a hátamat a falnak, és figyelem Rita mozdulatait. Olyan esetlenné válnak a mozdulatai, amikor elhalad mellette egy mardekáros csaj. Összerezzen, minden izma megfeszül, és kész arra, hogy elmeneküljön, aztán, amint a lány tisztes távolságba kerül tőlünk, kicsit megnyugszik.
Utálok várakozni. Idelent még hidegebb van, mint a szintünkön, ráadásul fennáll az esélye, hogy az a kis bunkó bármelyik pillanatban felbukkanhat a majmaival együtt. Most pedig nem kellene párbajoznom velük, mert hét az egy ellen kicsit nem lenne fair játék. Igen, Ritát szándékosan nem számolom bele, mert olyan szerencsétlen, hogy ha valaki rászegezi a pálcáját, ő rögtön elejti a sajátját. Így mindenképpen magamra maradnék egy esetleges harcban.
A nyalókát kezdem rágcsálni, ő pedig csacsogni kezd a szerelmi életéről. Hogy hová mentek utoljára a hollóhátas fiújával, hogy mennyire szeretik egymást, hogy ha egyszer összeházasodnak, akkor mi lesz a gyerekeik neve… Őszintén, kigondolkozik ebben a korban ilyeneken?! Ennél a pontnál annyira besokallok, hogy inkább a folyosón nézelődöm, hátha Cameron méltóztatik felbukkanni. Csakhogy ő nem jön, viszont egy másik srác szintén a folyosón kódorog. Felsóhajtok. Lelkiekben felkészülök arra, hogy Rita térdei megint remegésbe kezdek, ő pedig végre valahára megnémul a félelemtől, de nem veszi észre a fiút. A labdával vacakol, és arról kezd faggatni, hogy mi van az én „fiúmmal”.
Elfintorodok, és a nyelvemmel oldalra tolom a nyalókát, hogy meg tudjak szólalni. – Nos, kiderült, hogy a „fiúm”, nem is a „fiúm”. Állítólag valami kavarodás történt… – A fiúm szónál mindig a levegőbe macskakörmözök. Rita nagyokat pislogva mered rám. Ennyire nem tudja feldolgozni a csöppnyi agya, hogy még a párosítási rendszerben is adódhat hiba?
Talán ma nem kellene senkivel se beszélem. Az a fiú annyira felbosszantott, hogy most magam is meglepődök a gúnyos hangvételű gondolataimon.
– És, tudod ki az igazi kirendelt párod? – kérdi érdeklődve. A fiú talán olyan tíz méterre, vagy annyira sincs tőlünk. Unottan Rita felé fordítom a fejemet, és még mindig a nyalókával a számban beszélek hozzá.
– Rám jellemző módon valami mardekáros évfolyamtársunk – morgom. – Azt hiszem, valami Theodore.
Még nagyobb szemeket mereszt rám. – Azt akarod mondani, hogy megkaptad kirendelt párnak Theodore Nott-ot? Az ciki…
Felvont szemöldökkel tekintek rá, majd megrándítom a vállamat. – Őszintén szólva, engem nem különösebben izgat, vagy zavar, hogy ez a Theodore mardekáros. Miért, mi baj van vele?
– Nem hallottad? Azt hittem, már mindenki tud róla… – Kicsit halkabban kezd beszélni, még mindig nem tűnt fel neki a srác. Azonban mielőtt pletykálkodni kezdene felemelem a kezemet, és beléfojtom a szót.
– Tudod mit? Nem is érdekel annyira az az ostoba pletyka. Tudod, hogy nem szeretem a híreszteléseket. – És ez igaz is. Utálom, ha valakit állandóan kibeszélnek a háta mögött, főleg akkor, ha nem is biztos, hogy igaz a hír. Elég undorító szokása az embereknek.
Aztán Rita észreveszi a fiút, és csak tátogni meg mutogatni tud. Nem értem mit akar ezzel. Tisztára megőrült. A fiú elég közel van már hozzánk. Arra gondolok, lehet, hogy ő hozta ennyire zavarba. – Rita, hányszor mondjam, hogy nem mindegyik mardekáros akar bántani téged? – szólok rá. Kiveszem a számból a nyalóka pálcikáját, és azzal bökök az állítólagos barátnőmre. – Igazán lenyugodhatnál végre. Ha ennyire nem bírod elviselni a közelségüket, menj vissza!
A fejét csóválva arról magyaráz, hogy nem hagyhat itt, mert a végén valami bajom esne. Halkan felnevetek. Aranyos, hogy ennyire félt, de megtanultam megvédeni magam. Így hát kiveszem a kezéből a labdát, a nyalókát visszateszem a számba. Rita magyarázkodását hallgatva egész testtel felé fordultam, így amikor megfordulok, és elindulok a Mardekár klubhelyiségének az irányába, beleütközök a fiúba. De jó, ma csak úgy vonzom az ilyen helyzeteket.
Kiveszem a számból a nyalókát. – Ne haragudj, nem volt szándékos. – Bocsánatot kérek tőle, tényleg nem akartam neki menni. Csak egyszerűen vannak bénázós napjaim. A ma is ezek közé tartozik.
Az arcát kezdem fürkészni. Furcsa, mert a Lerwick okozta és Rita által elnyújtott idegbetegségem hirtelen szertefoszlott. Mintha csak egy kisebb összeütközés kellett volna ahhoz, hogy kitisztuljon a fejem. Hátrasandítok. Rita már a lépcsőknél jár. Elhúzom a számat. És még ő mondja magát a barátomnak. Visszafordulok a fiúhoz. Annyira ismerős. – Még egyszer sajnálom. – A hangom bár őszintén cseng, de ha nem hisz nekem a tekintetemből kiolvashatja, hogy tényleg komolyan gondolom.
Aztán bevillan egy kép, ahogy félálomban felemelem a fejemet mágiatörténeten, és ez a fiú olvas. Majd egy következő képet vetít elém az agyam: Ő a kirendelt párom. Felmerül bennem, hogy vajon tud-e róla. Bár, nem hiszem, hogy túlzottan érdekli őt, de azért mégiscsak értesülnie kellett róla, nem?
Fürkésző tekintettel vizsgálom az arcát, nem akarom faggatni. Először talán jó lenne megállapítani, hogy milyen hangulatban van, mert ha olyanban, mint amilyenben én voltam, akkor talán nem most kéne csevegnünk.

Vendég

A folyosón mászkáltam, igyekeztem belemélyedni a könyvembe. Itt csend volt. Legalább is csendesebb volt itt, mint ha bent maradtam volna. Az idegbajos és a rettegő lány felett nem volt nehéz elsiklani, mivel viszonylag halkan beszéltek. Bár, akárhányszor megszólaltak, szinte mindig felcsengett a nevem. Ez irritált. Minden egyes alkalommal felnéztem a könyvemből az illetőre, aki emlegetett és egy szúrós pillantással jutalmaztam. Elegem van már a nyamvadt pletykákból, miért nem lehet békén hagyni? Az apám nem tehet róla, hogy lecsukták, a Minisztérium volt a hülye, na meg megörült annak az összegnek, ami a bankszámlánkon volt és átkerült az övéjükre. Szemét dögök...
A kis remegő szöszi rátért a lényegre. Pletykálni kezdett. Felemeltem a fejem a könyvből, teljes testtel felé fordultam és az összes dühömet, amit ez az egész ügy felhalmozott bennem, most egy pillantásba sűrítettem bele. Csak neki, remélem sírva fog elfutni innen. Sóhajtok egyet. Újra a könyvre szegezem a tekintetem, amint megbizonyosodtam róla, hogy a lány megkapta a neki célzott üzenetemet. "Ha még egy szót szólsz, halott vagy..." Újra belemélyedtem Charlotte Brontë regényébe, amikor valami, vagyis valaki nekem ütközött. Szitkozódni akartam, de visszafogtam magam. Baj nem történt, nem lehet panaszra okom, bár azért vicces, hogy nem rég gondoltam arra, hogy nem akarnék vele összefutni sehol, most meg nekem jön...
Bocsánatot kér, amire csak szűkszavúan bólintok. és elmorgok egy semmi gondot, de megállt előttem és fürkészni kezdett. Sóhajtottam egyet. A két kezemmel megfogtam a csaj vállát és odébb tettem. Nem erőszakosan, csak, hogy ne legyen útban, szépen óvatosan. Ő nem tett ellenem semmit, de azt a szöszit még lehet elkapom, hogy megrémisztés képen kilógassam az ablakon vagy valami. Nem hagyom, hogy így pletykálgasson róla. Undorítóak az ilyen emberek. Elsétálok a lány mellett, majd a falnak dőlve lecsusszanok a földre, hogy ott tovább olvashassak. Végre csend.

Vendég

Kezdem unni, hogy Rita állandóan csak a kirendelt párokról vagy az iskoláról tud beszélni. Néha eltűnődöm rajta, hogy van-e neki élete, vannak-e vágyai esetleg céljai, de rá kell jönnöm, hogy feleslegesen gondolkozom ilyeneken, mert reménytelen eset a csaj. Egy robot. Biztos vagyok benne, hogy egy robot. És minél inkább hallgatom az üres fecsegését annál inkább biztosabb vagyok benne, hogy bizony egy ember bőrbe bújtatott unintelligens robotról van szó. Biztos valaminek a prototípusa.
Amikor először találkozik a tekintetem a fiúval kissé meglep a szúrós pillantása, mert nem igazán értem, hogy miért néz rám ilyen rondán, de állom a tekintetét. Engem nem rémiszt meg egy csúnya pillantással, csupán elgondolkoztat, hogy miért kapja fel mindig a fejét a könyvéből, amikor a kirendelt párom neve szóba kerül. Ellenben Rita akárhányszor elcsípi a srác pillantását, olyannyira elsápad, hogy már-már olyanná válik a színe, mintha a roxfortos kísértetekhez készülne beállni. Azonnal el is kapja a fejét, és a cipőjét kezdi bámulni. Egyre halkabban beszél, néha már nekem is nehezemre esik megérti miről hadovál, pedig mellettem áll.
Most már tényleg kezd érdekelni, hogy honnan ismerős a srác, miért néz ránk mindig rondán és miért retteg tőle ennyire Rita. De hiába kutakodok az emlékeim között nem rémlik a srác neve, se az, hogy vajon melyik órákon szoktam látni.
Rita éppen készülni előadni a kis sztorit Theodore-ról, de inkább belé fojtom a szót. Nem vagyok olyan hangulatban, hogy pletykákat hallgassak, sőt Rita megpróbálná bemagyarázni nekem, hogy mind igaz, amit arról a srácról állít. Én pedig nem akarok előítéletes lenni. Azonban mindketten elcsípjük azt a pillantást, amit a srác lövell felénk. Rita még inkább elsápad – már ha ez lehetséges –, és a torkán akad a szó, pedig látom rajta, hogy még az én figyelmeztetésem ellenére is elmesélte volna. Én pedig érzem, hogy magasba szalad a szemöldököm a mardekáros tekintete láttán. Nagyon furcsa, hogy ennyi düh rejlik egyetlen pillantásban. Vajon mennyi mindent kellett megélnie és elfojtania magába, amitől ilyen mogorva és dühös lett? Egy pillanatra eluralkodik rajtam az empátia, de aztán Rita nyöszörögni kezd mellettem, így kénytelen vagyok felé fordulni. Még egyszer közlöm vele, hogy menjen vissza, hiszen látom rajta, hogy ha továbbmarad itt a fiú felnyársalja a tekintetével, ő pedig azt nem éli túl.
Meg amúgy is le akartam már rázni, szóval nekem csak jól jön a fiú fenyegetőző pillantása. Így hát elkobzom Cameron labdáját, és elindulok a másik irányba, és ekkor sikerül beszaladnom a srácba. Nem győzök bocsánatot kérni tőle, de ő csak bólint és morog, hogy nincs gond. Nem is várok tőle többet. Azonban, most hogy még közelebb vagyok hozzá, és Rita nem liheg a nyakamban alaposabban szemügyre veszem: nálam valamivel magasabb, és ennek meg a negatív aurájának köszönhetően úgy érzem, mintha valami sötét dolog tornyosulna felém. De ezt az aurát nem nevezném gonosznak, csupán keserűnek, dühösnek… Pontosan olyan, mint amilyen egy sokat szenvedett, megkínzott lelket vesz körül. Egy pillanatra átragad rám is ez az aura. Sajnálom, de nem mutatom ki, hogy együtt érzek vele. Tipikusan olyan embernek tűnik, aki nem tűri a szánalmat. Tudom, mert én se szeretem, ha valamiért sajnálnak.
Továbbméregetem. Vékonynak tűnik, de nem tartom gyengének őt, sőt ahhoz nagyon is erősnek kell lennie valakinek, hogy annyi terhet elviseljen, mint amennyit ő cipel. Ez pedig tiszteletre méltó.
Sápadt, nem túl egészséges a bőrszíne, nyilván keveset van a napon és nem is táplálkozhat egészségesen.
Nagyon halványan cigaretta szagot érzek rajta, de ez nem zavar különösebben. Kendrick és Grace is bagózik, meg apa is szivarozgat otthon, így már hozzászoktam. Viszont a cigarettaszag mellé valami más, erőteljesebb illat is keveredett, ami vagy valami sampon, tusfürdő esetleg dezodornak a szaga lehet. Erőteljes, de tetszik.
A talárja kicsit elnyűtt, ami furcsa egy mardekárosnál, főleg, hogy a többségük ügyel a kinézetére, de őszintén szólva, ez jobban illik hozzá, mintha vadonatúj ruhában parádézna. Nehezen tudnám elképzelni frissen mosott, szinte ropogós ruhában. És ezzel nem őt akarom minősíteni, vagy a lehetséges helyzetét, csupán arra gondolok, hogy a kisugárzása nem lenne olyan hatásos, vagy erőteljes, ha úgy nézne ki, mint akinek semmi gondja nincsen. Előlem nem tudja titkolni, hogy valami baja van.
Sőt kicsit már szégyellem magamat, amiért jobb helyzetben vagyok, mint ő, bár azért az én talárom sincs jobb állapotban az övénél. Néha beszokott akadni, ezért itt-ott cérnák lógnak ki belőle, de azokat rendszerint leszoktam vágni, azért igyekeztem vigyázni rá.
Amikor sóhajt, és hozzám ér, egy pillanatra megborzongok. Kicsit hideg a keze. Legalább is az én kezemnél ezerszer hidegebb. Olyan, mintha kiszökött volna belőle az élet.
Elsétál mellettem, majd leül a földre, és olvasgatja tovább a könyvét. Nem akarom zavarni… Jó, dehogyisnem akarom zavarni! Felkeltette az érdeklődésemet, és most, hogy végre beugrott, hogy ki ő, és értelmet kapott az a sok szúrós pillantás, szeretném rendezni a dolgokat. Elé állok, most én tornyosulok fölé. Vajon nekem milyen lehet a kisugárzásom? Vajon, ő érezné az aurámat, vagy nem annyira jó megfigyelő? Vagy szimplán csak nem érdekli…
– Még egyszer sajnálom… – mondom halkan. De ez most nem arra vonatkozik, hogy nekimentem. – Mármint… Azt, hogy Rita így beszélt rólad, rólatok… Semmi köze a dolgaidhoz, és ez sajnos egy eléggé undorító szokása. Nem kell vele foglalkozni, csak egy ostoba liba.
Elhallgatok. Várom az esetleges válaszát. Nem tűnik olyannak, aki szívesen csevegne, viszont nem mehetek el addig, amíg az öcsém meg nem érkezett. Akkor meg minek ücsörögjünk mindketten egyedül a folyosón, ha egyszer együtt is ücsöröghetünk?
A jobb kezemen lévő kötésből kilóg egy cérnadarab, és azt kezdem el csavargatni. – Itt maradhatok? – kérdem tőle. – Ígérem, nem zavarlak az olvasásban, csak… – Nem vallom be neki, hogy nem szeretek egyedül lenni. Ha megengedi, akkor leülök mellé, ha pedig ellenkezik – én erre voksolok, de azért teszek egy próbát –, akkor pedig jóval messzebb, de én is elhelyezkedek a fal mentén.

Vendég

Hogy valami bajom van? A lány el sem tudná képzelni, hogy mennyi bajom van, amióta az apám az Azkabanba, az anyám pedig a Szent Mungóban csücsül. Nem mondhatni, hogy ez egy kellemes lelki állapotot idéz elő az emberben... És hogy olyan hideg a kezem, mint amiből kiszökött az élet? Talán ez egy eléggé találó hasonlat, mert néha már tényleg úgy érzem, hogy nincs benne semmi élet. Az egyetlen, ami ebből a gondolatból kizökkent az az, hogy egyetlen szellem sem nikotin függő, hogy folyton rá kellene gyújtania. Úgyhogy mondhatjuk, hogy az egyetlen élő dolog bennem az a nikotin függőségem.
Nem, nem igazán érdekel sem a lány, sem az aurája, csak csendet akarok, csak pihenni és elveszni Charlotte Brontë regénylapjaiban. Persze a lány már is előttem tornyosul, szinte egy másodpercnyi békét sem hagyva nekem. Rögtön mentegetőzni kezd, jellemző. Mindig ezt csinálják, ha lebuknak a kis pletykáikkal. - Ide figyelj, engem egyáltalán nem érdekel, hogy miről beszélgettetek, teljesen felesleges bocsánatot kérned. - Feleltem, kissé rideg hangon, miközben a szemem csak egy pillanatig időzött a lány arcán, szinte rögtön visszatalált a nem rég ott hagyott sorokhoz, hogy elmélyüljek újra benne. Ismét megszólal, kissé kezdek ideges lenni. Nem hogy bent, de még itt sem lehet nyugtom? Hová kéne mennem, hogy ne zargasson senki? - Tőlem aztán azt csinálsz, amit akarsz, csak ne zavarj engem. - Morogtam és befejeztem egy oldalt. Lapoztam és tényleg nem tervezek már mást a regény olvasásán kívül.

Vendég

Nem tűnik túl jókedvűnek, de szeretném tudni, hogy mi bántja. Hátha tudok rajta segíteni, ráadásul addig se a saját hülyeségeimmel foglalkozom. Bocsánatot kérek tőle, ő pedig rám morran. Érzem, hogy kezd felgyülemleni bennem a méreg, de inkább lenyelem. – Figyelj, engem marhára nem érdekelt, amit mondani akart. De nem is akarok mentegetőzni, csupán azért jöttem, hogy elnézést kérjek a helyett a liba helyett, mert ez a minimum. És elhiheted, hogy nem érdekelnek a pletykái, amúgy se hittem volna el. De ha ezt te támadásnak veszed, akkor sajnálom – morranok vissza. Azért mégse tudom teljesen lenyelni, bár a mérgem, amint kiejtem ezeket a szavakat, elszáll.
Felsóhajtok. Nem akartam visszaszólni, de egyszerűen nem tudtam megállni. Szörnyű, hogy milyen kiállhatatlan tud lenni, de már azért se megyek el! Megkérdezem tőle, hogy maradhatok-e, nem felel egyértelműen, ezért leülök mellé. Ráadásul, tényleg hamar elszáll a dühöm, így pár perc múlva nem is emlékszem már, hogy min húztam fel magam az imént.
Furcsa mellette ülni anélkül, hogy megszólalnék. Hozzászoktam már, hogy mindig olyan társaságban vagyok, ahol jártatnom kell a számat. Ő viszont nem várja el, hogy beszélgessünk, sőt egyáltalán nem kíváncsi rám. Előveszek egy új nyalókát, és azt szopogatva néha felé pillantok, és olvasás közben is az arcát tanulmányozom. Olyan, mintha nem is olvasná a papírra hányt sorokat. Mintha látná az egészet. A szeme állandóan mozgásban van, de lemerném fogadni, hogy nem a valóságot és nem a fekete betűkkel tűzdelt könyvlapot látja.
Kicsit apámra emlékeztet. Ő szokott ennyire elmerülni a könyvben. Eszembe jut, hogy milyen amikor annyira elmerül a történetben, hogy nem hall semmit, nem lát semmit, és az idő múlását sem érzékeli. Anya ilyenkor hiába szól hozzá, nem hallja meg. Ekkor anyu nagyon dühös szokott rá lenni. Nem értem miért. Én nem hibáztatom se aput, se Theodore-t, hogy ennyire leköti őket egy könyv. Sőt, picit irigylem őket, nekem nagyon sokat kell szenvednem ahhoz, hogy koncentrálni tudjak, de őket a szó szoros értelmébe magába szippantja a könyv. Érthető, hogy apa ezért akart annyira a könyvszakmában elhelyezkedni. Theodore-t is el tudnám képzelni ott, a régi és új könyvek között. Egy kis boltban, ahol senki nem mondja meg neki, hogy mit csináljon, mert az egész az övé lenne. Az ő birodalma.
Ráadásul, az, hogy Theodore ennyire szeret olvasni… Talán azt is jelenti, hogy csak így tud megszabadulni a valóságtól, amit láthatóan utál. Ezt pedig igazán nem róhatja fel neki senki.
Hosszasan időzik a tekintetem az arcán. Vajon érzi, hogy figyelem? Vagy talán tényleg annyira elmerült a regényben, mint ahogyan apám szokott?
Halkan felsóhajtok, visszafordulok, és a fejemet a falnak döntöm. Remélem, ha Cameron eddig nem jött, akkor most se fog. Furcsa mód, a mai napomhoz képest, most egészen nyugodt vagyok mellette. Ezt pedig nem értem, mert számtalan olyan emberrel találkoztam már, akik hárpiává tudott tenni, de olyannal, aki vissza tudta „változtatni” a hárpiát… Olyannal aligha.
Nem hiszek a rendeletben meg a kirendelt párosdiban, de azt el kell ismernem, hogy nyugtató hatással van rám. Nagyon is. De ettől nem lesz több. Ettől csak egy srác lesz a maga problémáival, akit marhára nem érdekel a világ, én pedig egy lány maradok a saját problémáimmal, aki pedig szeretne menekülni az idegesítő emberektől. Az a tény, hogy lenyugodtam tőle, nem jelenti azt, hogy összeillenénk.
Ismét felsóhajtok. A cigaretta szag ismét az orromba tülekedik, de nem zavar. Más, mint apám szivarja, amit már kiskorom óta szagolok, és más, mint amit Kendrick, vagy Grace szokott szívni.
A talárom zsebében kotorászva rátalálok arra a levélre, amelyben értesítettek arról, hogy nem Seamus a kirendelt párom. Most a borítékból előhúzom a fényképet, és összehasonlítom a fiúval. A képen nem volt annyira vékony, nem volt annyira beesett az arca, mint most, bár ezt csak azok vehetik észre, akik tényleg közelebbről is szemügyre veszik. A haja sötétebb volt, az arca kicsit teltebb, a bőre egészségesebb színű… A képen lévő mosolynak nyomát se látom az arcán, és a mardekárosokra jellemző gőgös arckifejezést se fedezem fel rajta. A mostani lénye csupán halovány árnyéka a képen szereplő srácnak, mégis szimpatikusabb.
Még egy darabig hasonlítgatom a régi énjével, majd visszacsúsztatom a borítékba, azt pedig visszasüllyesztem a zsebembe.
Átkarolom a térdeimet, és a falat bámulom. Szeretném megszólítani, de látszik rajta, hogy nagyon elmerült a könyvében, és biztosan morogna, ha megzavarnám. Mégis olyan furcsán érzem magam, hogy már vagy fél órája nem hallottam a saját hangomat, és nem szólt hozzám senki. A nyalókát nézegetve el kezd kattogni az agyam. Eszembe jut McGalagony, Piton és Binns. Két hetet adtak, hogy három tárgyból javítsak, és halványlila gőzöm sincs arról, hogy mit tehetnék. Egyedül nem tudom átismételni az egész éves anyagot. A térdemnek nyomom a fejemet. Kellene valaki, aki korrepetál. Sürgősen. Csoda, hogy nem bukok meg mágiatörténetből, ráadásul, anya megöl a gyatra jegyeim miatt.
Felsóhajtok, és ismét a fiúra pillantok. Mintha… De lehet rosszul emlékszem. Mintha egyszer azt hallottam volna, hogy ő korrepetál másokat. Felszusszantok, és finoman megbököm a vállát. – Ne haragudj. Ígérem, tényleg nem piszkállak többet, de… Ugye te korrepetálsz másokat? Mert ha igen… Akkor szükségem lenne a segítségedre. Természetesen bármit megteszek érte cserébe. Három tárgyból kéne átnézni az egész éves anyagot… – szólalok meg tőlem szokatlan halk hangon. Miközben a reakciójára várok, továbbmagyarázok neki. – Bájitaltanból, átváltoztatástanból és mágiatörténetből kéne, ha nem gond. De, ha nem vállalod, azt is megértem.
Elhallgatok. Nem tudom, mit mondhatnék. A nyalókámból már csak a pálcika marad, így azt harapdálom, miközben a válaszát várom. Aztán ha már úgyis abbahagyta az olvasást, akkor már továbbfolytatom a beszédet, hogy mindent gyorsan lerendezzek vele, ő pedig visszamerülhessen a könyvébe.
– Olvastad a levelet? – kérdezem az ajkamba harapva, nem tudom mennyire feszegethetem ezt a témát. Elvileg neki is meg kellett kapnia. – Én nem hiszek benne a kirendelt párosdiban, szóval nem is foglak nyaggatni vele. Nem leszek halálosan szerelmes beléd, nem fogom csorgatni a nyálamat és nem fogom hisztérikusan követelni, hogy randizzunk. Az nem én lennék. Ráadásul, az előző „párommal” elég jól megszívtam, és szerintem te sem óhajtasz közelebbről megismerni engem, így maradjunk annyiban, hogy próbálunk elfeledkezni erről a levélről. Ezzel nem azt mondom, hogy nem ismerlek meg szívesen, csak azt, hogy nem fogok úgy viselkedni, mint egy ostoba kislány, aki a Minisztérium csettintésére hirtelen szerelmes lesz abba az alakba, akire a Minisztérium rábökött. De nyilván, ahogy elnézlek téged, te nem különösebben akarsz beszélgetni velem, ezért csak annyit kérek, hogy ha ráérsz, akkor segíts javítani a jegyeimen, utána pedig békén hagylak. Ez elég korrekt, nem? – pillantok rá kicsit elgondolkodva. Nem különösebben izgatna fel, ha azt mondaná, hogy valóban nem kíváncsi rám, akkor legalább el tudnám hallgattatni azt a kis belső hangot, ami követeli, hogy ismerjem meg. Viszont, ha nem ellenkezik, akkor a kis hang nagyon boldog lesz. Nekem teljesen mindegy, hogy jóban leszek-e a fiúval, vagy sem. Vannak barátaim, bár tény, szívesen lennék vele is jóban, nem erőltetem rá magamat másokra. Jelenleg csak a segítsége kell, semmi több.

Vendég

Megint felpillantok a könyvemből. Lehet vissza kéne mennek a Klubhelyiségbe, ott legalább nem kellett folyton felnéznem belőle, csak egyfolytában magyaráztak. Sóhajtok egyet. - Nyugalom kislány, inkább maradj csöndben, nem támadásnak szántam. - Jegyzem meg, bár a hangszínemen nem változtatok túl sokat. Talán nem is nagyon tudok, túlságosan is megszoktam már ezt. Meg hát, ez miatt a kis fruska miatt mégis minek változtatnék rajta?
Újra a könyvembe mélyedek. Próbálok minden egyes gondolatomat a könyvre összpontosítani, de nem megy. Kissé feldühödöm. Ez a lány folyton csak útban van. Eddig beszélt, most meg csak bámul engem. - Megtennéd, hogy nem bámulsz? - Fordítom felé a tekintetemet, ami akarva, akaratlanul is, de elég szúrósra sikeredik. Nem, nem bírom elviselni, ha az emberek engem néznek. Tudom, hogy miért szokták tenni, és ha a lány nem is ezért teszi, de akkor is ugyanennyire idegesít.
Amint sikeresen rámorrantam ismét a könyvembe mélyedek, persze az öröm most sem tarthat sokáig, mert megint megszólal. Ezt nem hiszem el... Lehet el kéne látogatnom a Szükség szobájába, ott biztosan nem zaklatnának. Viszont valami megfog a csaj szavaiban: "bármit megteszek érte cserébe", egy kissé gonoszkás, halvány mosoly kúszik fel az arcomra.- Három tantárgy, hát kislány, remélem tudod, hogy ez sokba fog fájni neked, mert megkérem az árát, viszont én benne vagyok. - Bólintok és azt hiszem ez egy jó hír a számomra. Lehet, hogy a lány mégsem Isten csapása? Mondjuk ahhoz túl sokat beszél, hogy áldás legyen, úgyhogy inkább maradok az első verziónál.
A kérdésére felvonom a szemöldökömet. Az olvasást már rég abbahagytam és a könyvet az ölembe raktam. - Milyen levelet? - Nem igazán tudom, hogy mégis milyen levélről hablatyol, bár hamar megkapom a választ. Tehát ő lenne az? Nem igazán érdekel. - Bocs kislány, de én az első sor után, ami leírta, hogy nem az a fura csaj a kirendelt párom felgyújtottam a levelet. - Rántom meg a vállam kissé hanyagul. Pont nem érdekel, hogy a Minisztérium éppen mit fütyül nekem, mert én biztos, hogy nem fogok úgy táncolni, mint ahogy ő szeretné. - Elég korrekt, elhiheted, hogy én sem foglak nyaggatni. - Bólintok neki. Egyszerre ütöttem két legyet: leráztam a kirendelt páromat és szereztem magamnak egy kis zsebpénzt, nagyszerű.

Vendég

Csípőre teszem és felvont szemöldökkel tekintek rá. Kislány? Komolyan? Nem zavarja, hogy egyidősek vagyunk? És ő mit szólna hozzá, ha kisfiúnak hívnám? Felszusszantok. – Veled ellentétben, én nyugodt vagyok, öcsi – felelem nyugodtan, mert bár a gondolataim eléggé idegbetegek, azokat megtartom magamnak. – Még nyugodt vagyok.
Nem, őt nem áll szándékomban megverni, de ha továbbmorog, akkor ki fogom oktatni. Ha meg már kislányozik, akkor én nyugodtam hívhatom öcsinek. Ennyit igazán megérdemel, ha nem akarja, hogy megüssem. Jó, tényleg nem akarom megverni, pedig megérdemelné. – Mellesleg jelenleg a világban elvileg demokrácia van és ezáltal szólásszabadság, szóval akkor és annyit beszélek, amikor akarok – teszem hozzá. Különben is, ha nem viselkedik hülyén, én se viselkedek vele így. De mivel hülye, nem tudok vele mit csinálni.
Leülök mellé, és merengek egy sort az élet értelmén meg közben sikeresen lenyugtatom magam. De persze Mr. Pukkancsnak megint durrogni támad kedve. Kiveszem a számból a szétrágcsált nyalóka pálcikát, és ránézek. Hogy tud ilyen rondán nézni? Szerintem még anyám csúnya pillantásával is vetekedik, mindenesetre állom a tekintetét. Ó, megtanultam már farkasszemezni!
– Ha zavar, akkor normálisan is megkérhettél volna rá. Veled ellentétben, én nem vagyok olyan seggfej, hogy csak a fenyegetés hasson rám. Tudod, szép szóval néha többet elérsz, mint a gyilkos tekinteteddel – jegyzem meg, majd ismét a számba veszem a pálcikát, és rágcsálni kezdem. Elfordítom a fejemet, hogy ne irritálja a kis gőgöst, és inkább a kezemmel lévő kötéssel kezdek foglalkozni. Még szerencse, hogy két kezes vagyok…
Csakhogy, eszembe jut az is, hogy nagyon rosszul állok néhány tárgyból, így a büszkeségemet és a saját gőgömet félretéve segítséget kérek tőle. Összeráncolom a homlokom a mosolya láttán. Hát borzongató, de… Van benne valami.
– Igen, öcsi, három tantárgy, de nem érdekel mennyit kell fizetnem érte. Max kölcsönkérek az unokatesómtól, ha nem lenne elég pénzem – rándítom meg a vállamat. Ha térden állva könyörgök egy sort Kendricknek vagy Elise-nek, akkor előbb-utóbb az egyik úgyis megszán majd. Meg hát van félretett pénzem, szóval, ha nem lenne elég, akkor kérnek csak segítséget.
Nem érdekel, hogy meghúzódott a csuklóm, a jobb kezemet nyújtom felé, hogy akkor ezzel „megpecsételjük” az alkunkat. – És köszönöm – teszem hozzá, amikor kezet rázunk, vagy ha nem hajlandó kezet fogni velem, akkor csak visszaejtem az ölembe, és merengek tovább.
Majd említem neki a levelet, mire felvonja a szemöldökét. Valahogy sejtettem, hogy nem foglalkozott annyit a dologgal. – A Minisztériumtól – sóhajtom, majd elmagyaráztam neki a többit.
Még mindig kislányozik. Felsóhajtok. – Figyelj, öcsi, gondoltam, hogy marhára nem érdekel, csak gondoltam, szólok. – Lehet még vissza fogom sírni az előző kirendelt páromat, legalább is, ha mindig ilyen hülyén viselkedik majd, akkor lehet majd hiányozni fog az a griffendéles…
– Nagyszerű – bólintok elégedetten. – Azt mindjárt gondoltam. Nem tűnsz olyannak. Csak el akartam mondani, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi liba. Szóval letelik az a két hét, és elválnak útjaink.
– Mit olvastál egyébként? – érdeklődöm, mivel irritálja, hogy ha bámulom, ezért a velünk szemben lévő falat figyelem egy ideje, és így nem tudtam megnézni a borítót.

Vendég

Nem, nem figyelem a lány gesztusait, konkrétan a lányra sem figyelek... - Úgy nézek ki, mint aki ideges? - Vonom fel a szemöldökömet. Rólam minden elmondható a bunkótól elkezdve, a szemétládán keresztül, egészen a beképzeld könyvmolyig, de hogy ideges vagyok, na az pont nem. Sikerült már annyira megacéloznom az idegeimet és az arcizmaimat, hogy a legtöbb érzés ne látszódjon rajta, még ha bennem éppen le is zajlik valami. Bár már az is ritka. És, hogy az öcsire mit reagálok? Semmit. Pont nem érdekel, hogy miként szólít ez a csaj. Úgysem leszek hajlandó vele máskor egy légtérben levegőt szívni. Lényegében azt sem értem igazán, hogy miért vagyok itt még mindig. Bár, valószínűleg azét, mert ez az egy még mindig tűrhetőbb, mint az a 4 odabent.
Megforgatom a szemem. Elképesztő, hogy milyen idegesítő a csaj, sajnálom szegény volt kirendelt párját, meg magamat is. - Lehet, de attól még, hogy az állam törvényei nem tiltják, az illem szabályai korlátozzák. - Jegyzem meg. Na igen, az én drága szüleim sok energiát fektettek abba, hogy ezeket a fejembe sulykolják... - Szép kis álomvilágban nevelhettek fel, ha azt hiszed, hogy a szép szavak célravezetőek. - Felelem neki, és kezdem úgy érezni, hogy inkább olvasnom kellett volna és levegőnek nézni a lányt. Ez egy sokkal jobb perspektíva lett volna.
- Rendben van, megegyeztünk. - Bólintok, és kezet fogok vele. Szemet szúr a kötés, de sejtem mitől lehet. Szinte biztos, hogy a bent sírdogáló Jarret állkapcsának való ütközés közben sérülhetett meg, így nem szorítom meg a kezét. A köszönöm-re csak bólintok.
Nem igazán figyelek a Minisztériumos részre. nem, határozottan nem érdekel. - Megegyeztünk. - Bólintok ismét, a következő kérdésre pedig csak felsóhajtok. Hát ennek már sohasem lesz vége?
- Charlotte Brontë-t. - Válaszolom, mi mást tehetnék? Bár gondolkodom rajta, hogy visszamegyek a Klubhelyiségbe, de még nem sikerült eldöntenem, hogy melyik lenne jobb, a síró-zokogó Jarret, vagy ez a felvágott nyelvű kis cafka. Még gondolkozom.

Vendég

– Te pattogsz itt, mint egy nikkelbolha – szusszantok. Nem arra gondolok, hogy ideges lenne, hanem arra, hogy egy tapló, és igazán viselkedhetne normálisan. – Egyébként meg úgy nézel ki, mint egy pszichopata, aki titkolni akarja, hogy elmebeteg. De elárulom, nem félek tőled. Nézhetsz rondán, sértegethetsz, játszhatod a nagyfiút, nem fog meghatni. Én nem vagyok olyan, mint ő – intek a fejemmel a lépcsők irányába, amerre Rita eltűnt. Téved, ha azt hiszi meghátrálok. Engem nem olyan fából faragtak. Attól, hogy a Hugrabugba kerültem, az még nem azt jelenti, hogy olyan is vagyok.
– Te papolsz az illemről, amikor akkora bunkó vagy, hogy még az előző kirendelt párom is kész úriember volt hozzád képest?! Te osztod az észt, amikor egy óriás is kulturáltabban fejezi ki magát?! Én legalább nem jövök az illemmel, amikor pont, hogy leszarom. Tudom, hogy nem vagyok illemtudó, na és? Én legalább nem vagyok köcsög lépten-nyomon az emberekkel – fakadok ki. Az egész folyosó tőlem zeng. Talán egy szinttel feljebb is hallani lehetett.
Kieresztem a gőzt, és felsóhajtok. – Sajnálom, kicsit elragadtattam magam. Az illem megköveteli, hogy viselkedjek rendesen. – Komolyan gondolom a bocsánatkérést, de ha már az illemmel jön… Nekem legalább nem szégyen bocsánatot kérni, még akkor is, ha nekem van igazam.
Aztán épphogy lenyugodtam, már fel is húzott. Felmutattam a kezemet, amin a kötés van. – Bár ezzel nem tudnálak megütni, de a bal kezemmel megmutathatom milyen álomvilágban neveltek, öcsi. Inkább te nőttél fel abban, ha így viselkedsz másokkal – morranok rá. Most már tényleg simán kiütném! Csakhogy, mardekáros területen vagyok, sérült kézzel. Nem túl jó kombináció. Ilyenkor nem szabad annyira pattognom.
Mélyeket lélegezve próbálom lenyugtatni magam, és végül sikerül ismét emberi hangnemben megszólalnom. Hihetetlen ez a srác. Az egyik pillanatban még nyugodt vagyok mellette, a következőben meg már úgy felhergel, hogy legszívesebben megütném.
Felvonom a szemöldökömet, amikor a kézfogásnál ügyel arra, hogy ne szorítsa meg a kezemet. Talán mégis bujkál benne valami emberi? Jó mélyen lehet, de mégsem reménytelen eset.
– Érdekes vagy – felelem, amikor azt mondja, hogy Charlotte Brontë-t említi. – Véletlenül nem együtt jársz az öcsémmel könyvtárba? Úgy tudom, ő is azt olvassa. Mondjuk, nem meglepő. Apám tukmálta rá az első Brontë-regényt a könyvesboltunkban, amikor még kicsi volt.
– És melyiket olvasod épp? – kíváncsiskodom tovább. Most éppen nem húz fel, és úgy vélem, hogy talán a könyvekről normálisan el lehet vele beszélni, bár én inkább restaurálom őket, mint olvasom, de azért valamit tudok róluk.

Vendég

Felvonom a szemöldököm. Én biztosan nem így jellemezném a viselkedésemet, de hát mindenkinek más az ízlése. - Én nem így jellemezném magam, de ahogy gondolod. - Jegyzem meg a csajnak haláli nyugalommal a hangomban. Valahogy pont nem tud megijeszteni. És tovább pattog, azt hiszem inkább ő rá illene a nikkelbolhás hasonlat. - Nem mondanám, se elmebetegnek, sem pszichopatának magam, rossz a diagnózisod. Nem terveztem, hogy az őrületbe kergetlek, mint azt a rinya gépet, az sem direkt volt, csak túl ijedős. - Rántom meg a vállam ismét csak azzal a megszokott hanyagságommal. Sem ennek a csajnak a hősies, vagy inkább hülye bátorsága, sem annak a másiknak a szégyenre méltó gyávasága nem tud meghatni. Egyik sem hiányzott az életemből és azt hiszem nem is fogom hiányolni.
- Igen, én jövök vele és csak azért, mert te meg a törvényeket emlegetted, ennyi erővel már ennek is köze van ehhez. - Felelem neki, valahogy pont nem tud meghatni, hogy éppen agyvérzést akar kapni nekem, miközben kiabál. Viszont az már igenis érdekel, hogy mindjárt megsüketülök tőle, de majd az orvosi számlát az ő nevére utalom el.
A hirtelen kifakadása után most meg már bocsánatot kér. Ismét felvonom a szemöldököm, nem igazán értem, hogy hogyan lehetnek az embernek ilyen hangulatingadozásai.
És megint felidegesítettem. Azt hiszem ez nem is olyan nehéz, mert csak levegőt kell vennem és már idegbajt kapott szegény. - Igen, én abban nőttem fel, szép is volt, de azt már régen összetörték kislány. Én a való világban élek. - Morgok. Hát igen, azok a napfényes délutánok, lovagló órák, hegedű órák, bálok, azok a régi, ugyan kissé sznob, de számomra oly' szép idők... Felsóhajtok. Jó lenne újra ott lenni, mintha csak egy rossz álom lenne ez az egész és egyszerűen felébrednék.
Aztán a lány szavai kirángatnak abból az idilli képből, ami a lelki szemeim előtt felsejlett. Ismét felsóhajtok, de ez már inkább a szavaihoz szól, nem az emlékeimhez. - Mégis miért lennék ezért érdekes? - Vonom fel az egyik szemöldökömet. - Nem. - Zárom le ennyivel a részemről. Mindig egyedül járok könyvtárba, nincs szükségem még ott is mások idegesítő pattogására. - Villette. - Válaszolom a kérdésére, miközben még a saját bizonyosságom kedvéért ellenőrzöm a könyv borítóját.

Vendég

– Miért, akkor hogyan jellemeznéd magad, Mr Ridegség? Azt már észre vettem, hogy magasról teszel másokra, kivéve, ha szóba kerülsz, mert akkor roppant módon tudsz fenyegetőzni. Legalább is a tekinteteddel – fordulok egy pillanatra felé, aztán ismét elfordítom a fejemet. Én egyszerűen nem értem őt. Nem értem, hogy miért kell ilyen bunkónak lennie. Egy kiállhatatlan idióta. De én is az vagyok, amiért itt ülök, és megpróbálok normálisan beszélgetni vele – kevés sikerrel. Ezt még beszélgetésnek se lehetne nevezni. De most már érdekel, hogy miféle alak, és hogy mi sebezte meg ennyire a lelkét, hogy ilyen megkeseredetté vált.
– Az, hogy nem mondom el pontosan mit vontam le az arckifejezéseidből, a tekintetedből, a tartásodból, a beszédstílusodból és a gesztusaidból, nem jelenti azt, hogy rossz lenne a diagnózisom, csupán indulatból beszéltem – sóhajtok, majd keserűen felnevetek. Szerencse, hogy könnyen elszáll a haragom, és később már csak röhögni tudok a pukkancsságomon. – Pedig, majdnem sikerült. Mellesleg Rita minden mardekárostól fél, tőled meg aztán különösen, bár nem tudom miért. – A hajamba túrok, és továbbrágcsálom a pálcikát. Azon merengek, hogy milyen makacs vagyok, hogy mégis itt ülök, és próbálok kihúzni belőle egy értelmes mondatot. De ha én egyszer valamit a fejembe veszek…
A hanghordozásán hamar túlteszem magam, sőt viszonylag gyorsan lenyugszom, bár néha alaposan fel tud húzni, de igyekszem arra gondolni, hogy mit szokott mondani Jake az indulatkezelésről, és máris jobb lesz.
- Azt csak azért emlegettem, mert közölted, hogy maradjak csöndben. Ha nem akartál volna elhallgattatni, nem mondtam volna. Különben is tudok hallgatni magamtól, ha akarok. Azt is észrevehetted volna, hogy nem járatatom a számat a kezdetektől, mert hagytalak olvasni – morogom, és elhajlítom a pálcikát, majd a zsebembe süllyesztem a többi nyalókás papír és pálcika közé. Mivel zavarja, ha őt nézem, ezért inkább a kötéssel kezdek vacakolni, hogy addig is csináljak valamit.
Aztán felhúz, üvöltözök vele egy sort, ami nagyon jól esik, mert kiereszthetem a gőzt, majd rájövök, hogy az egész nem ellene irányult, csupán az ellenszenves magatartásával elérte, hogy beteljen nálam a pohár, de amint elpárolgott az a bizonyos vörös köd, kitisztul a fejem, és bocsánatot kérek tőle.
Megdöbbenek, amikor őszintén válaszol a zúgolódásomra, tehát igazam volt. Jól gondoltam, hogy kiránthatták alóla a talajt. Ajkamba harapok. Nem kívántam én neki ezt. Kicsit rossz érzéssel tölt el. – Mondanám, hogy sajnálom, de tudom, hogy nincs szükséged rá. Hidd el… Rendbe fog jönni minden, én már csak tudom… – sóhajtok ismét. Annyiszor érte a családomat csapás – mondjuk igazából csak életveszélyes helyzetekbe kerültünk –, úgy hogy tudom milyen mély ponton lenni. Akaratlanul is eszembe jut az az erlking, ami miatt hónapokig rettegésben éltem, és még a mai napig kísért. – A való világ sem olyan szörnyű ám, mint amilyennek tűnik.
Miközben ezeket mondom kitépek a kötésből egy cérnadarabot. Majd, amikor visszakérdez megvonom a vállamat. – Nem tudom, az öcsémen kívül még egy mardekáros srácot ismerek, aki klasszikusokat olvas. Jó, nem ismerem, csak tudom, hogy régen olvasta azokat. Mostanában… Nem tudom, nem láttam. Lehet annyira megváltozott, hogy nem ismerek rá. Kicsit hasonlítasz rá. Mármint a szemed – magyarázom. – Meg különben is, amikor olvasol, emlékeztetsz valakire. – Azt nem kezdem el ecsetelni neki, hogy amikor olvas, akkor párhuzamot vonok közte és az apám között. De azért vicces, hogy ez az őrült emlékeztet az én szelíd és örök optimista édesapámra.
– Tényleg? Pedig odáig van érted. Példaképnek tekint, vagy mi a fenének – mondom miközben előveszem a talárom zsebéből Cameron labdáját, és hozzávágom a szemben lévő falnak, majd elkapom a bal kezemmel.
A cím hallatán kuncognom kell. Azt kivételesen még én is olvastam. – Na, ezért vagy érdekes alak. Ki nem néztem volna belőled, hogy romantikus történetet olvasol – mosolygok rá. Ez a fiú tényleg tud meglepetéseket okozni. Talán, ha eltekintek a kiállhatatlan modorától, akkor még kedvelném is. – És eddig hogy tetszik? – kérdem, majd egy pillanatra visszatérek a korrepetáláshoz.
– Egyébként, a korrepetálás… Naponta fizessek majd, vagy egy összegben? És, mennyit is kérsz majd?

Vendég

- Nos, lényegében ennyi, amivel jellemezném magam, mert ennyit kell tudni rólam. - Mosolygok rá elég gúnyosan. Igen, lényegében a lánynak csak ennyit kell tudnia.
- Azt vettem észre. - Jegyzem meg olyan semmilyen hangon. Nem érdekel, határozottan nem érdekel, egyedül csak Charlotte és a regénye, de azt a csaj nem hagyja nekem...
Megrántom a vállam. Kezdek egyre ellenszenvesebbé válni a lánnyal. Talán elvonási tünetek a könyveimtől, meg egy kicsit a nikontintól is. Igaz, olyan másfél órája szívhattam el utoljára egyet, de lehet, hogy rá kéne gyújtanom megint.
Felvonom a szemöldököm. Igen, a mindennapjaimból egy folyton magyarázó liba hiányzott... - Igen, az elején. - Sóhajtok fel. Vagy be kéne zárkóznom a hálóba, hogy olvashassak, vagy csak ki kéne szöknöm estére, még nem tudom.
- Akkor mi ketten más való világban élhetünk kislány. - Jegyzem meg egy kissé fanyarúan, egy grimasszal az arcomon. A valóság igenis olyan szörnyű, mint ahogy elsőre is látszik, csak annyi, hogy a lány nem ismeri az én valóságomat.
Összehúzom a szemöldököm az érdekes magyarázatra. - Aha. - Frappáns kis reakció, de többre nem voltam képes. Azt hiszem nem teljesen sikerült feldolgoznom, amiről a csaj magyarázott, de nem is bánom.
És igen, a lánynak ismét sikerült elérnie, hogy a szemöldököm az égbe szaladjon. - Én erről nem tudok. - Rendezem le egy vállrándítással az egészet. Nem érdekelt és nem is fog érdekelni soha. Nem az én dolgom.
Felsóhajtok. - Csak szeretem ezt a századot. Amúgy is, a romantika eltűrhető, ha az író jól írja meg. - Felelem neki. Szerintem Charlotte nagyon is jól meg tudta fogalmazni az egészet és élvezhetővé tette a számomra is, akármennyire vagyok romantika gyűlölő is. - Nem rossz, szeretem Charlotte stílusát. - Bólintok, de ezt inkább már magamnak helyeslésképp.
- Majd a legvégén és ezt majd egyeztetjük az első órán, ami merem feltételezni már holnap jó lenne, ha elkezdődne. - Nézek rá kérdőn, valami megerősítésre várva.
A zsebembe nyúlok, hogy ellenőrizzem, megvan-e még a cigim. Felsóhajtok és felállok. Előveszem a dobozából és a számba veszem és a lányra nézek. - Akkor majd holnap órák után a könyvtárban találkozunk és mindent megbeszélünk, addig is jó éjt. - Intek neki, majd elviharzok kifelé az iskolából, hogy nyugodtan elszívhassak egy cigit.

Vendég

A gúnyos kis mosolya nem különösebben hat meg, sőt inkább csak elcsodálkozom azon, hogy ha gúnyosan is, de tud mosolyogni. – Nos, előbb-utóbb úgyis meg foglak ismerni, szóval puffoghatsz, vághatsz pofákat, morgolódhatsz, bunkózhatsz, de attól még nem fogod tudni rendesen eltitkolni, hogy milyen is vagy valójában – felelem nyugodtan. Ha arra játszik, hogy felhúzzon, csak szólok, hogy most már nem fog összejönni neki. Sőt, most már elhatároztam, hogy meg fogom ismerni ezt a kis bunkó, antiszoc mardekárost, és amit én a fejembe veszek… Merlin a megmondhatója annak, hogy azt véghez is viszem.
Ez a találkozás elég volt ahhoz, hogy elhatározzam, ezt a kirendelt páromat is megpróbálom megismerni, viszont mellette azt is eldöntöttem, hogy őt nem fogom úgy kezelni, mint az előzőt. Mivel alapból nem fogunk a rendelettel foglalkozni, ezért csak úgy tekintek majd rá, mint egy diáktársamra, aki szívességet tesz nekem, én pedig megpróbálom őt mellette megismerni.
Felsóhajtok. – Veled ellentétben, Mr Pókerarc, én szabadjára engedem az érzéseimet. Lehet néha nem kéne, de én nem tudok úgy megállj parancsolni nekik, mint egyesek – csipkelődök. Ha már ő ilyen kis semmilyen, akkor legalább az én hangomban legyen valami érzelem. Nem baj, ha ilyen mufurc, szerintem én helyette is kellően érzelmekkel teli és indulatos vagyok. Ezért sem értem, hogy miért akarnak vele összepárosítani. Mondjuk, az előző döntést se értettem, de ezt különösen nem. Talán azt várják tőlem, hogy tegyem helyre a kis lelkét? Annyira azért nem érdekel a srác, hogy lelkisegély-szolgálatot nyújtsak neki, meg hát nem is olyan, aki lelkizne velem.
Az ellenszenvessége pedig már marhára nem érdekel, mintha valami immunitást szereztem volna vele szemben. – Igen, mert utána fontos dolgokat akartam veled megvitatni, és úgy terveztem, hogy amint megbeszéltük ismét békén hagylak, de neked mindig el kellett terelned a beszélgetést – szusszantom, és ismét nekivágom a labdát a falhoz. Egyébként tényleg így terveztem, de ez a hülye pasi bunkózni kezdett, én meg az elején úgy felhúztam magam rajta, hogy… Inkább ne is beszéljünk róla.
– Biztos vagyok benne, hogy ugyanabban a világban élünk, csupán rossz nézőpontból szemléled a világot. Ha valóban olyan okos lennél, erre magadtól is rájönnél, és változtatnál a hozzáállásodon. Azt hiszed, nem tudom milyen nehéz? Óhó, dehogynem! Öt éven keresztül én is nagyon negatívan álltam mindenhez, s lám, amint változtattam, a világ is megváltozott. Nem ártana, ha elgondolkodnál min lehetne javítani – válaszolom neki, miközben a fejemet a falnak támasztom. Igen, én a nagy bölcs… De valóban. Amíg az erlking miatti depresszióban voltam, állandóan rettegtem és sorra értek a különféle csapások, majd a pszichológusom felvilágosított, változtattam, és már csak két probléma maradt az életemben, de a mai nappal az egyik megszűnt, csakhogy a helyébe kaptam egy nagyobb rejtélyt, egy nagyobb kérdőjelet, és most már tudom, hogy meg kell kapnom a választ a bennem megfogalmazódó kérdésekre. Talán Ritától is megkérdem, hogy mi az a pletyka, de nem azért, mert olyan kétszínű lennék, csupán remélem, hogy annak az információmorzsának a birtokában közelebb jutok a Theodore-t övező rejtély nyitjához.
Halkan felnevetek. – Nem vagy túl bőbeszédű ember. Nem baj, sok ilyen ismerősöm van. Inkább neked kell majd megszoknod engem, ha majd korrepetálni fogsz.
– Nos, már tudod. Mondjuk, nem értem miért rajong annyira érted, de kicsit hasonlóak vagytok. Ő is hivatásos seggfej, imádja a könyveket, kevés barátja van, nem túl bőbeszédű, genyó és jóformán ő is tesz a világra. Hm. Ha jobban belegondolok… Lehet rád akar hasonlítani. én nem bánom, amíg nem csinál hülyeséget… – Hát igen, talán az is benne van, hogy az öcsém keresi a rokonlelkeket, és ahogy elnézem Theodore-t biztosan egy hullámhosszon tudnák utálni az emberiséget.
Mosolyogva hallgatom. – Nos, szerintem a realizmus, mint stílusirányzat jobb, de kinek mi az ízlése. Egyébként meg ennyi erővel minden könyv tűrhető, ha az író jól alkotja meg. Sőt, egyik történet se rossz, csak az írója lehet elég képzetlen hozzá. Az meg, hogy az író hogyan ábrázolja az érzelmeket, mennyire csöpögős... Nos, az az érzelmi intelligenciájától függ – Na, úgy tűnik, végre egyszer hasznát veszem azon tudásomat, amit az apámmal folytatott kényszerített eszmecserék folytán szereztem.
– Az biztos, hogy ezerszer jobb, mint Jane Austen, mondjuk a Büszkeség és balítéleten jól szórakoztam – Emlékszem, azt a könyvet kivételesen az anyám tukmálta rám. Nem különösebben bántam meg, bár órákon keresztül kellett nyaggatni, hogy nekiálljak, de végül csak végigszenvedtem valahogy.
– Rendben – bólintok, majd szélesen elmosolyodok a feltételezése hallatán. Nos, az biztos, hogy nem hülye, ha ilyen jól kikövetkeztette, hogy bizony már holnap kellene az első óra. – Igen, örülnék neki, ha már holnap elkezdhetnénk.
Feláll. Tehát le akar koptatni. Nem baj, behúzom a lábaimat, de én a földön maradok. Cameron még nincs a láthatáron, addig meg felesleges ácsorognom. Előveszi a cigijét, gonosz mosolyra húzódik a szám. Szóval jól éreztem rajta a cigifüstöt, és jól sejtettem, hogy ő bagózik, nem pedig más fújta le. Diadalittasan elvigyorodok. Annyira büszke vagyok magamra, hogy helyesnek bizonyult ez a feltételezésem. Akkor talán a többi se áll messze az igazságtól.
– Rendben van. Addigra összeszedem a jegyzeteimet, átnézem őket meg megpróbálom megállapítani, hogy mely anyagrészeket nem kell átvennünk – bólintok. – Jó éjszakát, Theodore!
Miután elköszönök tőle, még utána kiáltok. – Még egyszer köszönöm! – Egyedül maradok, és nem sokkal később befut az öcsém is. Füstszaga van, a talárja ujja megpörkölődött, és valamit az üstről morog. Kikapja a kezemből a labdáját, majd eltűnik a klubhelyiségében. Felvont szemöldökkel nézek utána, majd megrándítom a vállamat, és visszasétálok a szobámba, hogy előkotorjam a talán nem is létező jegyzeteimet.

» Első találkozás → Andrew & Sophia
» Theo & Laurie 1997. augusztusán, London majd Edinburgh
» Chantall & Laurie találkozója a Mézesfalásban
» Dylan & Theo
» Jacob és Cornelia, azaz úton a suli felé