Rubeus Hagrid & Félix Dragomir

Az eső halkan kopogtatja az ablakot. A kandallóban még sistereg a lassan kihunyni készülő parázs, a diákok pedig sustorognak a fejem felett. Már megint kinn aludtam el.
Hasamon egy könyv pihen, mely nyomban le is zuhan onnan, ahogy felkászálódok a kanapéról. A hátamat egyáltalán nem érzem. Valószínűleg ez az átkozott bútor lehet ennek az oka. Egyébként nem ez volt a legelső alkalom, hogy itt szundítottam el. Ha jól számolom, ez lesz az ötödik. A csoporttársaim pedig lusták felkelteni; ám az is lehet, hogy kissé tartanak tőlem. A legelső esetkor ugyanis, mikor az egyik próbált ébresztgetni, állítólag olyannyira begurultam az illetőre, hogy fűnek-fának lemondtam szegényt. Természetesen az egész klubhelyiség felkelt kora hajnali egyszemélyes előadásomra, melyre mellesleg másnap egyáltalán nem emlékeztem.

- Merlin trottyos gatyájára! Máris késésben vagyunk! - hallgattam a kétségbeesett kiáltásokat mellőlem.
"Aha, szóval már ennyi az idő?" - Elnyomtam egy ásítást, majd felsiettem a hálószobámba, hogy magamra öltsem a taláromat. Öltözködés közben elhatároztam, hogy a reggeli óráimat inkább kihagyom. Amúgy is Bimba professzorral lenne óránk, viszont most egyáltalán nem vagyok abban a hangulatomban, hogy végighallgassam a tanárnő áradozását legújabb szerzeményéről.  

Amikor elindultam kifelé a helyiségből, a kezembe vettem a jegyzetfüzetemet, így, ha esetleg belebotlok Friccsbe, még véletlenül se feltételezze rólam azt, hogy lógásra adtam a fejem. Ah, ugyan, egy olyan jólnevelt diák sosem merészelne ilyet tenni, mint én. Micsoda alávaló feltételezés!
Sietősen kiléptem a kastély ajtaján, s az erdő felé vettem az irányt. Az eső még mindig szemerkélt így kénytelen voltam felhajtani a kapucnim, ha nem óhajtok bőrig ázni.

Nem is tudom, hogy pontosan hova is akartam menni. Csak hagytam, hogy a lábaim vezessenek, miközben az elmémet teljesen kikapcsoltam, s az eső csepegésére koncentráltam.
Imádom ezt az időszakot; amikor szüntelenül hullnak a földre a vízcseppek. Utána pedig olyan friss és üde minden. Mintha fellélegeznének a növények egy-egy "szárazság" után.
A távolból észrevettem, amint egy kunyhó kéményéből füst száll fel az égbe.
"Hagrid!" - ugrott be az agyamba. Ah, imádom ezt a behemót félóriást. Legfőképp amiatt, hogy teljesen más, mint a többi tanár vagy tanárnő. Elég lazán veszi az órákat, de mindemellett ugyanúgy elvárja a diákjaitól az iránta tanúsított tiszteletet.
Közelebb menvén a vityillóhoz megálltam az ajtó előtt, s egy kicsit hezitáltam.
"Kopogjak... ne kopogjak?" - morfondíroztam. - "Az is lehet, hogy ő sem nézi jó szemmel a iskola kerülőket."
Gondolataimba merülve csak egy helyben álltam. Végül nem kopogtam, de elmenni sem volt kedvem, így inkább leültem a lépcsőre.
"Biztosan órája van" - suhant át az agyamon. Így legalább egy kis időt nyerek magamnak, míg továbbállok.
Hagriddal - mikor még Theophilként ismert - elég jó kapcsolatot ápoltam. Viszont igyekeztem ebben az alakomban is olyan viszonyt kialakítani a vadőrrel, amilyen azelőtt volt.

Üresen tátongó elmémmel hosszasan bámultam magam elé, s élveztem, hogy nem kell hallgatnom a diákok kacaját. Valamiért idegesítő az a számomra, mikor egyesek órák hosszat képesek csacsogni bizonyos „üres” dolgokról, ennek tetejében még vihognak is rajta. Meglehet, eléggé megváltoztam az évek alatt. Így visszagondolván az életemben történtekre, illetve a jellememre, kénytelen vagyok belátni, hogy egykor én is épp így viselkedtem – persze csak a magam természetes, „férfias” módján.

A kezemben tartogatott füzet kemény kötése ellenére is csuromvíz lett. Próbáltam kirázni belőle a folyadékot, viszont ekkor az egész szétmállott az ujjaim között.
„Csodálatos!” – Fejemet jobbra-balra ingattam. – „Mégiscsak jó volna, ha inkább visszamennék az órára… vagy először inkább a klubhelyiségbe. Nem ártana magamra kapni valamilyen tiszta ruhát.”

Ahogy magamban morfondíroztam, egy kisebb kavics vágódott a fejemhez.
- Aú! – kiáltottam fel hirtelen, majd kezemmel dörzsölgetni kezdtem a kődarab landolásának helyét. Pár perc elteltével egy hang szólalt meg mellettem. Hagrid volt az. Eh, és én még azt hittem, órát tart. Nyugodtan kopoghattam volna…
- Ugyan kérlek, - tettem hozzá mosolyogva –, semmi az egész. Ez csak egy kis kavics.
Mosolyom alább hagyott, amikor megkérdezte, mit keresek itt. Fogalmam sincs, mit is mondhatnék neki. Igazából csak mentem előre, magam sem tudtam merre, majd megállapodtam itt, és már semmi kedvem nem volt tovább sétálni.
- Nos, én… - gondolkoztam, y bementem a kunyhóba - … én csak jöttem téged meglátogatni.
Levetettem a – szerencsére kissé vízhatlan - kabátomat, felakasztottam a fogasra és felborzoltam a hajamat, hogy valamennyire száraz legyen.
- Köszönöm! – mondom, amikor Hagrid teával kínált.
- Látom teljes gőzerővel belevetetted magad a következő tananyagba. Mit fogsz nekünk bemutatni, egy doxy-t? – vigyorogtam, mikor belekortyoltam az italba.

Végighallgattam Hagrid kioktatását a tanulásról, pedig ha tudná, mennyi ilyen felvilágosító leckét kaptam már az apámtól. Az igazság az, hogy ő nem tűrte meg azt, hogy a fia lezülljön a többiek szintjére. Amikor nem a barátaim társaságában ütöttem el az időt, akkor mindig a klubhelyiségben tanultam s magoltam. A végén pedig azon kaptam magam, hogy nem magam, hanem az apám miatt veszem kezembe a könyveimet. Rettegtem, mi várna rám, ha kiváló alatt teljesítenék.

Óriási vigyor ült ki az arcomra, mikor azt mondta, semmi gond, hisz még csak tinédzser vagyok.
- Köszönöm, Hagrid! Az adósod vagyok.
Fuh, na erre a részre végképp nem gondoltam; hogy hogyan is fogom kimagyarázni magam a professzornál. Talán mégsem volt rossz ötlet egyből idejönni.
Amikor a férfi előhozakodott azzal, hogy mely faj lesz következő tanóránk anyaga, gondolkodásba estem.
- … beszélő menyét, hm… - motyogtam magamnak halkan, majd a félórás ismét teletöltötte a csészémet.
Jarwey, jarwey, jarwey. Vajon hol hallhattam én már ezt. Nagyon ismerősnek tűnik, ám kétlem, hogy olvastam volna róla.
- Te, Hagrid, véletlenül nem ez az a jarwey, amelyiknek elég alacsony a… nos, az intelligencia szintje? – Kérdésem végén ismét belekortyoltam a teámba.

Kérdőn felvontam egyik szemöldököm jelezvén: "Komolyan így ismernek engem az emberek?" Majd elmosolyodtam. A legendás lények gondozása számomra közel sem tartozik azok közé a tantárgyak közé, melyekre túlzott figyelmet kellene szentelnem. Amióta Hagrid tartja az óráinkat, a lehető legtöbb alkalomkor bemutatja nekünk azt a lényt, melyről éppen tanulunk. Számomra pedig ez bőven elegendő; természetesen a részletes magyarázása mellett.

Jobb tenyeremmel kitámasztottam fejemet, majd dobolni kezdtem a halántékomon. Olyankor szokom ezt, mikor próbálok erősen koncentrálni valamire; mint például most is, mégpedig a jarwey-re.
Gondolkodásomból Agyar rántott vissza, aki mihelyst felkelt, odajött hozzám, s kényelmesen "belevágta magát" az ölembe. Én pedig régi szokásomhoz híven, szórakozottan megsimogattam az ebet. Egyszerűen nem lehet őt nem szeretni. Olyan, akárcsak Hagrid!
Egyébként, mikor Félixként legelőször találkoztam Agyarral egyáltalán nem volt velem ellenszenves. Sőt! Éppen úgy viselkedett velem, mint ahogy azelőtt szokott. Lehet, ő valahogy érzi, ki is vagyok valójában.
A kutya kissé összenyálazott, de nem zavart. Később azonban Hagrid rászólt, s rögvest visszament a kandallóhoz. Nekem pedig hirtelen az eszembe villant valami.
- Figyelj, Hagrid! Ha tényleg egy lényre gondolunk, akkor azt hiszem, tudok neked szerezni egyet. A nagybátyám ugyanis itt lakik nem messze, Roxmorts közelében. Nála talán még él egy-két ilyen lény.

Örültem, hogy sikerült örömöt csalnom Hagrid arcára az előbbi kijelentésemmel.
A nagybátyám és köztem az utóbbi hónapokban alakult ki egészen bensőséges, amolyan családias kapcsolat. Ő az az egyetlen személy, akinek elárultam titkomat, s ki nem hagyott el ezért. Valószínűleg ő is ugyanezt tette volna az én helyemben, mivel ő sem tűrte el testvére halálfaló mivoltát. Részben ebből az okból kifolyólag költözött fel a hegyekbe, távol a sok varázsló kíváncsi szeme elől; ugyanis a háború után a legtöbb halálfaló azonosítója nem maradt többé titokban. Így az apámé sem. S, ahogy ez a legtöbb sértett szívű mágusoktól kitelik, őt is meggyanúsították fekete mágia használatával.

Rábólintottam, amikor azt mondta, vele mehetek.
- Roxmorts-tól nem messze; fenn a hegyekben. Tudod, magunk közt szólva, - kicsit halkabban mondtam -, elég sok lény található meg a házában. Ez volt az egyik kiváltó oka annak, hogy odaköltözött.
Mondandóm befejeztével még elméláztam Hagrid örömén, majd hozzátettem:
- Melyik nap lenne neked a legmegfelelőbb arra, hogy körbenézzünk nála?

- Igazán nincs mit! Elvégre, te is felajánlottad a segítségedet a mai iskola kerülésem tisztázásának érdekében. - mosolyogtam, majd ismét gondolkodóba estem. Az lenne a legkézenfekvőbb megoldás, ha nyomban elindulnánk, ugyanis kétlem, hogy Bimba professzor ismét elnézne nekem egy kis szabadságot. Még akkor is, ha ezúttal más tanár órájáról lenne szó.
- Mit szólnál ahhoz, ha még ma elindulnánk. Nem akarok sem neked, sem magamank problémákat okozni. - Ezzel a lógásra céloztam, de ahogy Hagridot ismerem, érti, miről beszélek.
- Egyébként, - tekintetemet az ablakra szegeztem -, ahogy elnézem, már az eső sem  esik. - Mondtam vidáman.

Hirtelen nem tudtam, miként válaszoljak Hagrid kérdésére. Az igazság az, hogy csak pár lényt láttam a nagybátyám telkén, viszont csupán kevés egyed neve maradt meg az elmémben.
- Hát, ha jól tudom, akkor van pár bundimunja, dugbogja, demiguise-a, és a kedvencem: egy nyolclábú óriáspókja... De mi is lehet a neve? Ja, igen: Acromantulaja.
Tudomásom szerint, Hagridnak is voltak valamilyen pókszabású lényei, de erről csak futólag hallottam. Az sem biztos, hogy igaz a pletyka.
- Igen, - vigyorogtam -, valami olyasmi.