Katie Bell & Félix Dragomir

Sosem voltam az a tipikus mintadiák, aki naphosszat a könyvek fölött görnyed a jó jegyek érdekében. Aki szorgalmi feladatokat old, s ki inkább a tudásszomját csillapítja, mint hogy a barátaival együtt szórakozna. Legalábbis egészen ez idáig, ugyanis ahogy felhagytam régi énemmel, úgy a barátaim létszáma is megcsappant; míg végül magamra maradtam. Így inkább naphosszat a könyveket bújtam, felkészülvén a vizsgáimra, és arra, hogy a későbbiekben majd auror váljék belőlem. Ez a gondolat a jövőmmel kapcsolatban akkor fogant meg a fejemben, amikor elegem lett apám halálfaló életmódjából, s megesküdtem magamnak arra, hogy amíg világ a világ, küzdeni fogok a gonoszok ellen.

Vasárnap délután van. Az égbolt kissé borús, talán esni fog; ám ennek ellenére a diákok többsége kint tölti a szabadidejét. Így meg sem lepődtem, amikor beléptem a könyvtár ajtaján. A felügyelőn kívül egyetlen árva lélek sem volt odabenn.
Fejemmel a nő felé biccentettem, aki vastag szemüvege mögött rám hunyorított és valamit elmormolt az orra alatt, majd a fejét lehajtva tovább olvasott. Én hátrasétáltam a leghátsó könyvespolcokhoz, ahol kicsit elmélyedhettem a régmúlt korok érdekfeszítő történeteiben. Sokak nem kedvelik ezeket az időket a háborúk, az évszámok és a temérdeknyi sablonos szöveg miatt, pedig ha csak egy kicsit máshogy állnának hozzá...
"Hol is lehetsz, hol is lehetsz?" - duruzsoltam magamban, miközben egy, a XII. század eseményeit megörökítő dokumentumot kerestem.
- Áhááá! - kiáltottam fel, talán kicsit hangosabban, mint kellett volna, mert éreztem a hátamon a könyvtári alkalmazott tekintetét. Ahogy kihúztam a helyéről, észrevettem, hogy a tetején vastag porréteg telepedett le, melyet könnyűszerrel le is fújtam, s egy kis ideig figyeltem, miképp lejtenek táncot a felszabaduló, parányi szemcsék.
Kezembe vettem a könyvet, majd egy elszigetelt asztalhoz igyekeztem.

Az asztalra helyeztem a könyvet, majd lassan – nehogy kárt tegyek benne – elkezdtem lapozgatni. Már a legelső oldal magával ragadott. Hihetetlen, mennyire kidolgozott, részletes munkát hagytak ránk utódaink. Amikor a miniatűrök fölött elméláztam, olykor-olykor úgy tűnt, élnek az uralkodókat megörökítő rajzok.
Néha úgy érzem, rossz korba születtem. Például, a muglik élete a középkorban igencsak izgalmas volt. Igaz, a tudományok fejlettségének értelmében rengeteg járvány tombolt abban az időben… de hát kérem! Minden bizonnyal ma is akadnak ilyenek.

Teljesen belemerültem a könyvbe. Gondolataimban visszamentem a XII. századi évekbe, s én is eggyé váltam a sürgölődő nép forgatagában a többiekkel, amikor valaki éppen megszólított. Fejemet felszegve hosszasan elméláztam arcán. Úgy tűnt, bámulom őt, viszont csupán próbáltam magam visszarángatni a jelenbe.
- Igen, igen; ülj csak le! – habogtam. Közelebb húztam magam az asztalhoz, jobb tenyeremmel megtámasztottam a fejem, s szemem sarkából rásandítottam a lányra.
„Griffendéles!” – állapítottam meg magamban, ám kétlem, hogy ez esetben képes lennék előhozakodni az irántuk tanúsított gyűlöletemmel.
- Érdekes? – Fejemet az előtte heverő könyv felé billentettem.

Onnantól kezdve, hogy a lány leült velem szemben, érdekes mód csak vele voltam elfoglalva. Nem állt módomban sem a könyvtáros nőre, sem az előbb belibbenő diákseregre figyelni. Ám, amikor néhány idétlen harmadikos kislány még idétlenebb kérdésekkel halmozta el Harry-t (merthogy ő is benn volt), kiváltképp ideges lettem.
Nem akartam magam felhúzni. Nem akartam mással foglalkozni csak az előttem heverő könyvvel és kedves kis vendégemmel. Csak egyszer, oh, csak egyszer az életben had ne rontsak el mindent idétlen viselkedésemmel. Pláne most ne, hogy Merlin - vagy valamilyen felsőbbrendű hatalom - egyenest hozzám irányította ezt a törékeny leányzót.
Mosolygásra késztetett az, ahogyan a középkori könyvéről áradozott.
- Hmm... - elméláztam a könyv borítója felett - Eddig még egyetlen muglialkotást sem vettem a kezembe. Tudod, régebben hagytam magam lebeszélni róluk, onnantól kezdve pedig felhagytam az emberek pennájából született művek keresgélésével. De, - tettem hozzá gyorsan -, talán ha majd befejezed, én is bele fogok lapozni.

Szemeimmel elnéztem a lány válla felett, ahol a kis sereg látszólag tábort vert. Utáltam őket, amiért folyton csak vihorásztak, s utáltam a könyvtáros nőt is, amiért csak pisszegéssel próbálta csitítani őket. A végén pedig már magam sem tudtam eldönteni, melyik az idegesítőbb: a griffendéles csitrik vagy Madam Cvikker.
Meg akarják bolygatni az ÉN meghitt könyvtári légkörömet, miközben játszadoznak idegeimmel s türelmemmel.
Próbáltam higgadt maradni. Ujjammal dörzsölni kezdtem a halántékomat, ám ez sem csillapította egészen az irántuk tanúsított dühömet. Így - mihelyst az egyik szőkeség felénk sandított - szúrós pillantást lövelltem feléjük.
- Eh, nézd már, - mondta a rágógumiját csócsálva -, az a srác úgy néz, mintha nyomban megakarna átkozni bennünket.
"Oh, édes, akkor te még nem tudod, mire vagyok képes..." - tettem hozzá magamban, majd, amikor végre elcsitultak, ismét a lánnyal foglalkoztam.
- Ugyan, kérlek, engem egyáltalán nem untatsz vele. Sőt! Mint látod, én is odavagyok ezért az időszakért. - mondtam a könyvemre mutatva.

Csendesség nehezedett ránk. Én ismét belebújtam a könyvembe, de valahogy nem érdekeltek a benne szereplő adatok, az előttem ülő lány viszont annál inkább.
- Sokszor szoktál itt olvasgatni? Csak mert még nem láttalak errefelé. - És valóban. Egyáltalán nem ugrik be se név, se egy ehhez hasonló arc az elmémben, pedig elég jó az arcfelismerő képességem. Így inkább hozzátettem:
- Vagy netán új vagy itt? - Oké-oké, ez elég hülye kérdés volt, mivel látszólag egyidősnek tippelem magammal. De végül is, ki tudja? Az is lehet, hogy valamelyik másik, a mi országunktól távoli varázsló iskolából csöppent ide.

Milyen különös, nem de? Hogy „mély” eszmecserét folytatok ezzel a bájos hölggyel. Fura, de kezdem azt hinni, csupán álmodom; bár az is lehet, hogy valamelyik idióta hollóhátas szórakozik a maga alantas varázsvicceivel, amit a napokban vásárolhatott a Weasley csodaboltban. Most pedig valamelyik könyvespolc mögött rejtőzködik a haverjaival, s rajtam röhögnek, hogy mennyire bedőltem ennek a hologram trükknek.
Feltűnéstelenül felvontam a fejemet, majd körbepillantottam az egész teremben.
A lány válaszaira csak bólogattam. Ha jól emlékszem, eddig csak egyetlen mugliíróról hallottam – de az is lehet, hogy jobban kellett volna figyelnem az órákon. Dickens-ről mintha meséltek volna egyet, s mást. Hogy az írásai igazán kiválóak, egészen belehajolnak a romantikába, de azért súrolják a realizmus határát. Izgalmas, s egyben érdekes. A régi szobatársam buzgón olvasta ki az összes kötetét, de egyszer sem jutott az eszembe, hogy akár kölcsönkérjem tőle az egyiket.

- Igen, valóban egy antik darab – helyeseltem. - Engem az nyűgöz le, hogy mint a képek ábrázolása, úgy a történt is elég részletes. Amikor olvasok, s már több órája bújom az ilyen témájú könyveket, néha azon kapom magam, hogy érzem, mily szagok törnek ki a szakácsok kemencéiből, vagy a harmatos rétekről.
Miközben hozzáfűztem a lány észrevételeihez saját megjegyzésemet, ő közelebb hajolt hozzám, s egyúttal a könyvhöz is. Barna haja előrehullott, felfedve ezzel a kulcscsontját. Majd tekintetem továbbvándorolt az arcára, ami immáron a vörös leghalványabb árnyalataiban tündökölt.
„Aranyos.” – tettem hozzá magamban, és féloldalasan elmosolyodtam.

Na, igen. A könyvtár rendkívül meghitt hely – egy jól fűszerezett teával mellettem meg még inkább. Sokszor gondoltam már arra, hogy legalább a változatosság kedvéért ne itt olvassak köteteket, viszont ismervén magamat, illetve valamennyi idegesítő szokásomat, azonnal lemondtam róla. Tudod, az a helyzet, hogy mikor az ágyamban vagy valamilyen ülőalkalmatosságban kényelmesen elhelyezkedek, s olvasni kezdek, pár oldal után elalszok. Így a legjobb módja, ha inkább itt vagyok.
- Sajnos, pedig ennek a helynek is meg van a maga varázsa – mondtam.

„Aha, szóval már hetedik éve idejár” – morfondíroztam.
Jobb szemöldökömet kissé megemeltem, amikor a rendeltről és arról beszélt, hogy mióta kiadták ezt a törvényt, csak a tanulásnak él.
- Csak nem ilyen szörnyű partnert kaptál? – viccelődtem.
Eh, nagyon kíváncsi vagyok arra, milyen az a nő, akit mellém rendeltek ki. Jellememet nem igazán ismerhették még ki, ezért a selejtekre célzok...
- Félix Dragomir! – mutatkoztam be.
„Vajon miért cseng ilyen ismerősen a neve?” – gondolkodtam, majd annyiban is hagytam. Bizonyára rengeteg Katie nevű diák jár ide.

- Mindegyik más és más, de nagyon élethűek. – Vigyorogtam. Onnantól kezdve, hogy Katie leült velem szemben, mintha rá fagyott volna arcomra a mosoly. Boldog voltam.

- Ugyan, kérlek! – tettem hozzá – Csak nem lehetsz olyan szerencsétlen, hogy egyből a legrosszabbat fogod ki magad mellé. Mégis honnan veszel ilyeneket?– Próbáltam kissé csillapítani a benne feltámadó kételyeket.
Minél többször kezdtem el ezen az egész törvényen gondolkodni, annál jobban felhúztam magam rajta. Kíváncsi lennék, mi történne akkor, ha esetleg kedves Caramelhez rendelnének ki valamilyen bestiát, aki hónapokkal ezelőtt a Sötét Nagyúr kegyeit leste, s itta minden egyes kimondott és kimondatlan szavát.
- Az a helyzet, hogy már napokkal ezelőtt megkaptam a levelemet, viszont nem tudtam magam rávenni arra, hogy ki is bontsam, s megnézzem, kinek a neve áll benne. – elfintorodtam. – Nem szeretném boldogtalanul leélni az életemet! Gyűlölném magam, ha belekényszeríteném magam a házasságba. Tudod, nem érdekből fogok családot alapítani, hanem szerelemből.
„Kíváncsi vagyok, mit fog ehhez majd szólni a minisztérium, ha a közeljövőben a fülükbe jut ez a dolog. Kicsapatni biztos nem fognak, hisz végzős vagyok. Bezárni se fognak, mert annak meg nem lenne értelme… úgyhogy egyszerűen nem érdekel!”