Lili Nenil & Gavin Guile

Gavin & Lili

Hűség... Ezen elgondolkodom egy kicsit. Miért is van? Miért is keresem annyira? Mert hiányzik, mert úgy érzem kellene. De tudom, hogy sosem lehetek már igazán hűséges és sosem tudhatom mi az az igazi hűség. De eljátszani, azt el tudom. Mert emlékszem rá, tudom milyennek kellene lennie, de nem olyan.
Ugyanolyan kifejezéstelen arccal nézek rá, miközben beszél, mint eddig. Nem tud meghatni a szigorú, fenyegető és egyszerre goromba hangnem! Hidegen hagy! Tudom mit miért teszek és tudom mit tartok helyesnek és mit nem. Megvan a saját értékrendem, amiben minden benne van. Megpróbálhat valamire tanítani, ami ezen változtatnak. De ne fűzzön hozzá sok reményt.
Na nem mondja? Tudom! Másnak ostobaság! Persze, hogy tudom, hogy rosszat tesz! Nem vagyok már kisgyerek! Tudom mi helyes és mi nem! Hiába akar erről kioktatni nem fog neki menni! Erről biztosíthatom. Megvannak az elképzeléseim. Amibe nem tartozik bele az, hogy normális vagyok. Tudom, hogy ostoba vagyok!
Szeme megvillan. ~Azt akarja, hogy komolyan vegyem? Komolyan veszem ez nélkül is!~ Zsörtölődöm magamban. Tudom, hogy fontos, amit mondani akar. Fel kell fognom, de nem fog változtatni azon, hogy mit miért teszek. Nem fedem fel a titkaim. Van amit meg kell tartanunk magunknak.
Megbízni? Én bízni valakiben a végtelenségig? Na, ne vicceljen. Bízom benne, mit tanárban és barátban, de nem bízom benne teljesen. Senkiben sem lehet megbízni. Még magamban sem! Nem követek senkit csukott szemmel. Legfeljebb csukott szájjal fogok valakit követni, de figyelek! Jobban, mint az átlag.
Mit számít, hogy én mit gondolok? Senkit sem érdekel. Az Azkabanban kellene ülnie? Lehet, de nem lenne vele senki előrébb. Hogy miért? HOGY MIÉRT HAGYOM SZÓ NÉLKÜL? Pontosan azért mert! Ezt nem kell tudnia! Megvannak rá az okaim! Lapokat gyűjtök és figyelek! Tudom, hogy mit kell tennem és hogyan kell azt tennem.
Látom, hogy rám pillant, de nem láthat mást csak egy élesen rá meredő tekintetet! Megbízom benne, ez igaz! De nem tettem szóvá! Ez is igaz! Viszont nem is akartam szóvá tenni, tudom, hogy nem kellene ilyet tennie! Nem szólok, mert elég ha csak tudom! Ha csak biztosan tudom, nem hamarkodom el semmit sem.
Nem Imperio? Akkor mi? Most kíváncsi lettem! Ez nem pozitív dolog! Mindegy! Nem csinál rosszat! Ez megnyugtató! Hogy hagyom zokszó nélkül? Persze, hogy hagyom! Miért ne hagynám? A végén én húznám a rövidebbet. Persze, hogy hagyom! Soha nem fogok senkiben sem megbízni! Két éve eldöntöttem és ehhez tartom magamat!
Akkor én is meg fogok kattanni? Hmm érdekes lesz az egyszer biztos! Az őrület mindenkin máshogy jön ki nem kell ehhez aurornak lennie az embernek! De legalább tudom, hogy jobb, ha vigyázok a képzett aurorokkal, tehát vele is! Leghatalmasabb feketemágussá? Inkább feketemágust irtanak, nem? Na mindegy, ha ő mondja biztos úgy van!
Megtanultam! Már régen! Nem hagyok semmit sem figyelmen kívül! Az én figyelmemet csak az nem ragadja meg, aminek komolyan semmi jelentősége sincsen. Ami pedig szinte nincs is! Tehát mindenre figyelek! Csak nem mondok ki mindent, mert feleslegesen jártatnám a számat.
- Igaza van professzor! Hibáztam! Meg kellett volna kérdeznem, vagy meg kellett volna említenem a dolgot. De nem tettem! Valamit viszont tudnia kell! Nem bízom meg senkiben sem teljesen! SOHA! Magában is csak annyira bízom, amiennyire egy barátban meg lehet bízni. Nem vagyok ostoba, ennyire nem! A bizalom halálos lehet! Nekem élnem kell!
Felfogtam a leckét professzor! De nem fogok megváltozni! Nem említettem meg, hogy szerintem olyan varázslatot használ, amit nem kellene. Mert nem lett volna értelme! Ha éles helyzetben lennék nem pont azzal kerülnék bajba, ha elmondanám, hogy mit látok? Az ellenség hamar rájönne a taktikámra! Ezt nem hagyhatom, sebezhető lennék! Viszont ha nem szólok én vagyok előnyben, márpedig nekem kell előnyben lennem!
Teljesen nyugodt volt a hangom, még a mondandóm legvégén is. Nem szabad idegesnek lennem, az csak gyengébbé teszi az embert! Egy csepp gyengeségnek sem szabad látszania. Tekintetem folyamatosan rajta tartottam és egyetlen egy pillanatra se néztem el egyik irányba sem. Tudni akartam, hogy minden szavam eljut hozzá.
Láttam ahogy körbenéz a kis tisztáson. Hát igen a rejtőbűbáj kicsit silány most. Itt ott kilóg a sarka valaminek, ami azt jelenti, hogy utoljára Mary járt itt. Persze én már alapból raktam rá egy rejtőbűbájt, ami majdnem teljesen lefedte, de Mary-nek is tudnia kellett használni a helyet. Azok a dolgok, amiket már ritkábban használ teljes biztonságban vannak.
- A nagyja az én munkám, bár Mary-nek sikerült legutóbb kicsit belerontani, ahogy elnézem! Pedig mondtam neki, hogy figyeljen a sarkokra is. De mint a falnak! Azért köszönöm a dícséretet! - Mondtam egy széles mosoly keretében. Majd pár pillanat múlva el is tűntettem a bűbájt.
- Én embertranszformációhoz készültem. De ha meggondolta magát állok az ötletei elébe! Amúgy azt mondta megmutatja, hogyan kell! - Jegyeztem meg végül már nevetve, s válaszolva a kérdésre, amit az imént feltett nekem. Kicsit furcsán hangzott, de legalább a hangulaton oldott valamennyit!
Mennyit is? Hát nem sokat! Abból kiindulva, hogy még a zárolt részleg könyveiben is többet olvastam róla, mint amennyit a professzor tanított nekünk. ~Vajon mennyivel lehet magasabb szintű az embertranszformáció?~ Gondolkodtam el egy pillanatra. Mikor egy fura információt hallottam meg. Arcomon elszörnyedt mosoly lett úrrá! Meg tudtam volna halni anélkül, hogy ezt tudjam!
- Nem túl sokat tanultunk róla. Még a könyvtárban is több információ van róla! A testszőr színezést mi is tanultuk! Meg kisebb állatok is! Sőt azt hiszem egyszer megmutatta a professzor, hogyan kell emberből egeret csinálni, de nekünk nem hagyta! Azt mondta már így is túl lőtt a célon! Hogy őszinte legyek azóta se értem miért!
Mondtam mosolyogva, s szinte már bizsergő kézzel. Egyre izgatottabb vagyok! Fogalmam sincsen mire számítsak! De pont ezért olyan izgalmas a dolog. Olyan mintha az egyik könyvemben lennék! Csak jobb! Valahogy más a hangulata! Kíváncsi tágra nyílt szemekkel figyelem a professzort és várom a következő mozdulatát.

Gavin & Lili

Látom a szeme villanását, mikor pimaszul megszólalok. Elmosolyodok, valahol mélyen ezt akartam elérni! Felemelő érzés látni az elismerést a szemeiben, akkor is ha ott van mellette a szigor. Persze nem is lehetne más, hiszen tanár, de nálam eljátszotta a tanári lapjait, valahogy nem vagyok képes úgy nézni rá.
Más talán már megfagyott volna a tekintetétől, vagy ahogy Mary tenné elájult volna a szemei csillpogásától. De én nem teszem ezt. Talán ez az egyetlen dolog, amit a kinézetemen kívül a mamámtól örököltem, hogy túlzottan vakmerő vagyok bizonyos esetekben. Hogy akkor sem ijedek meg, ha meg kellene. Bezzeg, mikor nem kellene... Na de az egy másik tészta.
Összeszűkül a szemem, ahogy a professzornak is, de nekem megvillan benne a papa csontig hatoló igazságot fürkésző tekintete is. Ellenben a professzoréban ilyet nem látok. Igaz én sem dirket csináltam, néha csak úgy jön, ez benne az igazán szörnyű, hogy csak úgy megesik. Bár néha kifejezetten jó, mondjuk ha Mary-t faggatom valamiről.
- Sajnálom, ha rosszat mondtam! De valamit tudnia kell! Egy Nenil őszinte ez igaz! Viszont LILI Nenil hűséges és teljesen bolond! Csak nem abban az értelemben, ahogy a legtöbben használják! Sokbab hasonlítok az elődeimre, mégis olyan, mintha nem tőlük jöttem volna! Más vagyok, mint a Nenil-ek és más vagyok, mint anyám családja! Én ömmagam vagyok, akkor is ha ez miatt szó szerint pofára kell is esnem!
Mondom teljesen nyugodt hangal, s tudomást sem véve a vádló pillantásról, amit felém intézett. Pedig pontosan tudom mit akar vele elérni, de az nem én lennék, ha most elkezdenék ezen kattogni. Bármikor visszaküldhet az iskolába, ha nem tetszik neki valami, vagy küldhet bűntető munkára! Nem kell elviselnie, ha nem akar.
Mikor kérésem ellenére megint Ms Nenil-nek hívott, megforgattam a szemem és mosolyogva elfordultam. Még mielőtt elájulok attól a kaján vigyortól az arcán. Persze tudom, hogy így lenne a normális. Nekem meg Gulie professzornak kellene nevezni, de én minden tanárt csak professzornak hívok. Úgyhogy ezzel nem lehet semmi baja.
Nem zavartatom magam nagyon a dolgon. Elvégre, ha nagyon Ms Nenil-nek akar hívni, akkor hívjon. Meg van szokva, hogy így hívnak. Csak vele valahogy más beszélgetni, mint a többi tanárra és az ő szájából furcsán, idegennek hangzik ha a vezetéknevemen szólít. Viszont, ha neki jobb üsse kő, egye fene hívjon így!
Akararlanul eszembe jutott Mary, ő biztosan fenn akadt volna azon, ha valakit megkér, hogy a keresztnevén szólítsa, az pedig már csak azért is a vezetéknevén szólítja meg. Én viszont nem vagyok ilyen. Én annak a híve vagyok, hogy mindenki úgy nevezi a másikat, ahogy kedve tartja, amíg az az illem határain belül mozog.
Mikor a tisztásra értünk éreztem, ahogy teljesen lenyugszom. Igen ez az a hely az iskolában a csillagvizsgáló kivételével, ahol meg tudok nyugodni és ahol semmi és senki nem tud felidegesíteni. Ezért szeretem ennyire ezt a helyet. A nyugalom és a béke teljesen átjár mikor itt vagyok és ez kicsit feltölt energiával.
Tekintetem a professzorra emelem. Látom, ahogy körbenéz a tisztáson, majd gondolkodva félrebillenti a fejét. Eszemben akaratom ellenére fordul meg a gondolat, hogy milyen viccesen fest így, de ennek nem hagyok teret az arcomon. Inkább csak hidegen figyelem, s várok, amíg meg nem szólal újra.
- Ne csak nézzen professzor! Ne csak nézzen! Lásson is! - Mondom kuncogva, mikor megint megpillantom a vigyort az arcán. Majd a bokrok felé fordulok egy pillanatra lehunyom a szemem, a következőben mozdul a kezem és vele a pálcám is. Csak egy két mozdulat és a bokrok, mintha nem is azok lennének, amik.
- Ha valamire még szüksége van csak szóljon! - Mondtam a bokrok helyén álló kis asztalkák felé mutatva, amiken szinte minden volt, amit az évek alat kilopkodtunk Mary-vel az iskola szertáraiból. Szó szerint minden még Bimba egy két növénye is, sőt Piton raktárából is volt itt néhány különleges dolog. Meg persze egy csomó edény. Egy szóval minden!

Gavin & Lili

Azon a véleményen vagyok, hogy egy döntést rengeteg minden meghatároz. A körülmények, a helyzet, a nyomás, a tudás, a józan ész és akkor még csak a fontosabbakat említettem meg. Mindent lehet befolyásolni, a szavakat,a gondolatokat, az érzéseket, s ezekkel együtt a döntéseket is. Olyan ez mint egy bájital, minden összetevő befolyásolja a végkifejlettet, ami a döntés!
Mégis a legnagyobb befolyásoló tényező a legbelső igazi énje az embernek. Az határoz a legnehezebb döntéseknél. A legváratlanabb pillanatokban, mikor tehetetlenségében az ember ösztöneire bízza magát. Mikor bajba kerül akkor mozdul meg ez a belső én. A befolyásolhatatlan, ami mindent befolyásol.
Kezd egyre szövevényesebb lenni minden. Kezd túl sok információ lenni az agyamban. Azt hiszem ideje lenne leállni. Nem lenne jó, legalábbis nekem, ha teljesen belebolondulnék a rengeteg feldolgozatlan információba. Tudom, hol a határ, s most elértem azt a bizonyos határt. Vagy visszafogom magam, vagy azt kockáztatom, hogy olyan húrokat pendítek meg, amiket nem tudok elhallgatatni.
Van egy olyan érzésem, hogy a hét további felében úgy fogok kinézni, mint egy szellem! Tuti, hogy nem leszek képes ezek után aludni. Legalábbis egy ideig biztosan nem fogok tudni aludni. Pedig kellene a pihenés, mert fáradtan nehezebben koncentrálok. Nekem meg minden koncentrációra szükségem van.
Hirtelen csend telepedik közénk. Mind a ketten elgondolkodunk. Ki-ki a maga gondjain. Így szinte észre se vesszük, ahogy a percek lassan haldnak el felettünk. Mind a ketten elmerültünk valamiben, s egyikünk sem szólal meg. Kell, hogy kicsit tisztázzuk a gondolatainkat. Ha nem is osztjuk meg egymással.
A csendet végül én töröm meg. Szememet elhomályosítják a könnyek ahogy megszólalok. Segíteni akarok, de szinte érzem, hogy csak rontok a helyzeten. Mégsem hagyom abba, el kell mondanom, ha már bele kezdtem el kell mondanom végig. Akármi is lesz az ára. Azt is megérteném, ha a fejemhez vágna egy átkot.
Éreztem, ahogy nő benne a feszültség. Láttam rajta, mégis folytattam. Nem tudom mi mondatta ki velem a szavakat. Pedig belül engem is bántott minden elhangzott szó. Éreztem, ahogy feszít a fájdalom. Ahogy egyre elviselhetetlemebb lesz. Annyira, hogy már sikítanék. De még mindig mondom, mintha nem is én mondanám.
Fejemben emlékképek ezrei cikáznak, s szavaim mégis tiszták. Úgy érzem nem is én beszélek. Pedig hallom a hangomat, tudom hogy kimondom. De közben belül azzal vesződöm, hogy az éppen újra széttörni készülő szívem egyben tartsam. A lelki fájdalom már lassan fizikaivá válik, ahogy elfojtom magamban.
Nem akarok bántani senkit, abba akarom hagyni becsukni a szám, de nem megy. Addig míg be nem fejeztem. Nem is nézek a professzorra. Anélkül is tudom, mekkora fájdalmat okoztak neki a szavaim. Azok a szavak, amik egyszor más körítéssel az én lelkem törték apró darabokra. Amiről kezdetben azt hittem segítenek.
Kezeim ökölbe szorulnak a padon. Arcomon lefolyik a könnyem, ami eddig a szememben csillogott. Nem nézek fel. Jobb, ha ilyenekről nem beszélek tovább. Mély levegőket veszek. Le kell nyugodnom, kezeim elernyednek. Majd lassan letörlöm az arcomat. Egyikünknek sem kellemesek az ilyen témák.
Ezért is terelem el a szót. Ezúttal Dumbledore professzorra. Szavaimat nem gondolom véresen komolynak, s igyekszem kedvesen fogalmazni. Mégis olyan reagciót kapok, amit eddig soha. Lekezelően horkan fel, látom szemeiben a szigort és az a leheletnyi gorombaságot is. Megint sikerült felzaklatnom.
Mélyen a szemeibe néztem. Egyenesen a szigorú szempárba! Nem félek tőle! Nem ijedek meg egy felháborodott embertől. Arcomon az a mosoly lett úrrá, amivel a nagyapa nézett rám, mindig mikor azt akarta tudatni, hogy jól csináltam valamit és büszke rám. Fogalmam sincs miért pont így néztem, de jobb nem jutott eszembe.
A levegő hirtelen lehült körülöttem, s nyomasztó csend telepedett az egész teremre, mikor elhagyták a szavak a száját. Arcomon meg se rezzent a nagyapa féle mosoly. Annak ellenére sem, hogy kezeim már majdnem remegni kezdtek. Anyámtól örököltem, hogy képes vagyok annyi ideig tartani magam egyetlen helyzetben, ameddig az szükséges.
Elnézést? Komolyan tőlem kert elnézést? Ez nem lehet igaz! Nem hiszek a fülemnek. Az idősebben nem szoktak ilyen fiataloktól elnézést kérni. Arcomra szélesebb mosoly húzódott, de nem gúnyos mosoly inkább kedves mosoly. Hagyjuk a témát! Igen szerintem is hagyni kellene. S nem csak a professzor hangneme miatt vagyok ezen az állásponton.
A következő témánk a fény és sötétség egyensúlya. Na ha valamiben otthon vagyok akkor ez az. Mivel saját bőrömön tapasztaltam meg. Pontosan tudom, milyen mikor el akar ragadni a sötétség, s milyen mikor visszaránt a fény. Milyen a kettő határán vergődni, s mennyit jelent elfogadni, hogy mind a kettő létezik.
Mondatára bólintottam egyet. Nem fogom elfelejteni! Mert lehet, hogy a fény tiszta, de ott van benne a sötétség is. Semmi sem az aminek látszik! Én egy cserfes, nagyszájú, beképzelt, okostojásnak látszok. Belül pedig majd meg halok, azok alatt a súlyok alatt, amit rám mért a sorsom. Belül legmélyebben ott lakozik bennem a bosszú, az őszinteség szépsége mellett.
Mikor megtudtam, hogy Bimba az ügyeletes abban a pillanatban el is döntöttem, hogy hova fogunk menni. Nem akarok összetalálkozni vele! Ha egyedül lennék könnyűszerrel meglógnék előle. Most viszont nem menne ilyen egyszerűen dolog. Most három emberre kell számolnom, így a legésszerűbb megoldás mellett döntöttem.
Persze sok hely megfordult a fejemben. De sorra el is vetettem őket. Mert vagy túl kockázatosak voltak, vagy annyira egyszerűek, hogy azt már nem lehet elviselni. Azért valami minimális kaland kell. Különben nincs is értelme tilosban járni. Ha például a Szükség szobájába mentünk volna, abban semmi érdekes nem lett volna.
Ha a SVK terembe megyünk az ügyeletes bisztos meglát minket. Az pedig igen praktikátlan, ha egész este ide-oda szaladgálunk a kastélyban az ügyeletes előle. Így marad a legésszerűbb hely az iskola területén a Tiltott Rengeteg! Ott úgy se keresne senki. Egy diákot pedig nem szídnak le érte, mondhatom, hogy elvesztem. Volt már rá példa, tehát nem is hazudnék.
Biccentek egy aprót, majd elindulok ki az iskolából. Áthaladunk a néma csendbe burkolt éjjeli udvaron. S lassan elérünk az erdő szélére. Valami nem stimmel nekem itt, de hamar rájövök mi, s párat káromkodva kihalászom zsebemből azt a valamit, ami úgy nyomott. Na most már minden rendben van. Csak azt tudnám hogyan került a zsebembe ez a fránya kő?!
Ekkor a professzor folytatja a beszédet, s mondandója végén kajánul elvigyorodik. Szememben megcsillan a papától tanult csontig hatoló, igazságot kerső tekintet. Átvert! Na szépen vagyunk! Pár pillanatig farkasszemet nézek vele, mikor fejembem megint megszólal Mary hangja. Mire visszazökkenek.
A további mondandójára mosolyogva, kicsit rosszalló vonásokkal rázom meg a fejemet. Szépen átvágott azt meg kell hagyni na. Mikor megpillantom a vigyorát az én arcomon is vigyor lesz úrrá. ~Rendben van, ha maga így akkor én is így Gulie professzor!~ Gondoltam egy kis mosoly társaságában.
- Annál jobb! Akkor nem lesz semmi baj, nincs kinek rajta kapnia minket. Amúgy meg mi az érdekes abban, ha a biztonságos falak közt maradunk? Semmi! Ha már szabályt szegek csináljam rendesen! Na mem igaz? - Vigyorodtam el, ahogy megint a szemeibe néztem.
Szemem megakad a mardekároson. Én a helyében már sikítanék. Vagy próbálnék elmenekülni. Akkor ő miért nem teszi ezt? Talán mert nem is tudja! Persze, hát nem is tud mit csinálni! Én ostoba, hogy erre előbb nem gondoltam! Hogyan máshogy venne rá bárki bárkit, hogy megtegye amit mondt neki.
- Dehogy nem! Nem az én átkom van rajta! Innen a maga felelőssége! Ha önmagánál lenne, akkor az én felelősségem lenne, de nem ura önmagának! Ön professzor, ön irányítja! A felelősség a magáé! Úgyis azt csinálja, amit maga akar! Másképpen már szaladna Piton professzor talárja mögé hisztizni!
Mondom teljesen nyugodt hangon. Mintha megszokott lenne, hogy valaki Imperio-t használ egy másik emberen. Persze egy pillanatig sincs erről szó, pusztán csak nyitott szemmel járok és meglátom, ha valamire feltétlenül szükség van. Most az volt erre a varázslat, máshogy nem lehetett volna megoldani.
Nem gondolom olyan ostobának, a professzort, hogy az Azkabanban akar kikötni. Tudja mit csinál! Nem az én dolgom, hogy a varázslataival foglalkozzak. Nekem csak azzal kell foglalkozni, hogy én mit és mikor varázsolok. Engem még megfognak a korlátok igen keményen, de a professzort már nem és tudja, hogy vegye ennek hasznát.
Gondolom azt remélte, hogy majd ijedten az Azkabanba akarom dugatni. De kérdem én minek? Miért akarjak neki rosszat, mikor ő sem akart nekem rosszat? A törvény úgyis útol éri, ha el kell kapnia, ha meg nem akkor feleslegesen szólok bele a dolgokba. Inkább hagyom, hadd csinálja amit akar. Amíg nem megölni akarja!
- Kérem professzor a Ms Nenil-t mellőzze! A hideg futkos tőle a hátamon! Hogy hova? Mindjárt megtudja professzor, csak türelem és kövessen! - Mondtam halkan, s szemembem megcsillant a csínytevő vigyor. Úgy haladtam a fák közt, mintha nem is az erdőben lennénk.
S pár perc múlva el is értük a helyet, amit kerestem. Kis tisztás, amit a fák lombjai felülről eltakarnak. Oldalt mindenütt csipkebogyó bokrok, s a fák is igen sűrűn álltak egyetlen egy bejárata van a helynek, az ahonnn en közelítettem meg. A tisztás közepén megállok és szembe fordulok a professzorral.
- Itt is vagyunk professzor! A tökéletes hely! - Mondom arcomon kaján vigyorral, ahogy a férfi és a mardekáros gyerek követnek a tisztásra. Még Mary-vel találtam ezt a helyet elsőben, azóta gyakran járok ide leckét írni. Vagy lenyugodni, esetleg olvasni. S ma este itt fogok tanulni a professzortól.

Gavin & Lili

Láttam ahogy a professzor arcára mosoly húzódik. Igen néha nagyon nevetséges tudok lenni. Ezzel tisztában vagyok, de nem tudnám élni az életem, ha nem ilyen lennék. A komolytalanság megkönnyíti a terhet elviselését. Jelen pillanatban azt értem el vele, hogy a professzor magyarázni kezdett én pedig csal hallgattam.
Hirtelen végigfut az agyamon, hogy mennyi mindent mondott el nekem az életéről, s hogy én miket osztottam meg vele. Nem szoktam a múltamon rágódni megosztani meg még annyira sem. Talán egyedül az igazgató az, akinek ennyit elmondtam. A nagyszüleimről még Mary-nek sem beszéltem. Azon könnyebben túlléptem, nem volt egyszerű az sem, de sikerült.
A professzorral mégis megosztottam a történetemet. Magam sem tudom miért tettem. Talán mert látom a szemében, hogy megérti amit mondok. Jobban, mint bárki. Még Dumbledoron sem láttam ennyire, hogy megért, mint rajta. Azok alapján amit elmondott pedig  tényleg biztosan tudom, hogy jobban ért, mint mások!
Nem nevetség tárgya? Egy pillanatra meglepődtem ezen, de jól esett, hogy így gondolja. Én sem találtam viccesnek. Figyelemfelhívás? Megeshet! Nem tudom mi vezérelt, hogy megtegyem. Csak egyedül éreztem magam és úgy gondoltam könnyebb, ha már nem értik meg és mindenképpen zavarni akarnak, hogy jobb lesz, ha elfelejtem. Okosabbnak találtam, ha meg se szólalok!
Hagyj békén! Igen ezt jelentette nálam. Pontosan ezt. Ha már nem tud megérteni és arra kényszerít, hogy felejtsek. Akkor hagyjon békén. Akkor inkább nem is akarom hallani, hogy mit mondt. "Sajnállak!", "Őszinte részvétem!" Fogalmuk sincs róla mennyire fáj elveszteni a családod! Fogalmuk sincs mekkora teher feldolgozni egy tizenévesnek, hogy az aki felnevelte nincs többé.
Senki sem érti. Még most is így gondolom. Van hogy sírva kelek fel este, s órákig nem tudok aludni. Mert tudom, hogy egyedül vagyok. Soha többé nem jönnek vissza! Hiába vagyok vele tisztában, hogy okkal volt, hogy így kellett lennie. Nem tudom elfogadni, nem megy még most sem. De a külvilág felé erősnek kell lenni, mert a gyengéket könyörtelenül eltiporják.
Százszor, ezerszer okosabb döntés? Nem értem vajon mi lehet az a but... Megvan! Nekem ez akkor eszembe se jutott. Pedig tény és való, hogy ennél nincs egyszerűbb mód arra, hogy megszabadulj a fájdalmaktól. Hogy egyszer és mindenkorra vége legyen, hogy ne bántson tovább. Nekem mégsem jutott eszembe.
- Csak szerencsém volt, hogy annyira elfoglalt a fájdalom, hogy nem jutott eszembe ostobább döntés. Pedig lett volna egy kettő. - Mondtam halkan és lebajtottam a fejemet. El kellett kicsit gondolkodnom a dolgokon.
Úgy emlékszem arra a napra, mintha tegnap lett volna. Majdnem szívrohamot kaptam, mikor McGalagony felvitt az igazgatóhoz. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat a professzor tőlem. Szinte remegtem, ahogy beléptem az irodájába. Sose felejtem el azt az arcot. Azt a sajnálattal, szomorúsággal és megértéssel teli arcot.
Már éreztem, hogy baj van. Valami nagyon nem volt rendben. Csak azt nem tudtam, mi közöm van hozzá. Mikor megszólalt a hideg futott végig a hátamon, abban a pillanatban, mikor megszólalt. A hangja tele volt keserűséggel. Én pedig tudtam, hogy értenem kellene mi van, de nem jutott eszembe semmi.
Azt mondta, hogy közölnie kell valamit. Majd szinte ugyanabban a pillamatban meggondolta magát és felém nyújtotta a kezét. "Csak akkor fogod elhinni, ha látod is." Agyamban egy pillanat alatt több kérdés fordult meg, mint addigi életben. Nyeltem egy nagyot és az igazgató kezéért nyúltam. Hopponált!
Lefagytam, mikor a házunk előtt találtam magam. Éreztem a professzor kezét a vállamon. Szinte betolt az ajtón. Egyre hevesebben vert a szívem. Az ajtón túl minden úgy festett, mintha egy tornádó futott volna rajta végig. Minden eldőlve hevert a földön. Agyamban már az is megfordult, hogy rablás volt. Bár az lett volna.
Beléptem a nappali ajtón. A legborzalmasabb kép tárult elém, amit valaha láttam. Nem is a szoba maga, hanem az ami a közepén volt. Egy ember arcal a földön. Kicsavart végtagok és szakadt ruha. Sehol semmi vér! Pontosan tudtam mit jelent ez. A papa sokszor mesélte milyen egy halálfaló által elkövetett gyilkosság. S akkor azt láttam.
Arcomon könnyek futottak végig! Odarohantam a testhez. Tudtam ki az, de be kellett magamnak bizonyítanom, hogy tényleg ő az. Az órát pillantottam meg először. Mikor pedig letérdeltem mellé és elfordítottam a fejét megláttam a szemeit is. Csak egy pillanatra láttam azt az üveges tekintetet, de rögtön el is fordultam.
Próbáltam visszafogni a sírást, persze nem ment. Ahogy tudatomig elért a kép amit láttam kitört belőlem. Átkaroltam apám testét, ráhajtottam a fejem és bőgtem. Szó szerint. Éreztem, ahogy elhatalmasodik rajtam a szomorúság. Ahogy beleszi magát minden porcikámba. De én hagytam neki!
Elvesztettem őt is az utolsó embert, akit szerettem a családomból! Mindent elvesztettem. Nem érdekelt, hogy mi lesz velem, abban a pillanatban az sem zavart volna, ha teljesen megbolondít a bánat. Egy idő után már remegtem. Tudtam, hogy meg kellene nyugodnom, de nem ment.
Ekkor az igazgató megint megfogta a vállamat. Kisírt szemekkel néztem fel rá. Arcán a szomorúság látszott, s mintha szavak nélkül próbált volna megnyugtatni. Pár percig csak néztem. Majd megint megszólalt, s azt mondta mennünk kell. Utoljára lepillantottam még a testre. Mikor megláttam a kezében egy láncot.
Megint elsírtam magam. Anya nyaklánca volt, óvatosan kivettem a hideg, merev kézből, megszorítottam. S végleg elfordultam apámtól. Mikor visszaértem a suliba, már este volt. De nem tudtam aludni. Egyre csak sírni akartam, szorongattam a nyakláncot és olvasgattam rajta a feliratot. "A vég mindig valami új kezdete!" Valahogy ez csak még jobban felzaklatott. S ekkor kezdődött az egész!
Megint megremegtem, mikor eszembe jutott a dolog. Éreztem, hogy belül megint elkezd marni a fájdalom! De ellent kell neki mondanom. Nem szabad újra legyőznie. Erősnek kell maradnom. Láttam, ahogy a professzor megborzong. Biztosan ő is valami kellemetlen emléket idézett fel.
Szinte éreztem, hogy nem akar rám nézni. Megértem én sem akarnék egy magamfajta szemébe nézni ilyenkor. Apa szemébe se szerettem szomorúan belenézni, mert mindig meglátta benne. Nem volt kellemes, hogy tudja, hogy el akarom előle titkolni szomorúságom okát. Ezért nem is lepődök meg a professzoron.
Belegondolni is furcsa, hogy mennyi fájdalmat viselhetett el ő is. Abba, hogy tudja milyen ez a fájdalom. Ritka, ha ilyennel találkozom. Ráadásul ez az ember egy auror és így még furcsábbnak hat, hogy ilyen őszintén beszél velem. Bar jól esik, hogy nem hazugsággal találom magamat megint szembe. Ez igazi sajnálat és igazi érzelem, amit rajta látni.
Egyikünk élete sem volt egyszerű! Mind a ketten hatalmas fájdalommal találtuk magunk szembe. S mind a ketten el tudjuk hitetni a világgal, hogy túltettük magunk rajta. Mikor belül ott harcol bennünk minden. Életemben nem gondoltam volna, hogy ilyenre egyszer sor kerül. Most viszont valamilyen szinten örülök neki.
Ekkor hirtelen rám néz a professzor. Tudom, hogy látszik rajtam, hogy meg akarom őt érteni, hogy kíváncsi vagyok, hogy tényleg segíteni akarok. De nem tudom ez mennyit jelent neki. Nem kényszeríthetem arra, hogy olyat mondjon el, amit nem akar. Nem kell nekem mindent tudnom, ami nem az én dolgom.
A lemondó sóhaj hallatán egy pillanatra azt gondoltam, hogy nem fog semmi többet sem mondani. Megérteném én azt is, de azért sajnálnám nagyon. Jól esik, legalábbis nekem, hogy tudok vele beszélni ezekről a dolgokról. Ha nem is olyan behatóan, ahogy akarok, de tudok legalább. Ez is több, mint a semmi.
Egy pillanatra megmerevedtem mikor kimondta. Egy hajszálon múlott az élete! Csak egy olyan kicsi kellett, hogy sikerüljön? Akkor neki még nagyon fontos dolga lehet az életbe, ha nem hagyták odafenn, hogy megölje magát. Akármennyire is akarta a sorsal nem húzhat újat, ahogy én se tehettem.
Én azért jobban örülök neki, hogy nem a földben rohad. Ha nem élte volna túl, akkor most nem beszélhetnél vele. Nem segítene nekem fejlődni és én sem tudnék neki segíteni. Már amennyi segítséget az jelent, hogy meghallgatom és megértem. Ha meghalt volna ez mind most nem lenne. Akkor tuti, hogy csak elszenvedtem volna ezt a kötelező fél órát.
Mélyen a szemeibe néztem. Most úgy éreztem, mintha apa szemével néztem volna. Láttam rajta, hogy mit gondolhat, hogy mekkora érzelmek vannak a mondandója mögött. Éreztem, hogy vizesedik a szemem és hamarosan kezdtem is már homályosan látni a professzort.
- Ő sem akarta volna, hogy megtegye! Nem ismertem az igaz, de ahogy a nagyapa megtanított látni az emlékeket magam előt élőként. Úgy apa megtanította hogyan lássam mindenkinek az arcán az igazságot. A szemében látom, hogy tényleg szerette és szerintem ő is önt. Márpedig aki valakit szeret, az nem akarja, hogy annak a személynek baja legyen.
Amint befejeztem elfordítottam a fejem és megtöröltem a szemeim még mielőtt elsírtam volna magamat. Majd megint a férfihez fordultam. Megfordult a fejemben, hogy mennyit beszélgettem az igazgatóval a családi ügyeimről. Olyan volt, mintha olvasott volna, s kicsit idegesítő volt.
- Csak egy jó tanácsként az ilyen dolgokról Dumbledor professzorral ne beszégessen. Olyan, mintha ki akarná olvasni a választ a kérdéseire egyenesen a fejemből! Egy idő után nagyon idegesítő lesz a dolog! Legalábbis nekem az volt. - Mondtam arcomon egy fintorral. Mikor eszembe jutott milyen kínosan éreztem magam egy-egy ilyen beszélgetés során.
Persze, jogy jól gondolom. Saját tapasztalatom alapján beszélek. Nem csak vaktában a levegőbe! Jó és rossz egymás mellett jár. Ha egyik erősebb a másik gyengébb. De mindkettő kell a teljes egyensúlyhoz. Az nem lehet, hogy az egyik véglegesen végezzen a másikkal.
Két farkas? Na ezt a történetet még nem hallottam, pedig sok ilyesmit hallgattam és olvastam. De ezt speciel nem. Így érdeklődve hallgattam a professzor beszédét. Ahogy körülírta melyik mit hordoz magában elmosolyodtam. Jót és rosszat így a legegyszerűbb megkülönböztetni. Ez egy tény.
Na nem mondom szónoknak is simán elmehetne. Ilyen beleéléssel elmondani valamit. Bár ha a tartalmat nézem rá kell jönnöm, hogy tényleg igaza van. Mindig van, ami erősíti az emberben a rosszat, s ha az elhatalmasodik jön valami, ami a jót erősíti. Hiszen ez az élet rendeje. Minden jóban van egy kis rossz, minden rosszban van egy kis jó is!
Nem létezik! Igaz. Nincsen teljes sötétség. Csak a fény hiánya? Igen csak azé. Hiszen a legapróbb fény is beragyogja a sötétséget. S mégis ugyanúgy vet árnyékot. Ezzel megtartva egy kicsit a sötétségből. Ez a kicsi viszont pont csak annyi, amennyi kell. Hogy megint sötét legyen és megint jöjjön a fény.
- Gonosz nélkül a jó, sötétség nélkül pedig a fény nem létezhet. Pusztán az a kérdés melyiknek hagy könnyebb utat magában az ember! - Mondtam halványan elmosolyodva. Jó érzés, hogy nyitott fülekre talál a hangom és hogy olyan választ is kapok, ami nem csak elszálló léggömb!
Látom rajta, hogy nem tud mit mondani a Bimba professzoral való ügyemre. De nem is kell semmit sem mondania! Ez egy kis magánháború. Azonban a professzor pechjére általában én jól jövök ki a dologból. Végülis nem kell mindenkinek szeretnie. Az lenne furcsa, ha nem lett volna egy ilyen tanárom.
Ahogy a férfire nézek látom, hogy nevet. Viszont azt is látom, hogy ez csak töredéke annak, amennyire igazából nevetne. Megértem. Néha én is sírásig röhögöm magam ezen az ostoba vitán. De hát ilyen is kell. Legalább van valami plusz izgalom is az iskolában a tanuláson kívül.
Mit ne mondjak komikusnak is jó a professzor. Bár egó terén sincs hiány nála. De nem szóltam semmit néha nekem is vannak ilyen pillanataim bár azzal általában csak Mary találja magát szemben. Viszont az én őszinteségemmel még egoistábbnak hat a dolog. Ez van, ezt kell szeretni. Teszek érte, hogy okos legyek!
Amikor válaszolok a professzor kérdésére, hogy melyik terembe menjünk, arcán széles mosoly jelenik meg. Fejemben pedig megszólal Mary hangja, ahogy a jól ismert mondatot mondja: "Azta' de jól néz ki!" Ezen akaratlanul elmosolyodok. Hiszen az én barátnőm minden férfit ilyen szemmel néz, nem értem hogy meg neki.
Mi az, hogy jól? Tökéletesen! Ha egyszer ő jobban tudja mi kell hozzá és hol érdemesebb, akkor miért ne hárítsam át a döntést rá. Ez egyszerű és logikus gondolkodás. Ha valamiben nem vagyok biztos, akkor inkább ráhagyom olyanra aki biztosabb benne. Jelen esetben a professzorra.
Döntsek! Na, jól visszadobta nekem a pöttyöst! Gondoljak mindenre! Azzal nem is lesz baj, csak ezt meg akartam magamnak spórolni. Elkerülni Firccset, áh az piskóta, az még a macskájával együtt is vak. Hogy ki az ügyeletes ma este? Hogy mi? Mért pont ma és miért pont ő!
- Ne, csak Bimbát ne! Az még akkor is képes lenne bűntető munkára küldeni, ha az igazgató írásos engedélyével állnék az orra elé, hogy járkálhatok a kastélyban este! - Mondtam, s arcomon megjelent egy fintor, ahogy a professzor nevét kiejtettem.
Lesütöttem a szememet és elkezdtem gondolkozni, hogy hol is lenne alkalmas a hely egy ilyen dologhoz. Pár percig csak némán álltam, majd felemeltem a fejemet és rosszcsont vigyorral az arcomon a professzorra néztem. Majd lassan és magabiztosan megszólaltam.
- Hát mehetnénk vagy a SVK vagy az Átváltoztatástan terembe, esetleg még a... De Bimba őrjára mind előtt elmegy, ott biztosan megtalál. Az egyetlen hely, ami az iskolaterületen belül van és nem figyelik az a Rengeteg, de ott magának kell figyelnie erre a jómadárra, hogy el ne szökjön! Esetleg még ott van a kviddics pálya, de ott kicsit bonyolult, hogy mindent megszerezzünk. Így marad a Rengeteg!
Mondtam teljes nyugalommal, mint mikor a leck3t mondom fel valamelyik tanárnak. Csak az a bibi, hogy a professzorra inkább egy barátként nézek, mint tanárként, de persze a tiszteletem irányába ugyanúgy megvan, mint a legelején volt! Tisztelem őt, mert őszinte volt velem.
Lehet, hogy arra számított, hogy ideges leszek és nem fogok tudni dönteni? Vagy próbára akart tenni engem! Hát stresszhelyzetbe nem hozott. Általában nagyon nyugodt vagyok és ritkán lehet felidegesíteni. Ez pedig nem egy olyan alkalom volt az életemben, amitől ideges lehetek.

Gavin & Lili

Látom a professzoron, hogy elgondolkodik. Ennyire érdekes volt amit mondtam? Vagy rosszul fogalmaztam. Áh az nem lehet, bár nálam ki tudja. Képes vagyok puszta jó szandékból teljes ostobaságokat mondani, amikre nem is lenne szükség. Bár azt általában észre veszem. Most pedig nem vettem észre, hogy hülyeségeket mondtam volna vagy csak nem akartam észre venni? Huhh teljesen bekavarodok ettől az egésztől!
Hogy mit mondtam? Miért nem tesz semmit? Ez van, ha az ember udvarias akar lenni. Nem nekem való ez! Nem szabad direkt udvariasnak lenni, sokkal értelmesebben vagyok udvarias, ha a Nenil vér szól ki belőlem, mint így hogy az eszemmel akartam udvarias lenni. Ennyit rólam! Mondjuk azt már megszoktam, hogy velem senki sem ért egyet szinte sosem, de ez nem is érdekes a szokás miatt már nem is reagálok a dologra.
A következő mondatai hallatán belém csapott a felismerés, hogy komolyan pocsékul fogalmaztam. Viszont legalább azt elértem vele, hogy meghallgathatom az ő állás pontját, amivel jobban bele gondolva teljesen egyet értek. Csak azért nem ilyesmit mondtam, mert én mikor meghalt a papám csak üres szemeket láttam, s bennem ez a kép maradt meg.
Tudom, abból ahogy néz, hogy őszinte választ és reakciót vár. Ezt pedig tőlem meg is kaphatja. Akkor is megkapná, ha nem akarná. Én hideget, meleget kiosztok mindenkinek, ha éppen arról van szó. Valahogy neki pedig igen egyszerűen szinte gondok nélkül mondom el a gondolataimat. Amiket mással nem osztok meg, talán azért, mert látom rajta, hogy sokban hasonlítunk.
- Igaza van egyáltalán nem mindegy! Én is pusztán azért mondtam az üres tekintetet, mert én azzal találkoztam. Minden tekintet mögött azt láttam, hogy szivesebben ülne Piton óráján, mintsem hogy engem kelljen hallgatnia. Erre találtam ki megoldásnak a teljes némaságot. Két hónapig egyetlen szó sem hagyta el az ajkaimat a feleléseken kívül. Tudom, hogy vannak, akik megpróbálják elképzelni milyen lehet másnak a fájdalma, de sose fogják tudni mennyire fáj, addig amíg ők át nem élik, ezt pedig senkinek sem kívánom. Nem kell, hogy mások is szenvedjenek, ha nem muszáj.
Feleltem teljes nyugalommal. Ha valamivel nem ért egyet úgyis szól. Nekem ez a véleményem és a tapasztalatom, ezen pedig senki sem tud változtatni, hiszen egyszer már átéltem. A múltamat pedig nem tudom megváltoztatni. De nem is akarom erősebb lettem. Erősebb, mint valaha, s mégis gyengének érzem magam és sebezhetőnek, mint a ma született bárány.
Ahogy lassan magam elé beszélek, s mesélem el életem történetét néha oldalra pillantok a professzorra. Látom a szemeiben, hogy megért és mintha pontosan tudná min is mentem keresztül. Az élet szépen lassan mindent el vett tőlem, amiben hittem. Egészen addig, amíg olyan gyenge nem lettem, hogy azzal már nem lehetett élni. S akkor jött a szerencsém és minden megváltozott.
Apa halálával az élet kimérte rám a legnagyobb terhet. Mindent elvett tőlem még a reményemet is, azt ami addig életben tartott. Üres voltam akár egy elhagyatott ház. Összetörve, mint a földre zuhant tükör ezer, meg ezer darabra. Én mégis felálltam összeszedtem az eltört darabokat. Újra életet adtam a háznak és az addigi Lili hamvaiból születtem újjá! Az lettem, ami most vagyok és mégis ugyanaz, ami eddig voltam.
A következő mondatára halványan elmosolyodtam. Sokan nem is tudják mennyire szörnyű! Minden és mindekit elveszteni. Mekkora szenvedés és fájdalom árán áll újra két lábra az ember. Mekkora harcokat kell magában megvívnia és mennyi eltemetett emléke marad, amiket már csak ő őriz, amik mind elvesznek majd vele együtt.
" ám állítom neked, hogy te sokkal erősebb vagy nálam. " Először csak felhúztam a szemöldököm a szavakra, majd arcom a professzor felé fordítottam. Szememben tisztán látszott a meglepetés és ott csillogot a kérdés : "Ezt meg hogy érti?" Nem tudtam felfogni, hogy én erősebb nála? Ez már ténykeg csak egy vicc.
Nem lehet, hogy én erősebb legyek a professzornál. Hallottam az ő történetét is. Ő is szörnyű dolgokat élt át. Én mégis egészen eddig abban a hitben voltam, hogy ő az erősebb, mert őt nem befolyásolják az érzelmei. Velem ellentétben, akit igen nagyban befolyásol az a tudat, hogy nem kell aggódnom a családom miatt, mert nincs ki miatt.
Ez nem is olyan nagy ostobaság! Ha jobban bele gondolok az cseppet sem hatna meg, ha a keresztapám halna meg. Mert nem szeretem nem érdekel, hogy mi lesz vele. Nem tartom fontosabbnak magamnál. Viszont a nagyapát, a nagyanyát és apát mind fontosnak tartottam így az ő halálukat nehezebb volt elfogadni.
Láttam ahogy a professzor is lehajtja a fejét és elgondolkodik. Valami legbelül azt súgta, hogy most ugorjak fel és tegyem azt, amit ilyenkor mindig. Varázsoljak! Lássam viszont azokat, akik számítottak nekem. De nem, most nem ennek volt itt az ideje. Most nem szabad menekülni előle. Szembe kell vele néznem, tudom hogy elég erős vagyok hozzá.
Persze, hogy hiába hal meg. Mindig velem marad, akit szeretek, a szívemben, addig amíg én akarom. Mert ahogy Shakespeare mondta anno: "Az emlékezéshez nem emlék kell, hanem szeretet. S akit szeretünk azt nem feledjük el!" Ez volt a kedvenc idézetem, mikor nagyapa meghalt. Mindenhova ezt írtam fel. Lépten nyomon emlékeztettem magam rá, hogy velem maradt, hogy nem halt meg igazán, mert bennem él tovább.
Ezt kell felfogni ahhoz, hogy nyert ügyünk legyen Voldemortal szemben? Akkor nyertem! Na jó nem vagyok én egy egoista. Tudom, hogy azért ennél kicsit több kell. De azt is tudom, hogy vannak akik pont az miatt állnak a rossz oldalra, mert valakit elvesztettek, aki fontos volt nekik. Én is állhattam volna a rossz oldalra, de bennem volt annyi erő lélekben, hogy nemet mondtam a sötét gondolatokra és inkább erőszak nélkül próbálok harcolni.
- Azt hiszem felfogtam, professzor! Azt hiszem megértettem mi az auror feladata. Mindig lesz rossz és jó. A jóból is lehet rossz, ahogy a rosszból is lehet jó. Én is, maga is, sőt bárki más is lehet gonosz, de nem mindenki hallgat a gonoszságra. A rossz szóra ami a bosszút suttogja a fülekbe. Mert van aki inkább más módon próbálja megoldani a problémákat. Nem sokban más jó és rossz, csak míg a jó megtartja a határokat, addig a rossz nem néz semmit sem. Ilyen az élet!
Mondtam teljesen komolyan bár van egy olyan érzésem, hogy valamit megint összezutyultam, de nem baj. A fejemben tiszta és ez a lényeg. Ezeket a gondolatokat sokkal könnyebb fejben megfogalmazni, mint szavakkal kimondani. Nem is lenne csoda, ha nem tudtam volna rendesen megfogalmazni, hogy mit akarok.
Annak ellenére, hogy sikerült kicsit eltérnie a tárgytól megértem, hogy mit akart kihozni ebből az egészből, ha nem is tisztán, de megértem amit mondani akart vele. Ha máskor nem majd holnap reggel arra fogok ébredni, hogy világos számomra az egész és minden miértet tudok. Na jó erre kicsi az esély, de biztos, hogy tisztább lesz a kép.
Ekkor elkezdtem neki elmesélni az esetemet Bimba professzorral. Hát igen még mindig nem értem mi baja van. Én csak elmondtam mit gondolok a növényéről. Nem kellett volna így felkapnia a vizet semmit sem csináltam. Láttam a professzoron, hogy alig bírja visszatartani a nevetést, miközben meséltem. Azonban csak akkor nevette el magát, mikor én már befejeztem a mondandómat.
Nem csak ő nem gondolná! Senki sem akarja nekem sose elhinni, hogy ez volt. Pedig én nem hazudok! Kezdetben én sem néztem volna ki a kedves, mindig boldog Bimba professtorból, hogy egyszer majd így pikkelni fog rám. Ehhez pedig csak annyi kellett, hogy megjegyezzem, hogy rosszul bánik a gazaival! Nem sértegetem a növényeket, úgyhogy visszaszívom a gaz szót, de akkor is rosszul bánt velük!
Mi lenne, ha mindenki szeretne és nem kellene hadban állni egy tanárral? Unalmas lenne? Nem egyszerűen agyromboló lenne! Az unalmas erre nem kifejezés! Nem kell, hogy mindenki szeressen, meg hogy minden könnyen mennyen. Kell a kihívás az életbe nem lehet mindent egyszerűen elintézni. Abban hol van az izgalom? Sehol!
Ahogy megpillantom a mosolyát tudom, hogy komolyan beszélt. Ez pedig jól esik! Furcsa, hogy mennyi mindenben egyet értek vele. Bár már az életünk is hasonlít, a viselkedésünk is. Nem kellene meglepődnöm azon, hogy egyet értek vele. Mikor én ritkán értek egyet valakivel. De álmomban sem gondtam volna, hogy ez a valaki pont egy tanár lesz!
- Azt hiszem akkor belebolondulnék az unalomba! Semmi kihívás, abban meg semmi izgalom! Pedig az az élet mozgató rugója! Ha így nézem a dolgokat még jó is, hogy Bimba professzor nem kedvel, legalább van egy kis kihívás a minden napjaimban és nem zuhan mindem a tenyerembe, amit kérek.
Feleltem nevetve még az előző megnyílvánulására. Valamit muszáj volt hozzá tennem. Csak nem hagyhatom szó nélkül a Bimba professzorral kapcsolatos dolgokat. Amikor már alapból imádok beszélni. Ráadásul így van is miről, akkor meg nem fogom hagyni, hogy elvesszen s téma.
Nem mondja? Nem jöttem volna rá egyedül! Na jó ne szemtelenkedjünk! Nem illik így viselkedni egy tanárral még gondolatban sem. Pedig gondolatban már volt egy kér igen kínos és illetlen gondolatom, de ezeket jobb elfelejteni és a lényegre koncentrálni. Jelen esetben arra amit éppen mondt nekem.
Kreatív felhasználás? Na ilyet se hallottam még, hogy valaki így hívja a másolást. Bár igaza van ezt nem lehet lopásnak nevezni, csak felhasználjuk mások ismereteit is. Végülis a kreatív felhasználás szebb kifejezés, mint a másolás. Bár én sosem mondtam volna ki, hogy másolok. De csak mert az én szótáramban a másolás rosszat jelent.
Minek az embernek agy, ha nem használja? Persze, hogy használjuk, ha már egyszer megkaptuk. Igaz vannak olyanok, aki puszta dísznek gondolják az agyat a nyakukon lévő tökben. De azok nem is tudnak rendesen másolni sem. Én azért ennél sokkal, de sokkal jobb vagyok és ezt kikérem magamnak.
Az utolsó két mondatán elnevettem magamat, akárcsak ő! Ezen nem lehetett nem nevetni. De komolyan nem hallottam még ilyen vicces feldolgozásban ezt a mondást, mint amibem most a professzor elő adta nekem. Nagyon viccesen festett még a tetejébe, de igyekeztem udvarias keretek közt nevetni rajta.
- A kreatív felhasználnás kifejezés sokkal jobban hangzik, mint a másolás! Pedig egy és ugyanaz a kettő! A szavak játéka, hogy mikre nem képesz az ember a szavakkal. - Gondolodtam el egy pillanatra. Mikor a szava kereje eszembe jut mindig végig kell gondolnom a mágia hatalmát, bár ez most igen gyorsara sikeredett.
- Az a lényeg, hogy igaz legyen a többi nem számít semmit sem! Legalábbis szerintem nem számít! - Nevetem el magam megint. Egyszerűen nem tudom visszafogni magamat. Ez a baj, ha oldottan kezdek el táralogni, hogy nem tudom visszafogni a nyelvem.
A következő kérdésemen jót mosolyog. Szerintem felfogta, hogy nem fogok késni. Nem én nem arról vagyok híres, hogy kések. Én mindig pontos vagyok. Ez velem jár mint a kóros őszinteség ez is egy olyan dolog, amiről nem tudok leszokni. Na meg nem is akarok, hiszen igen hasznos tulajdonság.
Mind a ketten elhagyjuk a tantermet, ahol egészen eddig beszélgettünk. Egy kicsot mind a ketten tudunk pihenni. Nézzük a dolgok jó oldalát. Igaz nekem még van házi feladatom, de azzal már pillanatok alatt végezni fogok. Így nem is húztam az időmet, egyenesen a klubbhelységembe mentem és rögtön neki is kezdtem a leckémnek.
Előre tudtam, hogy nem lesz hosszú a dolog. A nagyja már meg volt fejben csak papírra kellett vetnem meg kicsit finomítani rajta itt ott, de azon kívül teljesen rendben volt az egész. Ennek köszönhetem, hogy ilyen hamar befejeztem és kicsit pihenhettem is még mielőtt Mary megjelent volna.
Nem csalódtam barátnőmben. Éppen hogy csak lepihentem már nyílt is az ajtó és megjelent benne a legjobb barátnőm. Megint a pasikról beszélt, én meg megint aludtam a felén. Egészen addig a pontig, amíg szóba nem hoszta Guile professzort! Halványka mosoly jelent meg a szám sarkában.
Amikor megemlítette már tudtam, hogy milyen aspektusban fog róla beszélni és nem tévedtem. Pillanatol leforgása alatt kezdte el azt ecsetelni, hogy milyen jól néz ki és hogy mennyivel jobb tanár lenne Pitonnál. Erre persze én csak halványan mosolyogtam. Persze nem vitatom, hogy a professzor nem olyan, akin megakad a lányok szeme. De azért nekem nem első sorban ezért tetszik a tanár.
Sokka inkább az miatt amilyen. Nekem a tanulás a fontos és ő nyitott erre a vágyamra és tud is tenni valamit annak érdekében, hogy ez a tudásszomj valahogy elmúljon, ha nem is teljesesen, de kicsit elmúlik a tudásszomj. Ezt pedig a professzornak köszönhetem. Így pedig van rá okom, hogy kedveljem.
Persze kicsit magam is eljátszottam azzal a gondolattal, hogy vajon Mary mit is akarhat a professzortól. Viszont a tekintetéből hamar rájötrem, így inkább hagytam a témát magától elfelejtődni. Mielőtt olyan helyzetbe kerülnék, ami kínos lenne a számomra. Márpedig én könnyen kerülök az ilyenekbe.
Hamarosan meg is kaptam a hideg zuhanyt. Az én drága batátnőm ugyanis meg akarta tudni miért voltam én olyan sokáig bent a professzorral. Nem akartam neki elmondani a külön órát úgyhogy azt leszámítva és gondosan elkerülve meséltem el neki, hogy mi történt bent a teremben. Mondanom sem kell, hogy Mary hüledezett.
Azonban a legkínosabb kérdést nem úszhattam meg. "Mi a véleményed a professzorról?" Viszhangzott a fejemben barátnőm hangja. Mi? Hát az, hogy egy érdekes fazon, de nagyon bírom! Viszont még mielőtt ezt kimondtam volna at órámra pillantottam. Elmosolyodtam és magamban hálát adtam Merlinnek.
Éppen annyi volt az idő, hogy el kellett indulnom. Így rövidre zárva a beszélgetést, közöltem Mary-vel, hogy majd később elmondok neki mindent, amit tudni akar, de nekem most dolgom van. Nagyon fontos dolgom. Megyek különórára, de ezt azért már nem osztottam meg vele. Nem kell mindent tudnia, főleg nem ilyet.
Gyorsan szedtem a lábamat a folyosókon és alig egy öt perc alatt már a csarnokban is voltam. A porfesszor ott állt a mardekárossal együtt. Arcomon izgatott vonások jelentek meg. Mégis hidegen szólaltam meg, ahogy mindig szoktam a tanárokkal beszélni. Leszámítva a mai beszélgetést a professzorral.
Lehet, hogy kicsit veszélyes az én őszinteségemmel a tilosban futkosni. De sosem tudok ellenállni a kísértésnek. Ennek pedig szerencsére eddig csak ritkán ittam meg a levét. Pedig nem hazudok, csak nem mondok el mindent mindenkinek. A szavak hatalmas fegyverek okosan kell használni őket.
Bár ez a mostani tilosban járás egy teljesen más eset lesz, mint az eddigiek. Ki mondhatja el magáról, hogy egy tanárral járt a tilosban és a tanár nem éppen megbűntette, hanem pont benne volt a mókában. Sőt egyenesen ő ajánlotta fel. Most különlegesnek érzem magam, de eszem ágában sincs elszállni magamtól.
- Oda ami a legalkalmasabb hely egy ilyenre! Nem tudom milyen hely kell hozzá! De gondolom nem akarja mindenki szeme előtt csinálni! - Mondtam szememben pedig a megcsillanó csínytevő fény helyét lassan átveszi a tanulásvágy fénye. Mert most igazán belekezdtünk a dologba. Most kezdek tanulni a professzortól.

Gavin & Lili

Nagyon jól esett, hogy a professzor ilyen boldogan mesél a nagyapámról. Jó tudni, hogy mások is úgy vélekednek a nagyapámról, ahogyan én és ahogyan ő tette magával kapcsolatban. Persze mindig jó, ha egy szerettedről valami jót mondanak, viszont esetemben ez most kifejezetten jól esett. Ritkán találkozok a szeretteim ismerőseivel.
A kis meséje hallatán majdnem eltátottam a számat. Tudom, hogy nagyapa mindig mindenkiben meglátta a jót, de azt nem tudtam, hogy ez mit váltott ki másokból. Megmentette a professzort az öngyilkosságtól? Kicsit durván hangzik, de ő tudja hogyan érezte magát a találkozásukkor.
Ha jobban belegondolok, lehet hogy hallottam már ezt a történetet a nagyapától, bár ő annyit mesélt, hogy semmiben sem lehetek biztos. A befejező mondatán elmosolyodtam. A legjobbkor a legjobbakat. Igen ez igazán jellemző volt a nagypapára. Meg az ellenkezője is a legrosszabbkor a legrosszabbakat. Akkor mindig kockáztatta a helyét az aurorok közt. De olyan volt mintha hidegen hagyta volna. Ez volt ő.
Akármennyire is örülök ennek a dícéretnek. Sose lehetek biztos abban, hogy komolyan mondja. Rajtam kívül szinte mindenki hazudik a környezetemben. Miért lenne ez máshogy egy tanárnál? Azok is hazudnak. A dícséreteik semigaziak minden egyes alkalommal, mikor kimondják. Van mikor már csak megszokásból mondják azokat a kedves szavakat.
Sose mond semmi jót? Huhh, elég rideg élete lehet. Na de nem kell ezen gondolkodni. Ő élete nem az enyém. Bár vicces, hogy ugyanolyan félvállról dobta nekem a megjegyzést, ahogy én szoktam másokhoz azt hogy kórosan őszinte vagyok. Ha ebben a megvilágításban nézem a szavait büszke lehetek magamra. Akkor annak a dícséretnek nagy súlya van.
Kicsit elgondolkodtam a szavain. Hinnem kell magamban és a legtöbb esetben ez meg is történik. Bár vannak kivételek természetesen. Van mikor olyan kellemetlenül érzem magam, hogy egy fikarcnyi önbizalmam sincs, viszont van, hogy nagyobb önbizalmam van, mint egy mardekáros arca! Márpedig azoknak akkora a pofájuk, mint egy ház, vagy kettő!
Elkezdett mesélni a halottairól. Én pedig figyelmesen hallgattam. Próbáltam felfogni mit mond, megérteni mi történt és ez őt hogyan érinthette. Nem vagyok olyan, mint mások akik csak szavakkal és üveges tekintettel akarja kimutatni az együttérzését. Én komolyan meg akarom érteni, mert tudom, hogy milyen ha senki sem ért meg.
Ekkor jutott eszembe, hogy mennyire gyűlöltem mikor engem sajnáltak, mikor velem akartak együtt érezni. Tudtam, hogy hazudnak nem értenek semmit és minden szavuk üres beszéd. Nem tudom, hogy van ezzel a professzor. De én gyűlöltem, hogy nincs senki aki tényleg megért. Én pedig pont ezért próbálom őt megérteni.
Nem leszek soha olyan, mint a többiek. Akiknek a sajnálata csak álca, akik nevetnek az emberen a háta mögött. Én meg akarom a professzornak mutatni, hogy azok a gondolatok, amik az arcomon láthatóak azok igaziak mind. Egytől egyig valódi. Én tudom milyen lehet neki. Nem teljesen de tudom. Ez is valami nem?
Ajánlom is, hogy ne adja fel. Akkor veszik el minden, ha feladja az ember. Az egyenlő a vereséggel. Ez pedig nem elfogadható. Nem számít mi az oka, ki hogyan kezel kit. Ha feladja az ember elveszik. Megszűnik létezni is, megszűnik minden, ami igazi emberré teszi az embert. Legalábbis az én szememben emberré.
Tipikus aranyvérű! Én is az vagyok, ez tény de akkor is az én apám más volt. A családom más volt. Nem ragaszkodtak annyira mereven a szokásokhoz. De persze volt pár amit betartottak. Én is mindig tanultam apa akkor kezdett tanítani, mikor nem is tudtam még hogy mi is az amit a kezembe ad. Viszont bizton mondhatom, hogy fogékony voltam a dologra. Mondjuk nem annyi mindent tanultam aputól, mint nagyapától, de mind a ketten megalapozták a mostani tudásom és tudásvágyam.
Na nekem ilyen gondjaim nem voltak, meg apunak sem. Egyke vagyok, nem tudom milyen lehet egy testvér. Persze kicsinek mindig álmodoztam egyről. Viszont tudtam, hogy nem lenne az igazi. Sose lehetne igazi testvérem. Legfeljebb csak féltestvér, de az nem ugyanaz. Sőt rosszabb is, szerintem.
Voltak tervei az apjának ez tény! Mágiaügyi Miniszteri szék. De jó, hogy a papa nem volt ilyen fanatikus. Elég nekem az aurori pálya is nem kellene egy minisztériumi munka. Brr.... Belebolondulnék, az tuti. Hálás lehet, hogy apa mindig nyitva hagyta előttem a választás kapuját. Azt mondta az legyek, amire a legjobban vágyom. Ne az, amit mások akarnak.
Hogy mit? Onnan, ahonnan a másik abba hagyta? Ez szuperokosnak gondolta a fiát? Mi van, ha tényleg ez volt a helyzet. Ha többet látott benne mint amennyi volt. Vagy... Nem nem hiszem, bár lehet. Lehet hogy pont azért volt ilyen vele mert magát látta benne. Az emberek többsége megijed ha szembetalálja magát a saját hibáival és erényeivel. De persze ezek mind csak feltevések.
A hagyományom megáll az eszem. Azért bántani egy gyereket, mert nem oda kerül ahova az elődei. Mekkora ostobaság. Mondjuk nem tudom nálunk mi lett volna hiszen én nem lógtam ki a családi sorból. Mondjuk csak egy apró hajszálon múlt, hogy ne lógjak ki. Majdnem sikerült Griffendélbe mennem, de én annak is örültem volna.
Nem érdekelték? Ez dilis volt! Teljesen! Komplett idióta. Mi az hogy nem érdekelték? Jó visszaszívom és mondok mást. Menthetetlen őrült! Elégetni egy RAVASZ bizonyítványt. Ráadásul ilyen jót! Az apja tényleg problémákkal kűzdött. Ez beteges, elmegyógyintézetbe kellett volna vinni! Mielőtt kárt tesz másokban! Na jó tett!
Hát pontosan megértem. Egy ilyen után nekem se lenne kedvem látni azt aki megtette! Legyen az bárki. Még ilyet ez felháborító. Azt hiszem ezen el fogok egy ideig kattogni. Nem is hallottam rendesen, hogy mit mondott a testvéréről. Viszont mintha valami állás kapásról lett volna szó! Azt hiszem.
Igyekeztem visszairányítani a figyelmem a professzorra, ami kicsit nehezen ment meg kell hagyni. Viszont nem annyira, mint hittem. Hiszen azt már értettem, hogy az aurorságnak és a szerelemnek élt. Na pozitívum! Nem tudja hogyan? Érdekes. Biztosan voltak forrásai, vagy figyeltette.
Na ez az a téma amihez nem tudok hozzászólni. Nekem nincsen édesanyám. Nem tudom milyen egy anya és gyermeke közt a kapcsolat. Sose volt olyan, akit anyámnak nevezhettem. Viszont azt nem tudom elkézelni, milyen anya lehet, aki nem áll a gyermeke mellé. Ha én egyszer anya leszek, nem fogom magárahagyni a gyermekem.
Hogy mire nem képes egy ember, ha sokáig tömi a másik fejét. Elhitetni egy testvérrel, hogy s testvére semmire kellő és senki. Nagy és gonosz dolog. Ilyen nem lehetne egy családban. Az összetartozás a legfontosabb. Nem szabad apró darabokra törni a családot, mert akkor elveszik és elfelejtik. Minden tagját és minden tettét.
Mikor a legvégét mesélte már nagyon keserű volt a hangja. Elfogadta, hogy zsákutca a családjában. Nem helyes! Nem szabad így vélekedni a dolgokról! Nem lehet elhinni, amit mások mondanak, mert akkor bekövetkezik és nem lehet visszaforgatni. Én pont ezért nem foglalkozom azzal, amit mások mondanak rólam.
- Semmi baj! A meghallgatás pedig nem tesz semmit. Tudom milyen mikor csak üres tekintet néz az emberre, ami semmit sem ért. Könnyebb, ha valakinek el tudja mondani az ember. - Mondtam mosolyogva, s ekkor már nem látszott arcomon a sajnálat. Eszembe jutott nekem is mekkora szükségem volt valakire, akinek elmondhatom mi bánt. Ezért is hallgttam végig úgy ahogy.
Feltette a nagy kérdést. Amiről olyan ritkán beszélek. Amit el akarok magamban temetni. Ami miatt ronlottak a jegyeim, s ami most erőt ad a haladáshoz. Hogy kim is halt meg. Arcomról egy pillanat alatt lefagyott a mosoly. Lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt majd a pálcámat forgatva neki kezdtem.
- Először édesanyám! Én világra jöttem, ő elment. Sose ismertem, csak azt tudtam róla, amit a családom mesélt. Másodjára a nagymamám. Házassági évfordulójuk volt a nagyapával mikor megölték. Nagyapa hónapokig nem tudott lenyugodni. Magát hibáztatta. Egy évvel a nagymama halála után a nagyapám halt meg. Ekkor még csak tizenhárom voltam! A nagyapát elvitte az auror lét, a mama halála után nagyon keményen kereste a bajt. Megölték ahogy a mamát is. Az RBF-em évében pedig apámmal végeztek a halálfalók. Nekem az apám volt a legfontosabb, mikor meghalt teljesen összeomlott bennem minden. Azt hittem utána fogok menni. Viszont hála az igazgató úrnak, meg McGalagony professzornak, aki felküldött hozzá. Valahogy sikerült túltennem magam az eseten. De még mindig nagyban befolyásolnak ezek a halálesetek. Senkim sem marad a családomból, akit igazán szerettem.
Mikor a legvégét mondtam elcsuklott a hangom. Eszembe jutottak a szép napok, a boldog évek. Aztán a szörnyű napok, a kínokkal telerakott hetek, hónapok. Ez pedig megdöntötte eddig szinte gépiesen nyugodt hangomat, amit mint egy fal úgy húztam magam köré védelemnek. De a gát könnyen át tudott volna törni, ha részletesebben mesélek a dolgokról.
Mikor rám nevetett elmosolyodtam. Tévedni emberi dolog! Én gyakran tévedek. Nagyon gyakran! Viszont tanulok belőle, s ezt a javamra tudom fordítani. Ez vagyok én, tévedek és tanulok. Folyamatosan és élvezem nagyon. Élvezni kell az életet, hiszen nagyon rövid. Ezzel pedig tisztában vagyok.
A legtöbben olyanok, mint Mordon! Merlinre, akkor tényleg nem szabad mindenkinek engedélyt adni. Kész őrültek háza lenne. Az az ember már magában is ijesztően dilis. Nem hogy ha csapatban dolgozik. Minden sarokban feketemágus, akkor nem lehet valami nyugis élete! Én a helyében hálás lennék az "Iskola Azkaban"-ért! Na jó ez most hülyén jött ki.
Hát mit ne mondjak ez a kastély maga a titkok tára! Nem csoda, hogy sok a megoldandó feladat. Tudom, hogy más elmagyarázni és más véghez vinni! Nem egyszerű elmagyarázni azt, amit már gondolkodás nélkül tesz az ember. Hiszen láttuk mi lett abból, ha nem a megszokott módon csinálja a dolgokat!
Kiterült professzor lesz belőle! Ő se úgy védekezett, ahogy szokott és ez miatt esett baja! Nem tiszták agyban! Hát nem tudom. Megeshet, lehet hogy tényleg nem tiszták agyban. Ez viszont azt jelenti, hogy nem szabad felelősség nélkül azt csinálniuk, amit akarnak. A sok megkeseredett bolond, ahogy a nagyapa nevezte őket!
Egy félőrült tett nagyobb kárt! Akkor egy teljesen őrült mekkora kárt tesz? Huhh, belegondolni is rossz mekkora károkat tudnának okozni. Azt hiszem megértettem miért kell iskolában tanítani azért az engedélyért. Nem szabad akárkinek a kezébe egy ilyen papírt adni. Vége lenne a világnak!
Lehet, hogy nekem se sikerülne összeszedni egy ilyen engedélyt. Bár lehet, hogy puszta kihívás címén megpróbálnék tanítani. Biztosan nagyon furcsa lehet. Nem könnyű szerintem ennyi birkát tanítani. Mondjuk a legtöbben pont a SVK-t szeretik a legjobban az összes tantárgy közül. Így csak nem lehet olyan nehéz.
A nap topp kérdése! Miért nem szeret Bimba professzor? Ezt a csodálkozó arcot! Azért annyira nem kell meglepődni! Van ilyen. Bár tényleg furi, hogy a Hugrabug Bimba prfesszor háza és engem, hugrabugos létemre nem szeret. Igaz megértem miért nem, de nem kellett volna így felkapnia a vizet.
- Hát az úgy történt, hogy másodikos voltam. Éppen gyógynövénytan óránk volt. A professzor a kedvenc palántájáról mesélt. Meg kell jegyeznem pocsék állapotban volt. Azt magyarázta, hogy a palánta akkor a legerődebb, ha így néz ki! Mire én nagy buzgón közöltem vele, hogy nem úgy kell kinéznie, mint amin átment egy elefánt. Meg hogy ha esetleg adna neki egy kis normális vizet akkor sokkal erősebb lenne. Persze először még nem nagyon foglalkozott vele. Viszont azt tette a pontot az i-re, mikor azt közöltem, hogy a nagymama palantái sokkal jobbak a professzorénál. Na ez óta nem kedvel! Ez az őszinteség ára! Nem mindenkinek tetszik, na meg ott van bennem a nagyapa mindenkinek megmondok mindent stíusa! Bimba professzornak nagyon nem tetszett.
Mondtam nevetve, ahogy eszembe jutottak az emlékek. Nem értettem min kapta fel a professzor annyira a vizet. Akkor már tudta, hogy mindig igazat mondok. El kellett volna fogadnia, amit mondok. Ehelyet elértem, hogy pikkel rám. Mondjuk ez engem hidegen hagy, amíg megadja a kitűnőt nem zavar!
Persze, hogy mindehol vannak hülyék! Az egész vilag hülye! Ez nem kérdés. Én is, a professzor is, a Mágiaügyi miniszter is, a huszonharmadik senki is. Nincsen normális ember a földön. Ezt tudom, de nekem elég, ha magamról azt hiszem, hogy az vagyok. Nem kell, hogy mások is azt higyjék. Ez egy tény, mindenki hülye a maga módján.
Én eltévedve? Kötve hiszem! Én nem szoktam eltévedni. Nem mondtam, hogy nem szorgalmas. Én azt mondtam, hogy nem biztos, hogy annyira, mint én. A kettő nem ugyanaz! Fontos különbség van a kettő közt. Elhiszem, hogy szorgalmas. Egy kitűnő, dicséretes RAVASZ-hoz szorgalmasnak kell lenni ez tény.
~Na ezt nem néztem volna ki belőle! Az apja jó hatással volt rá, na!~Mondtam magamban mosolyogva. Közben pedig figyeltem, ahogy a mindennapi gyakrolásáról mesél. Okos dolgokat csinált ez tény és való. Nem mondhatom egy szóval sem, hogy nem szorgalmas. Élelmesen volt szorgalmas. Hát igen végülis így is mondhatjuk.
- Nem mondtam,  hogy nem szorgalmas! Sőt tényleg nagyon szorgalmas volt. A megfelelés vágy sokat segít a szorgalmon. Viszont az én dolgaimhoz képest ez nagyon direkt. Én ugyanezt csinálom, csak minden tárgyra. Persze azokra a tantárgyakra, ami kell az aurorságra különösen odafigyelek. Nekem nincs bajom a tanulással. Jó a memóriám és mindent elő tudok hívni, amit megtanultam. Az összes órám minden pillanatára emlékszem, ha akarok. Talán az olvasási mániám miatt ilyen jó a memóriám. A barátaim kiakasztom, mikor mondanak egy könyvcímet és én szinte hibátlanul lehadarom a könyv tartalmát, mintha olvasnám. Folyamatosan tanulok és gyakorlok, ahogy maga. Bár nem olyan okosan! Ezt lehet, hogy el fogom tanulni. Képtanulás után ez lesz a gyakorló módszerem!
Mondtam mosolyogva. S megint kicsit elnyújtva a dolgot. Nem tehetek róla, megeredt a nyelvem ilyenkor mindig rengeteget beszélek és általában nem összeszedetten. Általában azt ami az eszembe jut. S ez most is így volt, bár igyekeztem tanulás témánál maradni és nem elmenni más világokba.
Szinte tudtam, hogy örülni fog neki. Ki nem szereti, ha valakit érdekel, amit tud? Szerintem nincs olyan. Főleg, ha az embernek tanulnia kell. Akkor kifejezetten szeretik az emberek, ha valakit érdekel az amit mondani tudnak neki. Engem pedig jelen pillanatban nagyon érdekel, amit a professzor tanítani akar.
- Azt hogy mikor kezdjük? - Mondtam viccesen mikor megkérdezte mit szólnék ahhoz, ha ma lenne az első órám. Ha rajtam múlna már most kezdhetnénk az órát. Viszont nem tudhatom mi dolga van még ma a professzornak, s nem akarok az útjában lenni. Nem szeretek láb alatt lenni.
- Pontban fél kilenckor ott leszek a csarnokban professzor! Akkor megyek is, még van leckém! Az addigi viszont látásra! - Mondtam mosolyogva azzal biccentettem egyet és leszálltam az asztalról. Majd elindultam az ajtó felé. Mikor elértem még visszapillantottam a professzorra. Elmosolyodtam majd kiléptem a teremből.
Mondanom sem kell, hogy pillanatok alatt végeztem a leckémmel. Elfeküdtem az egyik puffban és vártam. Nem kellett sokat várnom, akadt társaságom ugyanis megjelent Mary. Majdnem elnevettem magam, mikor elkezdte mondani, hogy milyen élmény volt neki a professzorral beszélgetni. Tipikus mindig azt nézi, hogy ki hogy néz ki.
Én is elmeséltem neki az én beszélgetésem, de a különóra ajánlatot nem mondtam el, majd később. Mindjárt mennem kell, ha most belekezdek nem szakadok el tőle holnap reggelig sem. Így csak annyit mondtam neki, hogy a többit később mondom el. Aztán pedig elindultam a bejárati csarnokba. Pontban fél kilenckor értem oda. Arcora csínytevő mosoly húzódott, mikor megláttam a professzort meg a mardekárost.
- Jó estét professzor! Itt vagyok, ahogy kérte! - Mondom olyan hanglejtéssel, mintha tényleg csak a professzor hívott volna ide, s nem éppen egy magánórára érkeztem volna meg. Nem kell tudni a mardekárosnak erről. Mosolyogva néztem a professzort, s vártam a következő lépést a mardekárossal mit sem törődve.

Gavin & Lili

Láttam a professzor arcán a mosolyt mikor kiejtettem a nagyapa nevét. Nem tudtam mire vélni ezt. Mi olyan mosolyogni való ezen? Annyira nem volt vicces neve, mint amilyen az ő apjának volt. Mert komolyan milyen név már az, hogy Eduard John Nenil? Sose értettem, hogy kapott ilyen idióta nevet!
De mi van, ha a professzor nem is a nevén mosolyog? Mi van ha találkozott a nagyapával? Mi van ha ismerte? Lehet, hogy pont a kellemes emlékek miatt mosolyog és nem az miatt, hogy milyen neve van! Persze nem tudhatom, hogy melyik az igaz, viszont kíváncsi lennék rá. Főleg, ha ismerte!
Mindig is imádtam a nagyapámat. Nála jobb nagypapát nem kívánhat az ember! Mindig mindenkivel viccelődött! Sose volt szomorú, még akkor sem, mikor a nagymama meghalt. Persze nem nevetett annyit, mint előtte de nem látszott rajta, hogy nagyon szomorú lenne. Ő ilyen ember volt, szerette ha azt hitték, hogy boldog!
Apa szerint tőle örököltem az őszinteségemet is! Emlékszem apa mennyiszer mondta, hogy milyen bajokba keveredett miatta. A nagyapa meg mindet beismerte és nevetett rajta. Mintha puszta kis csínyek lettek volna. Szerintem megmaradt gyereknek egész életében. Talán ezért is találtam meg vele mindig a hangot.
Vele más volt beszélni, mint bárkivel. Ő megértette milyen nekem. Milyen ha egyetlen árva hazugság sem hagyja el az ember száját. Tudta milyen következményei vannak. Tőle tanultam meg hogyan tartsam magamban azokat a gondolatokat, amiket nem kell mindenkinek tudnia, meg azt is hogyan kezeljem a hazugságokat magam körül.
Az emlékeim áradatából a professzor hangja rángatott ki! Hirtelen fel sem fogtam mit mond és kicsit furcsa képet vágtam. Viszont abban a pillanatban amit magamhoz tértem elmosolyodtam. Igen ezt mondták már nekem olyanok, akik ismerték a nagyapát. Viszont mindig jó újra hallani, ilyenkor kicsit olyan mintha még mindig itt lenne velem.
- A nagyapa mindig ilyen volt. Nem tolerálta a hazugságot és a gonoszságot. Mindenben igyekezett a jót nézni. A professzor úr ismerte a nagyapámat? - Kérdeztem kíváncsian pillantva a mellettem ülő férfire. Tudni akartam, így pedig megkérdeztem.
Mert amit én akarok, az úgy is lesz! Mert én nem mondok le semmiről sem. Ha valamit meg akarok tudni megtudok, ha valamit el akarok érni elérek! A könyvtárat is négyszer kiolvastam zárolt részlegestől, mert vágytam tudásra! Most pedig azt akarom megtudni, mit tud a professzor. Akaratban itt nincsen hiány.
Egy pillanatra elmosolyodok mikor meghallom, hogy mit mond. Hogy sokra képes? Ez jó hír! Azonban a mosolyom abban a pillanatban le is fagyott mikor közölte, hogy tehetség is kell. Na igen itt van a szög elásva! Ez az ami miatt mindig ideges vagyok. Nem tudom, hogy bennem meg van-e a tehetség! Már éppen megszólalnék mikor folytatja.
Nem vagyok ilyen! Juhu nem vagyok ilyen! Biztos? Mindegy akkor is jól esik, hogy így gondolja! Magammal szemben tehetség terén igen csak kritikus vagyok. Persze tudom, hogy okos vagyok és sok mindent tudok. Viszont nem ugyan az okosnak lenni és tehetségesnek lenni. Mert lehet valaki okos, de semmi tehetséggel. Vagy lehet valaki tehetséges nulla aggyal.
- Köszönöm jól esik, hogy így gondolja! - Mondtam magabiztosságot erőltetve, hogy ne lehessen érezni rajtam, hogy mennyire jól esik nekem a dícsérete. Azért nem akarom, hogy azt higyje beképzelt vagyok, mert egyáltalán nem ez a helyzet. Nem vagyok olyan, mint a beképzelt fruskák.
Nagyon elgondolkodom azokon a dolgokon, amit mondott nekem. Nem vagyok hülye, de ennyi információ felfogásához és értelmezéséhez idő kell. Nem is kevés idő kell. Nekem meg főleg, kicsit le vagyok ma lassulva. Végül aztán egy hosszabb gondolkodás után csak feltettem a nagy kérdést! Hogy neki is meghalt-e valakie.
Hallottam a halk sóhajt. ~Szóval vannak!~ Könyveltem el magamban a dolgot. S részemről már akár tovább is léphettünk volna. Tudom, hogy nem illik mások dolgaiba beleütni az orromat. Főleg nem a magán életükbe. Viszont belőlem kikívánkozott az a kérdés! Persze el tudtam volna fogadni, ha nem felel semmit sem.
Az őszinteség jó dolog? Hmm ez új! Általaban több kárát látom, mint hasznát. Ellenben, ha a professzor azt mondja, hogy jó akkor annak is kell lennie. Tiszta emberek? Nem tudja mennyiszer szegtem én már szabályt és őszinteséggel is megúsztam! De nem mondanám, hogy tiszta lennék lelkileg. Bárminek, de annak nem mondanám magam.
Igen arra már rájöttem, hogy körülöttem senki sem olyan őszinte, mint én. Csak a nagyapa volt ilyen, de ő már meghalt. Azóta meg megszoktam, hogy a világ hazugságból áll körülöttem. Megtanultam hogyan kezeljem ezt. Ne adjam fel sosem? Nem is tudnám feladni! A részem, ettől vagyok az aki. Nem fogom feladni!
Ekkor belekezdett a mesélésbe. Kezdetben kíváncsi arccal figyeltem, amit mondott. Viszont ahogy egyre tovább jutott úgy kezdett arcomon a meglepettség és a sajnálat furcsa keveréke úrrá lenni. Szemeimben az együttérzés csillogott. Szörnyű dolgokat kellett elviselnie a professzornak.
A saját esküvőjén hal meg a menyasszonya, az apja és a bátyja. Utána nem sokkal meg az anyja is. Ezt szörnyen nehéz lehet feldolgozni. Nekem még egy ember halálát is két hónapig tartott feldolgozni. Neki pedig egyszerre négyet kellett. Most komolyan elkezdtem sajnálni és mélységesen tisztelni is egyszerre!
Becsülendő, hogy milyen magabiztos tud lenni ezek ellenére. Hiszen szinte most volt és rajta mégsem látszott meg. Vagy csak azért nem láttam, mert nem ismertem előtte? Minden esetre a tiszteletem az irányába hatalmasat ugrott. Hiszen hatalmas akarat erő és lélekjelenlét kellhet egy ilyen borzalom elfogadásához.
Láttam rajta, hogy elgondolkodott egy kicsit. Viszont én nem törtem meg a gondolatait. Biztosan a hirtelen felelevenedett emlékeket próbálja helyre tenni a fejében. Vagy valamilyen logikát akar keresni a halálukban. Amit nem hiszem, hogy most tenne meg először. Gondolom már többször átrágta magát a dolgon.
Erre tette fel az életét! Ismerős! Én is ki akarom deríteni pontosan miért is kellett a papának meghalni, de nekem fontosabb az, hogy másokat megvédjek ugyanettől a szörnyűségtől, amit én éltem át. Mert ezt senkinek sem lehet kívánni. Meg akarok védeni másokat és megtudni az igazat. Ez vezez az utamon.
Azt mondja imperio. Hát igen az előbbi leírások után csak az átok lehet a logikus megoldás. Mi más okból tennének ilyen? Annak úgy az ég világon semmi értelme sem lenne! Nem fordul ki az ember magából egyik napról a másikra! Főleg akik ilyen magas pozícióban vannak. Semmi értelme annak, hogy végezzenek magukkal.
Láttam a professzoron, hogy keresi a helyes kifejezést. Számomra ez egyértelmű volt. Azóta az, amióta felfogtam mit vesztettem el. Szabadabb vagyok! Nem kell aggódni amiatt, hogy valakinek hiányozni fogok. Nem kellett sok, hogy a férfi is megtalálja ezt a szót. Sőt még egy hasonlatot is tudott mellé illeszteni. Egy olyat, ami olyan volt mintha én mondtam volna.
Elmosolyodtam. Igen én pont ezért akarok majd animágus lenni, hogy komolyan olyan szabadon szállhassak, mint a madarak. Akkor érezném csak igazán milyen a szabadság. Mivel seprűn nem tudok repűlni. Ha madárként repülnék akkor anyával érezném magam. Hiszen ő profin repült seprűvel évekig volt a Hugrabug csapatkapitánya.
Amikor a professzor átváltozott mérhetetlen késztetést éreztem, hogy eljátszak vele egy kicsit, ahogy azt a kutyusokkal szokták csinálni. Ha nem tudtam volna, hogy a bunda alatt az az ember van, aki pár pillanatattal ezelőtt itt ült mellettem biztosan meg is teszem. Viszont így visszafogott az a tudat, hogy csak tanár és nem illene a dolog.
Mikor megkérdeztem van-e olyan végzettsége, amivel oktathat animágiát huncutul elmosolyodott. Majd visszakérdezett. ~Neeeem! Nem szeretném! Még ilyen ostoba kérdést! Persze, hogy szeretném, de nyögje már ki!~ Mondtam magamban egyre növekvő izgalommal és arcomon a remény jeleivel, hogy hátha tényleg van neki.
Szóval van neki! Ez megnyugtatott. Azonban az egy kicsit meglepett, hogy bárkinek lehet, aki animágus és felsőfokon végzi el az aurorképzőt. Egy cseppet furcsán hatott számomra ez a dolog, de neki van ő tudja. Mondjuk azzal hatalmas kő esett le a szívemről, hogy közölte, hogy ehhez nem kell iskolában tanítani.
Korlátlan engedély? Szóval erre hajt a professzor! Azért kell tanítania. Így nem csodálom, hogy nincs olyan sok ilyen fajta engedély! Bár hasznos lehet egy ilyen. Viszont meg is éri azt a gürizést,amit véghez visznek érte? Én nem tudom, bár szerintem ha eljutok egyszer majd addig én végig fogom csinálni!
- Nem csodálom, hogy nem repesnek érte. Ki a fenének lenne kedve ennyi rosszcsont, szemtelen kölköt tanítani? Meg visszamenni az iskolába eleget volt ott! Mondjuk nagy valószínűséggel én is rá fogok hajtani erre az engedélyre! Ha más nem próbalkozásnak jó lesz!
Mondtam mosoyogva, majd azt is elmeséltem, hogy én melyik tantárgyat nem szeretem. Erre egy pillanatig fenn akadt a szeme. Nem értettem mit furcsáll ennyire! Én ezt nem szeretem, ez van. Attól, hogy nem szeretem  még ugyanúgy kiváló vagyok belőle és ugyanúgy meg is tanulom. Csak nem szeretem, nem tudok vele mit kezdeni és kész.
- Nem mondtam egy szóval sem, hogy nem tanulom meg! Megtanulom, mert muszáj, de nem kedvelem! Bimba professzortól meg egyenesen falra mászom. Nem kedvel én meg nehez viselem. De inkább csak elmegyek némán mellette. - Jegyzem meg mikor elkezdi ecsetelni, hogy milyen fontos is a gyógynövénytan.
Elmondta, hogy neki se volt a szíve csücske, de ő jobban utálta a mágiatörténetet. Szinte tudtam, mindeki azt utálja. Mert nem találják érdeksenek. Viszont én a könyvmoly beütésem miatt igenis érdekesnek tartom azt a tantárgyat. Így inkább nem mondtam semmi arra a megjegyzésre, hogy értelmetlen tantárgy!
Hallom a hangjában a gúnyt, mikor megjegyeztem, hogy letette-e az OSTOBA vizsgát. Igaz csak viccnek szántam, de elég komolyan nézett rám abban a pillanatban. Majd megkérdezte tudom-e mit jelent. Kérdőn néztem rá! ~Semmit! Mit jelentene?~ Morogtam magamban.
Ekkor azonban elmondta mit jelent. Arcomra megdöbbenés ült ki! Nem hittem, hogy komolyan van ilyen. De ő még rá is mondta, hogy tényleg van ilyen. Nem hittem a fülemnek! Most egy kicsit kínosan érzem magam, viszont ez az érzés hamar elpárolgott, ahogy eszembe jutott valami. Arcomra mosoly kúszott.
- És az alapítványra mégis hogyan készül az ember? Amúgy az sem volt normális, aki kitalálta! Mekkora idióták vannak a világon! - Mondtam kuncogva! S egy pillanatra teljesen megfeledkezve az illemről, hiszen nem illik egy tanárral viccelődni! De ő kezdte én csak visszadobtam a pöttyöst!
- Fogadjunk? Hányszor írt önszorgalomból gyűntőmunkát? - Kérdeztem pimaszul mikor megjegyezte, hogy tetszik neki a lelkesedésem, aminek mellékesen örültem. Csak nem tudtam kihagyni, hogy visszavágja arra az apró megszólalásra, hogy neki több lelkesedése volt!
Találkozhatunk és még tanít is nekem praktikákat. Mary idegbajt fog kapni, ha ezt megtudja! Szóval ha meg tudom őket lepni, akkor jobb helyem lesz! Ez így nagyon érdekesen hangzik, de ha a professzor segít nekem, akkor nem lehet semmi gondom sem! Felkészülten fogok menni az aurorképzőre! Ebben már biztos vagyok!
- Ez nem kérdés! Persze, hogy benne vagyok! - Feleltem lelkesen, az utolsó mondatára. Majd szóba került a mardekáros gyerek megleckéztetése egy kis transzformációval! Erre nagyon fellelkesedtem, s láttam, hogy a professzor is ugyanígy van ezzel!
Figyeltem ahogy megnézi, hogy hány óra. Az arckifejezéséből arra következtetek, hogy már régen lejárt az időm. Mondjuk ez engem hidegen hagy! Élvezem a férfi társaságát és most jön az egyik legjobb rész nem fogom kihagyni azt el is felejtheti, hogy én lemondok egy ilyen mókáról, amivel szemben állok.
- Ne vicceljen professzor egy mardekáros megleckéztetéséhez sosincsen keső! Menjünk most! Én ráérek mára semmi más dolgom sincs! - Mondtam csillogó tekintettel. Már tűkön ülve, hogy mikor indulunk, hiszen nagyon érdekel már, milyen is ahogy a professzor csinálja au embertranszformációt.

Gavin & Lili

Megremegtem mikor a professzor rákérdezett a nagypapa nevére. Nem szoktam említeni senkinek a nagyapa múltját és nincs megszokva, hogy érdeklődnek róla. Viszont ha kíváncsi rá elmondhatom. Bár fogalmam sincs mire is jó ez. Halványan elmosolyodtam, olyan régen mondtam már ki utoljára a nagyapa nevét furcsa volt a számra venni.
- Vincent Nenil! A legjobb történeteket mesélte az auror létről! Nagyon szerettem őt! - Mondtam a halvány mosolyom megtartva. Viszont hangomon semmien érzelem nem tükröződött. Apa halála óta igyekszem úgy tenni, mintha semmien érzelmem sem lenne a halottaim felé. Pedig van, de szerencsére ez nem hátráltat, sokkal inkább előre visz.
Megért? Mégis honnan tudhatja ő milyen ez? Hmm... Nekem nagyon nem tiszta ez a dolog. Mindegy is a lényeg, hogy magam is pontosan tudom, hogy sok akarat és gyakorlás kell hozzá. Csak nem tudom lesz-e elég. Kicsit megnyugtatott, hogy nem lehetetlen a helyzet, de akkor is nagyon távolinak tűnt a számomra.
Ő is megszenvedett vele? Ez egyre érdekesebb! Logikai feladatok? Nem is hangzik olyan rosszul. Szeretek gondolkodni, ha pedig segít az agyam és az ösztöneim összehangolásában, akkor pedig külön jó dolog is. Ezt ki kell majd próbálnom. Szeretném megtalálni azt az egyensúlyt, s ha ehhez ez kell, hát állok elébe.
Mondta, hogy az aurorképzőben mindent meg fognak nekem tanítani, ami fontos ez pedig kicsit megnyugtatott. A következő kijelentésen kicsit elhúztam a számat, de csak éppen egy pillanatra. Igen arra már kezdek rájönni, hogy szinte semmit sem ér, az amit itt tanulok. De mindennek van ára. Ez az út vezet a célhoz, akkor ezen kell végig menni. Ezt pedig el kell fogadnom.
Ahogy elmagyarázta, hogyan fog megfordulni a világ elmosolyodtam. Kellemes volt belegondolni. Én alapból mindig más oldalról nézem a dolgokat, mint az átkag, de hogy ezt még tanulni is fogom, azt nem hittem. Biztos vagyok benne, hogy az én másik oldalról nézésem semmi ahhoz képest, ami ott van, de legalább lesz benne valami izgalom is.
Nincs okom, hogy ne higyjek a professzornak, így azt kell gondolnom, hogy tényleg úgy lesz, ahogy ő mondja. Ez pedig belül boldogsággal tölt el. Vágyom a kihívásokra, s van egy olyan érzésem, hogy az aurorképzőben meg fogom kapni ezeket a kihívásokat. Legalábbis abból ítélve, amit a férfi mesél kihívásban abban lesz részem rendesen.
Persze, hogy tudom mivel járnak a varázslatok, hogy mi lehet egyegy ige hatása. Nem is ezt kell felfognom, hanem azt hogy melyiket miért mondtam. Volt már, hogy órán egymás után négy párbajt nyomtam le, de csak a negyedik után kezdtem el átgondolni a teteimet. Közben pedig nem gondoltam semmire.
Na nem mondja? Gondoltam, hogy nem egyszerre egy párbaj lesz élesben! Ennyire nem vagyok hülye! Vagy annak nézek ki? Lehet, hogy kicsit hülyék a módszereim, de eddig nem tudtam velük mit kezdeni! Hiába próbáltam nem tudok változtatni rajta. Bár most, hogy elmesélte nekem ezeket lehet, hogy könnyebben fog menni a dolog.
Fejeben kell erősnek lenni! Rendben van, akkor arra kell koncentrálnom, hogy ezt fejlesszem, hogy el tudjam viselni gondolatban is. Nem fogom hagyni, hogy kicsússzon az álmom a kezemből. Én nem adom fel! Foggal körömmel harcolok érte ha kell! Mindent meg fogok tenni, de NEM FOGOM VESZNI HAGYNI! Ezt eldöntöttem már és amit egyszer eldöntök az úgy lesz!
- Értem professzor! Szóval agyban kell elég erősnek lennem! Azt hiszem menni fog! Ha meg nem akar menni, addig csinálom, amíg nem fog menni! Nem adom fel könnyen, ahhoz több kell pár száz kudarcnál! Sokkal több kell! - Jegyeztem meg szikrázó szemekkel. Eldöntöttem, hogy meg fogom tanulni, hogyan legyek fejben erős, s így már nem tántorít el tőle semmi sem.
Kicsit jobban átgondolva azt amit mondott majdnem elnevettem magamat. Hiszen majdnem olyan stílusban beszélt, mint az igazgató! Ez viccesen hatott, de nem akartam, hogy észrevegye hogy nevetek és rákérdezzen, hogy min is nevetek. Az szörnyen nagyon kínos lenne. Elásnám magam szégyenemben.
Jobban belegondolva nem is baj, hogy úgy beszél a professzor, mint az igazgató. Nekem sokat segített Dumbledore mikor a papa meghalt. Személyesen közölte velem és sokkal nagyobb megnyugvást biztosított, ha vele beszéltem az esetről, mintha bárki mással. Igaz nagyon ritkán beszéltem az igazgatóval, de azért a kevés alkalomért is hálás vagyok neki.
Szóval kellemes felfedezés volt, hogy Guile profosszor is tud úgy beszélni. Így valahogy még közvetlenebbnek éreztem a beszélgetést és még jobban el tudtam magam engedni. Ez pedig nagyon kellemessé tette a helyzetet számomra. Már nem feszengtem annyira professzor mellett.
Meglepődtem mikor azt mondta, hogy a szerettek nélküli harcos a legerősebb. Bár tényleg van benne logika. Ha nincs szeretted, akkor nincs mit elvesztened. Nincs kit magára hagynod. Nem kell mással foglalkoznod. S tényleg valamilyen szinten okosabb leszel. Én is sokkal többet tudok azóta, hogy apa meghalt.
Ha bele gondolok a saját esetemben mi a helyzet elképedek. Nekem sincs már senki, akit közeli szerettemnek mondhatok. Nem félek attól, hogy meghalok. Nem lesz rosszabb. Akkor legalább újra láthatom őket. Na persze ez nem azt jelenti, hogy meg akarok halni. Félreértés ne essék, csak nincs mit vesztenem. A kettő nem ugyanaz, de nem ám.
Van fekete lyuk? Na ne! Tessék minden örömben van egy kis üröm is! Nem szabad meggondolatlannak lenni. Azt hiszem tényleg nagyon kell, hogy megtanuljak agyban erősnek lenni. Komolyan lassan mindehez az kell! Na nem baj, megtanulom és akkor már azzal se lesz problémám.
- A professzor úrnak is meghalt valakije, hogy ennyire ért a dolgokhoz? Elnézést kérek, ha ez olyan téma, amiről nem akar beszélni! Akkor vegye úgy, hogy nem is kérdeztem semmit! Nem akarok a magán ügyibe beleszólni. Semmi közöm hozzá! Csak kíváncsi vagyok és kórosan őszinte, de az már mellékes!
Próbáltam magam kimagyaráni, miután a kérdés elhagyta a számat. Tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni, de kijött a számon na! Nem tudok mit tenni kimondtam, nem szívhatom vissza! Bár kicsit kínos helyzetbe kevertem magam. Viszint ezt már megszoktam magamtól, én folyton kínos helyzetekbe kerülök.
Majdnem leugrottam az asztalról, mikor elordította magát mellettem. Nem mondtam semmi okosat! Most még hülyét játszottam kikérem magamnak! Tudok én okosabb is lenni! Áh, hagyjuk az a lényeg, hogy megdícsért. Bár ehhez nem kellett több ész, mint amennyi egy parfisnak van! Legalábbis az én felfogásom szerint.
Mikor megjegyezte, hogy nem erre gondolt kérdőn néztem rá. Nem erre? Akkor meg mire? Hirtelen semmi más nem jutott eszembe. Pedig törtem a fejemet. Viszont az ég világon semmire sem jutottam vele. Na tessék pont akkor nem tudom használni, mikor kellene. Ez vagyok én, Lili Nenil! Gratulálok magamnak!
Hogy semmi értelme nem lenne? Ez furcsa elgondolás. Mindennek van értelme! Csak van, ami felesleges. Tisztában vagyok vele, hogy mindjárt vége a sulinak erre nem kell emlékztetni. Meg azt is gondoltam, hogy nem egyik napról a másikra tanulja meg az ember az animágiát. Akkor mindenki animágus lenne.
Olyan sokáig, na azt hiszem akkor komolyan sokáig fog tartani mire azt is megtanulom. De talán majd egyszer. Benne van az álmaim listájában és ha eljön az ideje meg is tanulom. A mi családunkbam csak az anyukám volt animágus, de még azt se tudom mivé tudott átváltozni, erről apa sosem mesélt nekem.
Minisztériumi megbízás kell, hogy taníthasson? Vagy valamilyen végzettség, ami feljogosítja rá? Akkor azért nincs sok animágus tanár. Biztos nem lehet könnyű egy ilyet beszerezni! Gondolom mennyit kellhet egy olyanért robotolni. Szerintem tuti nem éri meg a sok gürizést, amin át kellhet menni érte.
- Puszta kíváncsiságból akarom tudni! A professzornak van ilyen végzettsége? - Kérdeztem szememben csillogó kíváncsisággal. Vajon mit tudhat még ez a tanár? Egyre több kerdés merül fel bennem, de nem akarom mindet egyszerre a nyakába zúdítani. Majd szépen fokozatosan adagolom a dolgokat.
~Na és az engem hol a jó Merlinbe érdekel, hogy hogyan jövök ki belőle? A tudás hatalom, én pedig tudni akarok!~ Puffogtam magamban, mikor közölte, hogy most legfeljebb az alapokat tudja megtanítani, s abból is szerencsétlenül jönnék ki. Ami persze engem egy cseppet sem tántorítana el.
Ekkor két szó hagyta el a száját, aminek hatására szinte ugyanabban a pillanatban megcsillant valami furcsa fény a szememben. Ember transzformáció! Hát persze! Én ostoba, gondolhattam volna erre! Most már száztizenegy! Viszont az nem annyira, hogy mit akar ebből kihozni a professzor úr.
- Igen tanultunk róla idén! Érdekes anyagrész! Legalábbis szerintem. Bár nekem minden érdekes, ami nem gyógynövénytan! - Jegeztem meg egy kis fintorral az arcomon. Nem tehetek róla, rühellem a gyógynövénytant. Szerintem nem sok értelme van, de mivel követelmény muszáj megtanulnom.
Csak remélni merem, hogy fogékony vagyok rá! Szívesen megtanulnám hogyan kell csinálni. Mikor kiejtette a Mordon nevet hangosan elnevettem magam. Befogtam a számat, de nem tudtam visszafogni magamat. Kicsit hülyén nézhettem ki, de ezt képtelenség volt magamban tartani.
Akaratlanul is eszembe jutott, mikor ötödikben Draco Malfoy-t változtatta görénnyé! Soha életemben nem láttam még olyan riadt és röhelyes képet, mint amit akkor vágott a Malfoy gyerek. S ennek az emléknek a hatására akaratom ellenére is kitört belőlem a röhögés. Pedig tudom, hogy nem illett volna.
- Azt hiszem imádkozhatok, hogy fogékony legyek rá! - Mondom kicsit összeszedve magamat. Legalább ne nézzek ki teljesen zakkantnak. De ha egyszer nem tudtam bent tartani a nevetőgörgcsöt? Még így is örülhetek, hogy hamar magamhot tudok térni.
Kicsit megrezzentem mikor felemelte a kezét és megjegyezte, hogy még ne válasszak. Hirtelen nem értettem, hogy miért is nem válaszolhatok neki most. Mennyivel lesz jobb, ha később válaszolok neki? Nem értem, de biztosan van oka a dolognak én pedig nem vitatkozok egy tanárral.
Ízelítő? Nagyon jól hangzik! Megint megcsillant a szememben a tudásvágy! Gondoljam át, hogy akarom-e egyáltalán? Persze, hogy akarom! Ilyen ostoba kérdést! Ez sértés rám nézve! Azt is gondoljam át melyiket akarom? Rendben, majd az ízelítők után átgondolom, hogy melyiket akarom megtanulni.
- Professzor úr az 'OSTOBA' vizsgát is letette? Nem érdekel mennyire hajt ki! Az már biztos, hogy valamelyiket meg fogom tanulni. Akkor is ha vért fogok izzadni évvégéig! Az ilyen apróságok nem tartanak vissza! - Mondtam egy kis szemtelenséggel a hangomban, na meg az arcomon.
Animágia! Ezzel kezd! Fel se fogtam mit mond hirtelen csak akkor, mikor már egy félember magas hófarkas áll a professzor helyén. Elhagyja a számat egy 'azta', de ennél többet nem mondok. Inkább csak ámulok a látványon! Ez ilyen gyorsan megy? Azt hiszem sokat kell még tanulnom, nagyon de nagyon sokat.
Ekkor hirtelen vonyított egyet. Kicsit összehúztam magam. A hirtelen hang hatására. Majd majdnem tátott szájjal figyelem, ahogy egy ugrással a terme túloldalán terem. Felém fordul és morog meg vicsorog rám. Az én arcomon csak egy halványka félmosoly van és mozdulatlanul figyelem, ahogy majdnem rámveti magát.
Mellettzem ér földet, éppen hogy csak a taláromhoz ért hozzá. Ekkor leült a lábam elé és csóválni kezdte a farkát. Olyan aranyosan nézett ki. Főleg, ahogy a barna szemeivel engem figyelt. Ha nem tudnám, hogy a professzor az biztosan most rögtön megsimogatnám, de pontosan tudom ki van a bunda alatt.
Hirtelen pitizni kezd arcomon kedves mosoly szalad át. Ezt direkt csinálja! Nem igaz! Hogy lehet ilyen édes állat ként? De komolyan annyira cuki! Ennek nem lehet ellenálli. Én meg alapból is szeretem az állatokat. Ez kínzás! Na jó nem meg muszáj megsimogatnom. Óvatosan felé nyúlok, majd gyengéden megsimogatom a fejét.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megvakarom a füle tövét, de kérem csak tanár! Jól is tettem, hogy meggondoltam magamat. Hiszen abban a pillanatban, mikor megsimogattam visszaváltozott és rámnevetett. ~Nagyon vicces! Akkor is aranyos volt! Visszaváltozhatna!~
Hát igen ezt láttam. Az elején olyan volt, mint egy igazi farkas, viszont a lábam előtt már sokkal jobban hasonlított egy kutyára, mint vadállatra. S hogy őszinte legyek kutyának aranyossabb! ~Mit lehet még csinálni az animágiával?~ Fordult meg a fejemben, az utolsó mondat hallatán.
Amikor megint átalakult komolyan tátva felejtettem a számat. Előbb még fehér volt. Most meg már szürke ez nagyon durva! Még sose láttam ilyen trükköt! Teljesen elkápráztatott a látvány. S kicsit elszomorodtam, mikor visszaváltozott. De nem maradhat mindig úgy ez számomra is tiszta sor.
Szóval a titok egy egyszerű időzített bűbájban van! Igaza volt ez is tipikusan ilyan dolog, amit az átlag túlbonyolítana, pedig semmi érteleme sincsen. Egy ilyen egyszerű varázslat és mégis milyen elképesztő hatást tud kelteni. Ez nagyon érdekes és figyelemre méltó dolog. Szerintem természeresen. De biztos vannak, akik leócsárolnák.
Remélem egyszer majd nekem is sikerül úgy a folyamat mögé lesni, ahogy a professzor csinálja. A mágia és a varázslat valóban gyönyörű dolog. De mit sem ér, ha nem tudod használni. Az ilyen praktikák pedig hasznosan lehetnek más helyzetekben is. Azt hiszem mégsem volt felesleges eljönnöm.
- Tökéletes lesz! Legalább megtanulja, hogy nem szép dolog bántani a kisebbet. Ez izgi lesz! - Jegyzem meg a csínytevő mosolyommal és a rosszaságtól csillogó tekintetemmel. Most már biztos, hogy rosszalkodás terén nem volt utolsó a professzor diákként. Én meg hülye lennék nem bele menni, hogy egy mardekárost megleckéztessünk.

Gavin & Lili

Amíg rendbe tette magát a professzor egy árva szót sem szól, ahogyan én sem. Csak akkor szólaltam meg mikor kérdezett tőlem. Én pedig elmondtam a teljes igazságot. Azt, hogy mi történik velem egy egy párbajom alatt. Nem szoktam az ilyeneket elmondani senkinek. De ez az őszinteségem ára. Ha rákérdeznek nem szabad hazudnom.
Mikor mondta, hogy hosszú lesz, ha bele kezd elmosolyodtam. Fejembem megfordult, hogy biztosan nem lesz hosszabb, mint a nagyapa magyarázatai voltak. Merlinre mennyi ideig tudott egy dologról mesélni a nagyapa. Apu azt mesélte, hogy anya néha el is aludt a magyarázatain. Én ezt nem értettem, én mindig se szerettem hallgatni, ahogy a nagyapa mesél nekem.
Szóval a lényeg, hogy nem fogom unalmasnak találni, ha a professzor sokáig magyaráz! Ki tudja lehet, hogy haszna is lesz a dolognak, így pedig nem szabad eltolnom magamtól a lehetőséget, mindent ki kell használni! Ha már itt az alkalom nem hagyom veszni, cselekedni kell és beleugrani a mélyvízbe.
Nem az én hibám volt? Dehogy nem! Én varázsoltam, pedig tudom, hogy milyen veszélyes! Viszont nem emésztem magam ez miatt. Ami volt elmúlt, megtettem, nem tudom visszacsinálni. Feleslegesen vagyok mérges magamra. Nem segít az ég világon semmit sem. Max a hányingeremnek újra felszínre törni.
Csodálkozva hallgattam, hogy már majdnem hat éve nem varázsolt verbálisan. Hát igaz, hogy sokkal biztonságosabb a nonverbális varázslás. Csak azt nem értem, akkor most miért nem azzal varázsolt. Én is jobban szeretek nonverbálisan varázsolni, sokkal gyorsabb és biztosabb, mint a verbális, de persze én még nem vagyok olyan jó, hogy csak úgy varázsoljak.
Kicsit lelombozott amit mondott, hogy csak úgy lehet elmenni feketemágust fogni, ha előtte az iskolában is megállja az ember a helyét. Ez azt jelenti, hogy nekem is végig kell majd ezt csinálnom. Na az vicces lesz. Már a gondolat is viccesen hangzik. Majd meglátom mi lesz velem, ha eljutok addig.
Hát igazából nem tudtam elképzelni mennyire szégyelli magát. Bár van egy olyan tippem, hogy majdnem annyira mint én azért, hogy nem fogtam magamat vissza! Pedig tudtam mivel járhat a varázslatom, láttam mire képes. Durva volt, jól szét szabdalta Malfoy-t. Én mégis használtam, a következményekkel nem számolva.
Hiába mondja, hogy csak akarat kell hozzá! Mit gondol nem próbáltam már eddig? Hát próbáltam, nem ment. Bár lehet, hogy csak nem akartam eléggé. Ki tudja lehet, hogy csak kicsit jobban kellene akarnom a dolgot és menne. Az mennyivel jobb lenne, sokkal könnyebben menne a dolog, mint most.
Örültem neki, hogy azt mondja, hogy jó ha az ösztöneimre hallgatok, miközben párbajozok. Hát abban a lelki állapotban, amiben most vagyok csoda lenne, ha nem ösztönösen cselekednék. S nem tudom, hogy sikerülne-e valaha, befolyásolnom megint a tetteim párbaj során. Pedig nagyon örülnék neki, ha menne.
Igen erre már én is gondoltam. Akkor lennék fényévekkel jobb, mint most, ha meg tudnám találni az egyensúlyt az ösztöneim és a józan eszem között. Viszont ez szörnyen nehéz. Nehezebb, mint túltenni magam a papa halálán. Viszont tudom, hogy most már vagyok olyan erős, hogy ha eléggé szorgalmas leszek és akarom, akkor menni fog.
- Természetesen ez a pálya érdekel. Amióta az eszemet tudom csak ez érdekel. A nagyapám is auror volt, a nyomdokaiba akarok lépni! - Mondtam büszkén, s csillogó tekintettel. Nagyon szerettem a nagyapám és pontosan tudom, hogy mennyire szerette a munkáját. Mindig sokat mesélt róla, s én miatta és apám halála miatt akarok auror lenni.
Mikor megemlítette a célzóbűbájt. Kíváncsi szemekkel pillantottam rá. Valahonnan nagyon ismerős volt a dolog. Csak azt nem tudtam hirtelen hogy honnan. Viszont nagyon jól hangzott az is, hogy mire képes. Így már abban a pillanatban eldöntöttem, hogy én bizony meg fogom tanulni azt a célzóbűbájt. Meg bizony!
Ekkor elmondta azt is, hogy pontosan hol is találom meg azt a könyvet, amiben benne van ez a célzóbűbáj. Kicsit meglepett, hogy azt mondta jobb ha megkeresem azt a könyvet. Van egy olyan érzésem, hogy ő is ilyen rossz gyerek volt mikor iskolába járt. Ez egyáltalán nem baj, én jó gyereknek számítok, de mégis csinálok rosszaságokat.
- Csak azt tudnám azt hogyan csináljam? - Mondtam mosolyogva, mikor azt mondta,.hogy meg kell tanulnom időben kikapcsolni az agyamat. Na persze könnyű azt mondani. Nem lesz az olyan egyszerű! De megpróbálkozok vele, mert hasznos lehet, ha akkor kapcsolom ki az agyam, amikor akarom.
Szóval ügyesen varázsolok. Ezt jó volt hallani. Ritkán dícsérnek meg. Megszokták már tőlem a tanárok, hogy mindent a tökélyig viszek el. Ezért a sikereim nem nagyon szokták megemlíteni. Hogy találékony vagyok az kicsit túlzás lenne. Bár ki tudja? Lehet hogy tényleg az vagyok, végül is mindenből ki tudom magam vágni.
Elmosolyodtam mikor azt mondta, hogy fel kell készülnöm arra, hogy a varázslataim veszélyesek lehetnek. Erre nem kell felkészülnöm. Pontosan tudom mekkora kockázata van az egyes varázslatoknak. Semmi sincs következmények nélkül, ha szabadjára engedem az onnantól már az én felelősségem, s ezzel tisztában vagyok.
Amint egy pillanatra elhallgatott. Teljesen nyugodt hangomat vettem elő és vettem egy nagy levegőt. Most megint ki fogom mondani, ami a fejemben van. A tőlem megszokott őszinteségemmel. Akkor is, ha ez számomra furcsán hangzik. Viszont tudom, hogy mi az igazság és ezt nem fogom elhallgatni senki elől.
- Higyje el professzor, ha a párbaj vérre ment volna más lett volna a helyzet. Ha nem lenne tanár és nem féltettem volna a bőröm attól, hogy kirúgnak az iskolából akkor hagytam volna, hogy meghalljon. A világ kegyetlen! Vagy te ölsz, vagy téged ölnek! A papa halála óta pontosan tudom, hogy nem szabad azt kímélni, aki rám támad.
Hát igen lehet, hogy nem a legjobb életfelfogásom van, de ez van. Nem tudok mit tenni vele, hiszen szó szerint belém égett ez a felfogás. A papa is pont az miatt halt meg, hogy segített másoknak, hogy megtámadták és ő mégsem támadott úgy vissza, hogy biztosan megmentse magát. Én pedig nem fogok ebbe a hibába esni.
- Nem az esetleges balesetek miatt nem akarok párbajozni professzor. Vagyis nem azok a fő okai. Itt sokkal nagyobb befolyásoló tényező az, hogy előbb fel akarom fogni, hogy mit tettem előbb! Tudja az én agyam még csak most kezdni el érteni mit miért tettem a párbaj alatt. Ehhez meg kell egy kis idő!
Figyelmesen hallgattam, ahogy azt mondta, hogy tanít nekem olyan varázslatot, amit nem ismerek. Ez érdekesen, de kicsit hihetetlenül hangzik számomra. Sok olyan igét tudok, amit az átlag korom beli diákok nem tudnak, viszont az is megeshet, hogy tényleg tud olyan varázsigéket, amiket én nem.
Ez most viccnek szánta! Na jó nem ismer engem. Betudom annak, hogy nem tudja hogyan viszonyulok ezekhez a tantárgyakhoz. Személyszerint ezek közül az átvaltoztatástant szeretem a legjobban. Bár a bájitaltan is közel áll hozzám. De persze nem annyira, mint az átváltoztatastan. Az valamivel fontosabb a számomra nem sokkal, de az.
Megjegyezte,.hogy szerinte az átvaltoztatástant kellen választanom. Akkor is azt választottam volna, ha nem mondja. Viszont így még plusszban élvezhettem a mosolyát is. Akaratlanul is megfordult a fejemben, hogy közbeszólok, de végül nem tettem meg.
- Csak nem az animágiára gondol a professzor? Mert ha ez a helyzet szerényen megjegyzem, hogy be kell vállalnia, hogy egy darabig a nyakán maradok! Ha valamit elkezdek akkor azt tökéletesre fejlesztem. Addig pedig nem állok meg! Csak akkor vállaljon be, ha nem baj magának, hogy egy darabig nem szabadul megtőlem!
Láttam, ahogy az arca változott beszéd közben. Mikor még a párbaj elemzés elején járt nagyon pókerarccal beszélt. Azonban ahogy közeledett a vége felé egyre lelkesebb lett. Mondjuk ez velem sem volt máshogy. Én is egyre lelkesebb lettem, ahogy egyre jobban belemerült a beszédbe.
Valahogy könnyebben megtaláltam a professzorral a közös hangot, mint a legtöbb tanárral általában. A többi tanárhoz mindehez kellett vagy két hónap mire megszokták a stílusomat. Neki nem kellett ennyi idő hozzá. Ez nagyon furcsán hatott, de tetszett. Így sokkal nyugodtabban beszélek vele.
Komolyan mondom még életemben nem kezdtem ilyen közvetlen beszélgetés egy tanárral. Bár lehet, hogy ennek csak az az oka, hogy ő fiatalabb, mint a legtöbbék és tetszik a stílusa. Könnyebben megérti a diákokat, mint a legtöbben legalábbis én ezt érzem rajta de nem tudhatom, hogy mi az igazság.

Gavin & Lili

Teljes idegbaj így lehetne a legjobban jellemezni a jelen helyzetemet. Komolyan egy emberélet van a kezemben és egy rossz mozdulat és komolyan megölöm, pedig már így is majdnem meghalt pont miattam. Ez pedig szörnyű bűntudattal töltött el. De annyira, hogy már nem tudtam mit kezdeni a könnyeimmel.
Ekkor minden olyan hirtelen történt. Egyik pillantaban még egy haldokló emberéhez hasonló hörgést halkok. A következőben pedig úgy kapja fel a professzor a fejét, mint a fulladó, aki a levegő után kap. Hátra höklöttem, pedig eddig fölé hajolva figyeltem, hogy történik-e valami. S már majdnem a hisztiroham harárán voltam mire felkelt.
Mát abbahagytam a sírást, de arcomon ott csillogtak a patakok, amik a könnyeim helyét mutatták. A taláromon a víz és a professzor vérének furcsa keveréke volt látható. Hiszen nem nagyon törődtem azzal, hogy takarítsak, így egyenesen a vértócsába térdeltem. Számomra fontosabb volt az élete, mint a talárom tisztasága.
Tisztán látszott a professzor arcán a tenyerem nyoma. Hát igen egy kicsit sem kíméltem. Minél harabb magához akartam téríteni. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy kitudódjon az ügy. Azonban ez csak úgy volt lehetséges, ha sikerül nekem ellátni a sebeit. S mindezt a lehető leggyorsabban, mielőtt elvérzik.
De csak sikerült megmentenem. Ez pedig nagyon megnyugtatott. Mondjuk az lett volna a furcsa, hogy ha nem megy. Stresszhelyzetben mindig erősebbek a varázslataim. Na meg annyi gyógyító ige hatására, amit elmondtam. Az lett volna a furcsa, ha nem sikerül. Viszont az is benne volt a pakliban, hiszen akkor is csak egy gyerek vagyok.
- Az én hibám volt, hogy megsebesült! Ez volt a legkevesebb! - Feleltem keserű arccal. Láttam, hogy megpróbál mosolyogni és felállni ugyanabban a pillanatban. De egyik sem ment. Rendesen kificamította a bokáját. Addig nem jutottam el, hogy azt is lekezeljem. Először az életét kellett megtartani, a bokaficam mellékes dolog.
Én is a lábára pillantottam. Hát meg kell hagyni jól bedagadt. S a legjobb szó, amit tudtam rá mondani az a ronda volt! Ennél enyhébben nem tudtam magamban fogalmazni. Mert ez tényleg ronda volt. Azt hiszem bűntudatom lesz! Hiszen ez is csak miattam volt. Örülhetek, ha nem törte el. Bár attól még ugyanúgy bűntudatom van.
Pontosan tudtam, hogy mire vagyok képes, de nen gondoltam, hogy ez lesz belőle. Nem hittem volna, hogy ekkora galibát okozok a professzornak. S annak ellenére, hogy bennem volt a tudat, hogy nyertem és komolyan harcképtelenné tettem, szörnyen rosszul éreztem magam. Akkora lelkiismeret furdalásom volt, mint még sosem.
Gondolataimból a professzor hangja zökkentett ki. A pálcájára mutatott. Hirtelen fel sem fogtam mit akar. Még bennem van a sokk hatása. Aztán csak biccentettem és elsétáltam a pálcáig. A kezembe vettem, majd lassan visszasétáltam a férfihez és a kezébe adtam. Láttam rajta, hogy nem nagyon akaródzott a segítségem kérni, de képtelen volt mást tenni.
Úgy nézett a pálcájára, mintha a menyország kapujának kulcsát tartaná a kezében. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Hozzám is közel áll a pálcám. Sokkal nagyobb biztonságan érzem magam, hogy a kezemben van. Nélküle kicsit üresnek érzem magam. Na de ennyire nem sűlyednék le. Bár ki tudja? Még az is lehet, hogy igen.
Az elmúlt percekben többször megfordult a fejemben, hogy szívesen visszatekerném az időt, akkor ez meg sem történt volna. Persze felesleges ilyenen elmélkedni, ami történt, megtörtént. Az idő felett nem vagyok úr. Nem változtathatom meg a saját múltamat. Felesleges lenne kibúvókat keresnem. Az én varázslatom okozta a sebet, amibe majdnem bele halt. Ez tény!
- Köszönöm... - Hagyta el halkan a számat a szó. Nem tudtam, hogy lehetne-e ilyet kimondanom. Viszont az illem beszélt belőlem. Na meg a betanult sablon szövegek. Pedig magán véleményem szerint nem érdemeltem meg a dícséretet. Majdnem megöltem egy ártatlan embert, ezen nincs mit dícsérni.
Ekkor felemeltem a fejemet. Ismerem magam, ha sokáig agyalok rajta biztosan megint depressziós leszek. Az pedig nem kellene a RAVASZ előtt. Megpróbáltam elterelni a figyelmemet. Erre pedig jelen esetben egyetlen mód volt. Figyeltem a professzort. Úgy néztem rá, ahogy a többi lány nézne, ez a legjobb módja nálam a figyelem elterelésnek. Jól megnézni valakit. Vagy azért mert jól néz ki, vagy azért mert nem.
Láttam ahogy felhúzza a nadrágja szárát. Mikor megpillantottam a beduzzadt bokáját lehunytam a szemem. Ugyanis éreztem, hogy a legutóbb elfogyasztott csokis süti vissza akar köszönni. Nekem meg semmi kedvem sem volt viszont látni. Azért ettem meg, hogy bent maradjon, nem azért, hogy visszajöjjön.
Egy ideig csukott szemmel térdelek a professzor mellett. Majd mikor érzem, hogy már összeszedtem magam annyira, hogy bent tudjam tartani az ételt, amit már megettem. Látom, hogy a pálcájával böködi a lábát. Megfordult a fejemben, hogy nem kellett volna kinyitnom a szemem, mert ez undorítóbb, mintha csak maga a duzzanat lenne.
Ekkor megint megjelent a tanár arcán a pókerarc. Csodáltam érte. Nem lehet egyszerű, hiszen biztosan nagyon fáj a lába és valószínűleg olyan kellemetlen helyzetben van, amit nehezen tud elviselni. Ezt persze nem is csodálom, viszont akkor is meglep, hogy ilyen nyugodt tud maradni. Mintha nem is érezné.
Mondjuk én nagyon kellemetlenül érzem most magam. Sokkal kellemetlenebbül, mint valaha. Akkor se voltam ennyire ideges zavarban, mikor elsőben McGalagony rajtakapott, hogy a zárolt részlegben olvasgattam egy könyvet. Na igen azóta nem ott olvasom el a könyveket. Viszont ez most nem lényeg, hiszen a helyzetemen egy cseppet sem változtat.
Figyeltem minden mozdultatát, így azt is figyelemmel követtem, ahogy lassan felállt. Ez azt jelenti, hogy sikerült meggyógyítania magát. Én is felálltam a padlóról, ekkor azonban felém intett. Egy pillanatra azt hittem megint támad, de mikor a ruhámról eltűnt a maszlag, ami eddigre már majdnem megszáradt, megnyugodtam.
Ugyanezt a varáslatot elvégezte magán is. Na igen rajta sokkal több vér volt. Hiszen szó szerint a saját vérében feküdt. Azonban alig egy pillanat múlva már tiszta is volt a ruhája. Ekkor a padló felé is intett. Mire eltűnt róla a nagy vérfolt, meg a kisebb tócsák, amiket az a víz hagyott maga után, amivel lelocsoltam a professzort.
A professzor most rám nézett. Komolyan majdnem remegtem, ahogy a szemembe nézett. Az egyik asztal felé mutatott. Nem tudtam ezt mire vélni. Főleg, mikor leüt a tetejére. Láttam, hogy engem néz. Nagy nehezen megindultam felé. S ahogy az asztalhoz értem odaültem a tanár mellé, lehorgasztott fejjel.
- Érdekelni érdekel! Viszont nem fog semmin sem változtatni. Tudja professzor én ösztönösen párbajozok az RBF-em óta. Kikapcsol az agyam és olyan mintha kívülről hallgatnám magam. Nem tudom befolyásolni, hogy mit varázsolok, csak nagyon ritka esetekben. - Mondtam csüggedt arccal.
Komolyan beszélek, hiszen sosem hazudok. Nem tudom irányítani magam párbaj közben. Egyszerűen csak csinálom, s minden akkor tudatosul bennem, mikor már befejeztem. Addig csak olyan, mintha nézném magam. Csak a végén tudatosul bennem, hogy mit is tettem, hogy mit miért varázsoltam, vagy miért nem.
Végig hallgattam, amit ezután mondott. Nem hittem a fülemnek. Már csak hét perc. Én pedig még azt hittem, hogy soha az életben nem fogok innen kijutni. Bár most rosszabb lenne kimenni, mint itt maradni. Ez volt a legdurvább kimenetelű párbajom eddig. S nem kicsit lesokkolt a dolog. Sokkal jobban, mint azt hittem.
A következő kérdéseivel minden alternatívát felkínált, ami abban a pillanatban lehetséges volt. Szerintem a nagyja nem is jutott el az agyamig. Csak az motoszkált a fejemben, hogy azért mondja ezt, hogy ne szánalomból maradjak itt. Ezért akár azt is felajánlja, hogy elmehetek.
Szánalomból? Na persze. Minden érzelem van bennen most, csak szánalom nem. Hamarabb maradnék itt a bűntudtom miatt, mint szánalomból. Viszont most nem a bűntudat miatt fogok úgy dönteni, ahogy. Pusztán az fog vezérelni, hogy tudom, ha most kimegyek innem az ajtóban fogok összeesni.
- A párbajozást lehetőleg hagyjuk! Igazából én már ide is úgy jöttem be, hogy amit nagyon fontosnak találtam azzal mind tisztában voltam. Az egyetlen dolog, amire kíváncsi voltam az a RAVASZ vizsga volt, de arról már így is sokat mondott professzor! Ha lehetne maradnék még egy darabig. Nagy sokk volt számomra ez a párbaj! Tudom, hogy ha most messzebb mennék, akkor hamarosan elájulnék. Így ildomosabb megvárni, amíg lenyugszom. Nincs kedvem a gyengélkedőn kikötni!

Gavin & Lili

Nem nagyon sikerült felhergelnie. Hogy őszinte legyek nem tudom mire számított. Talán arra, hogy felkapom a vizet és rögtön neki ugrom. Az nem lenne túlzottan okos dolog. Én pedig megfontoltnak tartom magam, látszik, hogy a professzor nem ismer, akkor nem próbálkozott volna ilyen ósdi trükkel a felhergelésemre.
Gondolom erre azért nem számított. Akkor mikor megtörtént szörnyen lesujtott a dolog. Nem volt senkim apámon kívül és nagyon hiányzott és hiányzik is nekem. Viszont most már nem befolyásolja a cselekedeteim olyan nagy mértékben az elvesztése miatt érzett fájdalom, mint két évvel ezelőtt.
Azóta már túl tettem magam a halálán. Már nem mutatom a világ felé azt a fájdalmat, amit akkor érzek, ha rá gondolok. Igyekszem elfelejteni a szomorú emlékeket és csak a boldog dolgokra emlékezni. Ennek lehet az a következménye, hogy teljesen nyugodtan tudok már beszélni az esetről. Minden szomorúság nélkül.
Igaz mikor a kezem a csípőmre került kicsit úgy nézhettem ki, mint egy hisztis kislány, aki vérig van sértve, hogy ilyet mernek neki mondani. Pedig belül nagyon hidegen hagyott, hogy ezeket mondta. Nem tudhatott róla, akkor meg nem róhatom fel neki, hogy az ezen eset miatt rosszabbul sikeredett vizsgámmal akar idegesíteni.
Nagyon örültem neki, hogy egy sajnálomnál nem ragozta tovább a dolgot. Sose szerettem,ha sajnálnak. Eleget mondták nekem ezt akkor, mikor megtörtént az eset. Nem kell, hogy sajnáljanak minden okkal van. Akkor is ha nem tudom felfogni azt az okot, amivel van.
Ezt pedig el kell fogadnom, én pedig megtettem.
Egy pillanatra elgondolkodtam, mikor elordította magát. Nem értettem ezt most miért kell. Nem vagyok süket, hallom akkor is ha rendes beszédhangon mondja. Azonban alig egy pillanat múlva rájöttem miért kiabál, hiszen repült felém a stupor átok. Végig se gondoltam mit teszek, csak megtettem.
Leguggoltam és varázsoltam. Komolyan abban a pillanatban fel sem fogtam, hogy mit. Csak azt tudtam, hogy nem védőbűbáj volt. Ez engem nem lepett meg. Amióta a papa meghalt nem foglalkozom a védekezéssel. Vagyis jobban mondva az ösztöneim ráálltak a "legjobb védekezés a támadás" tematikára.
Ezért lehetett az, hogy védő bűbáj helyett az átok ellenátkát mondtam ki. Persze ez igen kockázatos, főleg ha elvétem. De amióta az a bizonyos eset megtörtént hidegen hagy, hogy elalál-e egy bűbáj. Végülis legrosszabb esetben is csak meghalok, akkor meg legalább megint látom anyut és aput.
Nincs mit vesztenem ezért merek kockáztatni. Igaz, hogy az első lépést szinte gondolkodás nélkül tettem meg, viszont a második átkom már taktikai lépés volt. Csak úgy ahogy a gyors visszavonulásom is. Azért kíváncsi vagyok erre mit lép a professzor. Viszont nem akarok az átka teljes hatósugarában lenni, ha gyorsabban reagál, mint várom.
Mondjuk a sectumsempra kicsit övön aluli volt. Meg igazából egy próba is. Alig néhány hete használta ezt Potter Malfoy ellen. Hát igen Narcissa ki volt akadva mikor megtudta! Én se tudtam volna róla semmit, ha nem köt a Draco anyjával való megegyezésem. Minden esetre most jól jött ez az újdonsült átok.
Láttam, hogy megleptem vele a professzort. S annak ellenére, hogy kimondta a védő bűbájt eltaláltam. Elégedett voltam magammal. Egy pillanatra azt hittem, hogy ennyi volt. Mekkorát tévedtem! Meg kell hagyni kemény fából faragták, a nyakán és az arcán találtam el és mégis folytatja.
Hirtelen két fénycsóva indult ez az irányomba. Az első elől úgy ahogy elugrottam. Persze így is éreztem, hogy kicsit összekavarodnak a fejemben a dolgok. Így szinte egyenesen belerohantam a második fénycsóvába. A legnagyobb bosszúságomra. Pedig ki tudtam volna védeni, ha nem lepett volna meg az, hogy a professzor folytatja.
Bekötött szemmel lebegtem fejjel lefelé. Magamban már mindennek elhortam a varázslatot. Viszont még mindig tartott a konfúziód bűbáj hatása tehát nem tudtam, hogy mivel is tudnám megszüntetni a jelen állapotott. El kellett telnie egy negyed percnek mire magamhoz tértem. S fel tudtam fogni miett.
- Liberacorpus! - Kiáltottam mire fenékre estem. -Au! Ez fájt! - Mondtam majd kikötöttem a szemet. Ijedten vettem észre, hogy a professzor a földön fekszik. S mellette egy tócsa van. Odaszaladtam és elővettem a pálcámat. Szerencse, hogy stressz helyzetben erősebben varázsolok.
- Sóbálvány átok kellett volna a Sectumsempra után. Gratula Lili! Professzor, hall engem? Professzor! - Ráztam meg a vállát, semmi választ nem kaptam. Pálcám az általam ejtett sebre szegeztem és az összes általam ismert gyógyító bűbájt elmormoltam. Az összesbe pedig azok is beletartoznak, amiket a zárolt részlegben olvatam.
A seb beforrt és éreztem már a pulzusát is, de hiába ráztam nem kelt fel. Ideges voltam, nagyon.egfordult a fejemben, hogy mi van ha megöltem. Azt nem tudnám elviselni. Ha pedig kitudódik akkor nekem annyi. Ha nem oldom meg előbb. Végső elkeseredésemben már a vizesvödrös és a pofozásos megoldást is kipróbáltam.
Kétségbeesetten térdeltem mellette. Már komolyan folytak a könnyeim. Persze, ha igazi vizsga lett volna nyertem volna, akkor pedig nem számítana, hogy ilyen sebet okoztam már rég meggyógyították volna. Ez viszont nem volt igazi vizsga, s tényleg nagy bajt csináltam. Ami pedig a legrosszabb fogalmam sincs mihez kezdjek. Csak abban tudok reménykedni, hogy felkel. Azonban, ha ez öt percen belül nem történik meg kénytelen leszek segítséget hívni, mielőtt menthetetlen lenne a helyzet.

Gavin & Lili

A modoromat senki az ég világon nem kérdőjelezheti meg. A Nenil vérre együtt jár az ilyen viselkedés. A véremben van az udvariasság, s a legfurcsább, legelképesztőbb helyzetekben is segít megtartani bennem a nyugalmat. Ezért pedig igazán hálas vagyok. Bár van, hogy az agyamra megy. Viszont több benne a jó dolog, mint a rossz.
A megjátszott nyugalmam ellenére. Belül nagyon is útaltam a helyzetemet. Nincs mit mondanom a professzornak, nincsen mit kérdeznem. Egyszerűen csak itt vagyok, mert itt kell lennem. Mert nem hagyhatom ki ezt az ostoba beszélgetést, aminek az ég világon semmi értelmét nem látom. Azon kívül, hogy erre pazarékolom a drága időmet.
Szemezek vele egy darabig, csak hogy ne higyje, hogy félek beszélni vele. Viszont még mindig nem szántam el magam beszédre. Nem egyszerű dolog megfogalmazni valami értelmeset, ha egyszer nincs miről megfogalmazni azt az értelmes dolgot. Ezért húzom ennyire az időt. S húznám is ameddig birom.
Viszont észreveszem hogy a professzor kezdi unni, hogy nem történik semmi. Hogy hű legyek magamhoz meg kell mondanom, hogy én is unom a helyzetet. Egyetlen porcikám sem kívánkozik most a beszélgetéshez. Azonban nem lenne ildomos néma hallgatással tölteni az időt, mert akkor csak azt fogom érezni, hogy teljesen felesleges volt ez az egész.
Nem vagyok olyan, mint a többiek. Nem szidok más tanárokat. Mire megyek vele? Attól az a tanár még ugyanolyan marad. Ezt viszont a többiek vagy nem tudják vagy nem akarják felfogni. Viszont én tudom milyen vagyok és nekem semmi bajom egyik tanárommal sem. Persze Bimba professzoron kívül. Attól a nőtől a falra mászom.
A nagy csendet végül megtörtem. S előadtam a mondókámat. Ami persze nem sikeredett olyan jól, mint ahogy a fejemben hangzott. De ez van sose olyan jó a monológ, mint ahogy azt az ember elképzelni. Legalábbis én így vettem észre az iskola alatt, mikor magamban elpróbáltam a feléseket. Aminek az lett a vége, hogy rosszabb lett a felelés, de így is kitűnő voltam.
Ahogy a professzor arcát figyelem, olyan mintha egy képet néznék. A mosolya egyetlen pillanatban sem rezzen meg. Azt hiszem ezt az arcot nevezte úgy a bácsikám, hogy pókerarc. Azt mondta ez elengedhetetlen a kártyajátékokhoz. Nem is csoda, hogy én nem tudok rendesen kártyázni. Az nem az őszintéknek van kitalálva.
A nagy nehezen kitalált kérdésemre, amire egy fél perc múlva rájöttem, hogy teljesen hülyeség volt. Mégis olyan reakciót véltem rajta felfedezni, mintha megkockáztatná, hogy válaszol nekem. Pedig a helyében elküldeném magam a fenébe, az ilyen ostoba kérdésekkel.
~Ha nem mondja nem jövök rá, hogy zárt vizsga!~ Szemtelenkedtem vele a fejemben. Annyira ne nézzen odtobának, hogy nem tudom, hogy mi zárt és mi nem. Bár azokután, hogy feltettem azt a dilis kérdést. Nyugodtan gondolhatja, hogy nem vagyok tisztában a dolgokkal. Pedig ez egyáltalán nem így van.
Na tessék jön a sablon szöveg. Most fogom szétunni az agyam. Hogy ez mennyiszer hallgattam végig kicsinek, mikor a papát faggattam ugyanerről a témáról. Na nem baj legalább alszom egy jót rajta. Vagy figyelem a hangját közben, ezen a hangon meg úgysem hallottam a sablon sztorit.
Amíg beszélt folyamatosan a pálcáját forgatta. S azt nézte, így ki sit olyan volt, mintha nem is nekem beszélt volna. Én ezt azonban egy cseppet sem bántam. Így legalább nem látja, ahogy jó alaposan megfigyelem. Már most tudom, hogy Mary esti beszédtémája a professzor lesz. Az ő beszélgetéseire pedig fel kell készülni, mert néha rosszabb, mint egy dolgozat Pitonnál.
Már éppen lemondtam minden reményről azzal kapcsolatban, hogy bármivel többet megtudok a RAVASZ-ról, mikor megint megszólalt. Erre megcsillant szememben a kíváncsiság. Hagyott egy kis hatásszünetet, s csak azután nézett fel. Most fellobbant bennem a tudásvágy, s ilyenkor olyan vagyok, mint egy szivacs. Minden egyes szót magamba szívok és nem felejtem el.
Mosolyogtam, mikor felnézett. S nem csak azért mert, hirtelen eszembe jutott Mary. Hogy hogyan fog róla áradozni, hanem az miatt is, mert partnernek bizonyul az ügyemben és válaszol a kérdésemre. Akkor is, ha tudja, hogy ezt nem lenne szabad megtennie. Azt hiszem kezd tetszeni a professzor stílusa.
Új információk! Ezt mind meg kell jegyezni. Szóval ugyanaz az alapja, mint az RBF-nek, csak nehezebb. Na jó erre magamtól is rá tudtam volna jönni. Lesz teszt! Szupi azt imádom! Gyakorlat, az első olyan mint két évvel ezelőtt csak bonyolíva. A második az már érdekesebb. Egyik ajtón be a másikon ki. Olyan feladatok, amik a legkevésbé mennek.
Arcomon megjelent a kétej ahogy a második gyakorlati feladatról beszélt. Ez így túl egyszerűnek hangzik. Csak bemenni, túlélni azokat a dolgokat, amik a legnehezebben mennek és kijönni. Itt valami nekem nem stimmel. A papa azt mondta anno, hogy vért izzadt a RAVASZ-on. Ebben eddig semmi izzadnivaló sincs!
Igaz, ha jobban belegondolok, akkor a professzor már így is túl sokat mondott. Kockáztatja a szabadságát. Egy diák miatt, aki feltett egy ostoba kérdést. Ha nem tudnám, hogy tanársegéd azt hinném, hogy most szalasztották a diliházból. Ezzel a vakmerőséggel. De tanársegéd és a beszédéből ki lehet hallani, hogy érti a munkáját.
Ekkor folytatta a beszédet. Na igen valami ilyenre gondoltam, mikor a papa azt mondta, hogy vért izzadt. Ez már valami, nem gondolhatta komolyan, hogy elhiszem, hogy a RAVASZ-t könnyen megúszom. Akkor mi értelme lenne a vizsgának? Semmi, körülbelül és akkor még sokat mondtam.
Hogy őszinte legyek nem ijesztett meg. Kicsit sem, valahogy nem tudott. Ezt a papa már megtette, mikor tiz éves voltam és kikérdetem róla. Bár akkor inkább a fantáziám miatt ijedtem meg annyira. Kicsit voltam még és a vért izzadtam kifejezést jócskán tovább tudtam fejleszteni. Hosszú hónapokig aludni se mertem.
Következő megszólalására biccentettem egyet. Már így is igazán nagylelkű volt velem. Ennyit se lett volna szabad elmondania. Mégis megtette. Most vagy nagyon bátor, vagy teljesen őrült. Minden esetre mindegy, hogy melyik én akkor is hálával tartozom neki ezért a kockázatért, amit miattam vállalt.
Mikor hangosan elkiáltotta a nevemet egy pillanatra megremegtem. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Hiszen nem csináltam semmi rosszat, vagy igen? Ha igen akkor tessék valakinek felvilágosítani, mert én nem tudok róla. Olyanért meg nem fogok szenvedni, amiről nem is tudok semmit.
Azonban egy pillanat múlva rájöttem, hogy mi van a háttérben. Persze a VF-es RBF-em. Most fel akar idegesíteni? Nem fog neki menni! Tudom miért rontottam el és nem szégyenlem! Egy cseppet sem! Gondolom nem számított rá, hogy arcomon csak egy halvány, keserű félmosoly fog megjelenni a mondandója hallatán.
- Egyik sem talált professzor úr! Itt a helyes definíció a leblokkolás. Annak a tanévnek az elején ölték meg édesapám. Mikor a vizsgáztató rám szegezte a pálcáját csak arra tudtam gondolni, hogy meg fogok halni! Ezért lett csak VF! - Mondtam kezemet a derekamra csúsztatva. Így kicsit úgy festettem, mintha feleseltem volna neki.
Alig egy pillanat múlva elordította magát. "LANKADATLAN ÉBERSÉG!" Hallottam a szavait. Hirtelen nem tudtam mire gondol, mikor megjelent a pálcája, s máris repült felém a Stupor átok. Elmosolyodtam, leguggoltam és előrántottam a pálcám, majd gondolkodás nélkül ordítottam el magam.
- Stimula! Relaxo! - Léptem egyet az irányába, s szememben csillogó harci kedvel megint felemeltem a pálcám. - Sectumsempra! - Hagyta el ajkamat a kaszaboló átok egy halvány mosoly kíséretében, s ezzel egyidőben visszaálltam az eredeti helyemre. Pálcám pedig védekezésre készen tartottam magam előtt.
Gondolom direkt nem nonverbálisan varázsolt, hogy tudjam mire számíthatok. Bár igaz, hogy nekem megfordult a fejemben, hogy meg kellene reptetni a professzort, a kaszaboló átok helyett. De azért tanársegéd, hogy ki tudja védeni! Akkor minek vacakoljak egy nonverbális varázslattal.

Gavin & Lili

Kint állok a terem előtt, hogy őszinte legyek fogalmam sincs mire jó ez az egész. Én legszívesebben túl lennék már a vizsgán. Viszont meg van szabva, hogy itt meg kell jelennem. Így pedig nem tehetek mást minthogy bemegyek és ha mást nem is csinálok legalább körülnézek egy kicsit. Hagyom, hogy teljen az idő.
Sokat kellett vánom, persze nem lepett meg a dolog. Nekem van időm a többiekkel ellentétben én már mindent tudok, ami fontos. Én nem két év alatt akartam mindent megtanulni, én mind a hét évet kemény tanulással töltöttem. Minden évem kitűnően zártam és VF szinten tettem le az RBF-et. Komolyan akkor most minek is kellene izgulnom a RAVASZ miatt?
Ekkor meghallottam azt a hangot, ami ma kereken huszadjára hallok. A professzor behívatott magához. Igaz nekem Piton a SVK tanárom, de most egy másikhoz kell mennem, hogy feltegyem az esetleges kérdéseimet. Ezzel persze csak egyetlen egy baj van. Nincsen mit kérdeznem. Mindent tudok, ami fontos, úgyhogy fogalmam sincs mit fogok csinálni odabenn.
Vettem egy nagy levegőt majd beléptem a terembe. Tekintetem rögtön az asztalon ülő tanáron állapodott meg. Kedvesnek tűnik persze azt a furi mosolyt leszámítva az arcán. Ennek ellenére én is elmosolyodtam. Kicsit zavarban vagyok, mert komolyan tippem sincs mihez fogok kezdeni, mikor semmi olyan sincs, amiről beszélhetnék vele.
A bemutatkozására mosolyogva biccentettem egyet. Szóval tanársegéd! Persze, hogy nem láttam még. Akkor most nem lennék itt! Meg különben is ő a csapat másik felét tanítja. Mondjuk én nem bánom, hogy Piton tanít. Ellenben a többiek folyton szídják. Csak tudnám miért? Szerintem nagyon jó tanár, csak alkalmaszkodni kell a módszereihez.
- Örülök, hogy megismerhetem professzor úr! - Szólalt meg a Nenil modor. Ha ez nem lenne bennem, most álltam volna csak, mint egy darab fa. Viszont ennek hála nem csináltam teljes idiótát magamból, bár erre még meg van az esélyem. Én az utolsó pillanatokban is képes vagyok olyan szituációba keveredni, hogy az már ijesztő.
A kérdésén tisztán lehetett érezni, hogy már nagyon unja, hogy mindenkitől ezt kell kérdeznie. Azonban én kicsit kínosnak éreztem a válaszom ezért először meg sem szólaltam. Össze kellett szednem magamban, hogy mit fogok mondani neki, hogy hogyan magyarázzal el, hogy mindent tudok, ami fontos.
Figyeltem, ahogy leszállt az asztalról és elindult a párbajtér felé. Egy pálcaintéssel helyére tett egy széket. Majd lassan elsétált a tér távolabbi végéhez. Szememmel nyomon követtem a lépteit. De csak mert nem volt mit csinálnom mást. Felálltam a tér ellemkező felére, s vártam. Nem tudtam mire, de vártam.
Ekkor a professzor megállt és szembe fordult velem. Tekintetét az enyémbe furta, egy pillanatra megremegtem tőle, de aztán csak egy halvány mosolyra húztam a számat. Azt hiszem itt az idő, hogy Lili Lili legyen. Most kell őszintén elmondani az igazat a professzornak, akkor is ha ez mem fog neki tetszeni.
- Gondolom mindenki Piton professzor urat szídja önnek. Én nem fogom. Személy szerint kedvelem a módszereit. Sajnálom, ha ezzel csalódást okozok, de nincsen kérdésem. Legalábbis a tananyagot illetően nincsen. VF-el zártam az RBF-em és mindig kitűnő voltam. Az anyaggal semmi bajom sincs. Viszont lenne egy kérdésem professzor úr! Elmondaná nekem hogyan is zajlik pontosan egy RAVASZ vizsga? Csak puszta kíváncsiságból kérdezem.
Mosolyodtam el, ahogy a tanárra néztem velem szemben. Amíg beszéltem le se vettem róla a szememet. Nem akartam rossz benyomást kelteni, de ha egyszer amit mondtam az az igazság, akkor nem tudok mit tenni. Én sosem hazudok senkinek sem. Nem fogom pont most elkezdeni, mert nincs rá okom. Nem kell szégyelnem a tudást, aminek a birtokában vagyok.
Sok SVK tanárom volt, de nekem sose kellett semmit sem elmagyarázni. Nem pusztán a könyvből tanultam és tanulok. Én a könyvel tanulok. Ez sokaknak csak érthetetlen duma. Pedig sokkal könnyebb úgy megtanulni mindent, hogy ott van előtted a könyv úgy, mintha benne lennél. Így kicsit olyan, mintha tapasztalatnól tanulnál.
Ez volt az első olyan varázslat, ami magadabb szintű volt, de én màr elsőben is használtam. Számomra jelentősen megkönnyíti a tanulást. Ez mellé pedig nem kell a nagy magyarázat. Sőt néha úgy érzem, hogy a tanárok egy-egy témát túl hosszan magyaráznak el, pedig erre semmi szükség sem lenne.
Egyetlen porcikám sem akar most itt lenni. Legszívesebben a könyvtárban ülnék és bújnám valamelyik asztronómiai atlaszt. Nem itt állnék, úgy hogy semmi szükségem sincs rá. Bár ha elmondja hogyan zajlik a RAVASZ, akkor lehet, hogy lesz valami haszna annak, hogy itt vesztegetem az időmet. Amikor ezer fontosabb dolgot tudnék csinálni.