'97. 04., Rome; Black, Guile, Sinistra, E. & L. Warren - Angels & Demons

Vendég

Angels & Demons

'Nothing captures human interest more than human tragedy.'

Róma, az örök város. Története több mint két és fél ezer évet ölel fel. A Római Királyság, a Római Köztársaság és a Római Birodalom fővárosa volt. Utóbbi Nyugat-Európa és a Földközi-tenger menti országok hatalmi központja volt az időszámításunk első századtól az időszámításunk hetedik századig. Róma a Tiberis partjának hét dombjára települt: a Palatinus-ra, a Capitolinus-ra, a Caelius-ra, az Aventinus-ra, az Esquilinus-ra, a Collis Quirinalis-ra és a Viminalis-ra. Egyelőre minden békés. Nyugodt. Az utcák zsúfolásig tömve emberekkel, akik nem is sejtik, milyen veszély fenyegeti őket, milyen hatalmas, sötét jövő leselkedik rájuk, nem is oly' távol.
Összetörtem. Szétszakadtam belül. A démonok széttéptek, lassan átveszik az uralmat fölöttem, afölött, ami maradt belőlem. Egy gondolat vagyok csupán, egy rezzenő fűszál, egy szél fútta függöny, egy recsegve nyíló ajtó, egy csepp eső a macskakövön. Semmi vagyok. Alig vagyok jelen, csak megyek előre, csak oda megyek, ahova ezek irányítanak. Csak megyek, megyek előre, nem látok semmit. A világ színei és fényei megfakultak, az emberek elnémultak. Olyan, mintha megint a Purgatóriumban lennék. De itt vagyok, köztük járok. Ők irányítanak, és sötétséget akarnak, pánikot, viszályt, félelmet, hideget, félelmetest, ürest, magányt, égbe szökő, vad kacajukat akarják hallani, érezni azt, ahogy magukba szívnak egy lelket, azt, amelyik nekik kell. Amelyik elég erős, elég sötét, elég hideg ahhoz, hogy el bírja viselni őket. Megtalálták. De én... nem miatta vagyok itt. Én nem akarom őt. Én Lorraine-t akarom, miatta vagyok itt. De ő nem bírná ki, és ez az egy szerencséje van. Ő gyengéd, finom, kellemes, szerető, szerethető, a feleségem és nem történhet ez vele. Az, ami fog történni. Mert meg fog történni. Hamarosan.

Nem sokkal a Roxfortban tett látogatásom után Lorraine miatt megszakadt a szívem, eluralkodott rajtam a szomorúság, a csalódottság érzése. Úgy éreztem, eldobott. Egy részem, a még emberi, érző részem el tudta ezt fogadni. El tudta, de nyilván bosszantotta a büszke énemet, azt, aki csak a magáénak akarja tudni Lorit. Sirius Black jelenléte a Seprűben, és az, ahogy Lorraine viselkedett, ledöbbentett. És ez volt az utolsó lökés, ami érhetett. Zuhanok. Folyamatosan, gyorsan, a mélybe ránt egy láthatatlan kar, és nem tehetek semmit. Eközben a démonok úgy habzsolták a fájdalmamat, úgy kebelezték be azt a sötétséget, azt a negatívumot, ami bennem volt, hogy közben elfelejtettem, hogy ki vagyok. Nem tudom, ki ez az ember. Csak hánykolódtam a nagyvilágban, csak úsztam az árral, nem eveztem, nem kapálóztam, csak hagytam, hogy a dolgok a saját medrükben follyanak. Elvesztem. Már szinte nem is én vagyok. Legbelül, lelkem legrejtettebb zuga él csupán, annak lángja is pislákol csak, messze, túl a démonok teremtette sötétségen, a hidegben és ki tudja, meddig bírja még.
Pár napig visszajártam a Roxfortba a démonokkal, akik ott akartak lenni. Én Lorraine közelében akartam lenni, de ők fenték a fogukat a fekete ruhás nőre. Őt akarják. Ő kell nekik.
Míg ők kajánul nevetgéltek és alig tudták visszafogni magukat, addig én csak néztem magam elé, és hallgattam a fájdalom és a kéj édes keverékét, és figyeltem őt. Néztem Lorraine-t, néztem őt, életem értelmét, és... Istenem, nem akartam ott lenni, de mégis, azt kívántam bár messze lennék innen, bár ne okoznék neki fájdalmat, bár elmehetnék a Földről, bár visszamehetnék oda, ahonnan jöttem. Az édes semmibe, a Purgatóriumba. Mindenhol jobb lenne, bárhol, csak ne kelljen szenvednem miatta, hogy itt van, egy karnyújtásnyira tőlem, és nem érinthetem meg, nem lehet az enyém. Mindeközben vágyódó érzelmek, kéjes nevetések, és mocskos suttogás kúszott szerte bennem, a testemben, a fejemben, a fülemben, mindenhol. Mindegyik egyvalakiről szólt: a fekete ruhába öltözött nőről. Auroráról. Aurora a neve, Sinistra. Nagyhatalmú boszorkány, jártas a sötét mágiában, erős és hideg közönnyel szemléli a világot, amiben jár. Néha úgy éreztem, meghalna, semmint itt lenne. És ez elkeserítő volt számomra, ám a démonaim csak úgy lubickoltak a sötét lángokban, az aurában, amely körbeveszi a nőt. Lépten nyomon mentek volna utána, hogy elszívják minden sötétségét, én pedig úgy éreztem, mintha egy acélos, jeges pajzsba ütköztem volna, akárhányszor közel értem hozzá. Bárki máshoz hozzá tudtam érni, de ő... kizárt. Mindent és mindenkit. A démonokat is. És ezt ők is tudták, le akarják gyengíteni, azt akarják, hogy a sötétség egyik leple, a másik után borítsa be a lelkét, hogy feladja, és ezüst tálcán kínálja magát, szenvedések közepette nekik. Csak nekik.

Aztán, egy nap a démonok elhagyták a Roxfortot. Nem tudom, mire készülnek.
Róma utcáit járják, és lopják meg az embereket. Olyanok, mint az élősködők. Minél többet szívnak el egy ember lelkéből - legyen az jó, vagy rossz -, ők annál jobban érzik magukat, míg áldozatuk, mint egyfajta fertőzött, csak rosszabbul van. Szomorúbb. Lehangoltabb. Melankolikusabb. Pesszimistább. Csalódottabb. Reményt vesztettebb. Olyanok, mint a dementorok. Pont ugyanúgy gondolkodnak, cselekednek, csak ezerszer rosszabbak. Egyetlen jó emlék sem tudja őket elűzni, egyetlen, apró boldogság-fény sem tudja őket távol tartani. Lehetetlen. Legyőzhetetlenek. Gonoszak. Sötétek. És mindent megkapnak, amire csak vágynak. Ha nekik Aurora Sinistra kell, így, vagy úgy, de megszerzik maguknak. Ha kell általam. Engem is bevettek a játékukba, hiszen én adtam át a jóslatot, amit a fülembe duruzsoltak, Lorraine-nek. És ő szólt róla a nőnek. És a nő, Istenem, olyan meggondolatlan, olyan felelőtlen, bátor, önfejű és makacs, belement és elkíséri Lorraine-t.
Az egyik részem örül neki, hiszen így a démonok megkapják azt, amire vágynak, így Lori kisebb veszélyben van. De milyen áron?! A barátja életéért cserébe? Ez annyira igazságtalan, annyira visszataszító. De mit tehetnék? Ki vagyok? Senki. Semmi. Csak egy halovány emlékkép, egy fantom, egy démon lakta ház.

Hamarosan útra kelnek. Hamarosan itt lesznek.
Minden kiderül, vagy minden elsötétül.
Minden bukik, vagy győzedelmeskedik a jó.
Nem tudom. Én tényleg nem. Bár tudnám.
Miatta vagyok itt.
Ők pedig csak kacagnak...
Vágyakozva gondolnak a pusztításra, amit okozni akarnak. Ami élteti őket. Vágynak rá.

Sötétség.

MUSIC: Angels & Demons - soundtrack | NOTE: The Eternal City. | WORDS: 927

A reggel a Szellemszállás mellett köszönt rám. Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem ide, de nem is akarom tudni. Felállok, és elindulok a falu felé, ám a főutcán olyan látvány fogad, ami kizökkent teljesen a világomból.
Ed térdel az utca közepén, és egy minisztériumi hóhér magasra emeli a baltát...
- Neeeeeeeeeeeeee!!! - sikítom, majd tágra nyílt szemekkel, és ordításra nyíló szájjal felébredek.

Bő egy percbe telik, mire sikerül szívverésemet a normális kétszerese alá lassítani. Saját izzadtságomban fürdök, és bűzlök a tegnap megivott whiskyktől is.
Hová süllyedtem?
Felállok, és körbenézek: rájövök, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Semmi sem ismerős, minden idegen a teáscsészéktől a jósgömbökig. Mert hogy ezekkel van tele az egész helyiség.

Felkelek a kis kanapéról, amin feküdtem, és csodálkozva látom, hogy valaki gondosan betakart. Az ajtó felé indulok, és a nappaliban kötök ki. Egy jósgömb mögött vénséges vén boszorkány ül. A szoba falai durvák, talán... Kőből vannak?

A banya hívogatóan int felém, és ugyan lassan, de eleget teszek kérésének. Hozzám szól, de valamilyen teljesen ismeretlen nyelven karattyol, amiből egy szót sem értek. Csak megrázom a fejem, mire egy másik nyelven próbálkozik, ami az előzőhöz egy cseppet sem hasonlít, de hiába: még mindig érthetetlen. Mérgesen összecsapja a kezeit, és a vele szemben lévő székre mutat. Leülök, mire felém nyújt egy pakli kártyát lefordítva. "Válassz!" - jön a szavak nélküli üzenet. Rámutatok az egyikre, mire ő nagy hévvel felcsapja azt. Ahogy meglátja összetett kézzel imádkozni kezd, és szörnyülködve rázza a fejét. A kártyára nézek, amely egy pakli tarot egyik lapja, és megdöbbenek: a lap üres. Eltűnt a minta róla, csak a kártya címe látható: árnyvilág.
Ez nem jó. Olyan nem létezik, hogy eltűnjön a minta! Felállok, és a kifelé vezető ajtóhoz lépek. - Köszönöm - mondom a nőnek, aki erre a szóra abbahagyja az jajveszékelést. Furcsán néz rám, és megszólal. Érthetően mondja, félreérthetetlenül, felakadó szemekkel. - Halál!

Kiszaladok, és esztelenül rohanok előre. Nem tudom hogy merre, de minél messzebb a banyától. A Szellemszállás mellett vagyok.
Rémképek kergetik egymást az agyamban, fogalmam sincs, hogy a banya csak az agyamban létezik, agy valahol tényleg ott él az erdő mélyén.

Sebes léptekkel haladok a roxforti szobám felé, és ahogy beérek, magamra zárom az ajtót. Lihegve rogyok össze, és fejemet az ajtónak ütögetem: szörnyen fáj. Nagy sokára erőt veszek magamon, és elindulok a fürdőszobába. A ruháimat csak egy kupacba ledobom, majd pár pillanat alatt forróvizet varázsolok magamnak. Remegve ereszkedem bele, és élvezem, ahogyan éget. A fájdalom máshová koncentrálódik, így elkezdem érezni a fejemet. Teljesen a víz alá merülök, eltűnök a majd másfél percre a felszín alatt.
Most nem lehetsz öngyilkos.
Feljövök, és tüdőm teleszalad oxigénnel.
Nem, most még nem.

Felöltözök, és elindulok oda, ahová már tegnap este is el kellett volna mennem a kocsma helyett. Utam a hetedik emeletre vezet.
Egyet koppantok az ajtón, de nem várok válaszra. Most nem törődöm semmilyen formasággal. Szinte szó szerint berontok, mint egy vad oroszlán. Hajam leengedve lóg, pár rakoncátlan, mindig kontyba fogott tincs önálló életre kel; ingem félig-meddig kilóg szoknyámból; nem találtam meg kedvenc csizmámat, így felkaptam egy magas sarkút; szemeim karikásak, arra sem volt időm, hogy annyi sminket feltegyek, ami beesettségüket legalább részben elfedi.
Aurorára nézek, akinek arca szokás szerint nem árul el semmit, még egy cseppnyi meglepettség sem látszik rajta. Ezen muszáj halványan elmosolyodnom.

- Eljössz velem Rómába? - kérdezem, és a dolgok közepébe vágva elmondok neki mindent, amit tegnap Edtől hallottam. Minden szót, szó szerint megismétlek neki. Ha eljön velem, akkor tudnia kell, hogy hová jön. Nem lehetnek titkai.
Ha nem-et mond... Akkor megyek egyedül meghalni.
Várakozva nézek rá, és várom válaszát.

Angels & Demons

'The Devil once was an angel.'

A következő órám hajnali egykor lesz esedékes, addig dolgozatok javításával, olvasással és levelekre való válaszadással töltöm el az időmet. Mindeközben gondolataim egymást kergetik, ide-oda cikáznak a fejemben. Széthasad tőlük a fejem.
Többnyire Gavin jár az eszemben, tépelődöm rajta. Magamon. Rajtunk. A 'mi lenne, ha...?'-k on. Minden opciót lejátszottam fejben, és úgy gondolom, sehogy sem jönnénk ki belőle jól. Vagy ő, vagy én nem. Anyám nagy vágya volt, hogy egy nap majd elhaladok a széksorok között, egy gyönyörű templomban, fehér ruhában. Gyönyörűnek akart látni. És házasnak. Úgy gondolta, hogy engem házasságra teremtettek. De ez nem így van, én nem ilyen nő vagyok. Én szabad vagyok. Vad, megzabolázhatatlan. Uralkodó. Kinek hiányzik ez? Milyen férfinek van erre szüksége? És tudják mit? Nekem sincs szükségem rájuk. Senkire.
Gavin azonban valamiért nem képes kimászni a gondolataim közül. Bent ragadt, a lelki szemeim előtt maradt. És Istenem, ez annyira ijesztő. Nekem legalábbis az. Gyűlölök kötődni valakihez. És, igen, az, hogy gondolok valakire, az azt jelenti, hogy valamilyen szinten kötődök hozzá. És nem akarok.
Észre sem veszem, hogy nem serceg a penna a kezemben, hanem csak bámulom az ajtót, amikor kopognak, és válaszra sem méltatva lép be az illető. Lorraine. Kérdőn nézek rá. Eléggé lestrapált állapotban van, eléggé szét van csúszva. Meg akarom kérdezni, hogy mi történt vele, de alig nyílik szám, amikor kérdez.
Váratlanul ér a kérdés. Összevont szemöldökkel nézek rá, amolyan 'nem értelek' pillantással. Rögtön magyarázatba kezd. A volt férjéről beszél, aki a múltkor a levelet írta neki. Arról, hogy meghalt, és a szelleme visszatért, de megváltozott benne valami. Démonok miatt? Nem hiszek a démonokban. De bólintok. Hiszek Lorinak, nem hiszem, hogy csak képzelődött. Nem hiszem, hogy kitalálta. Olyan, mint aki valóban kísértetet látott. Olyan, mint, aki retteg. Nem szeretem így látni.
A jóslatot hallgatom, közben fogok egy üres pergament és cikornyás betűimmel rákanyarítom a sorokat a sárgás lapra. Egy ideig csak olvasom a sötétkék tintával írt szöveget, próbálom elemezni, próbálok kihámozni belőle valami értelmeset, de... ehhez több időre lesz szükségem, azt hiszem. És könyvekre. Sok könyvre.
Befejezi, várakozón néz rám. Én is őt nézem. Olyan kétségbeesett. Én viszont nem hiszek ilyesmiben. Nem...
Ajkam szegletében mosoly játszik.
Barátok vagyunk.
- Veled megyek - mosolyodok el, valamivel szélesebben, mire ő is elmosolyodik. Megbeszéljük, hogy a nap végén indulunk, amikor leszállt az éj, aztán ő elhagyja a szobámat, én pedig kijavítom a dolgozatokat.

Végezvén a korrigálással, összepakoltam a kellő holmikat egy bővítő bűbájjal ellátott táskába. A polcokról kikeresem a kellő könyveket, a gardróbból ruhákat szedek össze, aztán az íróasztalról söpröm a fekete kézitáskába a pennákat, pergameneket, és a többit. Aztán az apróságok... az ékszeres dobozomhoz érve jut eszembe: a kék gyémántos fülbevalóm Gavinnál maradt. A francba.

A sötét alagsorba érve kopogok az ajtaján, és ismételten, válaszát nem várva nyitok be, kezemben egy könyvvel.
- Szia - mosolyodok el -, hoztam A nagy Gatsby-t és múltkor itt felejtettem a fülbevalómat - elhallgatok. Arcát fürkészem, és felidézem magamban a szenvedélyes éjszakát. Észbe kapok, és közelebb lépek hozzá, felé nyújtva a könyvet. - El kell mennem Rómába. Elhagyom az országot, és fogalmam sincs, hogy mikor jövök vissza. Ha visszajövök - teszem hozzá keserűen. El akarom mondani neki az igazat, de nem tehetem. Ugyan Lorraine figyelmeztetett, hogy veszélyes utunk lesz, engem ez nem ijesztett el. És... ki tudja, lehet, hogy a démonos-ügy végeztével maradok Itáliában, Firenzében vagy egy Toszkán faluban töltök pár hónapot, vagy egy évet. Túl sok minden történt. Azt hiszem, kezdek belefáradni az életbe. Ezt persze ki nem mondanám, helyette csak mosolygok. Nem csak az előttem álló Gavinra, hanem mindenkire.
- El akartam búcsúzni. Örülök, hogy megismertelek, Gavin - érek felkarjához. Közel állok hozzá, testünk majdnem összesimul, megölelném, és megcsókolnám, de nem lehet.
Helyette elmerülök barna pillantásában. Ki tudja? Lehet, hogy utoljára...

MUSIC: Me, I'm a Thief | NOTE: Here's hoping you'll be waiting, but I
gotta fly, gotta say goodbye... | WORDS: 594

Az Öreg nem osztott be sehová sem órát tartani, és ezt nagyon jól is tette. Mert ha beoszt, se megyek be. Ma nem. Most nem.

Összezavarodtam teljesen, nem tudom, hogy mit akarok. Ez így nem jó. Haza kell mennem.
Ez a gondolat akkor fogan meg a fejemben, mikor Aurorára várva rájövök: hiába várok. Reggel ment el, és már késő este van, de nem jött. Elmegyek. Úgy, ahogy vagyok kirohanok a szobámból, csak egy farmer és ing van rajtam. Kezemben pálcámat szorongatva viharzok el a járőröző Piton mellett. Szóra se méltatjuk egymást, csak rohanok tovább.

Öt perc nem telik el, és már majdnem a Mézesfalásba vezető út legvégén vagyok. Hm, gyorsan tudok futni... Csak átviharzom a bolton; mire a sziréna hármat szól, én már a semmiben pörgök.

Megérkezek. Csak állok a kőfal előtt, és nézem a kovácsoltvas kaput, ami mögött annyi minden szörnyűség is történt. Hazajöttem.
Rám törnek az emlékek, és majdnem beleszédülök a tudatlanság, és a gyász okozta fájdalomba.

Pálcámat a kapuhoz érintem, mire az nyikorogva kinyílik. Az udvaron szörnyű látvány fogad, a ház maradványainak a közelébe se megyek. Utálom úgy, ahogy van az egészet. Elsétálok az erdő felé, amely az elmúlt évek alatt egyre jobban elvadult, és nem értek semmit sem. Még magamat sem. Ez egy szörnyen üres érzés.

Belépek a fák közé, és elindulok a kis tisztás felé. Ahogy meglátom a gyönyörű pázsitot, felvillan előttem pár emlékkép. Karris...
Menyasszonyom alakja egyre élénkebbé válik, majd körvonalai teljes mértékben valóssá válnak. Ott áll előttem Ő, a véres menyasszonyi ruhájában, pálcájával a kezében. És csak mosolyog. Mosolyog, rám nevet, majd lágyan szól - Gavin... - nevem visszhangzik az erdőben.

Félrefordítom a fejem, és azon gondolkozom, hogy mit higgyek. Mert ez nem lehet. Csak az agyam csinálhat belőlem ekkora marhát...
Elindul felém, és alakja nem mosódik el, minden teljesen valóságos.
- Karris? - kérdezem, mire ő bólint. Még közelebb lép, majd átölel. Érzem az illatát, az illatot, melyet ezer közül is felismernék.

De mintha valami... Nem lenne rendben? Igen, valami ilyesmi. Köhögök, és vért öklendezek fel. Riadtan szerelmemre nézek, akinek baljában véres tőr van. Hátamhoz kapok, és tiszta vér lesz a tenyerem. Karris rám nevet, és rám szegezi tiszafa pálcáját.
- Avada Kedavra! - üvölti, és óriási koppanás hallatszik.

Felugrok, és körbenézek. Még egy koppanás, majd az ajtó nyílik. Éppen időben állok oda, mintha nyitni mentem volna. Aurora. Ezután az álom után jobb ellenszer nem is lehetne semmi sem.
- Szia! - mosolygok rá, és beljebb terelem. Megállunk egymással szemben, érdekes távolságban.
Elveszem a könyvet, és a kezébe ejtem a fülbevalóját. Nem érek hozzá, látom, hogy nem akarja. Hogy el akar engedni. Hogy nem akar függeni. Nem tudom, hogy én mit akarok. Karris ilyen vad már régen volt az álmaimban.

Figyelmesen hallgatom, arcomról eltűnik az erőltetett vigyor. Inkább komorrá válok. Biztosan van oka annak, hogy elmegy, valami nyomós oka lehet. Ki akarja mondani, de nem teszi. Még csak utalást sem tesz.
- Én is örülök, hogy megismertelek.
Nem folytatom, de a kimondatlan kérdés köztünk lebeg. Miért mész el? Nem tudom, hogy mit mondjak. Nem akarom elengedni. Vészesen közel állunk egymáshoz, és fizikai fájdalomba kerül nem megcsókolni. Ő is ezzel küzd, de ha neki megy, muszáj, hogy menjen nekem is. Csak elrontanám, ha nem lennék elég erős.

El kell ütnöm a helyzetet valami tréfával, mert már kezd nagyon kínossá válni. Egyszerűen nem jut eszembe jobb, így csak mondom azt, ami tényleg igaz - Annyira kezd már unalmassá válni ez a tanársegédi állás! Olyan szívesen megölnék pár fekete alakot! - igyekszem meggyőzően, és nem keserűen vigyorogni. Aztán vagy bejön, vagy nem.

Angels & Demons

'The Devil once was an angel.'

Amíg felém nyújtja a kezét, hogy a benne lévő ékszereket átadja, végig őt nézem. Várom az érintést, hogy megtudjam, mit hoz ki belőlem. Vajon csak egy egyszerű érintés lesz? Vagy végigszalad a hideg a hátamon? Olyasmi lesz, mint amikor apró szikrák pattognak szét a bőrömön? A fülbevaló esik csak a kezembe, az érintés elmarad. Sosem tudom meg. Kissé csalódott vagyok, de ezt leplezvén elmosolyodom:
- Köszönöm - én is átnyújtottam a könyvet, csak a végénél fogva, ő pedig átvette, a hozzá közelebb eső szélét fogva. Fáj ez a közeli távolság. Itt vagyunk, egy helyiségben, kevesebb, mint egy karnyújtásnyira a másiktól, s mégis olyan messze vagyunk. Vagy távol tartjuk magunkat a másiktól. Én legalábbis ezt teszem.
Már épp menni akarok, amikor megszólal. Kihallom a hangjából a csalódottságot. Megértem, nem hibáztatom és nagyon, nagyon remélem, hogy most utál. Ha a múltkor, a hirtelen távozásommal megbántottam, remélem, most körbefordul a tőr a szívében, és hagy elmenni, nem kérdez, nem jön utánam. Legbelül fáj. Persze, hogy fáj. Mindig fáj, csak soha sem mutatom ki. Mert az érzelmek gyengeségnek számítanak az én szememben. És én nem vagyok gyenge.
Mind tudjuk, hogy a búcsú többnyire fájdalmas dolog. Nyilván vannak kivételek is, de ez az első kategóriába tartozik. Lorraine-nek szüksége van rám, kellek neki. És én is akarok kelleni, azt szeretném, ha biztonságban lenne, ha lenne valaki, aki fedezi, aki védi a hátát. És ez a valaki leszek én. És, ha ez ezzel jár, hogy itt kell hagynom ezt a férfit, akkor megteszem. Ha nem jövök vissza, azzal ő csak nyerne. Nem mérgezném tovább a lelkét, nem hitegetném, nem használnám ki. Nem tudhatom, hogy neki mik a szándékai, vagy, hogy mik voltak, gondolom, hasonlók, mint nekem. De mégis ott lebeg az a bizonyos 'mi lenne, ha...?' kérdés. Annyira kétes ügy ez, annyira ijesztő. Mindeközben természetes, elemi és hatalmas. Soha nem gondolkodtam ennyit egy férfin - na jó, talán Ben kivétel, de ezt soha nem mondanám ki.
Túl sokáig vagyok csendben, mert megszólal.
Egy röpke másodpercig nem fogom fel, amit mond. Csak a szavakat hallom, majd gyorsan összerakom őket, kábulatomból magamhoz térvén, és értelmezem őket.
Az imént nem mondtam semmi konkrétat, de valószínűleg hanghordozásomból, és arckifejezésemből kitalálta, hogy komoly az ügy. És ő viccel, de ezt úgy teszi, hogy közben elhiszem.
Fel kell tennem a kérdést, ami megfogalmazódott bennem:
- Velem akarsz jönni? Komolyan? - bólint. Ajkam szegletében mosoly játszik, de aztán elkomorulok. - Veszélyes lesz - közlöm vele -, bele is halhatunk - nézek végig állhatatos tekintetébe, melyben makacs elszántság csillog. Megszorítom a kezemben a fülbevalót. Nem akarom veszélybe sodorni, megnyugodtam, hogy jobb lesz neki nélkülem, erre előáll ezzel! Őrült.
Megfogom a kezét, és a kanapéhoz vezetem, vállánál fogva szelíd erőszakkal leültetem, s én is társulok hozzá.
- Tudnod kell egy-két dolgot, hogy biztos lehess benne, hogy jönni akarsz... - kezdem, és elmesélem mindazt, amit Lorraine mondott. Mindent, kezdve a halott férjéről, aki szellemként jelent meg médium barátnőm előtt, a démonokról, melyek megszállták a férfi lelkét, a jóslatról, melyet leírtam és, amit átnyújtok neki, egészen addig, hogy meg is halhatunk. Elmondom neki, hogy nem hiszek a démonokban, de a barátomnak hiszek, és Rómába kell mennem. Muszáj. Így érzem helyesnek.
- Most, hogy mindent tudsz, még mondhatsz nemet, mondhatod azt, hogy mégsem akarsz jönni. Nem hibáztatnálak, nem neveznélek gyávának - vonok vállat, és egy lélegzetvételnyi szünetet tartok. És jön a nagy vallomás, amit még soha, senkinek nem mondtam, Gavin előtt: - Én is félek. Rettegek, azok alapján, amit Lori elmondott. Nem szívesen megyek, nem akarok semmit sem bizonyítani. Lojalitás - teszem hozzá. - Ő a barátom, és megteszem. Elmegyek vele, de neked nem kell, ha nem akarsz - ingatom meg a fejem. Hiszen ki vagyok én? Csak egy nő a tömegből...
Felpillantva rá, megijeszt, amit a szemében látok: bátorság. Akarat. Bizonyítási vágy. Törődés. Tettrekészség. Rendíthetetlenség. Makacsság... ez mind, egy pillantás összefonódásából.
Végre hozzá érek, a csupasz bőréhez. Megfogom a kezét, és fáradt mosolyra húzom ajkaimat.
- Nem tudlak lebeszélni róla, hogy gyere, ugye?

MUSIC: Me, I'm a Thief | NOTE: Here's hoping you'll be waiting, but I
gotta fly, gotta say goodbye... | WORDS: 644

Pontosan ugyanúgy adja oda a könyvet, mint én a fülbevalót. Mielőtt leteszem, rápillantok: A nagy Gatsby. Érdekes választás... Ha nem Aurora adná ezt a kezembe, nem gondolnék semmire. Semmi ilyenre... De így!
Nem értem, hogy a sok közül miért ezt. Miért pont ez?! Tudom, hogy miről szól, és egyszerűen nem akarom érteni az üzenetét. Mert ki más lehetnék én belőle, mint maga Gatsby... Akinek a szerelme elveszett. Aki, ha nem lövik le, szerintem biztosan öngyilkos lesz.

Elgondolkozva rakom le az asztalra, és visszafordulok felé. Elsütöm a legbénább beszólást, ami csak eszembe jut, majd kissé kikerekedik a szemem a feltett kérdéstől. Vele menni?
Nem értek semmit, de most túl lépek rajta. Bárhol is van a vele, én megyek.

Ostobának tart, és ezt jelzi is. Elég egy pillantás, és látom. Én is ostobának tartom magam, mert beleélem magam a szerelem, az igaz szerelem gondolatába. Amit egyszer már elvesztettem, és amit nem fogok tudni elveszteni még egyszer.

Bólintok, és meghallgatok egy hosszú mesét halott emberekről, démonokról, és démonűzésről. Az elején egy szót sem hiszek el, majd a dolog kezd egyre érdekesebbé válni... Merthogy Edward Warren neve nem ismeretlen számomra...

- Köszöntség tehát mai előadónkat, Warren professzort! - kurjantotta az akadémiás gyakorlati tanár, és átadta helyét az emelvényen egy másik varázslónak. Azonnal láttam, hogy ő valahogyan... Más. Nem kielégítő szó, de elsőre talán ez a legpontosabb. Mint később kiderült, a más egy nagyon enyhe kifejezés arra, amit ő művel. Ami ő.
Démonok felkutatása, irtása, és űzése igazi mágiával. Az egyház segítségével. Na, ne! - mindenkinek ez volt az első gondolata.
A gyakorlati óra négy órán keresztül tartott. A legvégén mindenki tátott szájjal, a sok újtól megrészegülten hagyta el a termet. Engem teljesen megváltoztatott ez az egy tanóra. Tudtam, hogy van jó, és rossz. De arról fogalmam sem volt, hogy annak hány ezer nem emberi formája is létezhet.

Tiszteltem Edward Warrent, és tisztelni fogom örökké; döntöttem el akkor. Ő volt az, akihez mint utolsó reménysugárhoz fordultam: miért ölte meg a családom a menyasszonyom, és miért lett öngyilkos azon nyomban a bátyám és az apám? Miért halt utánuk az anyám? Miért?
Megkérdeztem, hogy segítene-e, és az igenlő válasz után azonnal feltettem neki a kérdéseimet. A bagoly azonban nem tért vissza válasszal. Egy hónap után ért haza, és lábán az én levelem lógott.
Példaképem cserben hagyott.

Tehát Edward Warren meghalt, de közben él. A felesége démont megy űzni, Aurora pedig vele tart. A három tényező közül egy is elég lenne, hogy menjek. És száz ellenetés is kevés, hogy maradjak.

Figyelmesen hallgatom tovább. Örülök, hogyha érdekes módon is, de barátkozik a mellettem lévő nő. Bármennyire is nem akar az lenni, de ő is ember. Még neki is kell társaság. Újabb őrült reményt adok magamnak, teljesen feleslegesen. De minden hiába, a gondolataim már önálló életre keltek.

- Nem, nem tudsz lebeszélni - mondom halk-szelíden, és biztatóan rámosolygok. Erről senki, és semmi nem tudna lebeszélni. Testi-lelki örömet okoz, hogy mehetek valahová egy 'feladatot' teljesíteni.

- Öhm... - nézek rá elgondolkodva. - Egy kérdésem azért mégis lenne. - Jajj, csak ne lennék ennyire jó színész! És bizony, nem nevetem el, csak a kérdés legeslegvégét, ahol már muszáj, ahol kell - Mikor indulunk? - ráadásként egy csibészes mosoly, és fél pillanat múlva az ajtónál állok fekete bőrdzsekimben.

Aurora és Lorraine a Tiltott Rengeteghez beszéltek meg egy találkozót. A kérdés, ami még nem dőlt el: mit jelent pontosan a két lábbal a földön? Merthogy mágiával nem lehet utazni, az tény. De mennyire kell ragaszkodni a szöveghez? Egyszerűbben: thesztrál vagy hajó? Ez pedig egy nagyon jó kérdés.

Már az előcsarnokban járunk, mikor szembejön egy alak: Sirius Black. A levegő azonnal megfagy, majdnem felhúzom kabátom zipzárját is. Nem tudom nem megérteni, hogy ezek között mi volt, és most mi nincs. Ezek szerint én vagyok a legújabb 'játékszer'. Csak remélni tudom, hogy ez nem így van.

Mérhetetlenül kíváncsivá tesz a férfi rosszul leplezett ellenszenve, és a büszkeség beszélni kezd helyettem - Black úr! - szólítom meg. - Nem lenne kedve egy kis veszélyes kalandhoz? Nem tartana velünk? - Na, ha Aurora agyon akar ütni, akkor itt helyben tegye meg. Nem tudom, hogy rendelkezik-e efféle ambíciókkal, de ha van egy kis esze, akkor csak Róma után teszi meg. Már ha túléljük.
Kénytelen vagyok bevallani magamnak, hogy tényleg örülnék Blacknek. "Sose becsüld le az ellenfeled!" Ő nem ellenfél, csak egy olyan ember, aki bűn nélkül ült Azkabanban. Akiről én tanultam az Aurorképzőben. Akit, félretéve minden érzelmet, tisztelek.

Vendég

Angels & Demons

'Let's run away Together.'

A sötétben sétálok fel, normál tempóban a Roxfort udvarában. Gyakran jövök erre, több diákkal is kapcsolatban vagyok, aki a Rend tagjai, vagy azok akarnak lenni, illetve Dumbledore-lal is szoros kapcsolatot ápolunk, és ott volt... Aurora. Miatta is sokszor jártam fel. Igen, múlt időben, már nem miatta jövök. Most már nem része az életemnek, és, ha lehet, nem beszélek vele, nem nézek rá. Párszor összefutottunk a folyosókon, amikor itt jártam, de ő... annyira idegesített. Átnézett rajtam. Nem foglalkozott velem. Vagy éppen rám nézett, hideg, acélos tekintetével méregetett, mint egy macska a széttépett madarat, amivel már nem tud mit kezdeni. Én sem beszéltem hozzá, nem köszöntem, de a baj az, hogy olyan sokszor néztem rá, hogy megszámolni sem tudom. A szívem mélyén még most is szeretem, de én már csak ilyen vagyok. Őrülten tudok szeretni embereket, és a végletekig hű, kitartó társ vagyok. De a csalást ki nem állhatom, az ilyennel, mint amit ő tett, az emberek egy életre elássák magukat előttem.
Ezen a szép éjszakán azonban nem Rend tagokhoz, vagy Dumbledore-hoz jöttem, hanem Lorraine-hez. Ki akarom engesztelni, amiért a múltkor olyan csúnyán berúgtam, és amiért olyan neveletlen voltam és olyan szörnyen részeg. Meg akarom neki mondani, hogy nem ilyen vagyok, optimális esetben, és megmutatni, hogy milyen is vagyok. Ezért hoztam neki egy szál, tökéletes fehér rózsát. Lorraine nem az a vörös rózsás típus. Az inkább Aurora.
Éppen beléptem a nehéz, kétszárnyú ajtón, a bejárati csarnokba, amikor megpillantom Aurorát és még valakit, akit csak látásból ismerek. Ő is legalább annyit nézte Aurorát, mint én, ha nem többször.
Megtorpanok pár méterre tőlük. Aurorára nézek. Egyenes gerinc, emelt fő, büszke tartás. Hideg ellenszenvvel méreget, közönyös pillantásokat küld felém, de nem kapja el a tekintetét. Mindent értek, és ő is képes olvasni a szemeimből, melyekből valószínűleg büszkeség és ellenszenv süt, valamint harag.
A férfi szavai zökkentenek ki, felé kapom a tekintetemet. Tehát ő tudja a nevemet, de én nem tudom az övét, tehát biccentek, mintegy köszöntés gyanánt.
Nem értem, miről beszél, miért mennék velük?
- Szép estét, uram! Auora - kezdem, nyájasan elmosolyodva, bár láthatják- és hallhatják az arcom és a szavaim mögött a maró gúnyt. Nocsak... - gondolom, amint nézem őket. Aurora kissé mintha védelmezően a férfi és közém állt volna, alig láthatóan van fél lépéssel kísérője előtt, mint egy villámhárító. Félti. Nem is csodálom... a múltkor végre találkoztam a másik férfivel, aki elcsavarta a nő fejét, akit szeretek. Nem úszta meg az arccsontja. Nem kellett a pálcám, puszta kézzel akartam agyonverni a barmot. Tény, én is kaptam egy-kettőt, de megérte. Úgy érzem, ezzel megtoroltam valamit és visszaszereztem a büszkeségemet, nem mellesleg kiadtam magamból egy jó adagnyi haragot és megvetést. Azóta sokkal jobban érzem magam a bőrömben.
- Valójában Miss Warren-hez jöttem - és itt küldök egy pillantást Aurora felé, aki rezzenéstelen tekintettel fürkészi arcomat. Semmit sem tudok leolvasni róla. Az égvilágon semmit. És ez bosszant! De már hozzászokhattam volna.
Aurora meglep. Azt állítja, hogy ők éppen hozzá mennek. Ámbár, ha jól tudom, az ő szobája pár emelettel feljebb van. Mindegy, végighallgatom a szajhát, ha ezen múlik, hogy végre láthassam Lorit.
- Látni akarom - szögezem le, és velük megyek.
Út közben nem beszélnek. Mögöttük haladok, és nézem őket. Aurora a férfire néz, kissé felemeli szép arcát, amit a holdfény gyönyörű megvilágításban tálal, és, amitől pár hete még elbódultam a gyönyörtől. És úgy néz arra a férfire, mintha... nem is tudom, mintha érezne valamit. Ez persze lehetetlen. Ez a nő nem érez semmit, nem szeret senkit, csak magát. Beleképzelem a szituációba a lehetetlent. Kezük néha összeér a kézfejüknél, de nem fogják meg a másikat. Mi van ezek között? - teszem fel a kérdést újra, meg újra, meg újra.
Végre megpillantom Lorraine Warrent a fák árnyékában, tehát előresietek.
- Lorraine - üdvözlöm, széles mosollyal az arcomon. Tekintetem elidőzik rajta, arcán, majd végigmérem szép, karcsú testét. Gyönyörű, mint mindig. Kábulatomból ébredvén átadom a rózsát. - Ezt neked hoztam. Engesztelésként, a múltkoriért - teszem hozzá, majd, amikor a másik kettő is megérkezik, megfogom a nő kezét. - Beszélnünk kell - és már vonom is pár méterrel odébb.
- Nem mondtak semmit, de látom, hogy baj van - közlöm vele fojtott hangon. Lorraine nagyon feszült, és ezt a vak is láthatja. Teljesen szét van esve, ki van készülve. Nem akarom így látni.
- Valami kalandról beszélt a férfi - vonom fel szemöldökömet. - Tehát te is mész - vonom le a következtetést. - Elmondod, hogy miről van szó? - és már mesél is, a lehető legrövidebben, de így es eltart pár percig. Figyelmesen hallgatom, és közben gondolkodok a hallottakon.
- Figyelj... - suttogom magam elé - Te is mondtad, hogy ez veszélyes - és itt emelem csak fel a hangom egy kicsit jobban - Nem mehetsz egyedül, nem mehetsz velük. A férfit nem ismerem, de a nő megbízhatatlan. Te mégis vakon megbíznál benne? Nem... veletek szeretnék menni, ha már úgy is hívott a barátotok - intek fejemmel a férfi irányába. Nemleges választ nem fogok elfogadni, ez biztos. Nyomatékosítva hozzáteszem: - Hasznodra lennék - tekintetemet az övébe fúrom, azt akarom, hogy tudja: én itt vagyok neki, bármi is legyen a vége ennek.

MUSIC: Conquest of Gravity | NOTE: It's all for You. | WORDS: 807

Tárgy: Roxfort, iskolaudvar, a Rengeteg széle Csüt. 27 Feb. 2014, 19:10

Jön. Ez az egy sz motoszkál csak a fejemben. Aurora eljön velem. El sem tudom mondani, hogy mekkora könnyebbség ez így nekem. És hogy mekkora teher.
Viszed vágni az "állatot"...
Viszem megöletni a barátnőmet. Szép kis barát vagyok!

Elmegyek, hogy összepakoljak, és megbeszéljük, hogy fél óra múlva találkozunk a Rengetegnél. Nem értem, hogy miért kell neki fél óra, de az feltűnik, hogy a kedvenc fülbevalója nincs a fülében...

Zsebben elférő neszeszer: benne egy fél könyvtár, minden, ami a démonokhoz, és azok űzéséhez kell, illetve némi ruha és tisztálkodószer nekem. Ha már meghalok, legalább a kedvenc parfümöm érződjön, és ne a hulla szag.

Az erdő szélén csend van. Nem jó a csend. A fejemben ezernyi emlék zaja egyszerre szólal meg. Teljesen megőrjít. Igyekszem kizárni a hangokat, de nem megy. Kínomban dühösen meglegyintem a pálcám, mire pár sor fa "eltűnik" az erdő széléről.
Lorraine!
Ésszel! - gondolom, és pár igével a fákat visszahozom régi állapotukba.

Leülök egy gyökérre, mikor három alakot látok közeledni. Aurorát már messziről felismerem, de...
Black? Tágra nyílik a szemem a csodálkozástól. Mikor észrevesz előrejön. Mialatt hozzám ér, beazonosítom a harmadik alakot is: Gavin Guile, az új tanársegéd. Veszélyesen közel barátnőhöz. Áá, fülbevaló...

- Sirius - mondom kedvesen a férfinak, és elveszem a virágot. - Ez igazán nem kellett volna. Tudod... - Most mondjam azt, hogy én előbb halok meg, mint ez elhervad? - Köszönöm - felelem végül egy erőltetett mosoly kíséretében.

- Beszéljünk. De nem kell a múltkorért bocsánatot kérned. Én talán részegebb voltam, mint te - nézek rá. A Hold érdekes fényt vet az arcára. Valahogyan... Megnyugtató. Igen, ez a jó szó. Megnyugtat, ahogy ránézek. Ez jó.

Arrébb lépünk párat, és nem kell hozzá csak egy perc, hogy felfogjam: Gavin Guile mindenképpen jön velünk. De... Ha ő jön, Sirius miért maradna?
Egyre magabiztosabb leszek, és őszintén tudok a férfira mosolyogni. Hiszen ha... Ha négyen mennénk, két varázsló, és két boszorka; akik mind járatosak a fekete mágiában is, akiknek mindüknek köze van Aurorképzőhöz... Esély. Van még remény.

Átgondolva mindent- azt is, hogy Aurora ezért megfojt- válaszolok - Sirius! Én kérlek arra, hogy gyere! Aurorában teljes mértékig megbízom - na, ez azért nem igaz. Teljesen legalábbis nem. Nagyjából értem, hogy mi volt itt, és ha férfi lennék nem bíznék benne. Még jó, hogy nő vagyok...
Biztatóan, hálásan, szeretettel megölelem a férfit egy pillanatra. Majd hirtelen ott hagyom, és Auroráék felé lépek. Azok halkan beszélgettek, de egyből abbahagyják, és rám figyelnek. Már tudom, hogy mit mondok. Már döntöttem.
- Aurora, Gavin, Sirius - egyesével rájuk nézek. Az első kettő velem szemben, míg Sirius nagyjából mellettem áll. - Ha valamelyikőtök nem szeretne menni, az most szóljon. Ha jöttök, akkor hálás leszek nektek örökké én, és Ed is. Úgy gondolom, hogy mindenki ismer minden kellő információt. - jelentőségteljesen barátnőmre nézek, jelezve, hogy ugyan kissé dühös vagyok, de nem bánom, hogy szólt a mellette álló férfinak.

Senki sem megy el, így folytatom - Hajóval megyünk. Innen hopponálni nem lehet a kikötőbe, így Roxmortsba kell mennünk. Kérdés? - szörnyű vagyok, ahogyan kérdezem, teljesen érzelemmentes. Alapvetően nem ilyen vagyok. De eddig még senki sem látott "akció" közben.
Gavin iskolásfiú módra felteszi a kezét, és csak akkor szól, mikor bólintok neki - Mikor indulunk?

Tárgy: I'm only human Pént. 28 Feb. 2014, 20:43

Angels & Demons

'The Devil once was an angel.'

Sirius jelenléte nem zavar össze. Én lezártam vele kapcsolatban mindent, hideg közönnyel fordulok felé, köszönésére csak biccentek. Nekem nem lenne ellenemre, ha nem csatároznánk, de nem zavar a tény, hogy ő ezt teszi, és nagyon úgy néz ki, hogy ezen nem is akar változtatni. Ám rendben.
Gavin szavai azonban igenis összezavarnak! Miért? - visszhangzik a fejemben. Aztán nem kell több egy másodpercnél, és rájövök: Sirius remek varázsló. Páratlan, tehetséges, bátor. Sok mindent túlélt már, átélt dolgokat. Hasznunkra lehet. A másik pedig az, hogy Gavin nem tudja, hogy konkrétan mi történt köztünk – vagyis csak sejtheti.
Tehát édes hármasban elindulunk a Rengeteg felé, ahol Lorraine bizonyossággal már vár minket. Engem. Engem vár. És kap mellém még két, erős, kiváló mágust. Nem tudom, hogy mit fog szólni hozzá, hogy szóltam Gavinnak. Vagy, hogy Sirius egyáltalán jön-e. Ahogy láttam a felcsillanó fényt a szemében, az imént, az előcsarnokban, gondolom jönni akar majd.
Miközben haladunk le az ösvényen, tekintetemet Gavinra emelem. Hálás vagyok neki, mindeközben dühös vagyok, és féltem. Hálás vagyok, hogy jön, dühös vagyok, mert jön, féltem, mert még én sem tudom, mibe vágtuk a fejszénket. Utálom az ilyet... amikor nem tervezhetem el előre, hogy mi fog történni. Spontán ember vagyok, de felkészülök mindenre, hogy a lehető leggyorsabban és legbiztosabban tudjak reagálni a következményekre. Ilyesmiben még nem volt részem, nem tudom, mire számíthatok. Semmi jóra, de ezen felül ötletem sincs, hogy mi fog történni. Ez idáig nem hittem ilyesmiben, nem hittem a démonokban. Racionális elme vagyok, aki abban hisz, amit lát, ami tudományosan bizonyított, amit megfogott, megérintett, ami bizonyítottan létezik. Ezek? Nem léteztek számomra. Mostanáig. Istenben sem hittem, és, ha az ember nem hisz a jóban, nem hihet a rosszban sem. Nincs az egyik a másik nélkül, ez így megy.
Odaérve elmosolyodok és biccentek barátnőmnek, majd Sirius előre megy, és elhívja Lorit. Addig én Gavinnal pusmogok a sötétben.
- Nem így akartam - vonok vállat - Nem akartam, hogy Black velünk jöjjön. Nem akarok tőle semmit sem - nézek végig a férfi szemébe. - Viszonyom volt vele - mondom ki kereken, kertelés nélkül. Talán kissé kegyetlenül hangzik. - Ő szerelmes volt belém, tényleg, igazán, én meg nem. Megcsaltam, kétszer is - itt sütöm le csak a tekintetemet, majd újra Gavinra nézek - Nem akartam megbántani, én tényleg nem, egyszerűen... ilyen ember vagyok - tárom szét karjaimat, megingatva fejemet. Megbántom az embereket, mert ilyen vagyok. Egoista, önző. Félek szeretni, megijedek, ha szeretnek és menekülök. Menekülök az érzések elől, az enyémek- és másoké elől is. - Menekülök mindentől, ami kicsit is emberi - mondom ki hangosan, bár szavaim így is fojtottak és suttogok csupán. És ez embertelen - ezt már nem mondom ki. Még meghallgatom Gavint, hogy mit szól mindehhez, hogy mi a véleménye, hogy netán mégis visszamegy a kastélyba - ami egyébként megkönnyebbüléssel töltene el. Beszélni beszél, de nem hajlandó távozni. Egyszerre vagyok dühös és hálás.
Lorraine és Sirius visszatérnek köreinkbe, mire mi elhallgatunk. Teljes figyelmemet Lorraine-nek szentelem. Kérdésére nemlegesen megingatom a fejem.
Útra kelünk, hogy elhagyjuk a kastély területét. Roxmortsba érve még tökéletesen érezhető a fagyos, hideg légkör, ami ránk telepedett; alig váltunk pár szót, Sirius, ha velem kellene beszélnie, inkább mély, makacs hallgatásba burkolózik.
Black Roxmortsból még a Grimmauld Térre hoppanál, hogy összeszedje a kellő holmiját, és úgy beszéljük meg, hogy fél óra múlva a kikötőben lesz, Doverben - ami Anglia egyik legdélebbi pontja, kikötővel és olcsó hajójegyekkel.
Mi, hárman rögtön a kikötőbe megyünk, és első utunk az információs pulthoz vezet, ahol is megtudjuk, hogy a legközelebbi hajó egy óra múlva indul csak, így van időnk az indulásig.
Sirius a megbeszéltekhez híven befut, körülbelül fél órával a kifutás előtt.
Nem vagyok képes leülni, tehát feszülten járkálok fel-alá, fejemben újra, és újra, és újra felidézem a jóslatot. A feszültség nem ül ki arcomra, talán csak abból lehet sejteni, hogy nem üldögélek nyugodtan, valamelyik széken. Aztán Gavinra mosolygok, majd Lorraine-re, és még Siriusra is vetek egy pillantást - mosoly nélkül. Úgy teszek, mintha minden rendben lenne, mintha nem félnék. Pedig semmi sincs rendben és félek.
Aztán megvesszük a jegyeket, és hamarosan elkezdünk felszállni a szinte teljesen üres hajóra, ami Franciaországba visz minket.

MUSIC: Human | NOTE: I can hold the weight of worlds if that's what you need. | WORDS: 654

Csendben haladunk át a parkon. Minden ezüst fényben szikrázik, nagyon szép az egész. Ám a szépség mellett nyomasztó is. Sötét, gonosz. Tükrözi a jelenünket: négyünk jelenét. Merthogy Black jönni fog, abban teljességgel biztos vagyok. Aurora csak átnéz rajta. Tetszik!

Nem volt még alkalmam találkozni Lorraine Warrennel, csak a folyosón láttam elsuhanni. Nem gondoltam, hogy az a Lorraine Warren tanítja itt a rúnaismeretet, aki fél élete alatt démonok után futkosott... Futkos. Vagyis futkosunk vele mi is.

Black a fehér rózsát odaadja neki, és félre vonja beszélni. Jobbnak látom nem hallgatni, hogy miről beszélnek, így Aurorához fordulok.
Egyszerűen gyönyörű ez a nő! Szédítően szép, nem tudok betelni a látványával. A kékes-fehér fényben vonásai még keményebbek, alakja még felségesebb. Mint egy igazi királynő. Mint egy uralkodó. Igen, ez jó szó rá.

Hideg, kék szemeibe fúrom tekintetemet, miközben beszél. Az, hogy kimondta ezt a pár szót önmagában felér egy csodával. Nagyon meg kell gondolnom, hogy mit válaszolok. Ezen a pár mondaton függhet további viszonyunk.
- Az ember nem lehet tökéletes, de Istentől való, aki az. Így mégis elérheted. Az ember kis Istenné tud válni, ha akar. Az ember nem kerülheti az emberiséget, mert természetében emberi. Ha egy még kerüli a virágot éhen döglik... Ha egy hippogriff füvön él ugyancsak szomorú sorsa lesz. Ember vagy, és tökéletes - mosolygok rá halványan a végén. Biztosan elgondolkodtattam, de a válaszát nem most fogom megtudni. Lorraine és Sirius visszafordulnak hozzánk.

Bedobok egy béna poént, és nem sokkal később Roxmortsban, majd Doverben vagyunk. Harminc perc, mely alatt mindhárman- később négyen- magunkban rágjuk a dolgokat. Lorraine valahol máshol jár, Black se nagyon van itt, Aurora tökéletes pókerarca mögött pedig biztosan ezernyi színes érzelem vív harcot. Minden furcsán izgatott körülöttem, de én mégis nyugodt vagyok.
Örömmel szállok fel a hajóra, és boldogan figyelem a lusta hullámokat, melyeket a hajó orra átvág. Az a harcos, akinek már nincs vesztenivalója a legfélelmetesebb. Nekem nem volt vesztenivalóm, és most sincs. Mert ha én elveszek, Aurora is elveszik. De ha ő nem veszik el, én sem mehetek a másvilágra.

Angels & Demons

'The Devil once was an angel.'

Szavaira kiráz a hideg, és jóleső érzés önti el a kőszívemet. Halvány mosoly húzódik el sápadt arcomon, miközben végig őt nézem. Nem tudom, erre mit mondjak. Nekem soha nem mondtak ilyesmit. A férfiak ugyan szeretnek, de nem azért, aki vagyok. Azért, amit tudok. Amit adni tudok nekik, azt, hogy izgalmas vagyok, hogy ágyhoz kötözöm őket, hogy megverem őket egy lovaglópálcával, hogy csúnya sebeket ejtek a testükön, hogy körmeimet bőrükbe vájva fájdalmat okozok nekik. Ők nem mondanak ilyesmit. Ők vagy azt mondják, hogy hagyjam abba, mert megijedtek attól, hogy egy nő lehet erősebb, mint ők, ha kiszolgáltatták magukat neki. Vagy azt kérik, hogy folytassam durvábban. A második típusból azonban sokan átkerülnek az elsőbe. És ott vannak azok, akik végigcsinálják, és meg többet, és többet akarnak.
A vicces az, hogy Gavint nem bántottam. Gavinnal gyengéd voltam - leszámítva azt a pár, kis harapást, illetve vörösre festett körmeimmel végigszántottam hátát, de ez minden. Őt nem bántottam. Se fizikálisan, se lelkileg. De fogom. Ha nem is testileg, akkor lelkileg biztosan megsértem majd. De itt, és most nem akarom ezzel elrontani a pillanatot.
- Gavin, te... – istenem, nem tudom, mit mondjak... szerencsére Lorraine megment. Szónoklatba kezd, majd mind elindulunk Roxmortsba, majd ki-ki amerre kell. Mi, hárman a kikötőbe, Black a cuccaiért.

Pár óra múlva már a hajón vagyunk, ami Franciaországba visz minket, hogy onnan folytathassuk az utunkat. A hajó fedélzetén sétálok végig, bakancsom tompán koppan a fán. Mégsem jöhettem magas sarkúba. De, ha őszinte akarok lenni, akkor van nálam egy pár, de mindegy... nem, mintha kellene majd. Nem valószínű.
Kezemet a hideg, vas korláton húzom végig, majd megállok és rákönyökölve nézek a távolba. Soha nem voltam tengeri beteg, sőt, imádom a vizet, a végtelen kékséget, a hullámok ritmikus moraját, ahogy a köveket, vagy jelen esetben, a hajó oldalát mossák. Félnem kellene. Nem is olyan régen, majdnem belefulladtam a tengerbe, Olaszország partjainál. Tisztán emlékszem, milyen volt; mintha csak pár másodperce történt volna. Sötét volt, a fény csak átszűrődött a nagy mennyiségű, sötétkék víztömegen. Nem sokkal a támadás után történt, menekültem éppen és egy hajón utaztam akkor is. Egy, az imperio hatása alatt álló mugli férfi lökött a vízbe. Véletlen volt, el akart kapni, magához szorított, de kiszabadultam karomra fonódó ujjai fogságából. Emlékszem a zuhanásra, a vízbe érkezésem pillanatára. De mindezek csak apró momentumai voltak a fulladásnak. Én... jó úszó vagyok. Tudok úszni, és szeretek is, de akkor ott, könnyebbnek láttam csak süllyedni. Fáradt voltam. Belefáradtam a csatározásba, belefáradtam a menekülésbe. Könnyű lett volna csak elmerülni. És olyan békés volt, olyan nyugodt. Nem féltem, nem éreztem azt, mint, amikor a lakásomban támadtak rám. Ez más volt. Szinte... megpihentem. Igen. Pihenés volt egy hosszú út után.
Nem tudom, végül mi vitt rá, hogy nyugodt, egyenletes mozgással a felszínre ússzak. Nem tudom, mennyi idő telt el. Azt tudom csak, hogy akkor, ott megbántam a döntésemet, zavart, hogy én is csak egy ember vagyok, és úgy is cselekszem. Élni akarás volt bennem, vad, elemi ösztön hajtott.
De élek. Itt vagyok és Gavint nézem. Nézem őt, a hajó orrában, és arra gondolok, hogy, ha nem élem túl, ha nem evezek a felszínre, ha hagyom magamat, hagyom, hogy süllyedjek, nem találkozok vele. Kimarad az életemből. Ahogy a nem messze, az egyik padon üldögélő Lorraine is, aki kart-karba fonva üldögél Sirius mellett, és titkokat pusmognak a sötétben. Szeretnék beszélni Lorival, de a büszkeségem megakadályoz ebben. A végén még Sirius azt hinné, féltékeny vagyok... - a nevetséges gondolatra elmosolyodom. Teljesen a férfire jellemző lenne.
Tehát még egy ideig egyedül maradok, magam vagyok, csak én és a tenger. A távolba révedek. Rájövök, hogy nem vágyok máshová, most nem. Itt akarok lenni, és segíteni akarok a barátomnak. Itt a helyem. Itt, ezen a hajón, Gavinnal az orrban, az egy kicsit arrébb üldögélő Lorrainnel. És talán Sirius is jó helyen van itt. Lorinak szüksége lesz rá, én pedig elfogadom ezt, és objektíven kezelem a dolgot.
Hamarosan Gavin felé veszem az irányt.
- Nem fejeztem be - szólok halkan, még a háta mögött állva, majd közelebb lépek hozzá, mellé. Karom az övének simul. Magam elé nézek, a tenger hullámait. Így könnyebb. Könnyebb ilyesmiről beszélni. - A hajó a mi életutunk, tudod? A padok pedig emberek és sorsok, amelyekkel találkoznunk kell, van, hogy mi választjuk ki, ki mellé ülünk le, van, hogy minket választanak ki mások. Néha rövidebb ideig tart, máskor pedig végtelennek tűnik, de soha nem úgy állsz fel egy padról, ahogy odaléptél hozzá - ez zavaros és értelmetlen. Többnyire nem beszélek metaforákban; egyenes vagyok és nyílt, érthető és világos. Ez? Ez ugyan egyértelmű, de nem racionális. Hát ez történik velem... Gavin megőrjít. Hülyét csinál belőlem. Én pedig tényleg az vagyok, mert hagyom.
Csak most fordítom felé arcomat, és nézek a szemébe. Vörösre rúzsozott ajkam szegletében halovány mosoly játszik.

MUSIC: Human | NOTE: I can hold the weight of worlds if that's what you need. | WORDS: 777

Kiejti a nevem, majd elgondolkozik. Vörös ajkain csillan a hold fénye, nevem elhagyja a száját. Hangja lágy, kellemes.
Csend támad, elhal az utolsó foszlány is, ami abból maradt, amit az imént kiejtett. Várok, nem tehetek mást. Nem szabad mást tennem. Most neki kell reagálnia, nem nekem. Időt adok neki, és türelmes vagyok. Türelmes vagyok?! Egyek Ura! Én, türelmes...
Lorraine tesz is az időről.

Miután rádöbbenek, hogy a maradék eszem és igazi lényem is kezd elhagyni, kicsit magamba nézek. A hullámokon fut a tekintetem, szemeim meglovagolják a fodrokat. Aurora a hátam mögött áll, a hajókabin közelében.
Az ide vezető út alatt rájöttem, hogy jól gondolkoztam: vagy elveszek vele, vagy élek vele. Nélküle egyik sem működik.

A nőre sandítok, és szám sarka mosolyra húzódik. Ha küzdenék magammal se tudnám levetkőzni ezt a féloldalas mosolyomat. Bár, mivel a nők bolondulnak érte, nem is áll szándékomban. Aurorára ugyan fele olyan hatással sincsen, mint más, átlagos asszonyra, de azért a reakciói kezdetnek megteszik... Szeretek küzdeni. Egy ideig.

Nagy sokára, miután átgondolta, hogy mit akar mondani, csendes figyelését megszakítja, és mellém lép. Karunk összeér. Egy szusszanásnyi idő után belekezd, és mondja, amíg csak tudja. Önmagához képest eléggé sokat beszél.
Metaforák, minden mondata az. Ez nem vall rá. Nem ismerem, de tudom, érzem. A habokat nézi, és se én nem nézek felé, se ő nem néz rám. Majd egyszerre, pontosan ugyanakkor fordítjuk egymás felé fejeinket. Szája sarkában mosoly játszik, és cserébe megkapja az igazi, Gavin Guile-féle csibészes vigyort.
Komoly, ám ugyanakkor tudom, hogy veszettül szexi és aranyos pillantást vetek felé, és kimondom gondolkodás nélkül, ami eszembe jut. - Egy hajóra szálltunk, véletlenül. Én melléd ülök a padra. De te mellém ülsz? - kérdezem. Tetszik a hajó-élet metafora, így nem lépek ki ebből.
Hogy mit válaszol, szerintem még ő sem tudja. A büszkesége, és én forgok kockán. Ha akar, mellém ülhet. Ha nem akar, én nem erőlködöm, nem ülök mellé. A halott menyasszony jó padtárs maradhat...

» Mr. Black & Ms. Sinistra
» Ms. Sinistra & Mr. Black - No. 2
» Anthem of Angels
» Lorraine & Edward - Love always finds a way
» Ms. Warren & Lana