Melissa Blackburn

Kegyetlen. Egy számító dög, angyalbőrbe bújva. Ő az, aki az első adandó alkalommal hátba döf, amint érdekei úgy kívánják, legyél akárki. Akár évekig is játssza az igaz, megbízható barát szerepét, csupán hogy a számára legmegfelelőbb pillanatban, lépésével a legnagyobb nyereséget megszerezve árulhasson el. Könnyedén férkőzik az emberek bizalmába, tudatosan és fokozatosan építi kapcsolatait.
Mielőtt döntést hoz, alaposan, minden részletre kiterjedően mérlegel, lépéseit pontosan kiszámítja. Az esetek többségében semmi sem kerüli el figyelmét, a helyzeteket nem csupán a maga, hanem mások nézőpontjából együttesen ítéli meg. Ezért a hirtelen, gyors döntést kívánó helyzetekben, ha nem készül fel előre, gyakrabban marad alul, mint ha hazai terepen, biztos pályán játszik, akkor a legnehezebb felülkerekedni rajta. Nagy kockázatot ritkán vállal, nem szívesen lép ki komfortzónájából, elítéli az ésszerűtlen, meggondolatlan cselekedeteket.
Minden helyzetben képes megőrizni hidegvérét, képes önuralmának birtokában maradni. Pár éve tudatosan gyakorolja az okklumenciát, de neveltetésének hála előtte is képes volt érzelmeit elzárni, korán megtanulta kiválasztani a megfelelő maszkot, felmérni, mit és mennyit érdemes mutatnia a világnak. Jellegzetes színtelen mosolya, tekintetének érdeklődő csillogása, mégis semmitmondó, közönyös fénytelensége. Magatartása a tartózkodó és a behízelgő viselkedés közt ingadozik, de egyik sem jellemző rá igazán. Őszinte érzelmeket sohasem mutat, éppen ezért még egy jó emberismerő számára is képes titokzatos maradni, hisz egy-egy mosoly hamis, átlátszó utánzata láttán sem döntheted el biztosan, mit érez a felszín alatt.
Kedvtelve játszik az emberekkel, de csupán addig tart érdeklődése, míg kihívást lel a játékban. Ha vetélytársát vagy áldozatát képes volt a földre teríteni, érdektelenné válik. Ennek ellenére nem kegyelmez, vagy teljes győzelmet arat vagy vereséget szenved, de félmunkát soha sem végez. A lelkiismeret-furdalás szikrája nélkül képes bárkit tönkretenni, de nem élvezi mások fájdalmát. A látott szenvedés nem okoz neki örömet, semmilyen különösebb érzelmet nem gerjeszt benne.

Külsőre maga a nőiesség. Törékenynek tetsző, karcsú alak. Arisztokratikus vonású arc, seprűs pillákkal árnyékolt mandulavágású, csokoládébarna szempár. Apró, telt, cseresznyepiros ajkak, melyek, ha mosolyra húzódnak, orcáin apró gödröcskék jelennek meg. Hibátlan, alabástrom bőr. Könnyed, légies mozdulatok. Maga az elegancia.

A kandallóban barátságosan pattogó tűz, és a szoba kellemes melege sem képes felmelegíteni. A kint tomboló vihar, a jeges szél, melynek ereje alatt meggörnyednek az öreg fák súlyos ágai, a sűrűn hulló esőcseppek, melyek apró tőrökként fúródnak az ember bőrébe, a sötét viharfelhők – mindezt sokkal közelebbinek érzem magamhoz, mint a kúria szalonjának otthonos melegét.
Fáradtan hanyatlom a rózsafa kanapé puha párnái közé, lábaimat pedig az előtte álló dohányzóasztalon nyugtatom. Ha anyám ezt látná… – Örömmel játszadozom el a gondolattal, hogy mit tenne anyám, ha az ő jelenlétében ilyen, úrihölgyhöz igazán nem méltó viselkedést tanúsítanék. Először valószínűleg elájulna. Ha magához tért, elpanaszolná apámnak, aki szokásához híven, nem sok érdeklődést mutatna anyám újabb hisztije iránt. Erre édes drága anyám bosszúból nekem támadna, sírva vágná újból fejemhez, mennyire haszontalan vagyok, és csak az életét keserítem meg. Gyűlölettől szikrázó pillantásai viszont már lepattannának rólam, szavai már agyamig sem hatolnának el. Másnap pedig minden menne a maga útján tovább, mintha mi sem történt volna. A fogadásokon, társaságban kifogástalanul viselkednék továbbra is, anyám mosolyogva mesélne ajnározott lányáról, akiről soha egyetlen rossz szó sem hagyta el ajkait. Apám úgy ölelné át anyámat, mintha legnagyobb kincsét, élete értelmét tartaná karjaiban. Itthon viszont semmi sem lenne - semmi sem - ugyanaz. Hideg közöny, hangos, gúnytól csöpögő szavak. Szüleim tönkrement házassága, aminek - mondhatni - én vagyok a záloga.  


Nem mindig volt ez így, nem mindig uralkodott harag és megvetés a ház lakóin. Mélyet sóhajtok, lassan felállok, és a kandallóhoz sétálok. Felemelve tekintetem, húgom portréja néz vissza rám mosolyogva. A festmény alakja, a nagy karosszékben ülő apró kislány nem mozdul, nem válaszol, mint a Roxfort festményeinek lakói.
Amíg Cassy élt, minden más volt. Vagy csupán az elmém űz velem tréfát? Abból az időből szinte nincs is emlékem szüleimről, Cassy alakja mindent és mindenkit elhomályosít. Nem emlékszem, hogy már akkor is gyűlölt-e az anyám, nem tudom, törődött-e velem az apám. Csupán Cassy a biztos pont. Az angyali jóságú, halk szavú Cassy, akinek mindenkihez volt egy jó szava, akit mindenki szeretett.
Jobb sorsot érdemelt volna. Sápadt arcát, lázasan csillogó íriszeit látva hányszor kívántam, hogy bárcsak egy este álomba merülne, és többé ne ébredne fel. Hányszor hazudtam neki, hogy felépül, hogy napról napra egészségesebbnek tűnik, pedig tudtam, láttam, a betegség, hogyan őrli fel. Mindkettőnknek szüksége lett volna a szüleinkre, de ők nem voltak mellettünk. Úgy tettek, mintha Cassy betegsége nem is lett volna. Amikor pedig húgom betegsége olyan súlyossá vált, hogy az ispotályba került, egyszerűen lemondtak róla. Heti látogatásuk csupán formalitás volt, kötelesség, mely terhes volt nekik. Ha nem éreztem volna ezt ilyen tisztán, talán most nem gyűlölném és vetném meg őket ennyire. Akkor csak pocsék szülőknek tartanám őket, nem gyilkosoknak.
Cassy halála nem ért váratlanul. Volt időm felkészülni rá, és belenyugodni az elkerülhetetlenbe. És be kell vallanom, nélküle könnyebb az életem. Cassy olyan volt akár egy őrangyal, nem lett volna szívem összetörni azzal, hogy hagyom felszínre kerülni valódi énem.  


Sok év telt el, mióta Cassy elment. Az életem többször, sokszor fordult ki sarkaiból, de valami sosem változott. A látszatot mindig fenntartottam, gondosan építgettem a várat, ami hamarosan elkészül.
A Rendelet nem számít. Eszemben sincs hagyni, hogy meginogjon pozícióm azzal, hogy hagyom beszennyezni vérem és nevem. Blackburn – bár gyűlöletesen cseng a név, amit ígér hívogató és kecsegtető. Jelenleg felesleges a Rendelettel foglalkoznom, még úgysem tehetek semmit. A szüleim befolyásukat latba vetve sem tudtak elérni semmit, én pedig tanulok kudarcukból. A legutolsó pillanatig kivárok, tudom, hiszem, hogy az idő meghozza a megoldást is.
És Antonin mellettem van. Nem akarom azt érezni, hogy a férfira támaszkodom, mégis megnyugtat, ha rá gondolok. Kétes biztonság, amit ő nyújt, és ha csak megsejtené, mit jelent nekem, azzal végleg elveszteném a játékot. Mindig kegyetlenül bántam el azokkal, akik kimutatták, hogy éreznek irántam valamit, kihasználtam és megaláztam őket – Antonin pedig olyan, mint én. Ő is könyörtelenül, nagy tétekben játszik. Ezért lett fontossá, most pedig ennek következtében vált minden baj forrásává.      
Csend van. Csak a szél tombolását hallom odakintről.
Arra gondolok, hogy mi vitt rá arra, hogy saját családom ellen forduljak. Nem tudok döntésre jutni, ami dühít. Nem akarom, hogy a bosszú vezéreljen csupán, inkább az előnyökre gondolok, amikkel szüleim korai elhalálozása járna. Idén betöltöttem a tizenhetet, nagykorúvá váltam, és miután elvégzem a Roxfortot, gazdagság és szabadság vár rám - a rendelettől eltekintve, ami viszont úgysem lesz hosszú életű. Ha viszont nem cselekszem, továbbra is a szüleim uralma alatt kell élnem, úgy kell tennem, ahogy ők akarják, ha nem akarom, hogy kitagadjanak. Nem várnak mást tőlem, mint, hogy házasodjam meg egy gazdag, befolyásos aranyvérűvel, szüljek gyerekeket, legyek jó feleség és anya. Mondjak le arról, hogy valaki legyek, felejtsek el minden szórakozást.
- Soha! – sikoltok fel. Vadul csillogó tekintetem húgom festett képmására esik. A jóságos mosolyú kislány mintha életre kelne, mintha a festmény tekintete egyenesen rám szegeződne, és némán vádolna azért, amit tenni készülök. Nem bírom tovább nézni, de elfordulni sem vagyok képes. Egy pillanat leforgása alatt kapom fel a kandallópárkányon álló vázát, és hajítom a festmény felé. A kristálydarabkák, mint megannyi apró gyémánt terítik be a padlót. Arcomon keskeny patakban valami meleg csorog végig, a kristályokon a tűz fényében vörösen csillan meg vérem.
- Te tetted ezt! Te tettél ilyenné. – A festmény nem válaszol. Az előbb biztos voltam benne, hogy Cassy itt van, de most fájón tudatosul bennem, hogy egyedül vagyok.
Évek óta egyedül vagyok, Cassy pedig soha többé nem tér vissza. Ahogy a boldogság sem, amit magával vitt. Vége van.

KÓD: Mardekár 7/2 lány
KIRENDELT PÁR: Hollóhát 7/2 fiú
PLAY BY: Leighton Meester