Znakharka&Melissa

To Znakharka

Szórakozatott a káosz, élvezettel szemléltem azt. De nem felejtettem el, hogy mindez veszélyt is rejthet számomra. Előre tudtam, hogy felesleges, de azért nem mulasztottam el pár óvintézkedést tenni. Nonverbálisan kiszórtam néhány védővarázst, melyeket végig fenntartottam, így sajnálatos módon figyelmem egy része lekorlátozódott. Eleinte ugyanis az hittem, Znakharka rám támad, de lassan megértettem, hogy nem áll szándékában ilyen botorságot elkövetni. Kár, pedig úgy lett volna teljes a műsor, viszont én nem kezdeményezhetek, nem sodorhatom gyanúba magam.
Znakharka tévedett velem kapcsolatban, és erre a tévedésére még rá fog fizetni. Mint már említettem Cassynek köszönhetően sok mindent elnéznek nekem vagy éppen nem néznek ki belőlem az emberek, ok nélkül bíznak abban, hogy nem romlott csak elveszett vagyok. Sajnálatból, együttérzésből közel engednek magukhoz – egy mérges kígyót dédelgetnek keblükön. Znakharka is beleesett ebbe a hibába, bizonyos értelemben ő is túl közel engedett magához. Megmutatta, amit látni akartam, amit látnom kellett. És ő is bepillantást nyert titkaimba, vagy mondhatjuk úgy is, hogy kapott egy előzetes figyelmeztetést, ami biztosra veszem, hogy hatott. Azt hiszem, előbb ásná el magát élve vagy ugrana ki az egyik toronyból, mint hogy engem feleségül vegyen. Helyes. Szeretem, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztem.
Olyan varázslatot használt, amit nem ismertem, de nem kellett sokáig törnöm a fejem, hogy mire jó. Földsánc emelkedett ki közöttünk, falként zárva el egymástól minket. Pontosabban engem tőle. Sejtésem, miszerint menekülni kíván, következő varázslatával be is bizonyosodott.
- Gyáva. – Gúnyos kacajom hangja beleveszett a morajba, amit a padló megindulása okozott. Hamar felfogtam, mi történik, de nem tehettem ellene semmit. Egyensúlyomat képes voltam megtartani, de a bútorokkal és tárgyakkal együtt tehetetlenül csúsztam le a keletkezett lejtőn. Egy szekrényt szitkozódva robbantottam darabokra, amikor az majdnem rám dőlt. Tennem kellett valamit, de mielőtt kigondolhattam volna, mihez kezdjek, a pince folyosó padlójának hideg kövén találtam magam. Felálltam, leporoltam magam, de résnyire összehúzott szemeimet nem vettem le a falról, ami mögött Znakharka szobája volt. Elégedettségembe, amiért sikerült megfutamítanom Znakharkát és megtudtam, amit akartam, gyilkos düh vegyült. Hogy merészelt kidobni?! Engem?! Mocskos félvér. Megpördültem tengelyem körül, és hajamat látványosan hátra dobva felszegett fejjel indultam el a klubhelyiség irányába. Végül is az utolsó apró incidenstől eltekintve igazán jó napom volt, hiszen végre sikerült kibújnom a Minisztériumi rendelet karmai közül. Ha nincs, aki elvegyen, akkor házasság sincs. Egyszerű, de nagyszerű.

note: Köszönöm a játékot!(:

Ahogy ott térdeltem és néztem ahogy a holtszállító szellem garázdálkodik a szobába nem tudtam másra gondolni mint hogy kicsúszott a kezemből az irányítás. Amikor a boszorkány felnevetett minden világossá vált. Naiv voltam. Beengedtem egy szellemet a megszentelt földre anélkül hogy megnéztem volna. És ha benn is volt a gazdáját sem figyeltem meg eléggé. Azt hittem hogy egy szenvedő lélek. Azt hittem hogy szabadulni próbál a terheitől. Sosem hibáztam még ekkorát. Melissa nem egy szenvedő alak. Ő egy igazi gonosz varázsló. Ő az akiről el tudom képzelni hogy egyszer majd harcolunk a világ sorsáért. Én azonban nem vagyok erre felkészülve a látszat szerint. Amikor Melissa kinevetett a boszorkány felnevetett hangosan. Ő tudta. Ő ismerte gazdáját. Ő biztos volt benne hogy nem lesz olyan könnyű dolgom. Talán egy pillanatra megingott amikor meglátta a hatalmamat de ez nem jelent sokat. Ketten vannak ellenem. Erre nem vagyok felkészülve. A katasztrófa kész volt. Mit tehetünk ilyenkor. Tiszta lappal kell kezdeni. A kígyó fejét le kell vágni. Az álnok gyomot ki kell húzni tövestül. Melissának távoznia kell. Ha máshogy nem megy akkor erővel.
-Protegat Me Terra!-kiálltottam és a botommal a földre csaptam. A botom alja szikrát szórt és a föld olyan hirtelen emelkedett közénk hogy még ha rám is szegezi a pálcát nem tud időben reagálni. Ha nagyon jók a reflexei akkor talán láthatja ahogy megpörgetem a botomat.
-Eripe me animus!-és egy kis fényponttá zsugorodok majd az is eltűnik.
A terem padlója pedig szépen lassan ferdülni kezd. A belső résznél emelkedik az ajtó felé pedig lejt egy tökéletes csúszdát képezve, ami távozásra készteti a bent tartózkodót. Természetesen a holmiaim is mind csúsznak kifele. A polcok összetörnek és a falról leesnek a felakasztott tárgyak.

To Znakharka

Látványosan felsóhajtottam, amikor újabb fejtegetésbe kezdett arról, hogy miért nem lehet egy nő sámán. Komolyan úgy éreztem, mintha a falnak beszéltem volna, ugyanis Znakharka körülbelül annyit fogott fel szavaimból. Oldalra döntött fejjel, elgondolkozva néztem a fiúra, azon tanakodva, hogy valóban ennyire nehéz a felfogása vagy csak szelektív a hallása.
- Az enyém legalább nem dobott el, és felnevelt, ami lényegesen több, mint ami a te anyádról elmondható. – Érezhető gúnnyal és élvezettel ejtettem ki a szavakat, amikhez még egy rendkívül bájos mosolyt is mellékeltem. Nem is létezhetett számomra nagyobb öröm annál, ha láthattam mások fájdalmát, amit szavaim szültek és reményeim szerint most Znakharka szemeiben is meglelhetem eme érzelmet. Kár volt beszélnie magáról, kár volt még ennyit is elárulnia, ugyanis rossz ember füle hallatára tette. Tudhatta volna, hogy az első adandó alkalommal lecsapok, és miután ő is belepofátlankodott olyan dolgokba, amihez semmi köze, így még lelkiismeret furdalásom sem lesz. Nem mintha amúgy lenne, hiszen sohasem tartottak vissza ilyen korlátok. Tulajdonképpen ha életemben bármit is megbántam, vagy sajnáltam, az azért volt, mert tettemmel magamnak is ártottam, de, hogy másoknak mit okozok, nem számított. Talán érzéketlen vagyok, talán romlott, ahogy sokan gondolják, de nekem ez a felállás meglehetősen kényelmes.
- A sötétségemet? Megnyugtathatlak, szellemi képességeim tökéletesen rendben vannak, de ha nem erre céloztál, akkor köszönöm a bókot. Szavaid hízelegnek önbecsülésemnek – kuncogtam gúnyosan. Elégedetten, sötéten csillogó szemekkel néztem rá. Örülhet, most végre láthatja az igazságot és imádkozhat, hogy el tudja kerülni a Minisztérium döntését.
Mosolyom elhalványodott, majd eltűnt ajkamról, amint hirtelen elhalványodtak a fények, tárgyak kezdtek repkedni, de a legrémisztőbb Znakharka átalakulása volt. Felpattantam és előkaptam pálcámat. Amint kezem rákulcsolódott a hideg, faragásokkal díszített fára, arcomon sötét vigyor terült szét, magabiztosságom egy csapásra visszatért. A pálcámmal kezemben biztonságban éreztem magam, így már tudtam, hogy nem árthat nekem, de ha mégis megpróbálkozik vele, azt nagyon megkeserüli. Mosolyom amúgy dühének volt köszönhető, kirohanásának, amit élvezettel néztem. Hidegen szemléltem és magamban nevettem, kellemesen szórakozva a helyzeten.
- És mire jutottatok a nagy együttműködésetekkel? Sátrakban laktok, bogyókat meg ki tudja, miket esztek, állatbőrből összeaggatott rongyokat viseltek. Még a muglik is többet értek el nálatok – mosolyodtam el diadalmasan. Szavai semmiféle megbánást nem keltettek bennem. Amikor az előbb a húgomat említette, talán megmozdított bennem valamit, de Cassy emléke mindig is kevés volt, hogy féken tartsa valódi természetemet.
Hirtelen térdre rogyott, majd hörgő hangon megszólalt. Rám emelte izzó tekintetét.
- Te nekem nem parancsolsz! – Fensőbbséges pillantást vetettem rá, tudomást sem véve a helyzet komolyságáról. Éppen játszottam és túl jól szórakoztam ahhoz, hogy abbahagyjam a játékot.
Utolsó szavaira ciccegve megcsóváltam a fejem, és gúnyosan elmosolyodtam.
- Nem illik így beszélni egy Hölggyel.

note: (:

Végre beszélt tíz szónál többet is. Természetesen nem értettem egyet azzal amit mndott de legalább megszólalt. úgy tűnik szeret vitatkozni. Hmm. még egy ok amiért a magasságos miniszter úr igényei nem lesznek kielégítve.
-Nos az állításod több sebből vérzik.-kezdtem higgadtan.
-Épp az előbb próbáltam megfogalmazni hogy nem a fájdalom mértéke vagy a fájdalomtűrés a lényeg. Maga a fájdalom ténye az ami zavaró. Továbbá a gyermeket nem kell megvédeni. Elismerem ebben nincs jobb az anyáknál de a gyerek nem forog veszélyben. A gyermek maga tökéletes biztonságban van. A tudatát beburkolja a szellem a testét meg hatalmas erejű mágia védi. Mindenki mást kell megvédeni az őrjöngő szellemtől akinél az irányítás van. Továbbá ha van valaki aki a szabályok ellenére akar valamit csinálni az valószínűleg ambiciózus. Nem minden anya harcol a gyerekéért. Az enyém nem is tudom ki. A törzsben élt ugyan de senki nem mondta meg hogy melyik a sok azonos korú nő közül. És ahogy sejtem a te édesanyád is inkább mágiai ambícióit dédelgette mint téged. Ne próbálj minden nőt szenvedő alanyként beállítani. Vannak köztük is nagyon rémes egyének. Soha senki nem lesz egyenlő a másikkal. Soha érted? Már a születéskor egyenlőtlen a verseny. Egy férfinek sosem lehet gyereke. A nőket nem alul értékelik hanem máshogy értékelik. Tudod mért? Azért mert mások. Különbözünk. Ha tetszik ha nem. Lehet hogy nem véletlen hogy mindenhol ugyan olyan a világ. És ne próbálj itt semmit a primitívségre fogni. Néha úgy érzem hogy ez a primitívség még mindig jobb mint kőfalak között aranyvillával lakomázni a szorító ruhákba. Csodálom hogy nem vet szét titeket a feszültség. És hiába vagyunk primitívebbek mi gondolunk a családunkra. Tiszteletben tartjuk a halottak kívánságait. Mi foglalkozunk a szellemekkel is amit ti fejlett urak és hölgyek már rég elmulasztottatok. Nézz magadra! Vadidegen nők esélyeinek egyenlőségéért kardoskodsz de a húgoddal nem foglalkozol. Te pont úgy eszközként használod őt a gyászod és a védelmed fenntartására mint ahogy állításod szerint én a nőket. Nem veszed észre a saját sötétségedet. Nézz magadba!-a hosszú monológ alatt teljesen kikeltem magamból. Felálltam és a szobában járkáltam. Közbe észrevétlen eljött a veréb szellem. Szemem felizzott és a bájitalteremben az arcomon tapasztalt változások az egész testemet beborították. Az erek kidagadtak és nyomukban apró tollak jelentek meg. Távolról nézve akár szőr is lehetett volna de nem. A körülöttem izzó fény betöltötte a szobát de minden más fény elhalványult. A falhoz támasztott pálcám a kezembe repült egykét egyéb tárgyal együtt. A pálcát elkaptam de a többi dolog körözni kezdett körülöttem. Természetesen ez fel sem tűnt és minden körülménytől függetlenül emelt hangon szónokoltam.

Kép:

-Semmit nem tudsz rólunk!-most már szinte kiabáltam.-Hogy vagy képes ítéletet mondani olyanról amit nem ismersz? Arra nem gondoltál hogy esetleg védeni akarjuk a nőket és azért nem engedünk nekik ezt vagy azt? Az aranyvérű családokról megvan a véleményem ha csak a vagyon miatt adják el a nőket. Te viszont minden ismeret vagy utánanézés nélkül elítélsz! Mifelénk ha kell a nők is ölnek. Ha kell a férfiak dadusgatják a gyereket. Mindenkinek van feladata. És itt is mindenkinek van feladata. Csakhogy nálukn mindenki segíti a másikat itt viszont mindenki csak saját magának akar jót. Gondolj a családodra! Segítettek valaha is valamiben? És te segítettél rajtuk? Ha segítettél azt vajon azért tetted hogy neki jó legyen vagy csak a saját hasznod lested? Ki volt akinek segítettél! Nem épp a húgod volt akivel együtt tudtatok működni? Mért taszítod el magadtól! Mért lázadsz az ellen ami vagy? Minden szavad, minden tetted saját magad ellenhasználod. Elpusztítod magadat!
Felnéztem és a boszorkány állt előttem. Nem volt boldog. Sőt eléggé meglepődött. Talán félt is. Ezek szerint nem találkozott még dühöngő sámánnal. Nem mintha azt valaha is átvészelte volna egy gonosz szellem. Ezt akartad boszorka? Szembekerülsz velem? Mélyen szúrósan a szemébe néztem. A pillantásomat csak egy percre kaptam el. Amit láttam elborzasztott. A kezem néhol kitollasodott a szemem elhomályosult és minden vérerem égett és lüktetett. Csak most vettem észre a verébszellemet. Vajon mióta van itt? Körülöttem mindenhol tárgyak röpködtek. A kezemben a botom. Drága szellem úr. Túl sokáig időztél már így is. Itt az ideje a távozásnak. Minden erőmmel összpontosítottam és távozásra kényszerítettem. Féltérdre rogytam és megtámaszkodtam a pálcámon.
Hogy történhetett meg ez velem. Pont itt. A holtak szelleme bejutott a rejtekhelyemre. Mégis hogy? Mi okozhatta a botlást? Felnéztem és egyenesen Melissa szemeire tévedt a tekintetem.
-Távozz!-hörögtem a csukja alól a szokásosnál sokkal mélyebb hangon.-Takarodj innen!-halkan de parancsolóan. A szellem eléggé lefárasztott.

Nem feltétlen jelenti a társalgás végét. Meggyőzhető vagyok ... Very Happy

(sok sikert)

To Znakharka

- Pont erről beszéltem. Egy nő, mivel általában több fájdalmat él át életében, mint egy férfi, jobban képes tűrni azt, ezáltal a kontrollt sem veszti el olyan hamar vagy olyan könnyen. És egy anya képes minden helyzetben megvédelmezni a gyerekét, legyen szó bármilyen veszélyről. Ez alól pedig a szellemek sem kivételek – vetettem oda neki félvállról, gúnyos mosolyra húzva ajkaimat. Pedig nem értettem magam, és ha belegondoltam, hogy tényleg kimondtam mindazt, ami a számat elhagyta legszívesebben kiszaladtam volna a világból. Nem tudom, nem értem honnan jött, amit az anyákról mondtam, amikor az én anyám körülbelül annyira tart engem, mint a drága, de azért pótolható, imádott perzsaszőnyegeit. Nem mintha bánnám; legalább kölcsönösek az érzelmeink.
- Ha magadtól nem jöttél még rá, felesleges magyarázkodnom. A te néped szokásai lényegükben nem térnek el az angolok hagyományaitól, legfeljebb sokkal primitívebbek – mosolyodtam el angyalian. – De nézhetjük a világ bármely pontját; a nőket mindenhol alul értékelik. A gyengébbik nem, akik képtelenek gondoskodni magukról, nincs józan eszük, csak édes pofikájuk és éppen csak annyival különbek az állatoknál, hogy beszélni tudnak. Az aranyvérű családoknál talán az elmúlt évtizedig egy árucikk volt a nő, és bár azóta történt némi előrelépés a dologban, a régi eszmék és elvek nem tűntek el nyomtalanul. Elérhetem azt, amit egy férfi, szerezhetek megbecsülést, csak több, sokkal több küzdelem árán. És végül, egyáltalán nem izgat, hogy mi lesz a te néped nőtagjainak sorsa, csak a véleményemet mondtam el. Viszont, ha annyi eszük sincs, hogy képesek legyenek kiállni magukért, akkor megérdemlik, hogy úgy kezeljék őket, mint az állatokat. Ne merészeld tagadni, mert így van. Azért tartjátok őket, hogy szüljenek és mindent a seggetek alá tegyenek – fejeztem be mondandómat. Ritkán beszélek ilyen közönségesen és anyám szörnyen megbotránkozna, ha hallotta volna, de nem érdekel. Undorító szokások nem érdemelnek finom megfogalmazást.
- Tévedsz. Semmi közöd sincs a dolgaimhoz, de mint…khm…leendő vőlegényem jogod van tudni egyet, s mást. – Kifürkészhetetlen mosoly játszott ajkam szegletében. Ő is tudja, én is tudom, hogy nekünk soha az életben nem lesz közünk egymáshoz, de ha már belelendültem, nem állok meg. Elárultam magam és van egy olyan érzésem, hogy ő többet tud, mint, amit elárultam. A bájitalteremben történt eset után pedig azt hiszem, van alapja gyanúmnak.
- Tudod, rettenetesen fájt betegen látni a húgomat és a napokat számolni, amik még megmaradtak neki. Akkor bármit megtettem volna, hogy megmenthessem; az életemet adtam volna érte. Aztán egyszerre, hirtelen elmúlt minden fájdalom – meghalt. Nem akarom visszahozni, nem akarom újra látni. Nélküle könnyebb az életem, főleg, hogy így én vagyok az egyedüli örökös – mosolyodtam el sötéten és elégedetten. Tény, hogy ha puszta, nyers valójukban nézzük a dolgokat, Cassy halála számomra kifejezetten előnyös volt. Apai ágon nincsenek unokatestvéreim, vagyis a betegeskedő Abe bácsi gringottsi széfje, amiben plafonig érő kupacokban hever a sok galleon és arany hamarosan az én széfem lesz. Megérte eljátszani a kedves kis unokát, ha ennek köszönhetően fia helyett, akit soha nem szeretett túlságosan, engem vesz a végrendeletébe és nincs a húgom, aki alááshatná a számításaimat. Merthogy őt mindig is istenítette, már amíg élt szegényke.

note: (:

-Remélem nem feltételezed hogy a régmúlt őssámánjai ostobák voltak. Egyrészt aki megjárta a szellemösvényt az már tudja mi a fájdalom.
Felemeltem a köpenyemet és a ruhámat. Felfedtem a hasamat amin három helyen vöröslött a vadhús három régi seb helyén. Látszik hogy már jól elnőttem a sebet ugyan de még mindig nem akar teljesen begyógyulni. Mély seb lehetett annak idején mikor ejtették.
-Nem a fájdalom mértéke az ami kizökkenti az embert. Elég egy kis késszúrás is. A lényeg a kontroll. Ha ki is zökkensz kisebb vagy nagyobb időre vissza kell nyerned a kontrollt mielőtt a szellem vissza tud térni az árnyékvilágba. A szülés a legrosszabb eset ilyenkor. A gyerek még egy az anyjával mégis van egyedi tudata. Az a tudat nem elég erős egy szellem megfogásához de a szellem szabad úton jut el hozzá. Az anya legkisebb megingása is a gyereket veszélyezteti. Természetesen nem gond ha az első szellem egy jó szándékú szellem. De mondanom sem kell hogy a felső világban is a rossz szándékú szellemek az erősebbek. Pár száz év alatt volt pár csalódott asszony és sámán aki ezt kutatta hidd el. Ha lenne megoldás már meglelték volna. Nem te vagy az első aki az egyenlő esélyekért küzd. Valahol meg tudom érteni. Engemet is bosszant ha valamiben nem vehetek részt. Még egy kérdést engedj meg nekem. Mért érdekel téged a sztyeppén élő lányok sorsa? Te semmi esetre sem lehetsz sámán. Ők meg távol vannak és nem is ismered őket. Ők nem kérik a segítségedet, te pedig nem tudsz rajtuk segíteni. Mért kardoskodsz az igazad mellett mégis?

Az erélyes felindulás arra engedett következtetni hogy lelke mélyén hatalmas harc folyik. Elsősorban nem az emlékekkel hanem az elvárásaival, és saját magával. Felvettem a csuklyámat és a rongy takarásában behunytam a szememet. A háború megkezdődött. Most már semmi trükk nem állja meg a helyét. Látnom kell milyen szellem harcol ellenem és Melissa ellen. Az első akit észrevettem a verébszellem volt. A vállamon ült és aggódó szemmel nézett rám. Ha a halottak szállítója fél akkor komoly gond van. Egy percig sem haboztam hanem Melissa felé emeltem lehunyt szememet a csukja alatt. A fekete fátyol ugyan még mindig ott lebegett de most hogy van időm megnézni már sokkal jobban tudtam elemezni. Hófehér fakó bőr. Teljesen kiment belőle az élet. A boszorkány szúrós szemmel nézett rám. Ő nem akar távozni. Mitöbb itt én vagyok a kellemetlenkedő egyén. Ő és Melissa már régóta megvannak békében. Szívják egymástól a vidámságot és az életet. Hogy merek belépni ebbe a tökéletes idillbe és Felkorbácsolni úrnője érzelmeit. Egy dolog biztos. Ha Melissa nem akar változni akkor én nem tehetek semmit. A mély fekete szemek végtelen gonoszságról árulkodtak. Tényleg ilyen lenne a mellém rendelt pár? Lehet hogy csak a sok veszteség terelte erre. Ha így van akkor nagyon mélyre süllyedt. Lehet tényleg nem lát más reményt mint a gonoszságot. Elzárja magától a világot hogy ne érje több veszteség. A bőre több helyen fel volt karcolva. Valamit szégyell. Valami ami az ő hibája. Valami amit megváltoztathatott volna de nem tette. Lehet csak így gondolja de valójában nem az ő hibája. Hiányzik neki a lány. Nem a huga hanem amelyik ő volt valaha.

Kép:

-De szeretnéd ha visszajönne.-szándékosan fogalmaztam félreérthetően.
Levettem a csukját és kinyitottam a szememet.

To Znakharka

Érvelésére összevontam a szemöldököm.
- Azt mondod, hogy minden szörnyűség azért történt, mert a nő elvesztette a kontrollt önmaga felett a fájdalmak hatására. Ilyen megtörténhet, de csak a gyengékkel. Sok nő pisszenés nélkül viseli el a terhességgel járó összes kínt; a rosszullétektől kezdve a szülésig. Ennek ellenére nem roppannak össze, és azt hiszem, egy erős női sámán sokkal nagyobb fájdalmat képes eltűrni, mint egy férfi, pontosan ezekből az okokból kifolyólag. Az hogy rossz személyt választottak, az már a saját bajuk. Megérdemelték, amit kaptak – vontam meg a vállam közönyösen, de tekintetemben az elszántság tüze égett. Sejtheti, hogy jobban jár, ha okosan válaszol és gondolkozik, mielőtt kinyitná a száját. Tény és való, hogy érzékeny pont számomra, a női egyenlőség, tekintve, hogy én is a ’gyengébbik’ nemet erősítem.
Hirtelen tért vissza józanságom, amikor úgymond ajánlata eljutott tudatomig.
- Beszélni? – vontam fel szemöldököm élesen – Egy halottal? – Gúnyosan és hidegen kacagtam fel, mintha mit sem számítana a dolog. Értem én, hogy sámán, de még maga Voldemort Nagyúr sem tudta legyőzni a halált, így logikus, hogy nem láttam sok értelmét Znakharka felajánlásának. De mégis itt nem arról volt szó, hogy vissza akarná hívni a halálból, egyszerűen csak kapcsolatba léphetnék vele. Talán lehetséges. Kitudja, mire képes egy sámán…
Egyszerre vonzott és elrettentett a gondolat, hogy újra láthassam Őt. A halála megváltoztatott és már képtelen vagyok úgy nézni a világra, ahogy egykor. Az idő kiölt belőlem valamit, ami ahhoz szükséges, hogy valaki ember maradhasson. Már nem az vagyok, akit ő ismert. Én azt hiszem, hogy…hogy gyűlölne. Ő az átélt szenvedések hatására is tiszta és jó maradt; a testét meggyengíthette a betegség, de a lelkét nem fertőzhette meg. Én viszont vereséget szenvedtem, az első próbánál elbuktam, elvesztettem az emberségemet. Én már nem tudnék a szemébe nézni. Képes vagyok a lelkiismeret furdalás szikrája nélkül a legmocskosabb eszközökhöz folyamodni; gyilkolni, kínozni, ha szükséges; nem félek a haláltól, a sérülésektől, de képtelen lennék a húgomra nézni. Félek a megvetésétől, az elutasítástól és a ráébredéstől. Nem akarom látni, mivé váltam.
- Említettem egy szóval is azt, hogy hiányzik?! Meghalt, és kész. Nem érdekel – Jeges hangomat a csupasz kőfalak felerősítve verték vissza. Hangom még akkor is ott cikázott a levegőben, kísérteties visszhangként, amikor már nem beszéltem. Pillantásom mintha megfagyott volna; üresen és keményen állta Znakharka tekintetét. A hazugság ösztönösen jött a nyelvemre és nem keltett bennem semmilyen érzelmet annak kimondása. Valójában az igazság is ott rejtőzött a hamis szavakban; hiába fáj, már egyáltalán nem érdekelt. A kisujjamat sem mozdítanám, hogy helyrehozzam, ami Cassy halálával eltört. Annak a korszaknak vége, elmúlt és vele együtt eltűnt a régi Melissa is.

note: Tetszett a reagod *-*

-Egyszer volt egy nő sámán.-válaszoltam az érdeklődő kérdésre. Valahogy sejtettem hogy inkább bosszankodik amiért kirekesztjük az egyik nemet a köreinkből. Azonban közel sem tud mindent.
-A gond nem ott van, hogy nő vagy férfi valaki.-kezdtem mintegy megnyugtatása képen. -Itt sokkal nagyobb erők működnek mint a varázslásnál. A sámánok tudnak két világ között járni, és a két világ között személyeket szállítani. Ez a hatalom nagyon erőssé teszi őket. Ennek az erőnek egy kis kivetülése a varázslat, amit tőlem láthatsz. Amint azt említettem a sámánok a lélekszilánkok elpusztítására esküdtek. Nem kérdezted hogy halt meg a nagykhan. Ha egyesével pusztították volna el a horkrukszait akkor talán még ma is élen. Az első sámánkirály azonban jobb módszert talált. Magával vitte a khan lelkét a túlvilágra. Ebbe természetesen belehalt ő maga is. A sok energia, amit a varázslathoz használt, szénné égette a csontjait neki is és a khannak is. Többek között ezért nem lehet megtalálni a sírját.
Ezt a nagy energiát kordában tartani hatalmas energia. Ezért mi sámánok ha lehet hanyagoljuk is a varázslást ha lehet. Megkérünk egy szellemet hogy végezze el helyettünk. Addig nekünk nem kell kétfele koncentrálni. Sajnos azonban nem minden oldható meg szellemi segítséggel. A nő ha szül, a fájdalom minden kontrollt kivesz a testéből. Egy kísérletet tettek néhány száz éve. Az eredmény egy földrengés és egy torzszülött lett. A két világ egy pillanatra teljesen átjárhatóvá vállt az asszonyon keresztül. Tíz másik sámán vigyázta a szülést de ők sem tudták megállítani. A szénné égés itt csak az asszonyt sújtotta. A gyerek egy halott szörny volt. Nem vert a szíve mégis élt. A bőre szürke volt és sörényt növesztett. A keze pikkelyes volt és tüzet okádott. A lábán paták voltak és szarvai is nőttek. A szemfoga agyarakká nőtt. Azonnal lemészárolta mind a tíz ott lévő sámán és az anyja klánját. Semmi nem tudta megállítani. Ismételten a végleges technikához kellett folyamodni. A sámánkirály magával vitte a túlvilágra a szörnyet. A kísérlet tizenkét sámán életét és teljes vérvonalukat követelte. Azóta minden sámán megesketi a tanítványát hogy nem tesz sámánná nőt.
Kérdezhetnéd hogy mért nem fogadja meg a sámánasszony hogy nem lesz gyereke. Sámán gyerek csak sámántól születhet. Ha egy asszony nem szül gyereket az a vérvonal kihal. Ha sok száz sámán lenne a földön akkor lehet hogy ez is opció lenne de mivel alig van valaki így ezt sem tehetjük meg. A másik pedig hogy akkor mi van ha véletlen mégis teherbe esik. Értem hogy manapság már vannak módszerek ennek a kezelésére de mint sámán neki az egyensúlyt kell felügyelnie. Nem egyezhet bele csak a saját érdekében egy ilyen tettbe.

Ahogy haladt a beszélgetés, és áttértem a halottjára láttam hogy elevenébe találtam. Nem csoda. Halottakkal nem szoktam félrefogni. A lányt szellemét pedig olyan sötét fekete függöny borítja hogy azt nem észrevenni nehezebb feladat. Azonnal lesütötte a szemét és kerülte a tekintetemet. Még akkor sem nézett a szemembe amikor elmesélte a húga esetét. A fekete felhő még sötétebb lett. Az emberek megkönnyebbülni szoktak ilyenkor. Ő vajon mért nem? Mindenesetre egy dologban biztos vagyok. Még ha kérné sem engedném el a szellemösvényre. Aki ilyen nagy terhet cipel az óhatatlanul rosszra csábul a túlvilágon. Még a végén vissza találná hívni a halott rokont.
Kiemeltem az asztallapba szúrt obszidiánkést és az övemen lévő bőrtokba tettem. Ráhúztam a köpenyemet hogy még véletlen se tudja kikapni a tokból.
Nem tudom mit tegyek. Nem vagyok egy szociális alkat. Az én történetem ilyenkor tuti nem jó megoldás. Kell valamit találnom hogy kirángassam a sötétségből. Talán nem nagy gond ha megkeresem a lányt odaát. Néhány percet talán tudok neki szerezni.
-Akarsz beszélni a húgoddal?

To Znakharka

Összeráncoltam a szemöldököm, amikor szinte a számba rágva magyarázta el, hogy mik a szellemek, mintha soha sem hallottam volna róluk vagy mintha egy muglinak beszélne. Ez a találkozásunk pillanatától dühített benne, hogy előszeretettel nézett egy tudatlan, burokban nevelt csitrinek, aki semmit sem tud az őt körülvevő világról. De szerencsére hamar témát váltott és ettől fogva csendben hallgattam végig, érdeklődésem egy pillanatig sem lankadt.
A pálcamágia a nyugati mágusvilág jellegzetessége, amit a két mester – Ollivander és Gregorovics - fejlesztett tökélyre. Nélkülük lehetséges, hogy nem nyert volna ekkora teret a pálcamágia, ami mostanra szinte már teljesen felszámolta a mágia többi ágát. Ismerek olyan mágust, aki képes pálca nélkül is varázsolni, de az ilyenek itt ritkaságszámba mennek. Pedig rendkívül hasznos tudás birtokában állnak, amit én is szeretnék elsajátítani. Nem szeretek a pálcámtól függeni, és nélküle védtelennek érezni magam.
Felvontam a szemöldököm, amikor nevén nevezte Voldemort Nagyurat, sőt még a ’nagyúr’ jelzőt is hozzátette. Az emberekről több mindent elmond, hogy hogyan reagálnak minden idők legnagyobb mágusának nevének említésére, mint gondolhatnánk. Az ellenségei közül a gyávák Tudjukkinek hívják, a bátrabbak vagy botorabbak kimondják a nevét. Az alamuszi követői, akik csak félelemből álltak mellette ugyanúgy megborzongnak, ha a nevét hallják és vannak, akik nem félnek tőle, de tisztelettel beszélnek róla. Ők nevezik Voldemort Nagyúrnak és ők azok, akik halála után is hűséges követői maradtak. Közéjük tartozom magam is. Tisztelem Őt a tetteiért, de leginkább a módszereiért. Znakharkáról nem tudom elképzelni, hogy hasonlóan vélekedjen, főleg miután elmondta, hogy mi a feladata neki és a többi sámánnak, de ez a tény sem változtat azon, hogy tisztelettel beszélt Voldemort Nagyúrról, amit értékelek.
A lélekmágiáról tudok egyet s mást, mióta fény derült a Nagyúr titkára. Előtte is halottam már róla, de nem fordítottam rá különösebb hangsúlyt, és most is legfeljebb az elmélete érdekel. A gyilkolás nem rettent el, de az örök élet lehetősége igen, ami nekem átok lenne. Nem igazán fogott meg, amit a nagykánról és a lélekmágiával való visszaélésről mondott. Engem nem érintett és nem is értettem, hogy mi visz rá embert ilyen tettre, így nem is érdekelt.
Ezek után viszont a tárgyra tért, mire elhúztam a számat.
- Egy nő nem lehet sámán? – Untam már, hogy mindenki úgy gondolja, a nő csak akkor valaki, ha gyereket szül. A nő feladata, hogy jó feleség és jó anya legyen. – Hányszor hallottam ezt a mondatot a szüleimtől, bár egy ideje már kezd elmaradozni. Mióta úgy érzik, letettem valamit az asztalra ők is felhagytak az ilyen idejétmúlt elvek emlegetésével, de még mindig nem mondtak le róla egészen. De hiába, a családom miatt kell férjhez mennem és nevünk továbbéléséről is gondoskodnom kell, pedig utálom a kölyköket. Másrészt pedig tudom, hogy még anyámnál is rosszabb szülő lennék. Nem akarom, hogy a gyerekem olyan környezetben nőjön fel, mint én és, hogy hozzám hasonlóvá váljon.
Elkerekedtek a szemeim, arcom elfehéredett. Pillantásomat ölemben pihenő kezeimre függesztettem; tudtam, hogy szemeimbe van írva, amit olyan gondosan rejtegetek évek óta mindenki előtt és, ha most ránézek, mindent látni fog. Senkivel nem beszéltem erről, így nem. A szüleim soha nem vették észre, hogy a húgom halála mennyire megtört, rajtuk kívül pedig csak Ravelt ismerte a múltamat. De ő sem tudhatja, senki sem tudhatja, hogy mit jelentett nekem Cassy halála.
- Nem, a halottak nem zavarnak – Hűvös közönyösséget erőltetve hangomra és arcomra felnéztem, de továbbra is kerültem a pillantását. Talán beteges dolog, de vonz a halál; nem meghalni akarok, egyszerűen csak nyers élvezetet okoz a halál közelsége. A halottak, a semmibe meredő üres tekintetük, merev testük, a halál lehelete, ami körbelengi őket.
- Tíz éves voltam, amikor meghalt a húgom. Gyógyíthatatlan beteg volt. Hosszú éveken át fokozatosan sorvasztotta el a kór, míg végre végzett vele – mondtam halkan. Először beszéltem róla, de ahogy a szavak elhagyták ajkamat, nem éreztem azt, amit elvileg éreznie kellene az embernek, ha beszél a fájdalmairól. Nem könnyebbültem meg és nem csökkent a teher súlya, csak a fojtogató üresség maradt meg. Egyáltalán azt sem értem, miért mondtam el mindezt neki, miért nem zártam le a témát annyival, hogy a húgom meghalt. Hazudnom kellett volna, de képtelen voltam rá. Önként tártam fel gyenge pontomat, amit oly’ féltve rejtegettem mindenki előtt.
A csapda bezárult.

note: (:

-A szellemösvény egy hosszú történet.-kezdtem bele.-Mivel szorosan kapcsolódik népem hagyományaihoz ami iránt érdeklődsz ezért a kettőbe bevezetést akár egy kalap alá is vehetjük. Egyébiránt nem nehéz kitalálni hogy az micsoda. Az ösvény egy szűk út ahol csak ritkán járnak. A szellem a már nem élő emberből maradt esszencia. Remélem ezzel még nem mondtam újat. Nos ha ezt a két dolgot összetesszük akkor egy halott emberekkel kikövezett út lehet az eredmény. Ez valamilyen szinten igaz is. Azonban egy sokkal barátibb megfogalmazás hogy a szellemek számára kialakított ösvény. Az hogy ez mért érdekes azt egyenlőre hagyjuk.
Inkább kezdjünk egy alternatív mágiatörténet órát. Az angol varázslók nagy része pálcamágiát használ. Ez egy olyan mágiafajta amit még nem sikerült teljesen megértenem. Valami olyasféle energia ami teljesíti a kívánságaidat. de természetesen nem ez az egy varázslási fajta létezik. Voldemort nagyúr lélekmágiát használt amikor létrehozta a horkrukszokat. Lehet hogy pálcával varázsolt de ezt meg lehet tenni anélkül is. Itt nyugaton ez nagyon szokatlan, hogy valakinek több horkruksza is van. Nálunk keleten azonban ez teljesen ... hogy is fogalmazzak ... elfogadott. Biztos hallottál meséket samuraiokról meg kínai császárokról, akik egész hadseregeket mészároltak le egyedül. Nos minden legendának van alapja. Jingis Khan egyszer száz embert ölt meg saját kezűleg. Minden ölés után létrehozott egy horkrukszuot. Ezek után nem csoda hogy a világ legnagyobb birodalmát tudta létrehozni.
Természetesen a lelkeket nem csak pusztítással lehet szolgálatra bírni. Itt jutunk el a törzsemhez. A nagykhan halála után megfogadták a mongol sámánok hogy nem hagyják hogy még egyszer ilyen szörnyűség megtörténjen. Amikor azt mondtam, hogy elfogadott akkor nem úgy értettem hogy jó szemmel nézi mindenki. Kétezer sámán fogadkozott hogy az ésszerűség útján tartja a lélekmágiát. Ennek a kétezernek az egyik leszármazottja vagyok én. Sajnos az idők során eltávolodtunk egymástól és én már csak kettőt ismertem magamon kívül. Az egyik a mesterem a másik az ellenségem volt. Mostanra már mindkettő halott. Még tudok tíz sámánról de velük sosem találkoztam.
Azért élünk közel a természethez hogy könnyebben tudjunk kapcsolatba lépni a szellemekkel. Az egész családunk követ minket az egyenes út megőrzésében. Ötven hatvan ember lakik együtt általában sátrakban. Ha új sámán születik elmegyünk egy szomszédos családhoz és feleséget kérünk neki. Ekkor jön szóba a próba amit az előbb említettem. A sámán leendő feleségének ki kell állnia a sámán gyermekének kihordásával járó kínokat. Ha a próbán elég erősnek bizonyul összeházasodhatnak. Amikor felnő a gyerek a sámán megtanítja mindenre amit tudnia kell majd átadja az erejét. Ebbe a régi sámán belehal és átadja a helyet az újnak.

Elragadtattam magamat. Észre sem vettem hogy milyen hosszan fakadtam ki Melissának. Soha senkivel nem beszéltem. Mért hirtelen most eredt meg a nyelvem? Zavaromban felkaptam a csészét és szürcsöltem belőle.
-Bocsáss meg. Sokat beszélek.-mentegetőztem.-Most már hagylak szóhoz jutni. Érdekelnek az életed titkos részei. Például hogy mért remegett a kezed amikor a csészéért nyúltál az előbb. Csak nem a halottak zavarnak? Esetleg van valakit aki meghalt? Egy jó barát vagy egy családtag? Úgy sejtem hiányzik. Közel álltatok egymáshoz?

To Znakharka

Nem kellett több pár másodpercnél, míg rájöttem, hogy nagy baklövést követtem el. Gúnyos félmosolya, amit valószínűleg értetlenkedésem és látható undorom csalt arcára ékesszólóan mutatta véleményét, ami egyáltalán nem tetszett. Nem tévedett, valóban visszataszítónak találtam a feladatot, de nem okozna problémát az elvégzése, csakhogy sajnálatos módon ezt nem bizonyíthatom be. Nem firtathatom tovább, még félreértené a dolgot. Nem akarok hozzámenni – bár végtére olyannyira mindegy, mit akarok-, de valamiért érdekel a próba, és az a világ, ahonnan ő jött. Egy világ, ami fényévekre van attól, amiben én élek, és bár nem adnám fel a sajátomat érte, tudni szeretném, hogy milyen az. A képzeletemben Znakharka világát akaratlanul is összekötöm a végtelen, távolba vesző pusztaságokkal, a magasban, az eget átszelő sassal, a megszelídíthetetlen vadlovakkal. Mintha minden apró részlete a számomra elérhetetlen szabadságot és függetlenséget kínálná, a menekülést a fájdalmaktól, melyek itt újra és újra visszatérnek, amikor reggelente kinézek az ablakomon a napfénybe borított kertre, melyben egykor Cassandra játszott, amikor elsétálok régi szobája mellett, mely hosszú évek óta lelakatoltan, magányosan áll. Nem álltatom magam, hogy elfuthatok, vagy, hogy idővel elmúlik a fájdalom és begyógyulnak a sebek. Nem vagyok elég bátor, hogy új életet kezdjek. Könnyebb csendben tűrni, és én túl fáradt vagyok ahhoz, hogy változtassak vagy változzam. Keserű ráébredni, hogy lényegében én kényszerítem magamra ezt az életet, én dobtam el a ketrec kulcsát, örök fogságra ítélve magam. Nem akartam erre gondolni, de mintha nem tudtam volna parancsolni elmémnek. Újra kezembe vettem a teáscsészét, amit épp az előbb tettem le az asztalra, csak, hogy csináljak valamit. Ittam egy kortyot; érdekes íze volt, de most alig-alig éreztem. Szerencsére Znakharka megszólalt, így maga felé terelve figyelmemet.
- Mi az a szellemösvény? – Mondhatni ez volt az egyetlen szó, ami eljutott tudatomig. Kíváncsian pillantottam rá, egy gyermek érdeklődésével szemeimben. Tulajdonképpen, ha csak ennyi kell, hogy többet tudjak meg róla…az nem megoldhatatlan feladat. Persze illendőbb lenne az egyenes és hagyományos utat választani, amit beszélgetésnek hívunk, mint, hogy betörjek ide, de komolyan, mikor érdekeltek az ilyen apróságok?
- Nem riadtam vissza! – vágtam vissza hevesen. Oldalra pillantva tekintetem megállapodott egy ajtón, ami valószínűleg a belső szobát rejti, amiről Znakharka beszélt. Legszívesebben felpattantam volna, hogy bizonyítsam szavaimat. Sok mindent szótlanul eltűrök, de, hogy gyávának nevezzenek, azt nem. – Nem hinném, hogy abban a szobában olyan félelmetes dolgok lennének – mosolyodtam el gúnyosan, visszanyerve hűvösségemet.
- Nem nem kívánok, hanem nem fogok. – feleltem előbbi gunyoros mosolyommal. – És nem a titkaid érdekelnek, hanem…a néped szokásai. A kettő nem ugyanaz. – Részben igazat mondtam, de leginkább céljaim vezéreltek a kérdezősködésben, amit viszont nem fogok az orrára kötni.
- A titkaimról? – vontam fel a szemöldököm. – Mit szeretnél tudni? Csak őszintén – mosolyodtam el bájosan, várakozó pillantást vetve rá. Mindig is szerettem a kérdezz, felelek játékot, és nem is vagyok utolsó benne.

note: (:

Egy pillanatra megzavarodtam amikor visszakérdezett. Nem értettem milyen feladatot kellene mondanom neki. Szerencsére gyorsan rájöttem. Azt hitte, hogy tréfa a kibelezett állat. Haha. Sosem tévedett még ekkorát. A kissé gúnyos félmosolyomból megértette hogy nem viccelek. Az ez után kiülő undor az arcán mindenért kárpótolt. Nem a nehézség szokta távol tartani az embereket a próbától. A sámánok előkelő urak ahonnan jövök. A legtöbb lány a fél karját adná egy ilyen jó partiért. Ennek ellenére a sámáok még így is egyedül maradnak. Itt Angliában pedig szinte esélytelen a dolog. Nem kell ahhoz úrhölgynek lenni. Még a londoni hajléktalanok sem csinálják ezt szívesen. Melissa gondolataiban szinte olvasni lehetett. "Honnan jött ez a bunkó? Őskorszakban él?" Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat olvastam le az arcáról. Pont ahogy vártam...
A teát már ismételten nyugalomban fogyaszthattuk mindenféle gusztustalan téma nélkül. Ellenben szóba került a titkos ajtó és annak felnyithatatlan zárja.
-Nem.-válaszoltam nyugattan.-Nem zavar hogy kutakodsz. Két dolog miatt. Az egyik hogy nem tudsz bejönni ameddig nem mész végig a szellemösvényen. A másik dolog hogy nincs mit titkolnom. Ha lenne akkor nem hívtalak volna ide. Egyébként a saját érdekedben is jó hogy el van zárva a szoba. Ha egy halott állattól visszariadsz, jobb ha nem nézel be a belső szobába. De mintha azt mondtad volna hogy nem kívánsz a miniszter utasítására összeházasodni velem. Nem tudom akkor egyáltalán mért érdekelnek a titkaim. Inkább mesélj a tieidről.

To Znakharka

Elismerően bólintottam, amikor elárulta, miből is áll az a bizonyos próba. Szellemösvény. Nem tűnik leküzdhetetlen akadálynak, bár fogalmam sincs pontosan mi az. De fantáziámra hagyatkozva elképzeltem és az én elmémben élő kép a próbáról nem volt olyan szörnyű. Sok mindent láttam és még többet tapasztaltam, olyan dolgokban volt részem, amiket egy szende úrilányból senki sem nézne ki. Znakharka pedig pontosan abba a kategóriába tartozik, aki a csinos pofinál és előkelő megjelenésnél nem lát tovább. Egy pillanatra ökölbe szorult a kezem; gyűlöltem, ha mindössze neveltetésem és lány létem miatt lebecsültek.
- Én viszont úgy vélem, hogy képes lennék rá – mosolyodtam el szelíden, ahogy egy úrihölgyhöz illik. Ha ezt akarja látni, tessék. Korrigálni próbálva előbbi mozdulatomat, vállamat kiegyenesítettem, kezeimet az ölemben kulcsoltam össze. Hangom nem tükrözött különösebb érdeklődést, de szemeimben határozottság villant meg. Tény, hogy nehezen viseltem, ha valaki dicséret helyett kritikát fogalmazott meg velem szemben és, mivel az életem az elvárásoknak való örökös megfelelésről szólt, most is úgy éreztem, bizonyítanom kell. Természetesen eszemben sem volt azt feltételeztetni vele, hogy érdeklődésem neki köszönhető és esetleg el akarnám vetetni magam vele. Ahogy eddig tapasztaltam, megvan a magához való esze és tudja, hányadán állok a dolgokkal. A próba csak az egómat izgatja, a háttértartalma nem érdekel.
Egy pillanatra összerezdültem és pulzusom hirtelen magasra hágott, amikor egy kés pengéje villant meg a gyertyák fényében. Kis híja volt, hogy nem kaptam pálcám után; kezemet elrántottam, de amint rájöttem, hogy hibásan cselekedtem, a mozdulatot álcázva egy rakoncátlan tincset a fülem mögé tűrtem. Közben egy pillantást vetettem a késre, majd kérdőn Znakharkára emeltem tekintetem.
- Értelek, nem hiszed, hogy képes lennék rá – húztam el a számat. – Szóval mi az igazi feladat? – vontam fel a szemöldököm, mert nem akartam elhinni, hogy az előbb nem csak gúnyolódott. Még, hogy kibelezni valami dögöt! Könyörgöm, boszorkány vagyok, nem hentes! Arcát fürkésztem, ám az sajnálatomra nem igazolta gyanúmat. A gúnynak nyoma sem volt rajta, viszont annál inkább komolynak tűnt arckifejezése. Talán tévedtem és tényleg ez a feladat? Meglátszik, hogy valamilyen, a fejlődés alacsony fokán megragadt törzsből származik. Nem keltett bennem különösebb émelygést a téma, de azért megfelelően el voltam kényeztetve ahhoz, hogy lealacsonyítónak tartsam a dolgot. Mindig is utáltam bemocskolni a kezem, sokkal inkább előnyben részesítem a kifinomultabb eszközöket, amikor a háttérből mozgathatom a szálakat és a piszkos munkát nálam alacsonyabb rendűekkel végeztethetem el. Ha más hasznom nincs a szüleimből, legalább a pénzük jól jön, hogy megszerezzem, amit akarok.
Válaszára elmosolyodtam. Magam sem fogalmazhattam volna diplomatikusabban.
- Köszönöm – vettem át a csészét, majd lassan ajkamhoz emeltem. Egy kortyot ittam belőle, az udvariasság kedvéért, és visszahelyeztem az asztalkára.
- Feltételezed rólam, hogy olyan dolog után kutakodnék, amihez semmi közöm? – néztem rá elkerekedett szemekkel, tökéletesen alakítva a becsületében megsértett, ártatlan kislányt. Természetesen szándékomban állt utána járni a dolgoknak, és ettől figyelmeztetése sem tántorított el. Nem is lennék önmagam, ha hallgatnék másokra.

note: (:

-Valóban úgy gondolom hogy nem lennél képes végigmenni a szellemösvényen.-nevettem a felháborodására amikor már leült velem szemben.-De ne aggódj. Az angol úri kisasszonyok közül szerintem senki nem lenne képes rá. Mindamellett nem akarlak meggátolni a lehetőségben.
Befelé jövet észrevétlenül leemeltem egy kést a polcról. Egész eddig a medveköpenyem alatt rejtegettem most azonban kiemeltem és erősen az asztalba döftem. Az arasznyi hosszú obszidián kés mély toppanással állt meg a deszkában. Az élesre csiszolt fekete követ ezüst foglalat erősítette a bőrrel bevont szintén ezüstözött markolathoz. A markolat végén egy ezüst aranyfej díszelgett.
-Ölj meg vele egy lovat, vagy farkast, vagy medvét. Belezd ki, és hozd el a zsigereit.
Szélesen elmosolyodtam és levettem a kezem a markolatról. Majd mint aki csak egy délutáni csevejen ülne teát töltöttem két csészébe. Valamiért olyan érzésem volt hogy esze ágában sincs megcsinálni a tesztet. Ahhoz meg pláne nem hogy összeházasodjunk. Én sem azért csináltam hogy végre feleséget találjak. Szimplán csak érdekel a reakciója. Amikor elmondom mindenki fura arcot vág. Először a nevelőszülei akik megpróbáltak összehozni egy szomszéd kislánnyal. Ekkor közöltem velük hogy nem jó mert nem tudja megölni egy lovat sem. Ekkor még csak nyolc éves voltam és nem értettem hogy itt Angliában nem így megy a lánykérés. Azóta természetesen megértettem mért voltak annyira elhűlve drága szüleim. Most már csak azért csinálom hogy szórakozhassak az arckifejezéseken. Eddig mindenki aki ebbe a helyzetbe került visszakozott.
-Érdekes helység egy érdekes embernek.-mondtam miközben áttoltam neki az egyik teáscsészét.-Lehet feltűnt de nem vagyok idevalósi. Valami köt a régi életemhez. A régi vallásban hiszek, a régi életet szeretném folytatni, a régi családommal. Ez a hely kicsit emlékeztet otthonra. Persze ha kilépek az ajtón ismét a falak között találom magam nem pedig a mezőn, de rövid ideig eltereli a rossz gondolatokat. Jól zárt hely. Nem tudom van e valaki a Roxfortban aki be tud jönni ide rajtam kívül. Felesleges is kutatnod. Nem tudod a megfelelő varázslatot. Itt nincs zár mint bűbájtanon.
Felkínáltam a cukrot és a tejet. Én mindkettőt teszek bele.

To Znakharka

Hosszan beszélt és én csendben végighallgattam. Nem a szokásos, önsajnáltató dumával jött, hanem valódi problémákkal és érvekkel. Ez tetszett és meglepett. Gondolatai nem az első bizonyítékot jelentették arra, hogy ő nem átlagos és elszámítottam magam, amikor azt hittem egyszerűen elbánhatok vele. Logikusan gondolkozik, mindennek a lényegét fogja meg, ellentétben könyvmoly, lexikális tudásukkal felvágó háztársaival, akikben az önállóság szikrája sincs meg.
Felhozott példájára, aminek két szereplője általam két rendkívül lenézett egyén volt, mindössze gúnyosan elmosolyodtam. Legszívesebben felkacagtam volna a megállapításán, hogy Granger jól varázsol, de türtőztettem magam. Nem lett volna szerencsés éppen most elárulni a sárvérűek iránt táplált érzéseimet. Sokakat megijeszt az a gyűlölet és megvetés, amit velük szemben érzek. A félvérek, ők pár fokkal jobbak, hiszen egyik szülőjük származhatott ősi máguscsaládból, amit nem szabad elfelejteni.
Amikor megemlítette a szeretettejes környezet fontosságát, arcomról eltűnt a mosoly. Magam elé meredtem, nem akartam, hogy lássa a változást. Szeretet, az otthon melege, meghittség – semmit nem jelentek számomra ezek a szavak. Olyan környezetben nőttem fel, ahol szolgálók ugráltak körül, bármit megkaphattam, ami fontos volt: drága játékokat, ruhákat, ékszereket. Ezekhez képest mit ér egy-egy dicsérő, meleg szó, egy ölelés, az esti mese, amit az édesanyád mond el? Semmit. Értéktelen vackok, aminek túl nagy jelentőséget tulajdonítanak. Elém mindig kemény elvárásokat állítottak, megtanítva, hogy a lehető legmagasabbra törjek. Soha nem lehettem gyenge, nem sírhattam, ha elestem, mert az nem illik egy méltóságteljes aranyvérű hölgyhöz. A hideg távolságtartó légkörben megtanultam erősnek maradni, mert nem volt senki, aki levette volna vállamról a terheket. Megtanították, hogy ők, a szüleim ne legyenek többek számomra idegeneknél. Beletörődtem, mégsem tudom száműzni a fájó hiányérzetet, mintha valamit elvesztettem volna, amit nem is ismerhettem meg.
Egy röpke pillantást vettem rá, amikor tökéletesen rátapintott helyzetemre. Mások mindig csak az érme egyik felét látják és eszükbe sem jut, hogy a saját problémáikon felül más dolgok is vannak a világon. Más nézőpont, ahol egy fokkal sem könnyebb. A Roxfort elvégzése után nyáron vagy férjhez megyek hozzá, ami lehetetlen vagy eljegyezzük egymást a szüleim által választott férfival. Ebbe is beletörődtem. Szövetség, semmi több.
Sámán?! Felvontam a szemöldököm. Nem mennék át a teszten?! Szemöldököm még magasabbra szökött, majd játékosan elmosolyodtam.
- Szóval nem lennék elég jó? Ezt mégis miből gondolod? –vontam kérdőre játszva a felháborodottat, de tényleg érdekelt, hogy is megy ez.– Ha szeretnéd, letesztelhetsz – mosolyodtam el sokat sejtetően, megnyalva ajkamat. Vajon feltűnik neki a témától való elkalandozás és érteni fogja a célzást? Mint macska a rejtekhelyéről előbújó egeret figyeltem reakcióját. Közben elértük a folyosó végét, majd miután csinált valamit, amit nem láttam, a kőfal megmozdult, s köddé foszlott. Érdeklődve, alaposan végigpásztázva a helyiség minden négyzetcentiméterét követtem, de közben rá is vetettem egy-egy pillantást. Amikor hellyel kínált, egy pillanatig hezitáltam, de végül nem túl lelkesen, számat elhúzva leültem a párnákra. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy a földön üljek, de mit is vártam. Rendeztem arcvonásaimat és egy halvány mosolyt is varázsoltam arcomra.
- Érdekes helyiség – pillantottam körbe, majd tekintetem megállapodott a fiún. Vártam, hogy megjegyzésem hatására részletes beszámolót tartson a különleges helyiségről, aminek még a létezéséről sem tudtam. Pedig tájékozott vagyok a titkos szobákat, folyosókat, átjárókat illetően.

note: (:

Hálás voltam hogy nem kérdezősködött a szellemmel kapcsolatba. Az sem zavarta jelentősebben, hogy más helyre invitáltam. Lehet csak azért mert nem tudja hova megyünk. Itt a pincében felfedetrem egy szobát amit senki nem tud kinyitni rajtam kívül. Egy elűzött sámánnak remek hely. Ide akartam behívni. Majd meglátjuk mit szól hozzá. Előre léptem a folyósón és mutattam az utat. A botommal kopogtam végig mint mindig. Még a megszokott görnyedt tartásommal is magasabb voltam mint a kisasszony. Útközben válaszoltam meg a kérdéseit.
-Több dolog miatt nem értem a döntést. A minisztert választják. Ha tehát sok elkeseredett szerelmespár lesz akkor nem választják meg újra és búcsúzhat a hivatalától.-kezdtem a hosszú magyarázatba.-Egyébként semmi nem garantálja hogy egy aranyvérű és egy sárvérű házasságából mágus lesz. Ahogy azt sem hogy két sárvérű nem varázslót szül. Azzal hogy így összekeverték a párkat csak elégedetlenséget szítottak. Ott van például két évfolyamtársunk. Longbotom alig tud varázsolni pedig aranyvérű. Granger pedig sárvérű és bárkit lealáz. A varázslók és a varázstalanok mindig ugyan annyian vannak. Legfeljebb nem itt Angliában születnek azok a varázslók. Szerintem az egyetlen amit ilyenkor a miniszter tehetne az az, hogy segíti a kis varázslókat szeretetteljes környezetben felnőlni. Így kevesebb az esélye, hogy gonosz sötétvarázslók lesznek. Ehhezképest előre elrendelt kapcsolatokkal alapból családi viszályt szít. Így még esély sincs arra hogy a kis varázslók megtudják mi a kellemes élet. Feltételezem te is egy nagy varázsló klán tagja vagy. A szüleid is el akarnak adni valakinek, a miniszter is és még te magad is választasz valakit. Csak én tartom elképzelhetőnek, hogy ez a három lehetőség még véletlen sem azonos? Én magam a családom utolsó sarja szintén szeretném eldönteni magam hogy ki lesz a családom anyja. Azonfelül egy sámán nem választhat magának akármilyen társat. Már megbocsáss, tényleg nem rosszból, de nem biztos, hogy átmennél a teszten. És erre a miniszter még énrám is rámerőszakolja az akaratát. Ami engem illet amint tehetem hazatérek a szülőföldemre. A lehető legkevesebbet érdekel engem Anglia. A miniszternek pedig ott már a legkevesebb beleszólása sincs. Ha azonban most elkötelezem magamat valaki mellett akkor nem tehetem szabadom amit fogadtam.
Közben megérkeztünk egy lezárt folyósóra. A folyósó végén a falhoz mentem és hívtam a megve szellemet. A kezemen kidagadtak az erek és meghosszabbodtak a körmök. A szőröm is meghosszabbodorr és fekete bunda vonta be a kezemet. Melisa persze ebből semmit nem láthatott mert a köpenyem takarta. Rárajzoltam a megfelelő téglára a megfelelő rovást és koppantottam a botommal. A bot sárgás szikraesőt köpött az alacsony plafonra és a fal eltűnt. A folyósó még tíz lépésig folytatódik.
-Erre gyere. Mutatom az utat.

Ha bejössz:

To Znakharka

Eszemben sem volt rákérdezni az előbb történtekre. Úgy álltam előtte, ajkamon szokásos gúnyos félmosolyommal, nyugodt tekintettemmel, hidegen csillogó íriszeimmel, mintha mi sem történt volna. Mintha nem láttam volna átalakulását, mintha az a pár másodperc teljesen kiesett volna. Ne higgye, hogy érdekel. Ne gondolja, hogy nagyon is magamnál voltam és többet megtudtam, mint remélni mertem volna. Abban a hitben kerestem ma fel, hogy felmérem, mint egy esetleges ellenséget. Megtudom mik a gyengéi, hogyan reagál a különböző helyzetekben, de hogy valami újat tapasztalok, olyan dolgot, amit soha nem láttam azelőtt, arra nem számítottam. Nem sejtettem, hogy okozhat meglepetéseket, de beismerem, tévedtem. Felkeltette az érdeklődésemet, ami nem hagy alább addig, amíg meg nem kapom, amit akarok. És én mindig megszerzem, amire vágyom.
Az üstöt levette a tűzről, ő maga pedig kezet mosott. Figyeltem mozdulatait, ajkamon a mosoly szélesebbre húzódott. Nem megmondtam, hogy mindig én állok a reflektorfényben? Látszik, hogy nem ismer, különben nem gondolta volna, hogy a jelenlétemben foglalkozhat mással, mint velem.
- Nincs miért – mosolyodtam el kislányosan, de hangomban továbbra is megbújt némi gúny. Nem csak vele, a legtöbb emberrel így beszélek. Nem könnyű megállapítani, hogy mikor, mi rejtőzik szavaimban. Hideg tekintet, ártatlan mosoly –ez a páros mindig összezavarja az embereket.
Ajánlatára bólintottam, miközben kiléptem mellette az ajtón, egy hosszan tartó pillantást vetettem rá.
– Miért? – Nem kerteltem, ahogy etikett órán tanultam, egyszerűen a tárgyra tértem. Érdekel és kész. Ha anyám látná, hogy milyen gyorsan levetkőzöm jólneveltségemet, ha éppen nincs érdekemben használni, biztosan sírna. Tudja, hogy nem vagyok az a vérbeli úrihölgy, mint ő és nekem minden, amit tanultam csak színészkedés. Egy eszköz, ami segít céljaim elérésében.
Kíváncsi voltam, az zavarja, hogy nem szerelemből házasodhat, és esetleg a szívszerelme nem lehet az övé? Vagy nem akar egy idegen nőtől gyerekeket? Netalántán fél elveszíteni a szabadságát? Lehetséges, sőt szinte biztosra veszem, hogy hasonló okai vannak nemtetszésének. Bárcsak nekem is ilyen problémáim lennének! De nekem a nevemre is gondolnom kell, nem felejthetem el, hogy ki vagyok és, hogy számomra más életutat szántak. Egy életet, amelyről soha nem kérdezték meg, hogy boldoggá tenne e.

note: (:

Átkozott. A patkányszellem minden okossága ellenére szeret feltűnősködni és bajba sodor. Most sem tudtam elrejteni a kapcsolatunkat Melissa elől. Most majd magyarázkodhatok. Ha nem is most majd később. Amikor megemlítette a nevét valami reakcióra várt. Hmm. Ezek szerint ismernem kéne? Blackburn. Biztos valami nagy angol família. Elég nagy mulasztás hogy nem néztem utána ennek a levélnek. Bár minek is ha nem vonatkozik rám. Ha hazautazok akkor kerestethet a nagyságos miniszter ahol akar. Bár most hogy jobban megvizsgálom a helyzetet, nem is olyan rossz, az én szemszögemből. Kimondottan csinos hölgyemény. Ha nem hordaná fenn ennyire az orrát, talán az iskola kedvence is lehetne. A fiúk körében biztos. Ami a megsértett büszkeségét illeti gyorsan kell csinálnom valamit amivel rendbe hozhatom a hibámat. Lekaptam a tűzről az üstöt nem foglalkozva a siránkozó alkotóelemekkel és a mosdótálhoz mentem. Leöblítettem a kezemet és felkaptam a taláromra a medvebőr köpenyemet. Eligazgattam a ruhámat és a kezembe vettem a négy és fél láb hosszú fenyőbotomat.
-Kérlek bocsáss meg.-szabadkoztam miután visszafordultam hozzá.-Talán menjünk valami kellemesebb helyre.-Ezzel a szabad kezemmel az ajtó felé mutattam és utat engedtem neki. Ha ő nem is lát szívesen nem fogom magamról levetkőzni az úriember modort (azt a keveset ami rám ragadt Londonban).
-Egyébként ha szabad megjegyeznem nem értek egyet a minisztérium döntésével.

To Znakharka

Bevallom, meg sem próbáltam kevésbé idegesítő lenni, sőt külön örömmel töltött volna el, ha dühíthetem. A lehető leglassabb léptekkel közelítettem felé, remélve, hogy magassarkúm kopogása megfelelő mértékben idegőrlő hatással van rá. Tapasztaltam, hogy, ha az ember dolgozik valamin, már önmagában egy másik személy jelenléte is idegesítő lehet, még ha az illető meg sem pisszen. Viszont én nem csendes szemlélő vagyok, hanem az, akire itt minden figyelem irányul. Znakharka csak hiszi, hogy lehetősége van engem nem figyelembe venni.
Elmosolyodtam, amikor zavartan bevallotta, hogy fogalma sincs róla, ki vagyok. Ha valaki lenne, mondjuk egy nemes családból származó varázsló, vagy halálfalók gyermeke, akkor hallotta volna már a Blackburn nevet. A nevet, amely évszázadok óta széles körben ismert a mágusok világában, amit sohasem szennyezett sár- vagy félvér. És nem én leszek az, aki megtöri a hagyományt, aki méltatlanná válik az ősi név viselésére. Kerüljön bármibe elkerülöm a házasságot; számomra nincs megfizethetetlen ár.
Amint szavai elhaltak a pince nyirkos, vaskos csendjében, furcsa dolog történt. Arca megváltozott, erei a nyakától kezdve kitagadtak, majd szeme elfeketült; szemgolyói bár sárgák voltak, a tűz fényében vöröses színben játszottak. Egy pillanatra azt hihettem volna, hogy maga a sátán megtestesülését látom. Élénken éltek emlékezetemben a démonokról szóló legendák; amikor e lények megszállnak egy embert, az áldozat szemei feketévé, üvegessé válik, tekintetükbe maga a megfoghatatlan, végtelen sötétség költözik. Nem volt okom hinni létezésükben, de arra sem vettem volna mérget, hogy csak az emberek képzeletének szüleményei.
Egy pillanatra megakadt a lélegzetem, de a következőben már eszembe villant, hogy egy mágusképző iskolában vagyunk, körülvéve varázslattal. Znakharka pedig csak egy különc félvér. A gondolat is nevetséges, hogy árthatna nekem. Bár a házasság vele rosszabb lenne a halálnál; mintha élve eltemetném magam, elzárva mindentől, ami valaha számított.
Fürkésző pillantással figyeltem a jelenséget, hangjának változását, míg teljesen magához nem tért. Emlékezetembe véstem a történteket és első dolgom lesz nekik utánanézni. Ez az egész, nem is tudom, minek nevezzem, nem lehetett szemfényvesztés. Azt kiszűrtem volna és a pálcáját sem használta, ami döntő bizonyíték. Aggasztó, hogy nem tudom mi történt, mert amíg van egy homályos folt, hibás képet alkothatok az egészről, vagyis Znakharkáról. Félreértelmezhetem, lebecsülhetem, ami végzetes hiba is lehet. Znakharka különcségében talán az rejlik, hogy a képességei sem hétköznapiak.
Bólintottam; kaptam levelet. Bárcsak ne kaptam volna!
- Én lennék elméletileg a menyasszonyod – fejeztem be készségesen félbehagyott mondatát, majd elmosolyodtam, mintha éppen csak azt ecsetelném, hogy milyen szép napunk van ma. A menyasszonya… milyen furcsán hangzik, de én inkább a fekete özvegynek nevezném magam. Természetesen az esküvőt nem szándékozom megvárni.

note: (:

Az ugróbab jelezte hogy jól érzi magát ezért áttértem a horgonymurok elkészítésére. A kolléganő még mindig az ajtóban állt. A hosszú halgatás talán azt jelzi hogy nem fozzám jött. Remek. Akkor nyugodtan dolgozhatok. Már csak azt nem értem mért nem megy a dolgára ahelyett hogy az ajtóban ácsorok. Az évfolyamtársam. Mire nincs engedélye amire nekem van? Miben kell a segítségem? Ráadásul Python professzor osztályába jár. Nekik ez a terem szabad préda. És én mért foglalkozok vele? Őt nem akarom belefőzni a főzetbe. Koncentráljunk csak a horgonymurokra. A levelet a hegyétől a száráig tépjük.
A tökéletes harmónia már rég nem volt meg az illetéktelen behatoló miatt. Az azonban hogy nem hagyta hogy visszazökkenjek még jobban felbosszantott. Erélyesen rámköszönt mintha megsértettem volna. Mégis mivel. Hozzá se szóltam. Az meg a másik hogy ha eddig is velem volt dolga akkor mér várt ilyen sokat. Mit akar tőlem? Fene sem érti a nőket. Hátrasandítottam a vállam fölött és láttam ahogy ellöki magát a faltól. Ide jön. Tuti valamit akar tőlem. Mardekáros tehát nem számítok sok jóra. És még a cipője is kopog. Szép lassan jön hogy minél tovább idegesítsen a kopogás. Tisztában vagyok vele hogy az angol varázslók nem tudnak a szellemekkel kommunikálni és ezért nem értik meg az igényeimet. De ez idegesítő. Erre még egy angol varázyló is azt mondja hogy idegesítő.
- Melissa Blackburn vagyok.- Hmm. Kérdeztem? Fontos ez? Mért mopndja ilyen hangsúllyal? -Bizonyára ismerősen cseng a nevem számodra
-Nem. Boccs. Még a Hollóhátasok nevét sem mind tudom.
A nyakam jobb oldala elkezdett lüktetni. Ismerős érzés. Az ereim kidagadnak a nyakamon és a bizsergés tovább csúszik a fülem felé. Amikor már ott is jól látszik minden ér a szem,emet veszi célba. A szemem fehérje fekete lesz. Az íriszem élénksárga. Mivek a teremben sötét van ezért mint a macska szeme világít a kondér alatti tűz fényéban. A pupillám mandulavágásúra tágul. A patkányszellem megérkezett. Lehunytam a szemem és elfordítottam a fejem hogy minél kevesebbet lásson belőle.
-A levél!-mondtam kicsit fátyolos mélyebb hangon.-A minisztérium. Kötelező. Aranyvér. Melissa Blackburn.
A patkányszellem visszavonult és újra rendeződtek a vonásaim. Most már mindenre emlékszem. A patkányszellem a legokosabb az összes körül. Ő még arra a gyorsan a vonaton átfutott és utána az ablakon kidobott minisztériumi levélre is pontosan emlékszik.
-Ohh. Udv. Znakharka vagyok. Ezek szerint te is kaptál levelet a minisztériumtól.-Próbáltam az előbbi zavaromat korrigálni de csak még jobban belekeveredtem. -És ... a határozat... szóval te...
Ritkán beszélek emberekkel. Még kevésbé nőkkel. Mit kell ilyenkor mondani? "Helló minor lesz az esküvő?" És a bemutatkozásom is szánalmas volt. Kezet kellene nyújtanom neki de az közelsem tiszta az előbb kibelezett egér után. ÁÁÁÁÁ Mit kell ilyenkor csinálni?

To Znakharka

Csendben figyeltem a fiút, akiről a minisztériumi birkák azt hiszik, hogy valamikor a jövőben a férjem lesz. Mekkorát tévednek, és szokás szerint fejjel mennek a falnak. Sajnálatos, hogy a varázsvilág vezetése ilyenekre van bízva és még csodálkoznak, hogy a kihalás szélére kerültünk. Mit ne mondjak, értük – az idióták mágikus gyülekezetéért – nem lenne kár.
Znakharka – ízlelgettem a nevét, miközben tekintetem továbbra is rajta időzött, figyelve, hogy mit csinál. Meg kell hagyni, furcsa név, és furcsa a hozzá tartozó személy is. Azt már a külsejéből is leszűrhettem, hogy nem ide való, de származását még alapos nyomozás után sem sikerült kiderítenem. Természetesen utána jártam, kit is kellene beleszőnöm rózsaszín álmaimba, mint a szőke herceget, a hős lovagot…De ez az álom dolog is ugrott, az élet ugyanis nem tündérmese, én pedig inkább vagyok a vasorrú bába szebb kiadásban, mint királylány. A hercegem pedig, nagyon úgy áll a dolog, egy különc csodabogár lenne.
Röpke fél perces várakozás után, amit kitöltöttem jövendőbelim tüzetes elemzésével, a fiú felém fordult. Arcomra a szokásos, gúnyos félmosoly ült ki.
- Szia – Hangsúlyozva ejtettem ki a szót, azzal a szándékkal, hogy finoman felhívjam figyelmét, csúnya dolog elmulasztani a köszönést. Jelentéktelen apróság, de miért ne kötnék bele, ha lehetőséget ad rá? Közben ellöktem magam a faltól, és felé vettem az irányt. Magassarkúm minden lépésnél élesen koppant a deszkapadlón, majd hajamat hátradobva, megálltam a padja előtt olyan távolságban, ahonnan még nem kellett túlságosan felnéznem rá.
- Melissa Blackburn vagyok – közöltem vele színtelen hangon, figyelmen kívül hagyva kérdését. Államat enyhén megemelve tartottam, kifejezéstelen tekintettel méregetve őt. Nem szándékoztam elárulni, pontosan mit is gondolok róla. – Bizonyára ismerősen cseng a nevem számodra…- mosolyodtam el angyalian.

note: Semmi gond. Néha úgyis elég lassú vagyok.(:

Újabb hosszú és unalmas bályitaltan óra után ültem és saját főzeteimmel foglalkoztam. Nem tudom Piton professzor hogy bírja ki a sok ostoba diákot. Egyszerűen képtelenek érzékelni a hozzávalók lelkét. Az hogy beszéljenek hozzá az még kevésbé elképzelhető. Egy csipet ebből egy abból. Kötülbelül megpörköljük és meglátuk hohy mi sül ki belőle. Ostobák. A madragóra szinte mindenkinek a főzetében sírt. Nem csoda, hogy senkinek nem sikerült. De hála istennek vége az órának. A fozzávalók kínzása befejeződött és minden zavaró egyén eltávozott. Most már figyelhetek a saját összetevőim lelkének legmélyebb kívánságaira. Nem főzöm őket tovább ha szólnak hogy túl meleg, nem vagdosom össze vissza a leveleiket ha tépve jobban szeretik és a többi apróság ami a főzetet használhatóvá teszi. Lassan indenki jelenlétét távozni éreztem. Piton porf is kilépett a teremből és egy gőgös jelenlétet hagyott maga után. A sááfrány felkiálltott fogy túl forró az üst. lekaptam és fozzáöntöttem a vizet. Nem érek rá most senkivel sem hoglalkozni. Mért most zavarnak meg? A sáfrány jól érezte magát. Van egy fél pillanatom. Hátranéztem és egy csinos hölgyemény állt az ajtóban. Láttam már. Mardekáros évfolyamtársam. Valahonnan mindha ismerős lenne. Talán a multkori levél mellett láttam a képét? Áhh. Erre most nem érek rá. Az ugróbab várja hogy meghámozzam. Visszafordultam és a réz félhold alakú késemmel nekiláttam a bab megkopasztásának.
-Segíthetek valamiben?-szóltam hátra a vállam felett. Ha akar valamit akkor majd idejön. Nekem most van jobb dolgom is.

/*Előre is elnézést kérek. Ellopták a laptopom tehát nem fogok tudni mindig azonnak írni. Bocsi.*/

To Znakharka

Mire kézhez kaptam a Minisztérium levelét, már tervek hadával rendelkeztem a nem kívánatos frigy elkerülésére. Anyámék elvárják, hogy nyugodtan üljek a fenekemen, és bízzam rájuk az ügy elsimítását. Nem kételkedem, megvannak a módszereik, hogy célt érjenek. Bele is halnának a szégyenbe, ha az egyetlen pici lányuk egy mocskos félvér felesége lenne, beszennyezve az ősi, tiszta nevüket. Az a része, hogy a Rendelet hozzákényszerít egy idegenhez, akit csak látásból ismerek, nem izgatja őket, hiszen erre ők tartják fenn a jogot. Az általuk választott férfival csak érdekek kötnek majd össze érzelmek helyett, de már belenyugodtam, hogy a név és a vér az első. Viszont az egyetlen, aki méltó is lenne hozzám, az Ravelt, de vele kinyírnánk egymást.
Lassan sétáltam végig a kihalt folyosón. Hideg volt, a falon néhány fáklya világította meg az utat, de így is félhomály uralkodott. A pince nem számított a Roxfort legbarátságosabb részének, de én otthonosan mozogtam itt, nem véletlenül, hiszen Mardekáros vagyok. Perselus Piton volt terme felé igyekeztem, ahol éppen akkor ért véget a bájitaltanóra, amikor az ajtóhoz értem.
- Jó napot, Professzor Úr – köszöntöttem hűvös mosollyal a helyiségből kilépő házvezető tanáromat, aki a betegeskedő Lumpsluck-ot helyettesítette. Valószínűleg fűzött volna néhány nemkívánatos megjegyzést ahhoz, hogy itt kószálok, ha nem az ő házába tartoznék. De Mardekáros vagyok, így csak biccentett, majd, mint egy sötét árnyék suhant el. Megvártam, míg egy személy kivételével mindenki elhagyta a termet, majd a bejáratnál megálltam; az ajtófélfának támaszkodva vártam. Tekintetem a fiúra szegeztem, aki túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy rögtön észrevegyen.

note: Remélem megfelel.(:

» Znakharka
» Különcök - Znakharka & Jade
» Leonard & Melissa
» Tally&Melissa
» Dougie&Melissa