Kérdésemre nem kaptam választ, és kedvem lett volna még tovább akadékoskodni, de egyszerűen faképnél hagyott, időt sem hagyva, hogy kérdezzek vagy válaszoljak. Egy halvány mosollyal néztem a fiú mögött bezáródó ajtót, majd egy fáradt sóhajjal visszahuppantam az ülésbe. Nem kellett attól tartanom, hogy továbbindul a vonat, mielőtt leszállok, hiszen még csak most állt meg és beletelik egy jó időbe, mire a diákoknak sikerül összepakolniuk, talárt venniük, és csak ezután kászálódnak le a szerelvényről. Szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem gondolataimat, melyek a zűrzavaros utazás után össze-vissza csapongtak, és még annyira sem voltam képes tisztán látni a dolgokat, mint induláskor. Ennél a pontnál eszembe villant az apám arca, ahogy hátat fordított, mielőtt a vonat elindult, a nyár eseményei, amiket a Roxfortba lépve magam mögött akarok hagyni, és Znakharka. Egyrészt legszívesebben a falba vertem volna a fejem, amiért olyan idiótán viselkedtem, és nem átkoztam szét rögtön, miután bepillantást nyert emlékeimbe, másrészt ott volt a halvány remény, amit a fiú kínált, és amit nem akartam veszni hagyni. Nem tudtam teljes mértékben hinni neki, minden annyira zavaros volt és érthetetlen. Megszorítottam a medált, amit adott, ez a mozdulat pedig felhívta figyelmemet a tárgyra. Tenyeremben forgatva alaposabban is szemügyre vettem, majd a zsebembe süllyesztettem. Sosem hittem a kabalákban, és ennek köszönhetően a medált is fenntartással szemléltem. A folyosón halkult a zsivaj, ritkábban és halkabban hallatszott léptek zaja, ami észhez térített. Bőröndömet magam előtt lebegtettem, hogy ha szükséges, azzal törhessek utat magamnak, a kalitkát pedig a kezembe fogtam. Warrior – a baglyom – még most sem hagyott fel a dühös huhogással, és a kalitka rácsának b*szogatásával, ami már kezdett az idegeimre menni. A fiákerekhez érve megsimogattam a kocsi előtt álló sovány, csontvázszerű thesztrálokat, majd egyedül elindultam a Roxfortba.
Haha! Így is úgy is fáj. Értelmes kislány. Nagyon okos. Érti a lényeget. Ez a beszéd. Amint a formám visszaalakult a többi ember számára emészthető alakra a vonat is megállt. Végre megjöttünk. Lekaptam a bőröndömet és kifele indultam. Az ajtóban megfordultam. -Tessék!-nyújtottam egy bőrszíjakkal összekötött csontmedált Jadenek.- Ez ad egy kis szabadságot tőle. Gondolkozz el azon ki a fontosabb a király vagy a királynő. És tudd meg hogy kivel társulnál szívesebben. A sárkánnyal vagy a hercegnővel. Ha tudod a választ hozd a medált a pincei folyosó hátsó falához. Nem kell félned. Én nem fogok semmit sem csinálni. Ezzel megfordultam és leszálltam a vonatról. Gyorsan gyalogolok. Még bőrönddel is. Nem hiszem hogy utolér. Pláne hogy nála is vannak egy bőrönd.
Válaszára nem tudtam elfojtani egy apró mosolyt, amit viszont le is töröltem arcomról, mielőtt elbízta volna magát. Semmi kedvem nem volt akárcsak leheletnyi kedvességet mutatni, hiszen ezt a lehetőséget már rég eljátszotta, és ha most nem tartok ki az igazam mellett, akkor nem is várhatom, hogy felfogja a súlyát tettének. De mégis, már nem éreztem azt a vad haragot, ami még az imént tombolt bennem, sőt már-már egyfajta belenyugvás vett erőt rajtam. Ha úgy nézzük, Znakharkánál biztonságban van a titkom, legalábbis rövid ismeretségünk alatt ezt sikerült leszűrnöm. Végül is már úgyis teljesen mindegy, tudja és kész, nem tudok vele mit kezdeni. Legfeljebb egy exmemoriammal törölhetném az emlékeit, de mi értelme volna? „Quis enim es tu?” Tudtam, hogy nem hozzám beszél, és valahol tudat alatt azt is sejtettem, hogy ki az a titokzatos személy, akihez szavait intézte. A megszólított is hallotta a kérdést, de éreztem, hogy nem akar rá megfelelni, sőt inkább visszavonulót fújna. Tudtam, hogy magával akar vinni engem is, egyik felem pedig örömmel követné bárhova, a másik viszont makacsul ragaszkodik a maradáshoz. Az ismeretlen erő és saját akaratom ellentétes irányba húzott, tulajdonképpen olyan volt, mintha tudatom, lelkem két részre akarna szakadni. Végül, legalábbis jelen pillanatban az győzött, aki maradni akart. - Így is, úgyis fáj – mosolyodtam el keserűen. – Mondd el, hogy mit akarsz csinálni. – Anélkül semmibe sem megyek bele. Hiába akarok szabadulni, gyakorlatiasságom még mindig visszatart a meggondolatlan hülyeségektől.
Két reakciót ismerek a különös alakomra. Az egyik a sikítva rohanás és segítségért kiabálás. Ilyenkor hagyni kell a pácienst hogy átgondolja a helyzetét. Ez általában nyílt nagy területeken szokott lenni. A másik a zárt terek reakciója. Amikor az illető nem tud elfutni akkor csak áll és néz rám. Talán a leesik az álla kifejezés a legmegfelelőbb bár még senkinek nem láttam leesni egy testrészét se. Legalább is külső behatás nélkül. Jade esetében is ez a második reakció következett be. Mint ahogy várható volt. Jade olyan kiszámítható! kész élmény vele dolgozni. Mintha A mesterem régi kódexének utasításait követné. ha megtalálom valaha a felső világban az öreget mindenképpen mesélek neki Jaderől. -Ha normális lennél nem ülnél ezen a vonaton.-jegyeztem meg csendben nevetve. Amikor a szellemhez szóltam megfordult. Sejt valamit. Okos lány. Okosabb mint a nagy többség. Talán már tudja is csak nem akarja elhinni hogy ez vele történik. Pedig ez vele történik! Sok emberrel történik ilyen de a legtöbb nem jön rá. Jade azonban kis segítséggel ugyan de megértette a dolgot. A kérdése ezt tisztázta is. Először azt hittem hogy csak egy hagyományos kérdés de amikor a "hozzám tartozik az, akihez szóltál?" részhez ért rájöttem hogy mindent ért. legyen hát. Egyenesen neki a falnak. Most már nincs visszafordulás. Innen az ő dolga. -Te mit akarsz?-kérdeztem meg halk rekedt hangon.-Fájjon? Ez a kérdés riaszt el mindenkit. Lehet ha valami konkrétabbat kellene mondanom. Akkor talán többen megfontolnák az igent.
Jade Glouster Griffendél/7. évfolyam
* : Hozzászólások : 162 Vér : Mugliszármazású Iskolai ház : Griffendél Tartózkodási hely: : Roxfort Kirendelt pár : Jayden Hollins Avataralany : Megan Fox Karakterlap : Cold Fire Karakterzene : Warrior
Fáradt voltam és összezavarodott. Egy nyugodt útra vágytam, egyedül nyomasztó gondolataim társaságában, remélve, hogy az önostorozás eredményre vezethet, vagy ha mást nem is érek el vele, legalább nem érzem magam olyan nyomorultul, mint mostanában szinte mindig mióta az ominózus eset történt. De Znakharka gondoskodott róla, hogy ne így legyen. Pedig egyikünk sem akart találkozni a másikkal, tudom, hogy Znakharkának is legalább annyira terhére vagyok, mint ő nekem. Ha egyszerűen kijelentette volna, hogy menjek el, hogy társaságom nem kívánatos számára, már nem lennék itt, akkor elkerülhettük volna mindezt. Mindketten elfelejthettük volna, hogy egyáltalán valaha is találkoztunk, és ha valamikor a Roxfort folyosóin egymásba botlanánk, a másik arca csak egy lenne a sok közül, legfeljebb, ha biccentenénk egymásnak. De így? Neki talán továbbra is csak egy jelentéktelen idegen leszek, az ő életében talán hétköznapi mások emlékeinek felbolygatása, de nekem nem. Amilyen könnyedén kiismert, annyira nem képes átérezni, hogy mit jelent, amit tett. Ez nem olyan dolog, ami után csak megvonom a vállam, és mintha mi sem történt volna, továbbállok. Kivételesen nem bánnám, ha valóban olyan érzéketlen lennék, mint amilyennek mások mondanak, de nehéz ezt a látszatot kelteni, sőt nevetséges is, hiszen Znakharka eleget látott az emlékeimből ahhoz, hogy ne legyek képes meggyőzni őt szenvtelenségemről. A forrongó düh lassan összegyűlt bennem, hogy aztán tettlegességgel robbanjon ki mindaz a feszültség, amit inkább magamba fojtottam volna. Megérzéseim pedig nem csaltak, következetlenségem, amiért engedtem, hogy a vak harag elragadjon nem várt eredménnyel járt. Szentül hittem, hogy feldühítettem Znakharkát, és már az első apró jelből, amikor összeérintett tenyerei közt szikrák pattogtak, sejtettem a továbbiakat. Amint pálcája felemelkedett a földről, átkoztam magam, amiért őrizetlenül hagytam azt, de csak egy megkezdett, de be nem fejezett mozdulatra maradt időm, amivel már nem sikerült megkaparintanom a pálcát. Agyamon ugyan átfutott a gondolat, hogy bármi történik is, átváltozhat bármilyen szörnyé, amin mellesleg egyáltalán nem csodálkoznék, de meg nem támadhat. Ha pedig mégis ilyen esztelen lenne, vagy esetleg elvesztené emberi tudatát, hiszen semmilyen biztosíték nincs rá, hogy ez nem következhet be, ha minden kötél szakad, tudok és fogok védekezni. Ez a tudat némiképp oldotta a feszültséget, és mintha elmém is kitisztult volna, miközben homályosan a háttérből érthetetlen suttogást hallottam, de ez nem érdekelt túlságosan. Znakharka magában beszél, ez átlagos furcsaság egy átlagembertől, de a fiútól ennél cifrább dolgokat is láthattam és azt hiszem, még lehet szerencsém újabbakkal is találkozni, így pedig a meglepetés ereje végleg kiszállt a játékból. Annyira abszurd volt a helyzet, elképzelhetetlen, hogy velem ilyesmi történjék, hogy egyszerűen mozdulni sem bírtam. Honnan is tudhattam volna, hogy mit lépjek? Csupán abban voltam biztos, hogy nem hátrálok meg, és valami halvány kíváncsiság is maradt bennem. Talán ez tartott ott, talán ezért voltam képtelen hátat fordítani. - Minden csak nézőpont kérdése. Én sem vagyok normális, ha az lennék, akkor most csendben üldögélnénk egymással szemben, vagy maradtunk volna az általam felvetett hobbi témánál. – Hangom semmivel sem volt biztatóbb, mint amikor szemére hánytam tettét. Utolsó kérdésére összeráncoltam szemöldököm, és akaratlanul is vállam fölött pislogva kerestem a megszólított személyt, mert most is tisztán éreztem, hogy a kérdés nem nekem szólt. De felesleges volt körbenéznem, ezt már azelőtt is tudtam, mielőtt megtettem azt, mégis reménykedtem, hogy időközben valaki valamilyen csoda folytán itt termett, mert ez bizonyítaná, hogy gyanúm, rossz előérzetem alaptalannak bizonyul. - Kihez beszélsz? – Hangom lehalkult, tekintetemben a bizonytalanság árnyéka jelent meg. – Én vagyok, vagy csak hozzám tartozik az, akihez szóltál? – Rettegtem, hogy szavai megpecsételik sejtésemet, hogy az emlékben látott kísérteties, sötét alak én vagyok. Ha nem is mindig én voltam ő, de mára már a részemmé vált, belém ivódott. Ez a gondolat megrémisztett, én sosem akartam olyanná válni, mint amilyennek azt az alakot láttam az emlékemben.
A feltápászkodásom után ismét magasba ívelt a pályám hogy aztán újra a vonat ülésébe préselődjek és újra a földön ücsörögjek pár másodperc leforgása alatt. Lehet hogy tévedek de szerintem most nem kedvel. Egy dolog azonban tisztán látszott még röptömben és a csuklyám alól is. A támadó pálcát most nem jade tartotta. Lehet az előbb sem de akkor nem volt időm jobban megfigyelni. Most azonban kicsavart pózban támadásra készen az előbbi boszorkány szegezte nekem a pálcát. Egy dologról megfeletkeztem. A bányacsille ha kiborul akkor a törmelék a dolgozókban is kárt tehetnek. Ideje felvenni a védőruhát. Minden bányában kötelező. Hogy lehet hogy anélkül léptem a munkaterületre? Tapsoltam egyet és a két tenyerem összeérésénél szikrák keletkeztek. Ahogy eltávolítottam a kezeimet egymástól az ujjaim karmokká alakultak és a szikrák világították meg a tenyereimet. Felemelkedtem a földről és a kezembe repült a pálcám. Amint két lábon álltam koppantottam a botommal.
-Abi hinc maleficus.-suttogtam. Jade nem hallhatta hiszen a hangszálaim teljesen használhatatlanok voltak az átalakulás miatt. Az egy dolog amit érezhetett hogy kitisztult az elméje. Az igazat megvallva ettől a bűbálytól nagyobb hatást vártam de Jade csak állt és meredt rám mint korábban. Biztos nem a varázs volt rossz mert a boszorkány visszavonult kissé. Ez esetben azonban minden elismerésem a kisasszony felé. Ez a merev mozdulatlanság erős jellemről tanúskodik. Aki ezt az erős jellemet el tudja nyomni az valamiféle hatalmas szemét lehet. Egy rettenetes alak. -Ohh!-nevettem a szidásaire.-Félreértesz. Pontosan tudom hogy nem vagyok normális. Ha az lennék nem lettem volna sámán. Csakhogy a problémáim megoldása hosszabb kivitelezést igényelnek. Már dolgozok rajta ami engem illet. Azonban addig is mások problémáival foglalkozok ha időm engedi. Quis enim es tu? Az utolsó mondatot a boszorkánynak szántam aki tisztába is volt ezzel. A szellemek ősi nyelvén nem szokás az emberekhez beszélni. Vajon Jade rájön hogy az álmában látott alak most is itt van? Vajon rájön hogy hozzá beszéltem a végén? Végtére is senki más nincs rajtunk kívül a kupéba.
Jade Glouster Griffendél/7. évfolyam
* : Hozzászólások : 162 Vér : Mugliszármazású Iskolai ház : Griffendél Tartózkodási hely: : Roxfort Kirendelt pár : Jayden Hollins Avataralany : Megan Fox Karakterlap : Cold Fire Karakterzene : Warrior
Mi tagadás, tettével egyenesen a lelkembe gázolt. Elcsépelten hangzik, de igaz. Akaratomon kívül teregettem ki neki féltve őrzött titkaimat, azt a fordulópontot, amit az elrablással, a mocskos pincébe zárva éltem át, ő láthatta először tisztán, úgy, ahogy történt. És ez bántott, fájt, hogy egy ismeretlen tudta meg, hogy egy idegen ezek után jobban ismer bárkinél, és még lehetőséget sem hagyott a választásra. Nem mintha lett volna bárkim is, akivel megoszthattam volna a dolgot, vagy akinek hajlandó lettem volna beszélni róla. Senkim sincs, akivel bizalmas kapcsolatot ápolok, legfeljebb a bőrönd melletti kalitkában gubbasztó hóbaglyom, aki megérezve az események rendkívüliségét, hangos huhogásban tört ki és csőrével erélyesen, szaporán a rácsot kopogtatta. Ez régi szokása, ha begurul, mindig ezt csinálja valószínűleg a szabadság reményében, de eddig minden próbálkozása csúfos kudarcba fúlt. Most biztos utálhat, ugyanis ilyenkor mindig dobok be neki bagolynasit, ezzel lenyugtatva háborgó kedélyét, de most ügyet sem vetettem rá. Képtelen voltam józanul gondolkozni, szikrázó tekintetem pedig egy pillanatra sem hagyta el Znakharkát, aki éppen akkor repült át a kupén, és kötött ki végül a földön lefegyverző átkom hatására. Annyit terveztem csupán, hogy pálcája kirepül a kezéből, de úgy fest a dolog, hogy dühöm hatására elragadtattam magam, és a véremben pezsgő mágia az átokkal tört felszínre. Ha belegondolok, hogy egy hasonló esetben kislánykoromban, amikor kétségbeesésemben, félelmemben, vad haragomban mit tettem, persze akaratlanul, Znakharka hálát adhat Merlinnek, mert rendkívül olcsón megúszta. Pálcája, vagy inkább botja szemmagasságban, egy lépésre tőlem koppant a kupé falán, majd egy újabb tompa hang jelezte, hogy földet ért. Jobbomban továbbra is pálcámat szorongattam, eszem ágában sem volt leengedni, sőt ujjbegyeimen bizsergés futott végig, arra késztetve, hogy ne álljak le, bosszuljam meg a sértést. Ha nem volnék ilyen áldott jó lélek – khm – szíves örömest engednék a késztetésnek, de így csak álltam, rá se hederítve előrenyújtott jobbom szűnni nem akaró remegésére. A hirtelen hangnemváltás úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Egy pillanatig csak tátogni tudtam, hang nem jött ki torkomon, majd a másodperc törtrésze alatt résnyire szűkültek szemeim, szemöldököm összefutott izzó smaragdjaim felett, pálcát tartó kezem pedig ösztönösen lendült előre, egy átokkal a szemközti falhoz csapva a fiút. Amint ajkaimat elhagyta az átok, mintegy varázsütésre tért vissza józanságom, mintha az elmúlt másodpercekben valamiféle áramkimaradás szabadságoltatta volna azt. De most egyszerre szakadt rám a felismerés, hogy mit tettem. Merlinre! Ez nem lehet igaz! Félve vetettem egy oldalpillantást Znakharkára, de egy tapodtat sem mozdultam, büszkeségem nem engedte. Amúgy is magának köszönheti, csak azt kapta, amit megérdemelt. Az emlékeimben kutakodott és még volt pofája gúnyolódni, mintha még neki állna feljebb, hogy meg merészeltem szólalni! - Oh, nem is tudtam, hogy a természeti népeknél is vannak élettelen agyturkászok, akik úgy érzik, kötelességük belepofázni mások életébe, csak éppen sámán név alatt futnak. De aztán mindig kiderül, hogy valójában az ilyen nagyokosok élete a legelcseszettebb. Hát nem ironikus? – kacagtam fel jegesen. Az ilyesmi nem szorul magyarázatra, általános igazság, hogy nekik is bőven lenne mit söpörni a maguk háza táján, csak éppen szemellenzőjüktől azt sem veszik észre, ami az orruk előtt van, és ezért a másik felett törnek pálcát. Egy lemondó fejcsóválással visszacsúsztattam pálcámat övembe, és visszaültem helyemre. Nem volt több hozzáfűznivalóm, utolsó megjegyzésére pedig tüntetően, némaságba burkolózva elfordítottam fejem. A mellettünk elsuhanó tájra már szürke lepel borult és az égen csillagok halvány fénye pislogott, vagyis már nem vagyunk messze. Gyomrom ökölnyire zsugorodott, aggasztó gondolataim újult erővel rohamoztak meg, nagylelkűen bepótolva a rövidke kényszerszünetet, amikor nélkülöznöm kellett őket.
Mindent láttam ami kell. Mindent tudtam ami használható volt. Mindent értettem ami eddig nem volt tiszta. Teljesen képben voltam amikor a fehér szikrák félbeszakították a látomást. A pillantásom egy pillanatra a saját hasamra esett mert ott valami szúró érzés tartott sakkban. Feltehetőleg az a szúrós fadarab akadályozta meg a további kutakodásomat. Éppen annyi időre néztem le hogy lássam a bűbájt előtörni a pálca végéből. Ilyen helyzetben kitérni sem lehet. A régi sámánokat azért védték ilyenkor a harcosok mert mozdulni is nehéz ilyenkor. Az ellen varázslat pedig szintén az előbb említett dolgok miatt kivitelezhetetlen. Inkább arra koncentráltam az erőmet hogy a földet érés ne legyen túl kemény. Átrepültem a fülke másik felébe és egyenesen az ülésbe préselődtem. Az ülés párnája azonban visszafele dobott rajtam egyet és végül az üres padlón kötöttem ki törökülésben. A csukja ha lehet még jobban a felembe hullott és a medvebőr köpenyem a tarkómig felcsúszott. Számítottam egy erős ellentámadásra de ez a hevesség eléggé meglepett. Hallottam hogy a botom valahol éppen a vonat burkolatához koppan. Talán a plafon de lehet hogy a fülke fala bánta a találkozást. A szellemet gyorsan távozásra kértem mielőtt neki is baja esik. A sárgás fény kihunyt a csuklyám alatt. Még egy gondolatra sem volt időm. Már hallottam a lány hangját amint rám ripakodik. Szerinte ugyanis nem volt jogom belenéznem az emlékeibe. Haha. Ha tudná hogy mennyi mindenhez nincs jogom amit megcsinálok akkor rosszul lenne. Sajnos ilyen a világom. Mindenki egy bizonyos jogrendet követ amit más emberek hoznak létre. Én a szellemek rendjét követem. A két jogrend nagyon nem ugyan az. A szellemek rendje kötelez hogy mások emlékeit kutassam. Ezek szerint van még egy pont ami keresztezi az én jogrendemet. A Londonban töltött tizenöt évem nem volt elég hogy megtanuljam ezeket a csomópontokat. Mondjuk az is igaz hogy nem is akartam. Ha tudom is őket akkor is áthágom tehát ugyan ott vagyunk ahol a part szakad. Azonban ha nem akarok még egyszer repülni akkor ideje deffenzíven játszani.A kisasszony nagyon sértve érzi magát. Hátradobtam a csuklyámat és kisimítottam a hajamat az arcomból. -Helló! Znakharka vagyok.-szóltam és ültömben felnyújtottam a kezemet mintha épp most mutatkoznék be.-A Roxfort Boszorkány és Varázslóképző intézetbe járok. Idén fogok végezni. Mellékesen sámán vagyok. Köszönöm kérdésedet. A hobbim mások emlékeinek alapos elemzése. Hálás vagyok hogy támogatsz. Mindeközben széles mosollyal az arcomon csevegő hangnemben társalogtam. Az éles váltásokat nem szeretik az emberek. Ilyenkor egy kicsit kifordulnak magukból. Ez azért jó mert ilyenkor a rájuk telepedő rossz szellem nehezebben kapaszkodik. Előjön az ember igazi énje. Mint amikor egy bányacsile éles kanyart vesz. Csak egy apró kavics kell hogy az egész rakomány kiboruljon. Most én vagyok az a kavics. Tény hogy ilyenkor sérül a csille is de üresen elég könnyű kikalapálni és újra sínre állítani. -Cégünk vállalja a garanciát a törött bányacsille rendbehozatalára.-szóltam mosolyogva és megpróbálok felállni ha hagyja.
Jade Glouster Griffendél/7. évfolyam
* : Hozzászólások : 162 Vér : Mugliszármazású Iskolai ház : Griffendél Tartózkodási hely: : Roxfort Kirendelt pár : Jayden Hollins Avataralany : Megan Fox Karakterlap : Cold Fire Karakterzene : Warrior
„ Miért gyűlölöd magadat?” Mert ezt érdemlem. „ Miért gyűlölöd az édesapádat?” Mert miatta váltam ilyenné, mert soha nem tudott szeretni engem. „ Miért haragszol mindenre magad körül?” Magamra haragszom. „ Miért nem figyelsz arra, amit szeretsz?” Mert féltem őket - magamtól. Amiket, akiket szeretek túl fontosak ahhoz, hogy esélyt adjak arra, hogy bántsam őket. „ Miért a rossz dolgokkal foglalkozol?” Mert minden éjjel, a rémálmaimban újraélem őket, nem tudok felejteni. „ Miért nem lépsz tovább?”Azt hittem továbbléptem, de valami még a múlthoz köt. Egy vékony szál, aminek elvágásával új éltetet, kezdhetnék, de nem megy. „ Kinek akarsz megfelelni?” Az apámnak akartam. Magamnak, a házamnak, édesanyám emlékének akarok. Magamban minden egyes kérdésre feleltem, hangosan egyre sem. Ahhoz túlságosan lefoglalt a kialakult helyzet, amiben egyedül, idegenként álltam, aki senkit sem ért. Egyrészt megdöbbentett és talán meg is ijesztett, ami Znakharkával történt és történik. Egy gyors oldalpillantást vetettem az ajtóra, amin egyszerűen kiléphetnék, és magam mögött hagyhatnám ezt az egész őrületet. Csak pár kicsi lépés és az egész olyan lenne, mintha meg sem történt volna. Tudtam, mégis képtelen voltam kisétálni. Győzött az új dolgok felett érzett kíváncsiságom és büszkeségem is azt parancsolta, hogy maradjak. Egy Griffendéles nem hátrál meg. Hirtelen következtek egymás után az események. Egyik másodpercben még a helyzetet mérlegeltem, a másikban már az ülésen találtam magam. Znakharka fölém magasodott, karján, majd ujjain furcsa fény futott végig, amit egy pillanatig csodálkozva néztem. Ennyi idő elég volt arra, hogy Znakharka cselekedhessen. Egyik pillanatról a másikra jól ismert, visszatérő rémálmomban találtam magam - vagyis valami hasonlóban. Az emlékeim gyors egymásutánban szaladtak végig szemeim előtt, és én megkövülten szemléltem őket. Elérkeztünk a rémálmom végéhez, de ez az álom most nem úgy végződött, ahogy máskor. A látomásban, a félhomályba burkolózó folyosón rajtam kívül volt még valaki, aki nem ember volt. Ezelőtt még soha sem láttam, mégis egy érzés azt sugallta, hogy ismerem azt a személyt, hiszen most is itt van. Mindig ott van, ahol én. De miért? Hirtelen tört rám a felismerés, hogy mi történik. Agyamról felszállt a köd és csak düh maradt. Nem volt nehéz dolgom, mivel mindkét kezem szabad volt, neki viszont egy sem. A mellkasának támaszkodva próbáltam eltaszítani, ami nem sikerült teljes mértékben, de azért sikerült kiszabadulnom. Legszívesebben felpofoztam volna, de hiába voltam zaklatott, annyira megőriztem öntudatomat, hogy ezt ne tegyem meg. Pálcámat kezembe kapva, rászegeztem azt. - Capitulatus – kiáltottam gyorsan. Reméltem, hogy sikerült lefegyvereznem Znakharkát. - Hogy merészelted? – Hangom remegett a dühtől, szemeim szikrákat szórtak. Úgy meredtem a fiúra, mintha most látnám először és meg sem próbáltam eltitkolni gyűlöletemet. Mert jelen pillanatban gyűlöltem, hiszen szememben megbocsáthatatlan dolgot tett. Nem volt joga beleavatkozni. Nem volt joga felszakítani a sebeket.
Az emberek kiszámíthatóak. A szellemek is kiszámíthatóak. Legalább is velem szemben. A boszorkány végleg meghátrált és visszavonult. A gazdája pedig tanácstalan lett. Szegény, kicsit sajnálom. Nem szeretek ajtóstul rontani valakinek a lelkébe de most muszáj volt. és most már nem is fordulok vissza. -Mért gyűlölöd magadat? Mért gyűlölöd édesapádat? Mért haragszol mindenre magad körül? Mért nem figyelsz arra amit szeretsz? Mért a rossz dolgokkal foglalkozol? Mért nem lépsz tovább? Kinek akarsz megfelelni? A szellem tudta hogy nem hozzá beszélek hanem gazdáját próbálom elbizonytalanítani. Ez természetesen az ő azonnali bukásához vezetett volna ezért hatalmas erővel küzdött hogy meggyőzze Jadet hogy igaza van és ne higgyen a kétes alaknak. Én azonban nem először harcolok szellemekkel. Pontosan tudom hogy ameddig Jade egy kis teret is enged addig a boszorkány is marad. A mese új színtérre lépett. A herceg a boszorkánnyal harcol a hercegnőért. A sárkány addig pihen. Szükségem van egy jó tündérre. Valahonnan elő kell kerítenem. Hol a veréb szellem? A patkány aki jelenleg társam gyors és ügyes. Mi kell még a megtöréséhez? Emlékek. Olyan emlékek amit normál ember nem ad szép szóval. Előre is elnézést kisasszony de nem leszek kedves. Most nem. Jobbre rántottam a fejemet és a botommal balra ütöttem a pálcáját. A balkezemmel elkaptam a csuklóját és lenyomtam az ülésre. A sárga fény felemelte a köpenyemet és az egész lefüggönyzött pabin világos lett. A szemeimben égő fény végigfutott a karjaimon és megállt a hüvejkujjaim végén. Amilyen gyyorsan csak tudtam egyik ujjamat a homlokára másikat a szegycsontjára nyomtam, és ezzel szorítottam le. Ilyet még sosem csináltam egyedül. Gotarna mester egyszer mutatta hogy kell de az embert akkor is hárman fogták le. Szabad a keze. Most bármikor ki tud ütni. Sietni kell. Az emlékek gyorsan. Mik azok amik kellenek. A boszorkény legfeljebb egy éve van vele. Akkor az utolsó egy év emlékét nézzük. Az anyja vajon mikor halt meg? Régi sebesülés. Nézzünk bele öt éves kori emlékeibe is. Az apja gyűlölete mélyről ered. Az túl sok kutatás most. Lássuk a jelenlegi adattal mire megyünk. Az első kép egy kastély. Lehet itt laktak. Utána egy buli. Részegen táncol valakivel. Egy sikátor. Hárman vannak. Verik a srácot. Csak nem megerőszakolták? Nem. Most ne ezzel foglalkozzunk. Következtetéseket majd később. Egy székhez kötözve. Pisztolyos fiú a falnál. Megkötözött fiú. Kisétálunk. Kint a szellem és vár. Jade bezárja az ajtót és a boszorkány kézen fogva elvezeti.
A hozzászólást Znakharka összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 17 Jún. 2014, 23:13-kor.
Jade Glouster Griffendél/7. évfolyam
* : Hozzászólások : 162 Vér : Mugliszármazású Iskolai ház : Griffendél Tartózkodási hely: : Roxfort Kirendelt pár : Jayden Hollins Avataralany : Megan Fox Karakterlap : Cold Fire Karakterzene : Warrior
Önmagában bizonyára pofátlanságnak tartottam volna, amit mondott, ha nem érzékelem azt, hogy őszintén beszél. Nem hordta fenn az orrát és hangján komolyság érződött. Ezért nem is gondolkoztam azon, honnan tudja, hogy vannak problémáim és milyen barátokról beszélt, egyszerűen elfogadtam. Mégis, jobban tenném, ha elmennék. - Nem tudod megoldani őket. Én sem tudom – csóváltam a fejem lemondóan. Ha arra gondolok, hogy miket tettem csak azért, hogy megfeleljek apám elvárásainak, legszívesebben leköpném magam. Nincs, nem lehet mentség hibáimra, de ha csak szikrányi esélyt látnék arra, hogy megváltozhatok, én megpróbálnám. Mélyen, kutatóan nézett szemembe, majd pillantása tovább siklott. Tekintete kereszttüzében akaratlanul is összefontam kezeimet magam előtt, mintha takargatni akarnám magam. Nem úgy nézett végig rajtam, ahogy más férfiak tették; az nem zavart, de ez igen. Egy cseppet sem vagyok szégyenlős, most mégis zavartan fordítottam el arcomat. - Megköszönném, ha nem vizslatnál így – vetettem oda. Amikor végre vettem a bátorságot és újra felé pillantottam, megdöbbenve hőköltem hátra. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy vérfarkas vagy valamiféle szörnyeteg áll Znakharka helyén, de gyorsan el is vetettem az ötletet. Nincs telihold, másrészről nem is hasonlít farkasra, vonásai pedig, még így eltorzultan is felismerhetőek. Vagyis ő az. Ösztönösen pattantam fel és kaptam elő pálcámat, de nem Znakharkára szegeztem, pedig első tervem ez volt. Gyorsan elhadartam pár varázslatot, mire kattant az ajtó zárja és üvege elé sötét függöny borult. Nem tudom, mi történik, de biztos vagyok benne, hogy másnak sem kell tudnia róla. - Jól vagy? – Óvatosan közelebb léptem hozzá és felé nyújtottam kezem, mintha abban reménykedtem volna, hogy ezzel segíthetek vagy mindez nem is valóság és szertefoszlik, amint hozzáérek. Reszelős hangon szólalt meg, mire összerezzentem, de nem hátráltam. Eltökélten álltam helyemen, készen rá, hogy cselekedjek, ha szükséges. Kérdésére nem válaszoltam, fogalmam sem volt, hogy egyáltalán hozzám intézte-e azt, hiszen elködösült tekintetével mintha nem is engem látott volna.
-Sajnos nem tehetem meg hogy nem foglalkozok a problémáiddal.-mosolyogtam.-Hidd el én lennék a legboldogabb ha nem kellene. De az az igazság hogy elkergeted a barátaimat, és akadályozod a kísérleteimet. Két dolgot tehetek. Vagy megoldom a problémáidat vagy elkergetlek. A kínos kérdések minden esetben célravezetőek. Mélyet szívta a pipámból. és mélyen zavaróan a szemébe néztem. Alaposan megvizsgáltam a szemét majd végigfuttattam a tekintetem a teste többi részén is. Nem siettem el, hadd legyen kínos a helyzet. Nem a férfiak által általában megfigyelt dolgoknak szenteltem figyelmet. Ami engem érdekelt az sokkal kifinomultabb érdeklődési pont. Nincsenek lila foltjai. Nem verik. a bőre nem éppen ... lányos. Talán így a legjobb fogalmazni. Nem szépen ápolt. Nem egyenletesen barnult le. Megpróbál vadnak tűnni. A ruhája sem a megszokott női öltözet. Látszik rajta hogy nincs édesanyja. Apuci ugyan megpróbált rá figyelmet fordítani de csakazérsem teszi azt amit az öreg mond. Halála előtt anyuka volt a jó-tündér apuka meg a sárkány. A sárkány megette a jó-tündért és most fogságban tartja a királylányt. A királylány szökni akar de nem tud. Egy szőke herceg kell csak. Ez lennék én? Hát elég szánalmas a felhozatal minden irányból. és a gonosz boszi még engem és a királylányt is megátkozta. Mit szoktak ilyenkor a mesehősök csinálni? Első dolog a boszorkány. Meg kell néznem mi élteti a boszorkányt. Harcra fel tehát. A szellemek félnek ugyan de a hívásom erősebb a félelemnél. A patkányszellem megérkezett ahogy vártam. A szemem sárgán kezdett izzani és az ereim kidülledtek az arcomon. A hajam vonala lefele a szemöldököm pedig felfele szélesedett ki. Kezdetleges bajszom néhány szála meghosszabbodott és a körmeim is megnőttek. Ahogy felemeltem a szememet egyenesen a boszorkány szemébe néztem. Olyan viccesek az angol szellemek. Nem éppen vannak hozzászokva hogy látják őket. Ritkán jár erre sámán. A boszorkány félősen meghátrált mint mindegyik más. Aztán összeszedte a bátorságát mint mindenki más. Olyan kiszámítható minden. Olyan nyilvánvaló. Csak jobban meg kéne nézni a dolgokat? -Mért futsz el?-kérdeztem.-Mért nem maradsz és nézel körül? Ha folyton futsz azzá válsz ami elől futsz. Állj meg és nézz körül. Ki kerget? A ládám tetejéről leesett a pálcám egyenesen a kezembe. Rátámaszkodtam a négy láb hosszú erdei fenyőre és felálltam. A boszorkány fölé emelkedtem.
Jade Glouster Griffendél/7. évfolyam
* : Hozzászólások : 162 Vér : Mugliszármazású Iskolai ház : Griffendél Tartózkodási hely: : Roxfort Kirendelt pár : Jayden Hollins Avataralany : Megan Fox Karakterlap : Cold Fire Karakterzene : Warrior
Semmi okom sem volt, hogy válaszoljak a kérdésére, mégis megtettem. Most viszont mát teljesen mindegy, bár nagyon szívesen visszavonnám előbbi elhamarkodott megszólalásomat. A helyzet már önmagában is abszurd; ilyen dolgokról nem szokás idegenekkel csevegni, sőt másokkal sem. Senkinek semmi köze a magánügyeimhez, a gondjaim pedig csakis rám tartoznak. Egyenesen rühellem az olyan embereket, akik hisztiznek, sajnáltatják magukat, remélve, hogy ezzel a gondot is megoldják, vagy legalábbis másokra hárítják a felelősséget. Pedig senki sem fog segíteni, csak sajnálni, vagy ami még rosszabb szánni. Nyomorultul érezném magam, ha valakinek a szemében ezeket az érzelmeket látnám irányomban, így esélyt sem adok, hogy valami csoda folytán ez bekövetkezzen. Az emberek nem is érdeklődnek irántam, megtartják a tisztes távolságot, és ez a helyzet nekem tökéletesen megfelel. - Játszunk nyílt lapokkal. Mit akarsz? Miért ütöd bele az orrod olyan dolgokba, amikhez semmi közöd?– Tekintetem megkeményedett, hangom parancsolóan és komolyan csendült. William és mellesleg apám szerint is nagy játékos vagyok, ravaszabb és számítóbb, mint amilyennek mutatom magam, de amíg lehetséges megmaradok a szilárd talajon és, ha lehet, az egyenességet választom. Amíg nem kényszerítenek, képes vagyok házamhoz méltón játszani, de egy pont után, a szorult helyzetekben előtör belőlem a mardekáros kígyó, apám vére. Kérdésére is ez a válasz, ezért gyűlölöm…nem, nem gyűlölöm, inkább megvetem apámat és vele együtt magamat is. Minden erőmmel küzdök a legerősebb ellenséggel, magammal, de talán mindvégig szélmalomharcot vívtam. Mint mondják, a vér nem válik vízzé. Egy hosszú pillantást vetettem a fiúra, tekintetemből minden düh és felháborodottság eltűnt. - Ha az eszemre hallgatok, nem mondok neked semmit… de nem hallgattam rá – Ajkam szegletében kifürkészhetetlen mosoly jelent meg. – Ami furcsa és szokatlan. Értesz az emberekhez, mert van benned valami, ami másokból hiányzik. De jobban tennéd, ha másokhoz hasonlóan nem faggatóznál. A hallgatás néha jó, de ezt te is tudhatod – biccentettem felé. Elnyomtam a cigit, pedig még félig sem szívtam el, majd maradványait az ablak alatti kukába hajítottam. Fáradtnak, mégis rendkívül ébernek éreztem magam. - Mindenkinek van hobbija; ha nem lenne, az azt jelentené, hogy semmit sem szeretsz, hogy bármi, amit teszel puszta kötelesség. Ilyen pedig nem létezik. – Vigyorogva fordítottam el róla arcomat és néztem ki a semmibe. Még az olyan emberek is, mint én – és mindenki maga eldöntheti, mit jelent az olyan jelző – kedvüket lelik valamiben, ami ha nem is hosszú időre, de kikapcsolja a világot és vele együtt a gondokat. Számomra ez a tevékenység a motorozás, ami mondhatni már a szenvedélyemmé vált. Pont olyan őrületbe kerget a vad száguldás, mint másokat a drogok vagy a pia, de ez az őrület az életem. A veszély, a rizikó, a tombolás, a szabadság olyan elemi erővel hat rám, amire még a legerősebb, tömény pia sem képes. - Jade Glouster – mutatkoztam be én is, ha már ide is eljutottunk. Lehetséges, hogy fordított sorrendben haladtunk; előbb a lelkizés és az életem kitárgyalása, majd a bemutatkozás. Végül is minden csak nézőpont kérdése.
Az emberek olyan kiszámíthatóak. Ha erőteljesen betörsz a lelkül világába mindig visszatámadnak. Akinek egészséges a lelke az meg is marad a támadásnál. Természetesen partnerem kapásból visszakozott. Megütközve közvetlenségemen ugyan de bevallotta, hogy édesanyja halt meg. Való igaz. Ha valaki elveszti szüleit az eléggé rémes állapotban szokott lenni. De ez mégis túltesz mindenen. Mégis mi az ami ilyenné tesz egy szerencsétlen lelket. Itt nem csak egy szülőt vesztett. Sokkal nehezebb dolgom lesz mint ahogy azt először gondoltam. -Mért haragszol édesapádra? Látszott rajta hogy nem akarja nagyon bolygatni a témát. Sajnos ezt nem tehetem meg. Nem elég hogy engem zavar a nyugodt kísérletezésben de a szellem kollégákat is elriasztja. Két dolog lehetséges. Vagy megváltoztatom vagy elmegy. -Nincs hobbim.-húztam el egy erőltetett mosolyra a számat.-Znakharka vagyok. Szólíts Zaknak.
Jade Glouster Griffendél/7. évfolyam
* : Hozzászólások : 162 Vér : Mugliszármazású Iskolai ház : Griffendél Tartózkodási hely: : Roxfort Kirendelt pár : Jayden Hollins Avataralany : Megan Fox Karakterlap : Cold Fire Karakterzene : Warrior
Megvontam a vállam, amikor elutasította a cigit, majd magam is rágyújtottam, miután elővette a sajátját. Hátradőlve eregettem a füstöt, szórakozottan figyelve, ahogy lustán felfelé gomolygott. Nem lepett meg, hogy a fiú egy pipát húzott elő, aminek elég furcsa szaga volt. Az én hagyományos, ócska cigihez szokott orrom legalábbis furcsának találta. Amikor újra a fiúra esett tekintetem, ő úgy nézett vissza rám, mintha szellemet látna. Enyhén felvontam a szemöldököm és ajkamra mosoly szaladt. - Ragyák nőttek az arcomon, vagy mi, hogy így bámulsz rám? – kérdeztem érdeklődő, már-már csevegő hangon. Most, hogy teljesen magára vonta a figyelmemet, már nem tudtam és nem is akartam visszazökkenni elmélkedésembe. A biztonság kedvéért még ennek gondolatát is száműztem magamtól és olyan makacsul tartottam tekintetem a fiún, hogy az már zavaró is lehetett. Levette a csuklyáját, és megmozdult ajka. Tudatomban mintha kezdtek volna körvonalazódni a dolgok és hirtelen az a sejtésem támadt, hogy komoly oka volt, amiért úgy nézett rám az előbb. Arca sápadtnak tűnt; komolyságot és még valamit tükrözött, amiről nem tudnám megmondani, mi az. De nem kellemes dolog, az egyszer biztos. Kérdése hideg zuhanyként ért, és el kellett telnie pár másodpercnek mire igazán felfogtam, de akkor felcsattantam. - Tessék?! Még a nevedet sem tudom; k*rvára fogalmam sincs, hogy ki vagy, és ha jól sejtem, te is most látsz először közelről, úgyhogy, ha megkérhetlek, maradjunk a jó öreg ’mi a hobbid?’ témánál. – Karjaimat összefontam magam előtt, szikrázó tekintetemet az övébe fúrtam. A kérdése számomra már a pofátlanság felső határát súrolta, mégis egy halk, belső hang azt súgta, hogy most másról van szó és talán nem kellett volna így beszélnem vele. - Sajnálom, nem akartam bunkó lenni – szólaltam meg rövid hallgatás után, immár megenyhült hangon. – Amúgy, ha nagyon tudni akarod, az édesanyám. – Elfordítottam róla a tekintetem és mélyen belélegeztem a keserű, maró füstöt. Egy pillanatra lenyugtatott, de nem tovább. Nem akartam törődni vele, hogy miért érdekelte, de már bántam, hogy válaszoltam. Emlékek bontakoztak ki az agyamra telepedett ködből; egy mogyoróbarna hajú, smaragdszín szemű nőt láttam, amint egy kislányt ölel magához. Szemeiben őszinte szeretet, gyengédség csillogott; mindaz ott volt benne, ami féltem, a másik oly’ hasonló szempárból hiányzik.
A lány magába fordult és nem beszélt. Lehet ez lenne az ideális sokaknak akik magányra vágynak mint én. Én azonban különc vagyok. Sosem az a jó ami van. Lehunytam a szemem és aludni próbáltam. A vonat egyenletes zakatolása szép lassan kísért a túlvilágra. A szokott ismerős érzés azonban most nem akart előtörni. A szellemek távol vannak. Félnek tán valamitől? Felriadtam. Nem mozdultam továbbra sem. A szemem is csukva, úgy kutatok magam körül apró láthatatlan jelek után. Nem kellett sokáig keresnem. Épp velem szemben ült egy személy. Fekete vörös fátyol fogta el a szellem arcát. A fátyol alól karmok nyúltak elő. A szeme sárgán izzott. Nem csoda hogy a szellemek messze kerülik. Félelmetes alak. Aki ennyi bánattal éli le életét az lehet már nem is ember. Holtak karmolása látszik az arcán. Több zúzódás van a testén önvádja miatt. Fekélyes kelés mindenhol a testén félelme miatt. Nem tudom vajon az én szellemem hogy néz ki de egy biztos. Nem ennyire ocsmány. Soha senkit nem láttam aki ennyire rémes állapotban lett volna. A varázslók között vannak romlott lelkek, de ez túltesz mindenen. Hiába keresem a dőre igazi színét semmit nem látok belőle. Nem tudom hogy a sámánok varázslata hat e még itt. Valamit tennem kell.
kép:
Első lépés ki kell nyitnom a szemem és megnéznem ki ez a szörny. Mintha emlékeznék egy lányra aki betoppant de rajta nem látszott semmi. Legnagyobb meglepetésemre tényleg az a lány volt akire emlékeztem. Egy cigis dobozt nyújtott felém. Első fogás. Ilyen fiatalon dohányzik. Valami gondja van. Ez már biztos. Lehet tényleg az ő szelleme. -Nem köszönöm.-hárítottam el a dohányt.-Van sajátom. Azzal elővettem a pipámat és egy csettintéssel szikrát csiholtam bele. Rendben. Én is dohányzok. Csakhogy ez szakmai ártalom. A cigaretta az egy eszköz. halott levelek égnek a papírban. Szellem még kérlelésre sem jön elő ha cigizel. A pipafű természetesen szellemhívó hatású. Bár nem tudom hogy e mellett a szellem mellett lesz-e bárki olyan bátor hogy segítsen nekem. Levettem a csukját és megkezdtem a terápiát a szokásos letámadós verzióval. -Kid halt meg?-kérdeztem rá egyből a gyenge pontra. Én azon a véleményen vagyok hogy a gonosz szellemeket erővel a legkönnyebb elűzni. Akkor is ha ez sebeket szakít fel. Az emberek félek a haláltól. Nem értik a valós lényegét. Félnek és így ez egy erős indítás. Kapásból találattal indulni egy gonosz szellem ellen nem rossz kezdés. Mélyen belélegeztem a szárított gomba füstjét. Vártam a patkányszellemet de ő csak váratott magára. Kár. Most rá lenne szükségem.
A hozzászólást Znakharka összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 28 Május 2014, 18:14-kor.
Jade Glouster Griffendél/7. évfolyam
* : Hozzászólások : 162 Vér : Mugliszármazású Iskolai ház : Griffendél Tartózkodási hely: : Roxfort Kirendelt pár : Jayden Hollins Avataralany : Megan Fox Karakterlap : Cold Fire Karakterzene : Warrior
Úgy tűnt, mondani készült valamit, de végül egy kukkot sem szólt. Nem törődtem vele különösképpen, nekem nem lételemem a fecsegés és meg tudom állni, hogy csendben maradjak. Az elsuhanó tájat néztem és összeszorult a torkom, ahogy el-elkalandozó gondolataim egyre tisztább képet rajzoltak jelenemről és a jövőmről, mely egyre áthatolhatatlanabb ködbe burkolózott. Agyamban újra meg újra felhangzottak William szavai és beitták magukat minden porcikámba, számomra ismeretlen, idegen félelmet csalva elő belőlem. Sohasem riasztottak láthatatlan, kézzel meg nem fogható félelmek és most mégis ezek béklyóiban vergődtem. Nem tudnám tisztán megfogalmazni, mitől féltem, de éreztem, hogy félek. És az a megfoghatatlan valami homályosan, elmosódva nézett vissza rám az ablak üvegéről, smaragdzöld tekintetében hűvös megfontoltsággal és kegyetlenséggel, ami kísértetiesen hasonlított egy szürke szempárra. A szürke tekintetre, melyben anya halála óta, vagy már előtte is hiába kerestem szeretet. Az apám nézett vissza rám saját tükörképem formájában és féltem, hogy valójában már késő, és tényleg apám lánya vagyok. Magamtól rettegtem. Idegesen kutattam zsebemben, majd mély sóhajtással húztam elő egy doboz mugli cigit. Többé nem akartam gondolkozni és érezni. A fullasztó füst mindig elhomályosítja a fájdalmasan éles körvonalakat. - Kérsz? – Kissé rekedt hangon szólaltam meg, mintha rég nem beszéltem volna; közben feléje nyújtottam a dobozt. Figyelmesebb pillantással néztem végig rajta és csak most tűnt fel nem éppen átlagos külseje. Néha nagyon felszínes tudok lenni, ha elmerülök gondolataim tengerében. Pont olyan szórakozott, mint amennyire földhözragadtan józan. - Menő a kabátod – vigyorodtam el, minden rejtett tartalom nélkül. Egy pálcaintéssel meggyújtottam a cigit, majd pálcámat újra zsebembe rejtettem. Mélyen szívtam le a füstöt és lassan fújtam ki, de közben majdnem hogy pislogás nélkül meredtem Znakharkára, aki, ahogy jobban szemügyre vettem, felkeltette az érdeklődésem. A külseje pontosan annyira elütött a többiekétől, mint az én természetem. Ő sem tartozott ide, ahogy talán én sem.
Kora reggel távoztam otthonról. Nevelő szüleim nagyon kedvesek ugyan de a sok kedvesség kicsit talán túlzás. Iskolakezdés előtt egy héttel már búcsúzkodnak és hiányolnak pedig még el sem mentem. Nem állítom hogy kimondottan rossz érzés csak kicsit unalmas naponta kétszer elmondani hogy becsomagoltam a fogkefémet. Már pár éve így csinálom. Este elbúcsúzok tőlük én is és reggel korán elmegyek. Korán nincsenek sokan az utcán és így nem kell miattam szégyenkezniük. Értem én hogy szeretnek de ne próbálják velem elhitetni hogy örülnek az enyhén szólva is fura kinézetemnek. Olyan mintha szándékosan taszítanám magamtól a kultúrát. Remélem nem okozok nekik sok bosszúságot. Végül is nekik köszönhetem az életemet. A korán indulásban az is jó hogy ha gyalog megyek is végig Londonon akkor is először érek a vonatra. Ilyenkor minden fülke üres és szabad oda mennem ahova akarok. Természetesen ezek után nem lesz több gondom a társasággal. Amint valaki benéz vagy nevetve vagy szörnyülködve fordult vissza. A kedvencem az első kocsi első fülkéje. Aki tud a vonat közepe felé foglal helyet. Az eleje és a vége szokott szabadon maradni. Aki külön akar utazni az pedig a vége felé megy. Elöl a gőzmozdony füstje nagyon befúj az ablakon és egyébként is zajos. Ez nekem pontosan tökéletes hely. A kísérleteimet amit egész nyáron a pincében kellett pihentetnem végre kibonthatom. A néha elég kellemetlen szagú főzetek és a szellemek motyogása varázsvédelem nélkül is rejtve marad mindenki előtt. Reggel ötre értem ki a vonathoz. Egyenesen a kedvenc kabinom felé vettem az irányt. Természetesen üres volt. Remek! Még egy tökéletes út egész a Roxfortig. Most mindenesetre még nem kezdek semmiféle kísérletbe. Inkább alszok egyet. Belebújta a medvebőr köpenyembe és a csukját a fejemre húztam. A fejemet a sarokba támasztottam és már el is sötétült a világ. Nem álmodtam. Már nagyon rág óta nem álmodok semmit. A szellemek tudják hogy mikor figyelek és inkább akkor beszélnek hozzám. Az álmomból az ajtó csapódása vert fel. Az ablakon beszűrődő hangokból ítélve már a többség itt van a vonatnál. Kinyitottam a szememet és kilestem a csuklyám alól. Egy fekete hajú lány volt az. Bejött és leült. Mindezek után kérdezett csak rá hogy bejöhet-e. Erre most mit mondjak? Csinos lányt elküldeni egyébként is nagyon nem jó ómen. Biccentettem hát és visszahúztam a csuklyámat a fejemre. Mért nem rettentette el a rémisztő külsőm? Mért jött előre ha magányra vágyik? Mért nem szól semmit? Rendben. A kísérletezés az iskolára marad. Most pedig új felvonás: Znakharka szociális életének fejlődése. Első lépés: köszönés. -...-nem megy. Ez túl bonyolult. Köszönés elnapolva. Talán valami mással próbálkozunk. Egyébként a köszönésen kívül minden más ráér. Ha ráér akkor meg minek foglalkozzak vele. Csak a bokámat ne rugdossa utazás közben. Azt nagyon nem szeretem.
Jade Glouster Griffendél/7. évfolyam
* : Hozzászólások : 162 Vér : Mugliszármazású Iskolai ház : Griffendél Tartózkodási hely: : Roxfort Kirendelt pár : Jayden Hollins Avataralany : Megan Fox Karakterlap : Cold Fire Karakterzene : Warrior
A peronon álltam, a vonat perceken belül indult. Apám rám nézett; én merőn álltam világos, éles tekintetét, melyben a szokáshoz híven, nem tudtam olvasni. Mondani szerettem volna valamit, sőt egy pillanatig még az is megfordult a fejemben, hogy talán ő szólal meg, vagy megölel, vagy legalább láthatom rajta, ami a többi szülő arcán tisztán tükröződik. De ha hittem ebben, csalódnom kellett. - Vigyázz magadra! – Színtelen hangja élesen szúrt halovány lelkembe, újra megpecsételve, amit eddig is tudtam, amin nem lehet változtatni, de vagyok olyan hülye, hogy még mindig nem vagyok képes ezt egészen felfogni. Nem jelentek neki semmit és ennek tudata mindig túl fájdalmas lesz, hogy egészen elfogadjam. Biccentettem, és mély lélegzetet vettem. - Mennem kell – mondtam halkan, de egy fokkal sem kevésbé hűvösen, mint, ahogy ő szólt hozzám. Csupán bólintott és egy pillanatig különös tekintettel nézett rám, de aztán visszatért szokásos arckifejezése. Felesleges bizakodnom, mégis mindig megpróbálom, de ugyanennyiszer pofára is esem. – Szia – Torkomba gombóc gyűlt, majd miután ő is elköszönt hidegen elfordultam és vissza sem nézve felszálltam a szerelvényre. A gombóc nem tűnt el, és rettentően fáradtnak éreztem magam. Egy pillanatra megálltam a folyosón; a vonat ablaka mellett támaszkodtam meg és kibámultam, de szemeim semmit sem láttak. Az emberek sietségükben észre sem vettek, vagy figyelmen kívül hagytak. Sírni akartam, de egyetlen könnyet sem tudtam ejteni. Erősen megmarkoltam bőröndöm fogantyúját és kényszerítve magam, tovább indultam végig a folyosón. Fülkék előtt haladtam el, melyben vidám diákok ücsörögtek és lázasan mesélték egymásnak nyári élményeiket. Mennyire nem illek közéjük, ami egyrészt kiábrándító, másrészt örülök neki. Inkább megkímélem magam a felesleges erőfeszítésektől, utálok jópofizni, és eljátszani, hogy mennyire érdekelnek mások pitiáner gondjai. Utálnak is egy jó páran ezért. Tovább sétáltam és már kezdtem beletörődni, hogy bármennyire is nem fűlik a fogam hozzá, kénytelen leszek számomra nemkívánatos személyek közt tölteni az utat, amikor megpillantottam egy fülkét, amiben csak egy fiú ült. Nem kellett sokáig mérlegelnem a dolgot, egy mozdulattal elhúztam az ajtót, majd óvatosan be is csuktam és csak utána fordultam a srác felé. - Szia! Remélem, nem zavarok – biccentettem, majd se szó, se beszéd helyet foglaltam szemben vele, az ablak mellett. Eszemben sem volt megkérdezni, hogy zavarok-e vagy, hogy szabad-e a hely. Ha valami nem tetszik neki, szól, bár belegondolva, az sem nagyon izgatna. Hátradőlve, fejemet az ülésnek támasztva oldalra fordítottam és elmerengve néztem a mellettünk elrohanó tájat. Egy új év kezdődik hamarosan és tisztán látva a dolgokat, még borúsabbnak tűnt minden, mint azelőtt. Először éreztem úgy, hogy már nem okoz felhőtlen örömet a Roxfortba való visszatérés.