Lili & Jade

Tárgy: Re: Lili & Jade Hétf. 24 Nov. 2014, 22:40

Jade & Lili

Hát mit ne mondjak Jade ugorjunk ki a csillibéből magánakciója nem nyerte el a tetszésem. Valahogy olyan rossz érzésem van. Márpedig a megérzéseim még sosem hazudtak nekem. Ez pedig jelen esetben nem olyan jó, mint amilyennek hangzik.
Én sokkal elegánsabban szálltam ki a csilléből. Persze csak miután megvizsgáltam a koboldot. Tisztán látszik, hogy el lett kábítva. Csak nem benyelte az egyik biztonsági varázslatot? Nem tudom, hogy őszinte legyek. Fogalmam sincsen.
Tudom, hogy van egy két ilyen varázslat is, de azt nem, hogy pontosan hol. Ennyire már nem magyarázta el apa. Pedig sokat mesélt a helyről, de inkább nem ment bele a részletekbe. Én meg nem igényeltem, hogy belemenjen.
Nekem nem kellett. Csak szerettem hallgatni, ahogy arról mesélt, hogy mint ment keresztül olyankor mindig a világ legbátrabb emberét láttam benne. Ez pedig boldoggá tett. Hiszen én voltam ennek a bátor varázslónak a szíve csücske.
Persze azóta már sok minden történt. Mit meg nem adnék, hogy egyszer újra halljam a papát, ahogy mesél nekem. Az maga lenne a mennyek. De ez csak álom, s a jelen pillanat nem a legalkalmasabb arra, hogy ilyeneken járjon az eszem.
- Persze, hogy segítek! - Vágom rá gyorsan a kérdésre, s már mellette is termek, majd az anyagdarabot a sebéhez nyomva tartóm a helyén, egészen addig, amíg meg nem köti az álla alatt a csomót.
Meg kell hagyni nagyon viccesen néz ki. Mégse nevetek. Ez nem az a helyzet, hogy kinevessem. Hiszen ő sebesült meg, nem én. Én se örülnék, ha kinevetnének, mikor megsebesültem.
- Tíz évente újítják meg a biztonsági rendszert és mindig a legjobb aurorok tesztelik. Apa öt éve mondta ezt. De ez jelen pillanatban lényegtelen. Most arra kell figyelnünk, hogy a lehető legkevesebb varázslással kijussunk innen.
Hadarom le gyorsan az információt. Minél kevesebbet kell az apámra gondolnom annál jobb. Annál kevésbé fának az emlékek. S annál jobban tudok a jelenre koncentrálni.
- Senkinek. Ez lehet, hogy csak az egyik védővarázslat, csak nem figyelt oda, vagy nem tudom... De az biztos, hogy ez kábító átok! Felismerem. - Erről pedig nem fogok vitát nyitni. Tudom, amit tudok.
- Gyere segítek menni. - Mondom felajánlva neki a vállamat, hogy kapaszkodjon meg benne. Rögtön miután segítettem neki felállni a földről, ahol eddig ült. Jól beverte a fejét.
Fogalmam sincs hogy fogunk így feljutni. Főleg, hogy az utat én se tudom. De csak nem próbákozhatunk itt a varázslatokkal, mert a végén mi fogjuk a rövedebbet húzni, aminek egyikünk sem örülne túlzottan.
- Mivel nem tudunk rendesen varázsolni két lehetőségünk van. Egy: itt maradunk és sikítunk segítségért, de nem hagyjuk el a koboldot, meg hagyjuk, hogy veszélyesen sok v3rt veszíts. Kettő: itt hagyjuk a koboldot, aki alig pár óra múlva felébred, mi pedig megpróbálunk kijutni és téged életben tartani. Választhatsz!

Tárgy: Re: Lili & Jade Vas. 23 Nov. 2014, 18:43

Lili & Jade

Talán nem volt éppen a legokosabb ötlet kiugrani a csilléből, figyelembe véve, hogy nyakamon patakokban csorgott le a vér, és már a hajam is nedvesen tapadt bőrömhöz. Biztos kellemes látványt nyújthatok. Nem mintha ez akár egy szikrányit is érdekelt volna. Túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy meg tudjak állni a lábaimon, ami bár sikerült, minden igyekezetem ellenére is csak pár imbolygó lépésre futotta. Bíztam benne, hogy csak az átélt sokkhatás és a fejemben lüktető fájdalom okozta ezt, nem pedig a vérveszteség.
Egy egyenes falú kőtömb előtt ültem le a földre, hogy hátamat a sziklának tudjam támasztani. A fájdalom ellenére is végigtapogattam a sebet. Attól, hogy por vagy piszok jut a sebbe, már nem tudtam félni; úgy voltam vele, ha sikerül meggyógyítanom, azért, ha nem jön össze, akkor úgyis elájulok, már nem lesz semmi jelentősége.
Lili szavaira bólintottam, magamon azt hiszem, nem mertem volna letesztelni, működnek-e a varázslatok. Miközben felálltam, lehúztam farmerkabátom cipzárját, majd ki is bújtam belőle. Nagy nehezen sikerült letépnem az aljából egy csíkot, majd a viszonylag durva anyagot valami gombócfélévé gyűrtem tenyeremben. Még szerencse, hogy viseltem sálat – vagy kendőt, mindegy -, ami most kifejezetten jó szolgálatot tett. Fogaimat összeszorítva, a ruhagombócot egy mozdulattal a sebbe nyomtam, másik kezemben a sálat tartottam.
- Segítenél egy kicsit? – fordultam a lányhoz. Csupán annyit kellett tennie, hogy tartja a ruhagombócot, míg én a sálat rákötöm. Mivel a seb a fejem tetején volt, közel a bal fülemhez, így a sálat az állam alatt megkötve, könnyedén tudtam rögzíteni a kötést. Nevetségesen nézhettem ki, vagy inkább szánalmasan, csapzott tincseimmel, amikre rászáradt a vér, és amik úgy ahogy voltak, kócosan szorultak be a kötés alá. Vértől vöröslő kezeimet egyszerűen a ruhámba töröltem.
- És mikor mondta ezt? Mert azóta vezethettek be új biztonsági intézkedéseket – jegyeztem meg. Nem akartam megbántani, de rossz szokásom, hogy semmiben sem tudok bízni, amit a saját két szememmel nem látok, vagy magam nem tapasztalok.
- Elkábítva? – Szavai meghökkentettek, szemöldökömet hitetlenül vontam fel. – Nem lehet, hogy csak rosszul lett vagy beteg? Kinek és mi oka lenne egy koboldot elkábítani? Nem, ez abszurd – ráztam meg fejem, de azon nyomban meg is bántam, mert a fájdalom újult erővel mart belém.
- Menjünk. – Elfogadtam Lili felém nyújtott kezét, és segítségével feltápászkodtam eddigi helyzetemből. Később is ráérünk az okokon töprengeni, amik ilyen helyzetbe sodortak minket; bár Lili összeesküvés elméletét kicsit meredeknek tartottam. De vitát igazán nem akartam.
Na igen, voltam már jobban is, és nem lenne hátrány, ha nem forogna velem annyira a világ és valamivel biztosabban állnék a lábamon, de miután tettem pár próbalépést, eldöntöttem, hogy tűrhetően vagyok, és az útra készen állok. Viszonylag. Amennyire ilyen állapotban bármire is készen állhatok.
De mielőtt elindultunk volna, visszafordultam a csilléhez. Tekintetem az ájult koboldra tapadt.
- Nem hagyhatjuk itt. – Hangom bizonytalan volt, tétováztam. Egyik felem azt súgta, gondoljak magamra, hiszen megsebesültem, minél előbb ki kellene jutnom, másik felem viszont megszánta a koboldot. Egy pillanatra az is felvetült bennem, hogy csak hősködni akarok, bebizonyítani magamnak, hogy nem csak magamra gondolok, mint az apám, ezzel pedig újabb érvet gyűjtve, hogy különb vagyok nála. Nem, ez nem igaz. És még ha az is lenne, az nem változtat a tényen, hogy érdekel a kobold sorsa.

Tárgy: Re: Lili & Jade Hétf. 10 Nov. 2014, 22:48

Jade & Lili

Na ez kicsit sincsen rendben. Szeretem a kezemben tartani a dolgokat, most viszont minden egy pillanat alatt csúszott ki az irányításom alól. Fel se tudtam fogni mi folyik körülöttem, itt volt az ideje, hogy végre hallgassak az elnyomott vérem hangjára, ami üvöltve figyelmeztet arra, hogy mit kellene tennem. Általában a józan eszem felülírja az ösztöneim szabályait, most viszont erre nem volt lehetősége. Hiszen olyan helyzetbe kerültem, ahol nem volt időm arra, hogy gondolkozzak.
Viszont az útitársam sokkal hamarabb tudott reagálni, mint én. Szavaira összeszedtem magamat és vártam, hogy megadja a végszót. Persze tudom, hogy az nem dob semmit sem a varázslat erején, ha ordít az ember, de legalább egy kicsit le tud tőle nyugodni az ember. Ellenben ez most egy cseppet sem vált be. Még mindig ugyanolyan ideges voltam, mint eddig.
Hosszú pillanatokig semmi sem történt. Már éppen azon kezdtem el gondolkodni, hogy valamit elrontottunk és hogy most fogunk meghalni, mikor a csillén hirtelen rántást éreztem. Nem kapaszkodtam semmibe, minek is csináltam volna arra számítottam, hogy szépen lassan fogunk megállni, nem ilyen őrült módjára.
Fejjel előre zuhantam ki a csilléből. Sikítottam azt hittem, hogy meg fogok halni. Ekkor azonban szinte ösztönből szórtam ki magamra a varázslatot. Természetesen most sem sikerült úgy a dolog, ahogy terveztem. Sőt sokkal rosszabb lett, mint amilyenre vártam.
Visszarepültem ugyan a csillébe, de szó szerint belezuhantam. Akkorát koppantam, hogy zengett utána a fejem. De legalább nem vertem be, csak a tenyerem, de azt meg el lehet viselni nagyon egyszerűen. Volt nekem már nagyobb sérülésem is. Ez szinte kis semmiségnek mondható be.
Fejemet fogva egyenesedtem fel. Most mintha lassabb lenne a csille. Vajon miért van ez így. Nekem még mindig olyan, mintha egy hullámvasúton ülnék. Pedig teljesen egyenes úton haladunk.
Komolyan én teljesen megnyugodtam, ha ilyen sebességgel lassulunk a kanyar előtt simán meg fog állni a kocsi. Legalábbis, ha jól számoltam. Márpedig én általában jól szoktam számolni. Nem hiába vagyok kitűnő mindenből. Ritka, ha én tévedek valamiben, amit egyszer megtanultam.
Hirtelen nem értettem mire gondol. Mi az, hogy ki kell ugranunk. Hiszen simán meg fog állni. De gyorsan rájöttem, hogy csak az én vagyok olyan stréber, hogy egy ilyen könnyen kiszámítsam a dolgokat. Viszont most nincs kedvem vitát nyitni, úgyhogy hagyom, hogy azt csinálja, amit akar.
Figyeltem, ahogy feltápászkodott. Majd kiugrott a csilléből. Ez fájhatott, tekintve a véres sebet a fején. Fagyasztó varázslatot kapott a csille, bár eddig ez volt a legjobban sikerült varázslatunk idelenn. A kobold mellettem feküdt magán kívül.
- Ennek semmi köze a biztonsági rendszerhez. A papa segített leellenőrizni nem egyszer, hogy milyen biztonságos a hely, de sose mondta, hogy ilyen lenne benne. Pedig mindent elmondtam. - Mondom a koboldról fel se pillantva.
- Szerintem jobb, ha nem próbálkozol vele, inkább kösd le valamivel. Az a legbiztosabb, nem tudhatjuk hogyan hatnak a varázslataink. - Mondom, de közben már teljesen közelről figyelem a koboldot.
- Nem tudok sokat a koboldokról, de az tiszta sor, hogy ez itt el lett kábítva. Ráadásul olyan átokkal, ami nem oldható fel két óránál hamarabb. Magától is minimum három óra, mire sikerül megtörnie. Szerintem úgyse tudunk most mást csinálni, minthogy megpróbálunk innen valahogy kijutni. Muszáj itt hagynunk, ha valaki van itt, aki rosszat akar, nagyobb biztonságban vagyunk, ha nem egyhelyben állunk.
Ahogy befejeztem a mondókámat odamentem a csille széléhez, majd két lábamat átvetve az oldalán egy mozdulattal kiugrottam belőle. Odamentem a lányhoz, majd a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem. - Remélem, tudsz járni! Mert most muszáj, lenne haladnunk.

Tárgy: Re: Lili & Jade Vas. 09 Nov. 2014, 12:16

Lili & Jade

Hirtelen történt minden, felfoghatatlanul gyorsan következtek egymás után az események. Esélyem sem volt megérteni, mi, miért és hogyan történik, csak ösztöneim maradtak működésben. Az életösztön, mely minden másnál erősebb volt, mely a lehető leggyorsabb cselekvésre ösztönzött. Nem tudtam, mit teszek, de tudtam, ha csak egy pillanatra megtorpanok, vége. Reméltem, hogy a lány, Lili nem vesztette el lélekjelenlétét, de nem volt időm meggyőződni róla. Ha ő is elájult, vagy rosszul lett, azt hamar meg fogom tudni, ugyanis egyedül képtelen lennék megállítani a csillét.
Amikor megadtam a végszót, egyszerre két hang szelte át a csendet, mire halk sóhaj hagyta el ajkaimat, de közben mozdulatlanul szegeztem előre pálcám, és minden erőmet egy pontra igyekeztem koncentrálni, annak ellenére is, hogy úgy éreztem, széthasad a fejem. A másodperc töredéke alatt nem történt semmi, de a következő pillanatban erős rántást éreztem. Tehetetlenül buktam előre, mint egy bábu, amit valami ismeretlen erő kénye-kedvére rángat, csak egyik kezemmel tudtam megragadni valami biztos pontot, amibe minden megmaradt erőmmel kapaszkodtam. Aztán éles fájdalom hasított fejembe, ami végigfutott gerincemen, átjárva minden porcikámat, majd elmosódott előttem a világ. Homályos foltok úsztak át látóteremen, amik egyszer teljesen elsötétültek, máskor élesedni kezdtek. A lány hangját csak távolról halottam, de nem tudtam felfogni, mit mond. Viszont arra jó volt, hogy hatására összeszedjem maradék erőmet, és feltornázzam magam ülő helyzetbe. A látásom még mindig nem volt tökéletes, és éreztem, hogy arcomon széles patakban valami meleg csorog le, amiről megállapíthattam, hogy vér. A lányt nem láttam, mire félelem fogott el, és kétségbeesés, hogy cserbenhagytam, hogy félájultan feküdtem, míg neki segítségre lett volna szüksége.
De a következő pillanatban megremegett a csille. Megpróbáltam ráfókuszálni a csillébe zuhanó valamire, amiről sejtettem, hogy a lány az. Kellett egy kis idő, mire sikerült, Lili éppen akkor tápászkodott fel. Első pillantásra nem látszott, hogy komolyan megsérült volna.
Csak ekkor tudatosult bennem, hogy a csille már nem száguld őrjítő sebességgel. A terep közel egyenes volt, és mi lassan, szinte lépésben haladtunk előre. Első ránézésre nagy megkönnyebbülés fogott el, de rögtön utána eszembe villant, hogy a kanyar után – ami úgy tíz méterre volt előttünk – akár egy újabb meredek lejtő is következhet. Lilnek pedig igaza volt, a varázslataink nem működtek rendesen, vagyis ha tovább várunk, megismétlődhetnek az elmúlt percek eseményei, amire személy szerint nem vágyom túlságosan.
- Ki kell ugranunk – mondtam, figyelmen kívül hagyva Lili kérdését. Megállíthatnánk varázslattal is a csillét, de az kockázatos; nem tudhatjuk, hogy fog elsülni a bűbáj. Ezt nem mondtam ki hangosan, sejtve, hogy erre már Lili is rájött.
Választ nem várva átlendültem a csille oldalán, és bár a földet éréskor kissé meginogtam, sikerült megállnom egy helyben. Még szerencse, hogy a sínek mellett van valamennyi hely. A fejemből szivárgó vérrel továbbra sem foglalkoztam, bár most, hogy meg kellett volna mozdulnom, éreztem, milyen bizonytalan az egyensúlyom. Valószínűleg a vérveszteség hatására.
Így, hogy már nem fenyegetett az a veszély, hogy ha a használt bűbáj fordítva sül el, akkor a csille velünk robog tovább, kiszórtam egy fagyasztó varázslatot, amivel megállítottam az eszközt. A kobold ájultan feküdt benne.
- Lehet, hogy a bank védelmi rendszeréhez hozzátartozik, hogy összezavarják a varázslatokat. Jó védekezés az esetleges tolvajok ellen – húztam el a számat, miközben leültem a földre. Egyre erősebben szédültem. Óvatosan kitapogattam fejemen a sebet; amikor egy ujjal hozzáértem, halkan felszisszentem a fájdalomtól. Elég komolyan beverhettem a fejem, amikor hirtelen lelassult a csille.
- Merjek próbálkozni egy forrasztóvarázslattal? – Tanácstalanul pillantottam Lilire. – Hogy mit fogunk csinálni? Először is, ha esetleg elájulnék, akkor nem foglalkozol velem, hanem itt hagysz. – Komolyan gondoltam, amit mondtam. A kobold nélkül úgysem tudna segíteni rajtam.
- A koboldokról tudsz valamit? Vagy ötlet, hogy, mi baja, hogyan ébresszük fel?

Jade & Lili

Mit ne mondjak tipikus Nenil vagyok. Engem hidegen hagy, hogy kivel kell megosztani a dolgaimat. Olyan vagyok, mint apa volt. A családunk híres arról, hogy bárkivel képes megtalálni a hangot.
Talán ezért jár nagyapa annyit tárgyalásokra. Ki tudja, nekem sose mesélt az olyan "unalmas" dolgokról, ahogy ő nevezte őket. A papa pedig egyenesen elkerülte, mint a tüzet. Úgyhogy erre a titokra magamtól kell rájönnöm.
Ezután beléptünk a liftbe, s elhelyezkedtem. Nem szeretek neki dőlni a falnak, így csak egyenesen álltam karom magam előtt összefonva, majd mit sem törődve a sok cicomával körülöttem, tekintetem egyetlen pontra szegeződött.
Előttem az aranyozásba ott volt belekarcolva a papa monogrammja. Elméláztam. Milyen volt mikor belerajzolta, akkor olyan boldogok voltunk. Annak ellenére, hogy a nagyapa alig egy hónapja halt meg.
Ilyenkor jut igazán eszembe mennyire hiányzik is. Milyen jókat játszottam vele. Milyen volt, mikor kicsinek a nyakába vett. S az is, hogy már soha többé nem láthatom. Soha többé nem lesz velem. Az emlékek fájnak, de megtanultam, hogy rejtsem el, ha sírni kell.
Figyelmem elterelődik a bevéset RN betűkről, ahogy az utazótársam megszólít. Hirtelen nem tudom mit mondjak, de elég csak egy pillanat, hogy a vérem felül kerekedjen rajtam. Máris mosolyogva nyújtok kezet.
A lány elfogadta, majd szinte ugyanabban a pillanatban megérkeztünk. A lift megállt. Jade rám se hederített, csak kilépett a liftből. Én még vártam egy kicsit. Kezemet a monogrammara helyeztem.
- Szia papa! - Suttogtam alig hallható hangon, majd a kis kobold unszolására pár pillanat alatt ott termettem a csille mellett. Lili Nenil visszatért. Az emlékek megint halványak, az öröm megint sugároz.
Most jön a kedvenc részem! Bemásztunk a csillébe, ami lomhán indult meg, majd eszeveszett sebességgel kezdett el száguldani. ~Ilyen repülni! Egyszer én is repülni fogok, mint te mami!~ Mondtam magamban.
Anya kviddicsezett, a papa azt mesélte, hogy nagyon jól csinálta és csak szelte a levegőt. Én sajnos a papa kviddics rudását örököltem, ami nulla. Viszont van annyi eszem, hogy az animágiát egyszer meg tudjam tanulni. Úgyhogy én igenis repülni fogok!
Ábrándozásomból csak a lány hangja riasztott meg. Mikor is pillanatok alatt felfogtam, hogy valami nagyon nincsen rendben. Hát nem is volt. A kobold ájult a csille pedig magától száguld a síneken. Ki fogunk siklani.
Biccentettem egyet, majd mikor a hámat kimondta, gondolatban szórtam ki az átkot. Na ez eddig rendben is lett volna, de valami bibi csúszott a dologba, mivel mikor a varázslatot kimondtuk lelassult a csille az igaz, csak kicsit gyorsabban, mint vártam, úgyhogy fejjel zugtam ki a csilléből egyenesen le a mélybe.
- Nane! Mobilicorpus! - Ordítottam el magam, ahogy reflexből szoktam, de megint nem úgy jött össze, ahogy akartam. Egy nagy fejbeverés mellett, de legalább visszakerültem a csillébe.
- Mi a fene van a várzslatainkkal? - Kérdeztem a fejemet dörzsölve. Nem mertem varázsolni, a végén nagyobb bajt csinálok. - Lumos Maxima! Na ez, meg mi nem? Nem egyszerű lumost varázsoltam. Meggárgyultak az igék! Egy kérdés. Most mi a jó Merlint fogunk csinálni? Ez a kobold elájult!

Lili & Jade

Tisztában voltam vele, hogy örülhetnék, amiért egy ilyen "útitárshoz" van szerencsém, hisz a lány valóban normálisan, sőt ha valamivel nyitottabb és közlékenyebb vagyok, talán kedvesen is viselkedett volna, de én igazi pesszimistaként inkább az időveszteségre gondoltam, hála annak, hogy kettőnkre jut egy kísérő, és magamban azt számolgattam, hogy így mennyiben kell majd megváltoztatnom a programomat, hogy minden a terveim szerint alakuljon.
A liftbe belépve, hátamat a lift falának vetve, kezeimet nadrágzsebeimben pihentetve, csendesen szemlélődtem. Gyakorlatias ember lévén sosem tudtam értékelni a mások szerint szép, csodálatraméltó dolgokat. Így volt ez most is, a felvonó díszítése; a finom szövésű szőnyeg, az aprólékos faragások egy cseppet sem kötötték le figyelmemet. Amikor körbehordozott tekintetem a lányra esett, egy pillanatig elidőzött rajta. Pontosabban pillantásom követte az övét, és bár semmi különöset nem tudtam felfedezni a lift falán, amit ő annyira merően figyelt, arckifejezésének változását tisztán láthattam, ami pedig ismerősebb volt, mint szerettem volna. Egy pillanatra megszorítottam a nyakamban lógó lánc medálját - az egyetlen, igazi emlékemet édesanyámtól -, majd elfordítottam tekintetem.
Talán ez a kis közjáték késztetett arra, hogy megtörjem a csendet, annak ellenére, hogy semmi kedvet nem éreztem a beszélgetéshez.
- Jade Glouster és griffendéles. – Röviden, de határozottan megráztam kezét, és még egy halvány mosoly is megjelent ajkamon, ami viszont hamar tovatűnt.
A felvonó ekkor halkan nyikorogva megállt, mire halkan sóhajtottam. Ideje volt már. Több figyelmet nem fordítva a lányra, sietve követtem a koboldot, aki éppen a csillébe mászott be. Bár az utazóeszköz egyértelműen nem ilyen kis lényekre volt méretezve, rutinosan mozgott és foglalt helyet a mogorva képű kobold, és türelmetlenül intett nekünk, hogy kövessük.
Lassan indult meg velünk a csille, de pár pillanat leforgása alatt szédítő sebességet ért el, amikor egy mély, szakadékszerű lejtőn száguldottunk le, a bank alsó járatai felé tartva. Az ilyen utazás mindig a repülésre és a mugli hullámvasútra emlékeztetett, vagyis leginkább a kettő keverékére hasonlított szerintem. Nem csoda, hogy legjobban ezt a részét imádtam a bankba járásnak, hisz külön-külön is rajongtam az említett tevékenységekért.
Talán ezért nem vettem észre, hogy a csillét irányító kobold arcának színe fokozatosan elváltozott, keze meg-megremegett. Majd hirtelen egy éles kanyarban egyensúlyát vesztve hanyatt esett, hogy a csille irányítás nélkül száguldjon tovább velünk.
Kellett egy pillanat, hogy gondolataimból visszatérjek a valóságba, és eljusson tudatomig helyzetünk súlyossága.
- Segíts! Meg kell állítanunk, különben végünk van – kiáltottam, és a koboldot arrébb lökve, hogy ne legyen útban, előre másztam. Pálcámat már előhúztam, de hezitáltam. – Lassító bűbáj? Háromra! 3…2..1…

Jade & Lili

Nem mondom régen szerettem ide járni. Mindig olyan vicces volt, ahogy a papa leírta a helyet. Na meg az ahogy viselkedett. Furcsa volt teljesen komolynak látni. Mimtha adni akarta volna az arisztokratát. Pedig amúgy egy vicces figura volt.
Viszont amióta meghalt kicsit nyomasztó belépni a varázslók bankjának ajtaján. Mindig eszembe jutnak azok a régi napok, amikor a papával itt jártam. A viccei, amiket akkor mondott, mikor elindultunk a széf felé. A koboldok meglepett arca, mikor hirtelen egy pillanat alatt megváltozott.
A szép emlékek, amik a legboldogabb éveimre emlékeztetnek. Aztán eszembe jut az első év mikor egyedül jöttem. A koboldok előszőr be se akartak engedni. Pedig a kulcsom is megvolt. Nem csak én hiányoltam az apámat.
Azóta már jártam itt párszor és egyre kevésbe szeretem a helyet. Valahogy az alap boldogságom mindig borzasztóan nehéz megtartani. Ennél már csak a temetőben vagyok szomorúbb, de ott legalább nem kell rejtegetni.
Ma is úgy indultam el a keresztapa házából, hogy vegyes érzelmeim voltak. Egyik részem hálálkodott, hogy nem kell a mai napon Dave bácsi lányát pesztrálnom. A másik felem pedig szomorú volt, hogy megint vissza kell emlékznie az apámra.
Arcomon mégis mosoly ült. Igyekeztem nem gondolni az emlékeimre. Ami kicsit sem volt egyszerű. A sor hatalmas volt, de nem bántam el tudtam gondolkodni kicsit legalább. Elkezdtem azon gondolkodni milyen lesz a tanév? Mit fogok először csinálni, mikor megint haza megyek a Roxfortba?
Az elgondolkodás megtette a hatását. Ugyanis pillanatokon belül -legalábbid nekem annak tűnt- el is értem az ellenőrző pontot. ~Merlinre mekkora felfordulás van itt ma!~ Motyogtam az orrom alatt, mikor a kobold odavezetett egy másik lányhoz és közölte, hogy hármasban kell utaznunk.
Nekem mondjuk semmi bajom sem volt a dologgal. Társaságban sokkal könnyebb elhesegetni a papáról szóló emlékeimet. Igaz a legtöbb aranyvérű most felháborodott volna, hogy milyen munka az, hogy neki meg kell várni valaki mást is, de én nem. Az ilyen viselkedés nem méltó egy Nenilhez.
Amikor ennek hangot adtam láttam, hogy a lány felhúzza a szemöldökét, de nem szól semmit. Hát igen én eléggé furcsa szerzet vagyok, de ez családi vonás. Nálunk senki sem volt épelmélyű. Ha lehet ilyet mondani és mégis mennyi auror volt köztünk!
Amíg elgondolkodtam a kobold behívott minket a liftbe. Látszott rajta, hogy minél hamarabb túl akar lenni a dolgán, hogy folytathassa azt, amit abbahagyott. A lift egy cseppet sem változott. Bár én azt reméltem fog.
Tekintetem elidőzött azon a kis karcolt monogrammon, ami a mellettem lévő aranyozott felületben volt. RN azaz Richard Nenil. Még pontosan emlékszem arra a napra, mikor belekarcolta a felületbe. Szegény kold majdnem szívrohamot kapott. Ekkor azonban gondolataimból egy érdés zökkent ki.
- Igen a Roxfortba járok. - Fordultam felé, majd kezet nyújtottam. - Lili Nenil, Higrabug! - Mondtam illedelmesen. S vártam a lány válaszol-e?

Lili & Jade

Nem bántam volna, ha gyorsan végzek itt, ugyanis még előttem állt az egész vásárlás, időm viszont nem volt túl sok. Nem szándékoztam az egész napomat kirakatok nézegetésével tölteni, és mivel az apám szigorú szabályai nem engedték, hogy késsek, így okosan kellett beosztanom az időmet. Nagyon jól tudom, mit tart az apám a pontatlanságról, de ez már egy cseppet sem izgat. A számtalan hiba mellett, amit nap-nap után a szememre vet - ha nem is mindig szavakkal, inkább tekintetével, ami többet mond, mint bármilyen megnyilatkozás -, még egynek már nincs jelentősége.
Nem megfelelni akarok neki – már nem -, és nem ezért tartom be az idióta szabályait, inkább azért, mert nincs más választásom. Felesleges idejekorán kihúznom a gyufát nála, rosszul járnék, ha eljátszanám a bizalmát. Bár ebben az esetben nem hinném, hogy lehet bizalomról beszélni, hisz kapcsolatunk kicsúfolása minden családi köteléknek.
Mindig kényelmetlenül éreztem magam, amikor be kellett lépnem a varázslók bankjába. Évente egyszer ez elkerülhetetlen volt, de ilyenkor mindig kínosan ügyeltem, hogy ne lásson senki, akit ismerek. Vagyis itt az előcsarnokban még nem gond, ha összefutok valakivel, hisz a mugliszármazásúak itt válthatják fel pénzüket, de azt már kevésbé díjaznám, ha valaki a liftbe látna beszállni. Hisz széfjük csak máguscsaládoknak van- legalábbis így lenne logikus, szerintem. Az apám szerint nem, szerinte fontos, hogy a varázslók is lássák, ki vagyok, milyen háttérrel rendelkezem. Véleménye szerint a pénz tekintélyt ad az embernek. A nagyzoláson kívül nem értem, mi célja volt ezzel, hacsak nem az, hogy kínos helyzetbe hozzon - ami amúgy egyáltalán nem lepne meg.
Ezért sem volt ínyemre, hogy a koboldon kívül lesz még egy kísérőm, aki történetesen roxfortos. Ilyenkor még jobban gyűlöltem az apámat, mint általában, amiért ilyen helyzetbe hozott, és a pénzét, az egyetlen dolgot, ami valaha is fontos volt neki, a mocskos pénzt, amihez mások vére és verejtéke tapad.
A lány szavaira kissé megemelkedett szemöldököm, de csak egy pillanatig időzött rajta tekintetem. A kobold közben belépett a liftbe, és türelmetlenül intett, hogy kövessük példáját. A lift meglehetősen tágas volt, a padlót vörös szőnyeg fedte, de ettől eltekintve nem volt benne semmi különös.
- Roxfortos vagy, ugye? – Nem néztem a lányra, kérdésemet sem célirányosan hozzá intéztem, inkább csak megjegyeztem a dolgot. Az sem érdekelt túlságosan, hogy válaszol-e. Nekem teljesen mindegy volt, úgysem szívesen elegyedtem volna beszélgetésbe vele.

Tárgy: Re: Lili & Jade Szomb. 30 Aug. 2014, 22:00

Jade & Lili

Nyár vége van! Hamarosan itt az iskola idő! Ha teljesen őszinte akarok lenni nagyon várom már az iskolát! Minden évben vártam, ez vagyok én, de most különösen vártam. Nagyobb izgalommal, mint eddigi éveim során bármikor vártam! Van egy olyan érzésem hogy az idei évet ezerszer jobban fogom élvezni, mint az eddigieket!
Mondjuk idén jó okom van vissza vágyni az iskolába. Azt hiszem a keresztapám az eddigieknél ezerszer jobban kihúzta nálam a gyufát. Semmi kedvem sincs tovább a közelében lenni, mint amennyit feltétlenül muszáj! Kicsinek nagyon szerettem a keresztapám. Ma már kevésbé vagyok ezzel így.
Régen mindig olyan különlegesnek találtam őt! Érdekes volt minden munkahelye. Minden amibe belefogott olyan furcsa, de érdekes volt. Imádtam hozzá menni látogatóba, mert mindig valami különlegessel találtam magam szemben. Azonban, mióta vele meg a családjával lakom. Látom mi van a dolgok mögött.
S bár ne láttam volna meg az igazat. Sosem akartam tudni mi van a szép álca mögött. Most hogy tudom, inkább nem is lennék a közelében. Sokkal másabb volt a keresztapám mikor a családjával volt otthon, mint mikor idegenekkel vagy vendégekkel beszélt. Idegenekkel mindig olyan kedves volt és udvarias. De otthon egy igazi szörnyeteg!
Nem kellett több egy nyárnál ahhoz, hogy rájöjjek az ellemtmondásokra keresztapámmal kapcsolatban. Azóta minden egyes szünetre úgy gondolok mintha kínzókamrába akarnék haza menni. De minden szünet végén örömmel indultam el az iskolába. Mintha valami szent helyre indultam volna. S én úgy is gondoltam rá, mint szent helyre. A tanulás szentélyére.
A hangzavar, a tömeg, az illatok kicsit megnyugtatták az idegeimet. Az Abszol út mindig olyan átjáróként funkcionált nálam a varázsvilág és a muglik világa közt. Most a maga kisugárzásával segített elfeledtettni velem a keresztapám legújabb hülyeségeit. Na meg elintézem a bevásárlást is.
Első és legfontosabb szereznem kellett egy kis pénzt. Így az utam a tömegen keresztül a Gringotts felé vezetett. Amint sikerült magam átverekednem a tömegen megálltam az épület előtt. Kifújtam a bennragadt levegőt és összeszedtem a gondolataimat. Még emlékszem mikor a papával voltam itt.
Mennyire hatalmasnak láttam én akkor a helyet. Teljesen megváltozott azóta a dolog. Sokat nőttem, s a világ egyre kisebbnek ismerősebbnek látszott. Az első itteni emlékeimet elevenítettem fel miközben összefont karral kivártam azt a kicsit sem rövid sort, ami köztem és a koboldok közt állt.
Az azonosítás után az egyik kísérő koboldal együtt a hármas számú lift felé indultam. Láttam, hogy a hatalmas a forgalom és azt is, hogy szegény koboldok alig tudják a feladatukat teljesíteni. Apa mindig is kedvelte ezeket a koboldokat és én osztottam ezt a nézetet. Egy lány mellett álltunk meg.
A kobold közölte, hogy a nagy forgalom miatt neki kell mind a kettőnkel foglalkozni. Végignéztem a lányon. Ismerősnek látszott, de fogalmam sincs ki is lehet. Mikor válaszolt a kérdésre, hogy nem bánnák-e, ha kicsit tovább kellene itt tartózkodnunk. Arra rájöttem, hogy a lány biztosan olyan családból van ahol fenn hordják az orrukat.
- Ismeri a családomat! Nem arról vagyunk híresek, hogy nem szeretjük a társaságot! Nekem teljesen megfelel! Menjünk! - Mondtam mosolyogva és a lehető legilledelmesebben. Ahogy az egy Nenilhez illik. Én nem vagyok olyan, mint a legtöbb aranyvérű. Mindenkinek megadom a tiszteletet.

Tárgy: Lili & Jade Szomb. 30 Aug. 2014, 20:14

Lili & Jade

A levegőt beszéd, kiáltások, fel-felhangzó nevetés, baglyok huhogása töltötte meg; mindez egybeolvadva adta az évkezdés előtti Abszol út hangulatát. Mivel nem rajongtam a tömegért és a tolakodásért, minél gyorsabban igyekeztem letudni a bevásárlást, amire roxforti éveim során első alkalommal vállalkoztam egyedül. Meglepetésként ért, hogy az apámat nem zavarta a dolog, már nyelvem hegyén volt az éles visszavágás, amikor kijelentette, hogy nem bánja, sőt egyetért azzal, hogy végre önállóan intézzem a dolgaimat. Kioktatásához már lett volna egy-két keresetlen szavam, de lassan kezdtem megszokni, hogy jobban járok, ha befogom a számat, ugyanis mondhatok bármit, ő úgyis csak azt hallja meg, amihez kedve van, így pedig legfeljebb csak ronthattam volna a helyzeten.
Az utóbbi időben egyre tisztábban látom a kapcsolatomat az apámmal, és már meg sem próbálom álltatni magam, jól tudom, hogy végleg elhidegültünk egymástól. Ezt a mai nap is bizonyította, nem mintha, nem tapasztaltam volna már ezerszer érdektelenségét, hogy lényegében egy cseppet sem izgatja, mi van velem, míg az általa felállított korlátok közt maradok.
Mélyet sóhajtottam, elegem volt már a folytonos önmarcangolásból, hogy örökké apám viselkedését elemezzem, és végül kénytelen legyek újra és újra beletörődni a megmásíthatatlanba, miközben ha nem is tudatosan, de magamat hibáztatom.
A Gringotts elé érve, kikerülve a tömeg sodrásából, egy pillanatra megálltam. Muszáj volt pár mély lélegzetvétellel rendezni gondolataimat, mielőtt beléptem, különben esélyes lett volna, hogy mindent összekeverek, a koboldok pedig amúgy sem a türelmükről híresek.
Odabent rövidnek éppen nem mondható sor fogadott, és legalább fél órát kellett várnom. Pálcámat végig kezemben szorongattam, ujjaim megmagyarázhatatlan módon el is zsibbadtak, mire a kobold elé kerültem. Az azonosítás után a hármas számú lift felé irányítottak, aminek éppen akkor záródott az ajtaja. Már az én türelmem is fogytán volt, de azért követtem az utasítást, és körülbelül fél perc után először egy lány, majd rögtön utána egy kísérőkobold tűnt fel mellettem. A lány ismerősnek tűnt, de még biccenteni sem volt időm, amikor a kobold hadarva sajnálkozását fejezte ki, hogy a nagy forgalom miatt nincs elég alkalmazottjuk, így kénytelenek leszünk mindketten az ő szolgáltatásait igénybe venni, és megvárni, míg mindkettőnk széfjét felkeressük, de ha ez a lehetőség nem felel meg nekünk, akkor akár távozhatunk is.
- Nekem megfelel – küldtem egy gúnyos mosolyt a varázslény felé, aki láthatóan ennek ellenkezőjében bízott. Igazából, én is reméltem, hogy a lány valami elkényeztetett mardekáros, aki mindjárt elrohan anyucihoz elpanaszolni, milyen borzalmas itt a kiszolgálás, hisz akkor egyedül maradok, és nem kell osztoznom a kísérőn, következésképp előbb végzek.

» James & Jade
» Jade Glouster
» Jade & Callie
» Lélekutazás: Jade-Zak
» Josh & Jade