James & Jade

Már láttam, hogy így nem tudom megértetni vele az álláspontomat. Szavaim egyik fülén be, a másikon ki; egyszerűen semmit sem fogott fel belőlük, vagy csak bosszantani akart, amit – megjegyzem – remekül sikerült kiviteleznie. Más lehetőség nincs, és ha a jövőm nem múlna részben rajta is, már rég megátkoztam volna. Először akkor, amikor megszólított, másodszor, amikor a ’csajának’ hívott, harmadszor pedig most.  De nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt megtehessem, így nyugalmat erőltetve hangomra, szólaltam meg újra.
- Ne érts félre, nem veled van bajom. – Bár ez azért erős túlzás, mert tény és való, a stílusa nagyon nem tetszik. Nem vagyok büszke magamra, de képtelen vagyok elvonatkoztatni a pletykáktól, és az első, nem túl jó benyomástól, pedig nekem kellene a legjobban tudom, hogy igazságtalan vagyok. Talán most is. Eszembe jutottak rossz tapasztalataim, és bár viselkedése továbbra is dühített, képtelen voltam olyan elutasítóan viselkedni, mint eddig. – A rendeletet tartom igazságtalannak. Felháborító, barbár, embertelen dolog, amit a Minisztérium akar, és én nem leszek részese. Ha ezért eltörik a pálcámat, legyen, de jogom van magam eldönteni, hogy kivel kötöm össze az életemet. Nem fogom tönkretenni a gyerekeim életét. – Keserűen összeszorítottam ajkaimat. Tudom, milyen egy szétesett családban, szeretet nélkül felnőni, és egy hülye rendelet miatt nem fogom végignézni, hogy a gyerekeim olyan sorsra jussanak, mint én. Ha ezt nem tudom teljesíteni, akkor inkább sose lesz gyerekem.
- Akkor mihez kezdjünk? – Mást már nem tudok mondani, ha ezek után sem érti meg, hogy most nem arról van szó, hogy elmegyek-e vele randizni, vagy sem, akkor felesleges tovább maradnom. Ha megérti, elfogadom, hogy nem az a bájgúnár, akinek hittem és talán normálisan is tudunk beszélgetni egymással, bár nem tudom, mi értelme lenne.  

Nem, én ezt nem így terveztem. Más reakcióra számítottam Diamondtól, de megint csak bebizonyosodott, hogy pocsék emberismerő vagyok, és jobban járnék, ha pont az ellenkezőjét tenném annak, amit hiszek. Kellett pár másodperc, hogy összeszedjem gondolataimat, és visszafogjam kikívánkozó, nem éppen kedves véleményemet.
- Nem vagyok a csajod - mondtam ingerült hangon. Komolyan, el sem tudtam képzelni, hogy valaki így értelmezi a rendeletet, és látható örömmel fogadja azt. – Figyelj, a rendelet KÖTELEZ minket, hogy összeházasodjunk és csináljunk két gyereket. Mi lenne akkor, ha mondjuk, elmennék veled randizni, és kiderülne, hogy egy kibírhatatlan hárpia vagyok? De neked el kell venned, mert a rendelet ezt mondja, és el kell fogadnod, hogy én leszek a gyerekeid anyja. – Megcsóváltam a fejem, ezzel épeszű ember nem érthet egyet. – Ezért hívtalak ide, hogy megbeszéljük a dolgokat. – Elhallgattam, várva, hogy válaszoljon valamit, mert nem tudtam, hogy folytathatnám. De a közénk telepedő súlyos csend megint csak arra késztetett, hogy megszólaljak.
- Szerintem várjunk még a randival, hátha tényleg egy hárpia vagyok, vagy egy hülye liba. Bármi megeshet – vigyorodtam el.

Sietős léptek zaja ütötte meg fülem, mire vállam fölött vetettem egy pillantást a közeledőre, akiben könnyedén felismertem Diamondot. Egyszerűen eltéveszthetetlen, köszönhetően, hogy csak úgy árad belőle az önteltség. Megvártam, míg közelebb ért és megállt, de még akkor sem szólaltam meg. Kérdésére csupán enyhén felvontam szemöldököm, és intettem neki, hogy üljön le, mert én nem fogok felállni, de az is esélytelen, hogy felnézzek rá.
- Szia! Nem tudod, hogy ki vagyok, ugye? – sóhajtottam lemondóan, hiszen kérdése meggyőzött róla, hogy nem nagyon rémlik neki, hogy én lennék a kirendelt párja. Bár a kis üzenetemből egyértelműen kitűnik, hogy miért akartam vele találkozni, de fellépése alapján lehet, hogy csak az első mondatig jutott, vagy agya csak a randi szót tudta feldolgozni -, amit nem véletlenül tettem idézőjelbe.
- Jade Glouster vagyok, a kirendelt párod. Gondolom, te is megkaptad a levelet a Minisztériumból – pillantottam rá, válaszára várva.

Ötkor legyél a tóparton. Essünk túl az első (és egyben utolsó) „randin”.
                                                             Jade
Már egy jó ideje a tó partján üldögéltem, egy tölgyfa lobjának árnyékában, felhúzott térdekkel, hátamat a fa törzsének vetve, miközben mindenízű drazsét majszoltam. Egyet ügyes mozdulattal a számba dobtam -, bár nem mindig sikerült a mutatvány, néha az orromon koppant a cukorka -, egyet pedig az óriáspolipnak hajítottam, aki lustán lebegett a víz felszínén. Miután elfogyott az édesség, sem hagyott rögtön magamra, de miután megbizonyosodott róla, hogy feleslegesen vár, egy csobbanással alámerült, és többször nem mutatkozott. Ettől fogva azzal szórakoztattam magam, hogy köveket dobáltam a tóba, és elmerengve figyeltem a víz körkörös fodrozódását.
Diamond késett, de ez nem lepett meg. Nem ismerem túl jól, de évfolyamtársak vagyunk, így már volt szerencsém némi információt gyűjteni róla, és a pletykák sem kerültek el, amikből mindenesetre annyit leszűrhettem, hogy egy bájgúnárral akar összeboronálni a Minisztérium. A Rendeletet legfeljebb nyomdafestéket nem tűrő szavakkal tudnám illetni, így inkább nem térek ki bővebben a véleményemre. Diamondot azért hívtam ide – és nagyon remélem, hogy eljön -, hogy tisztázzuk a dolgokat, hiszen hivatalosan mégiscsak a jövendőbelimnek számít, és hogy valami közös álláspontra jussunk. Nem szándékozom rákényszeríteni magam, és ezt tőle is elvárom, bár remélhetőleg ő sem táplál hiú reményeket a kapcsolatunk felől, annál is inkább, mert önmagán kívül szerintem észre sem vette, hogy más is van a világon. Igyekezni fogok, hogy szót érthessek vele, és ha nem nehezíti meg a dolgom a hülyeségeivel, talán még sikerülhet is.