James és Karen

Vendég

Tisztes távolságban, egy nagyobb sziklán üldögéltem Elliottal miközben egy vakmerő srácot figyeltünk, aki fürgén ugrált félre a fúriafűz lecsapó ágai elől. Én nem voltam annyira ostoba, hogy a fa közelébe merészkedjek, ugyanis nem szerettem volna néhány törött csonttal a gyengélkedőn kikötni, azonban nem is tudom… Képtelen voltam eldönteni, hogy tiszteletet éreztem-e azután a sápadt, sötét hajú és vékony srác iránt, vagy szimplán hülyének tituláltam-e.
Miközben az idegent figyeltük, összekulcsoltuk az ujjainkat, és halkan beszélgettünk. Olyan furcsa volt, hogy akárhányszor együtt voltunk a folyosón mindig kíváncsian fordultak utánunk, ugyanis sokaknak kissé szokatlan volt a Griffendél-Mardekár páros. Azonban nekem semmi bajom nem volt azokkal, akik más házba tartoztak, hiszen nálunk is épp annyi idióta volt, mint máshol, ezért se zavart, hogy egy griffendéles fiúval járok. Meg hát, két éve jöttünk össze, akkor pedig én még rég a Durmstrangba jártam.
Szóval egy darabig így voltunk kettesben, aztán Elliot egy csókkal elköszönt, mert szeretett volna ma még edzeni egy kicsit. Halvány mosollyal az arcomon viszonoztam a csókot, majd amikor elindult, fogtam az ölemben lévő könyvecskét, felnyitottam, és folytattam a történetemet, amit néhány órával ezelőtt kezdtem meg.
Eleinte párszor felpillantottam, hogy a srác egyben van-e még, aztán annyira magába szippantott az elmém által kreált kis világ, hogy később már marhára nem érdekelt, hogy összetörte-e magát a tag, vagy sem.
Az oldalak nagyon hamar megteltek a tekervényes és itt-ott kunkorodó betűimmel. Én pedig teljességgel elvesztem a sorok között, de nem érdekelt. A közelemben nem volt senki, és nagyon kevés embert ismertem az iskolában, tekintve, hogy téli szünet jöttem, ezért hát nem is kellettem senkinek. Szóval nyugodtan elmerülhettem abban a sötét és baljós világban, amiket a fekete betűimmel festettem meg.
Csakhogy kifogyott a tollam, én pedig bosszúsan zökkentem ki a kis világomból, amikor már csak pár sor volt hátra, hogy befejezzem a történetet. Felmorrantam, becsuktam a könyvet, és lehajoltam a lábam mellett fekvő táskámhoz. Kotorászni kezdtem benne, talán hat-hét tollat is kipróbálgattam, azonban egyik sem akart fogni. Idegesen visszadobáltam őket a táskába, majd az ujjaimmal dobolni kezdtem a fedőlapon.
Azon merengtem mitévő legyek, itt minden tökéletes volt, hogy írjak, azonban ezt pillanatnyilag toll híján nem tudtam megtenni, viszont, ha visszasétáltam volna a klubhelyiségbe, akkor biztosan az utamba akadt volna valaki, aki kizökkentett volna az alkotói állapotból, így nem szívesen mentem volna vissza. Magamban ezen őrlődtem, s hogy eltereljem a figyelmemet, inkább rágyújtottam, és elölről átolvastam a történetet.
A füstöt kifújva lapozgattam, és gondolatban megjegyzéseket fűztem a saját írásomhoz, hiszen akadt néhány olyan jelenet, amelyekben logikai buktatókra akadtam.
Tehát eléggé elmerültem a munkámban, de ettől függetlenül bármilyen apró kis neszre felfigyeltem, ha úgy adódott, és a pálcám is az ölemben hevert. A Durmstrangban egész sok dolgot megtanultam mint például: hogy sosem árt ha éber az ember, vagy hogy különösebb teketóriázás nélkül alkalmazzak fekete mágiát. Az egyik elmebeteg tanárom azt akarta, hogy a saját ikertestvéremen alkalmazzam a Cruciatus-átkot. Nem tettem meg. Legalább is, nem rajta hajtottam végre. Aztán öt fivér mellett verekedni is megtanultam, szóval a közelemben lévő diákok tudják már, hogy nem szabad Karen Nott-tal kekeckedni, vagy éppen felemlegetni a halálfalónak hitt nagybátyját.

Vendég

Megpróbáltam a fúriafűznél bemenni de lehetetlen. Már elegem volt a szinte állandó ugrálásból. Egyszer csak még egyett ugráltam, és akkor felkapott ez a hülye fa. Sikítottam mint egy őrült azt sem tudtam hogyan kell megállítani. Aztán kiabáltam hogy segítség de, jó hangosan. Leugrani nem akartam mert akkor tuti, hogy a gyengélkedőn kötök ki, amit meg nem akartam. Meguntam, és láttam erre haladó emberkéket kiabálva kértem, hogy segítsenek leszállítani, mert foggalmam sincs hogyan kell.
Ne haragudj! Segíts leszállni. Nem tudom hogy kell vagy hogy mi a varázslat erre.- meredtem a vele bámuló lányra, aki meglehetősen egyedül volt. Addig- addig pörögtem ezen, a fán még nem meguntam. Tényleg...akik idejönneknmit csinálnak itt? Csak kíváncsi voltam, a rejtekhelyre ami, a szellemszállásba vezet. Nem akartam komolyan hinni, a szememnek. Beakartam jutni ide, ami nem sikerült. Hát ennyit James Diamondról aki még egy fával se tud bánni, nem hogy még a csajokkal. De azért remélem hogy mi hamarabb sikerülni fog innen lejutnom.

Vendég

A tollam kifogyott, ezért nem tudtam folytatni a novellámat. Bosszankodva a táskám mélyére süllyesztettem a korábban előszedett tollakat és azt a kis könyvet, amibe írni szoktam, majd unottan bámultam azt a szerencsétlent a fúriafűznél.
Megnevetően felnevettem, amikor a srácot felkapta a fa, na igen, én ezért nem mentem a fűz közelébe. Nem voltam jó gyógynövénytanból, de azért még én is tudtam annyit, hogy a fúriafüzet csak akkor érdemes megközelíteni, ha meg akarsz halni.
Velem együtt még jó pár diák röhögött a szerencsétlenen, aki az egyik ágba csimpaszkodva sikoltozott. A sikítása engem konkrétan arra emlékeztetett, amikor a Durmstrangban a pszichopata sötét varázslatok tanárom először egy macskán mutatta be a Cruciatus-átkot, és a cirmos adott ki ehhez hasonló hangokat.
Senki nem akart neki segíteni. Miért is kockáztatták volna a saját épségüket egy ismeretlenért? Én sem segítettem volna neki, azonban már kezdett az agyamra menni a kiáltozása. Egy halk sóhaj kíséretében felálltam, a vállamra vetettem a táskámat, és annak egy oldalsó zsebéből kihúztam a pálcámat. Kicsit közelebb mentem a fához, de még így is olyan távolságban maradtam, ahol az ágak nem érhettek el. A pálcám hegyével megérintettem az államat, és az ajkamat harapdálva azon merengtem, hogy mivel állíthatnám meg a megvadult fúriafüzet. Végül egy kábító átkot küldtem a fa felé, bár erősen kételkedtem benne, hogy az megállítaná, nem is sikerült.
Tovább harapdáltam az ajkamat, és csendben átkoztam Elliot-ot, amiért pont most kellett elmennie. Emlékszem, hogy régebben emlegette, hogy tud arról, hogy a fúriafűz alatt egy járat húzódik, ami a Szellemszállásra vezet, mert hallotta néhány háztársától. Elég sok dolgot mesélt, ami a Szellemszállással és a fúriafűzzel kapcsolatos, azonban nem akart eszembe jutni, hogy miként lehetne megdermeszteni, pedig a megoldás itt motoszkált az elmémben.
Majd amikor a földre esett a pillantásom, megláttam egy letört faágat. Hát persze! Finoman a homlokomra csaptam, majd egy lebegtető bűbájjal nagy nehezen a fatörzshöz kormányoztam az ágat. De hol is kellett volna megérintenem?
A sokadik alkalom után, hogy megérintettem a fát a bottal, végre megállt. Közelebb mentem. Nem tudtam, hogy meddig marad így, de abban biztos voltam, hogy a szépen felépített gonosz imidzsemen megint rontottam ezzel a kis jó tettel.
– Most már igazán lemászhatnál onnan! Nem tudom meddig marad ilyen állapotban! – kiáltottam a fent csimpaszkodó srácnak. Csípőre tett kézzel, felvont szemöldökkel szemléltem. Azt hiszem, mégis a hülyék közé fogom őt is besorolni.
Megvártam, amíg lemászik a fáról, és csak utána kértem számon. – Leárulnád, hogy mégis honnan jött az az isteni ötlet, hogy a fúriafűz közelébe menj?! Elment az eszed, vagy szimplán alapból hülye vagy? Egyáltalán mit keresel itt? – morrantam rá, majd végigmértem. Nem találtam valami különlegesnek, sőt teljesen átlagos alak volt. Amikor azonban megláttam látta a hugrabugosok jelét kelletlenül elhúztam a számat.
– Azt hittem, csak a griffendélesek olyan hülyék, hogy megölessék magukat. Úgy tűnik, tévedtem – jegyeztem meg cinikusan. Felpillantottam. A faágak még mindig mozdulatlanul meredtek az ég felé, de tudtam, ez bármelyik pillanatban megváltozhat, és én akkor nem akarok majd ott lenni.
– Mellesleg, ha legközelebb hülyeséget csinálsz, már nem fogok segíteni – tettem hozzá. Le akartam szögezni, hogy én nem vagyok a hugrabugosok nagy barátja, és nem is védelmezem őket annyira. Puszta véletlen volt, hogy pont egy hugrást mentettem meg. Bezzeg, ha Gerard itt lett volna, akkor végignéztük volna, ahogy a fa összetöri a csontjait. Csakhogy, Gerard nem volt itt, én pedig ha egyedül maradok, akkor hajlamos vagyok olyan ostobaságokat elkövetni, mint megvédeni a gyengék és a szerencsétleneket másoktól, vagy épp saját maguktól.

» Raeka és Karen
» Karen Gwendolyn Nott
» Daiyu és Karen, avagy két eléggé ingerlékeny mardekáros találkozója
» James & Callie
» Cami & James