Daiyu és Karen, avagy két eléggé ingerlékeny mardekáros találkozója

Vendég

A klubhelyiség egyik fotelében ücsörögtem, és egy apró kötetet tartottam a kezemben. A lábaimat a fotel előtti kis asztalkán pihentettem – pont úgy, ahogy otthon is szoktam azzal a kivétellel, hogy otthon le szoktam venni a bakancsomat, itt azonban túlságosan is lusta voltam ahhoz, hogy ezt megtegyem.
Tehát már vagy fél órája kezdtem bele Poe egyik novelláskötetébe. Kicsit rongyosra olvasott példány volt. De mit tehettem volna? Imádtam ezt az őrültet. Képtelen történeteivel remekül szórakoztatott. Amikor kellett megborzongtam, amikor kellett kegyetlenül mosolyogtam a szavain, vagy éppen rideg fénnyel csillogtak a szemeim, ha éppen olyan dolgokat vetett papírra, amiket én is kipróbáltam volna a nagyszüleimet.
Eleinte minden békés volt. Senki nem zavarta a nyugalmamat, és viszonylag kevesen is voltak bent. Vélhetően mindenki ebédelni sietett, azonban én úgy döntöttem, hogy az öreg Poe kedvéért kihagyom ezt az étkezést is. Reggelizni se mentem fel, mert akkor éppen a verseit olvastam, utána pedig egy mardekáros kölyök pattogását kellett elviselnem, így csak nemrég térhettem vissza öreg barátomhoz.
Ahogy az elmúlt napokban ma is lusta voltam azt a szörnyen kényelmetlen talárt viselni. Csupán akkor öltöttem magamra, amikor órákra mentem, mert egyébként nem érdekelt a házirend. Ez az iskola sokkal engedékenyebb, mint a Durmstrang, így egy kis lazaságot én is megengedhetek magamnak. Szóval egy fekete csipke felsőt viseltem térdig érő szoknyával, sötét színű harisnyával és bakanccsal. A hajamat pedig egy csattal tűztem fel, mert idegesített, hogy a szembe lógott. Kissé furcsán festhettem, de én így éreztem magam kényelmesen.
Lapoztam egyet, és szinte láttam magam előtt, ahogy a kedvenc íróm őrült karaktere feldarabolta az öreget, majd a testrészeit a padló alá rejtette. Teljesen elmélyedtem ebben a kis történetben. Éreztem a főhős csapongó gondolatait, a vérszomját, az őrültségét, és azt, hogy igyekszik elhitetni mindenkivel, hogy teljesen normális, de közben titkon ő maga is tudja, hogy egy őrült és zseniálisnak cseppet sem nevezhető elme.
Eljátszottam a gondolattal, hogy így végzek én is a nagyszüleimmel, akik jóvoltából apámnak a halál hozott végső nyugalmat, és akik miatt édesanyám követni kényszerült apámat. Ha ők nem lennének… Ha ők nem tették volna ezt… Akkor nem kellene árván tengetnünk az életünket. Fekete körmeimet a kis könyvbe mélyesztettem, és kissé megremegett a kezem. Ők tehettek mindenről. Ők átkozták el a családomat, miattuk hordozza magával a Nott név a sok szenvedést és kínt. Nem hagyhatom megtorlatlanul a szüleim halálát, és most mégis mással kell foglalkoznom. Felsóhajtottam, megacéloztam a szívemet, és visszafordultam a könyvemhez.
Magam mögött hagytam az Áruló szívet, és áttértem Az elsietett temetésre. Már ezerszer olvastam ezt is, de nem tudtam megunni. Ezt bizonyítja az is, hogy amikor már kezdtek visszaszállingózni a mardekárosok, én akkor is a könyvemre szegeztem a tekintetemet, és felettébb bosszankodtam a hirtelen támadt zajok miatt. Két fiú beszélgetése veszekedésbe torkollt, s bár eleinte igyekeztem figyelmen kívül hagyni őket, annyira zajosak voltak, hogy végül villámló tekintettel felemeltem a fejemet, becsuktam a könyvet, levettem a lábaimat az asztalról, hogy a helyükre tegyem a könyvemet, aztán felálltam, és gyilkos dühvel rájuk tekintettem. Ha akartam, tudtam tiszteletparancsoló lenni.
Fogjátok már be a szátokat! – sziszegtem, mire kiröhögtek, és az egyik megkérdezte, hogy közöm van-e ahhoz a Notthoz, aki az Azkabanban ül. Nem kellett volna a szájára venni a bácsikámat. Megragadtam a felsőjét fogva, míg a szabad kezemmel előhúztam a pálcámat, és a másikra szegeztem. –Ha még egyszer megkérded, megmutatom miket tanultam a Durmstrangban, világos?! – morogtam, majd az egyik srácot az ajtó felé tereltem, míg a másikat magam vittem oda. Kinyittattam az ajtót, és kiterelte rajta azt a fiút, akire a pálcámat szegeztem, majd nekitaszítottam a kötekedő idiótát.
– Senki nem kíváncsi a hülyeségeitekre. Ha balhézni akartok, akkor azt a folyosón tegyétek! – És ezzel rájuk vágtam az ajtót. A pálcámat visszaakasztottam az övemre, aztán a kis könyvemmel együtt visszatelepedtem a fotelembe, hogy végre folytathassam az olvasást. Így járnak azok, akik ilyenkor zavarni merészelnek.
Ezután a klubhelyiségre méla csend telepedett. Senki nem mert megszólalni, és helyesen is tették.

Daiyu

A klubhelyiségben üldögélek, és meglehetősen harapós kedvemben vagyok, mert reggel már megint felidegesített valami hülye hugrabugos. Azt merészelte állítani, hogy a tanórákon mindig olyan jól viselkedem, és mindig figyelek, és tök normális vagyok, azon kívül meg bunkó és ellenséges. Na meg is kapta érte a magáét. Még hogy én ellenséges… csak ha okot adnak rá. Ja, és nem is figyelek órákon, legalábbis tuti alszom rajtuk, mert sose emlékszem, mi történik, kivéve, ha gyakorlati rész van, akkor a többieket figyelem, mert még mindig le vagyok maradva.
Idegesen rántom ki a könyvemet a táskámból. A könyvtárból szereztem, és fekete mágiával foglalkozik. Tudom, hogy nekem még az alap varázslatokkal is gondjaim vannak, de ez akkor is érdekes, és köztudott, hogy mindenki abban a legjobb, amit szívesen csinál, úgyhogy bármennyire is hasznos a távtaszító bűbáj, inkább gyakorolnám az Imperius-átkot, csak sajna illegális, hallottam, amikor az a Granger szövegelt róla az ütődött társainak.
A könyvvel együtt kiesett egy füzet is. Nem is emlékszem, hogy ilyenem is van. Majdnem leestem a székről, mikor megláttam, hogy kínaiul van bele írva. Kb a felét, ha el tudom olvasni, ezer éve volt, hogy kínaiul tanultam, azóta nem is nagyon megy. Valami növényekről írogattam… Komolyan, alvajáró vagyok, vagy mi? Vagy van a mugliknál a tisztánlátó, az a jós, aki egyszer csak elkezd a papírra írni. Olyan lennék? Vagy mi ez itt? Most már aztán muszáj kiderítenem, az első adandó alkalommal felmegyek Madam Pomfreyhoz, és megkérdezem, nem tud-e valamit. Végülis, ezért jöttem ide. Ha meg nem tudna semmit, akkor a szünetben elmegyek abba a varázslókórházba, de ha ott se tudják, akkor nincs több ötletem.
Gondolataimból egy hisztis liba rikácsolása rángat ki. Hátra is fordulok, hogy figyelemmel kísérjem a balhét, ami úgy tűnik, még csak most kezdődik, de hamar le is zárul, mert a csaj elzavarta a beszólogatókat. Ennyire azért én se vagyok hiperérzékeny, vagy nem tudom. Emleget valami durmstrangot, de nem tudom mi az, csak azt, hogy valami ronda külföldi szó. Megdöbbenve nézem, ahogy a lány kihajítja a két fiút a klubhelyiségből. Mondjuk jól tette, ha ilyen nyomik, hogy hagyják magukat, akkor semmi keresnivalójuk itt. – Szép volt – szólítom meg, miután visszaül a helyére. – Jól elintézted őket. Nem értem, az ilyen kis szánalmas fiúkák miért nem a Hugrabugban vannak – vágok egy fintort, majd megdöbbenek rajta, hogy milyen gyorsan átvettem a mardekáros mentalitást. Igaza van azoknak a könyveknek, amikben a tömegpszichózisról, és a többi hasonló jelenségekről írnak. – Amúgy Wendy vagyok. Wendy Wang – nyújtom a kezem egy kézfogásra. Itt valamiért így szokták, legalábbis tapasztaltam már egy párszor. Na jó, inkább a fiúk, de vagyok olyan határozott és független nő, hogy ne érdekeljen az ilyesmi. Érdekelnének egyébként a kidobásos ügy részletei, de elég mogorvának tűnik most a lány, még nálam is mogorvábbnak, úgyhogy megvárom, amíg magától elmondja, vagy majd később rákérdezek. Nem akarom, hogy engem is kitegyen innen, mert összesen egy védekező varázslatot és két átkot tudok, és nem nagyon akarom reklámozni ezt a dolgot.

Vendég

Miután kihajítottam a két srácot a klubhelyiségből, visszaültem a korábban elfoglalt fotelbe, és ismét kezembe vettem a könyvemet, azonban mielőtt megtaláltam volna azt az oldalt, ahol abbahagytam a történetet, valaki megszólított.
Az előbb kerekedett dühöm hamar elszállt a két gyerekkel, és miután kiürítettem a fejemet, egész normális hangnemben válaszoltam neki. Korábban sem emeltem meg a hangomat, önmagában is elég fenyegető a kisugárzásom, nem kellett nekem ahhoz üvöltöznöm. Sőt, véleményem szerint a baljósan hangsúlyozott halk szavak ijesztőbben tudnak néha hatni, mintha ráförmednél valakire.
– Kösz – bólintottam, és becsuktam a könyvemet. Mivel szóba elegyedett velem, nem volt szükségem Edgar Allan Poe társaságára. – Öt fiútestvér mellett és az előző iskolám után bárkit el tudnék intézni – jegyeztem meg fintorogva, bár a fintor az előző két fiúnak szólt. – Az biztos. Azon civakodtak, hogy az egyiknek eltűnt egy csokibéka-kártyája… Komolyan, milyen iskola ez, hogy a fiúk vacak kártyákon civakodnak? És ez lenne a szemét ház? Az előző iskolámban a fiúk azon versenyeztek, hogy ki tud minél több pornóújságot összeszedni. Ezek meg jönnek a kártyáikkal… – forgattam meg bosszúsan a szememet. Fel nem bírtam fogni, hogy az itteni kölykök mennyire gyerekesek tudtak lenni. És ideküldték tanulni az unokatestvéremet? Meg tudom érteni, hogy inkább a magányt választotta. – Alig akad itt normális ember… De te egész értelmesnek tűnsz – mértem végig, majd megdicsértem a fülbevalóját. Kíváncsi voltam rá honnan szerezte, mondjuk én nagyon ritkán hordtam ékszereket. Mondjuk, nem meglepő. Nem vagyok egy túlzottan lányos lány.
Amikor kezet nyújtott nekem, akkor különösebb tétovázás nélkül kezet fogtam vele, bár ügyeltem arra, hogy ne szorítsam meg, hiszen tényleg eléggé erős tud lenni néha a szorításom. – Wendy Wang… – ízlelgettem a nevét. Kissé furcsán hangzott, de nem azért mert ázsiai volt, hanem inkább az alliteráció miatt. Ezt meg is jegyeztem neki.
– Karen. Karen Gwendolyn Nott – mutatkoztam be én is, és reméltem, a lány nem figyelt, amikor a két srác az Azkabanban ülő nagybátyámat említette. Kellemetlen lett volna magyarázkodnom miatta, hiszen ártatlanul csukták le.
Szóval nem akartam őt megfojtani, mint az előző két srácot. Azok hangosak voltak, és egy hülyeség miatt zavartak meg olvasás közben. Azonban, amikor Wendy hozzám szólt, akkor még csak keresgettem az adott oldalt, ráadásul elég hamar le tudok csillapodni, ha a zavaró tényezők már eltűntek a közelemből.
Magam alá húztam a lábaimat, hogy kényelmesen üljek, a könyvet az ölembe tettem, és egész testtel Wendy felé fordultam. – Az elmúlt fél évben egészen eddig nem láttalak téged. Hol bujkáltál eddig? – kérdeztem homlokráncolva, hiszen csak az utóbbi hetekben tűnt fel nekem a jelenléte. Az már más kérdés, hogy nem igazán törődtem vele, mert volt annál nagyobb bajom is, hogy barátkozzak, de attól még határozottan feltűnt.
– Tanultál? – böktem a füzet felé, majd észrevettem a könyvet is. – Az miről szól? – érdeklődtem elvégre egy könyvmoly családból származom. Engem minden furcsa könyv vonzott magához. Kíváncsi voltam, hogy vajon valami regény, vagy valami varázskönyv lehetett-e nála. Személy szerint, én szívesebben lapozgattam regényeket, de ha egy varázskönyv akadt a kezeim közé, akkor abba is szívesen belelapoztam.

Daiyu

Vetek egy pillantást a könyvre, amit épp akkor csuk be, mikor megszólítottam. Az író nevét el tudtam olvasni félig, de az a fele nem volt ismerős. Az irodalomban nem vagyok otthon. Vagyis inkább abban sem, mint sok minden másban, de nem az én hibám. Még szerencse, hogy írni-olvasni megtanultam az intézet előtt, számolni meg úgyse kell itt. Persze alap dolgokat abból is tudok, de itt legalább nincs matekóra. Az öt fiútestvér hallatán felvonom a szemöldököm. – Hűha, az nem semmi. Nekem egy sincs – válaszolom, majd ideges leszek, mert eszembe jut, hogy az átkozott nevelőszüleim összehoztak egy kölyköt, amíg engem bezártak az intézetbe. Az idegesség nyilván kiül az arcomra is, de nem tudok vele mit kezdeni, ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy megemésztek. Leülök mellé egy másik fotelba, majd hallgatom a cselekmény részleteit. A csokibékás résznél felhorkantok. – Szánalmas nyomik - jegyzem meg megvetően. – Kártyákat gyűjteni ennyi idősen? – a kérdés inkább költői, de néha hangosan ki kell mondanom a gondolataimat. – Á, szóval te se ide jártál eddig? – derül fel az arcom ennek hallatán. – Örülök, hogy végre találkoztam valakivel, aki szintén most jött. Tisztára kirekesztettnek érzem magam. – Mivel ő elég fenyegető személyiségnek tűnik, azt hiszem, legközelebb, ha belém kötnek amiatt, hogy nem idejártam, az ő nevét fogom felhozni. Apropó, még nem tudom a nevét. Na mindegy, majd bemutatkozik, legalábbis ajánlom neki. – Köszi – biccentek, bár nem értem, hozzá hasonló arrogáns mardekárosból sok van itt. Jó, nyilván nem az alsóbb évfolyamokban, de például fiúból elég sok van az enyémen is, meg az övében is. Önelégültem elmosolyodom, mikor megdicséri a fülbevalómat. Hát igen, az ízlésemre és a szerzeményeimre büszke vagyok. – Alliteráció? Még sose hallottam róla… - gondolkozom el félhangosan. Biztos ez is valami alapdolog, ami kimaradt az életemből. Azért remélem, nem jelent valami rossz dolgot, mert igaz, hogy utálom a Wendy Wang nevet, de nem tudok mit csinálni, pont egy ilyen nevűnek kellett az utamba kerülnie. Ugyanakkor örülök is, mert így legalább itt lehetek. Karen neve nem mond nekem semmit, csak annyi talán, hogy nem igazán hangzik angolnak, de lehet, hogy ez is az én hiányosságom, hogy nem ismerem. A kérdést szinte már vártam, de nem látszódik az arcomon semmi. – Kínából jöttem, oda jártam iskolába, de meguntam, hogy semmi jót nem tanultunk ott, ezért átiratkoztam ide – hadarom egy szuszra. Nem mintha sietnék, csak nem akarok belezavarodni a kis mesémbe. – Nem tudom, hogy itt a suliban miért nem láttál. Nem szokásom bujkálni – utasítom vissza határozottan a vádat. De komolyan, minden étkezésnél ott vagyok a Nagyteremben, és órára is járok rendesen, akkor hogy hogy nem látott? A klubhelyiségben is elég gyakran tartózkodom. – Ó, nem, nem igazán – fordulok automatikusan az asztal felé, ahol otthagytam a könyvet meg a füzetet. – A füzet gyógynövénytanóráról van – füllentem szemrebbenés nélkül. Valójában nem tudom, hogy tanultunk-e olyan giccses virágokról, mint amik bele vannak rajzolva. Felállok, és idehozom a könyvet. – Ez pedig egy feketemágiás könyv – halkítom le a hangomat, elvégre senkinek nem kell megtudnia, hogy mit szereztem. – A könyvtárból nyúltam. Valami griffendéles vette ki, én meg elkábítottam, és lenyúltam tőle – vigyorgok büszkén. A pálcám egyre jobb, mert tökéletesre sikerült a kábító átkom.

Vendég

Valahogy várható reakció volt tőle, hogy a testvéreim hallatán felvonja a szemöldökét. Akik nem ismernek, azok igencsak meg szoktak lepődni azon, hogy hatan vagyunk testvérek, és csak én vagyok lány, de már megszoktam, hogy így reagálják.
– Hát, néha én is örülnék neki, ha valamivel kevesebben lennének. Elég izgágák – vontam meg a vállamat. Bár most kifejezetten hiányzott az izgágaságuk, hogy együtt tegyünk rendet a pisisek között, vagy csak szimplán a kanapékat és a foteleket elfoglalva nevetgéljünk Gavin újabb Viktor Krum paródiáján.
Aztán a lány arcán mintha idegességet vélnék felfedezni. Néhány pillanatig homlokráncolva figyeltem, de végül csak nem kérdeztem rá. Sose tartoztam a kotnyelesek és a kíváncsiskodók közé. Ráadásul, én se árulok el mindent másoknak, ezért nem is akartam tudni a többi diák mindenegyes kis gondolatáról. Elég volt nekem a bosszún és a nagybátyám kiszabadításán agyalni. Nem akartam még mások életében is vájkálni.
– És még ők tartják magukat nagyra… Csak tudnám mire fel… Nagyon sok egoista barom van itt – csóváltam a fejemet morgolódva. Szívem szerint az összest kiraknám a klubhelyiségből, vagy legalább is megválogatnám, hogy kik jöhessenek be, de sajnos a Süveg nem az értelmi szint alapján osztja be az embereket, így kénytelen vagyok elviselni az idiótákat. A költői kérdést csak egy ciccentéssel reagáltam le, ha az öcséim gyűjtenének ilyen vackokat, én már rég kidobtam volna őket.
A kérdésére bólintottam. – Pontosabban, téli szünet után jöttem, mert volt egy kis probléma az egyik tanárommal a Durmstrangban – magyaráztam, aztán a további szavaira halványan elmosolyodtam. – Hidd el, néha jobb magányosnak lenni, bár azért én korábbról ismerek néhány embert, de általában én is egyedül vagyok. Az itteniek nagy része vagy hülye, vagy egy elkényeztetett kis vakarcs, az ilyenek társaságára pedig nincs szükségem. De nem szerintem nem tartozol egyik kategóriába se, és ennek kifejezetten örülök. Van itt néhány olyan csaj, akikre lazán ráküldeném a Cruciatus-átkot, ha éppen nem tartanék attól, hogy beköpnek.
Kifejezetten bóknak szántam, hogy normálisnak tűnik, legalább is, ezerszer értelmesebb, mint öt pisis együttvéve. Vagy csak szimplán komolyabb. Nem szeretem a viháncoló, üvöltöző, vagy pattogó kis hülyéket.
Bizonyítva, hogy nem vagyok teljesen rideg, az önelégült vigyora láttán halványan elmosolyodtam. – De tényleg jól néznek ki. Hol vetted őket? – érdeklődtem.
Majd túlestünk a bemutatkozáson, és ismét homlokráncolva tekintettem rá, amikor megjegyezte, hogy nem ismeri az alliteráció szót. – Egy költői eszközt hívnak így. Mondjuk, igazából inkább versekben fordul elő. A néhány az, hogy az egymást követő szavak kezdőhangjának megegyezése a versben. Pont, mint a nevedben: Wendy Wang – próbáltam megmagyarázni neki, vagy legalábbis megnyugtatni, hogy semmi rosszat nem akartam ezzel mondani, csupán ezért van ilyen furcsa hangzása a nevének.
Majd elmesélte, hogy miért iratkozott át, mire megint csak bólintottam. Nos, én személyesebb okokból hagytam ott az iskolámat, de erre talán máskor térnék ki.
– Úgy értettem, hogy tavasszal nem láttalak, de ha tényleg nemrég jöttél, akkor már nyilvánvaló, hogy eddig miért nem találkoztunk – helyesbítettem. Mellesleg, nekem nem szokásom a Nagyteremben étkezni, inkább a házimanóktól kérek valamit, és valahol máshol eszek, aztán meg, nem vagyunk évfolyamtársak, ezért az órákon sem találkozhattunk, csupán a folyosókon, vagy néha a klubhelyiségben szoktam látni, de akkor meg vagy az unokatestvéremmel foglalkoztam, vagy azzal a két pszichopatával, akik a nyakamba szakadtak.
Amikor említette, hogy a füzet gyógynövénytan óráról van, elfintorodtam. – Gyűlölöm az az órát. Szerintem felesleges, ráadásul Bimba egy idegesítő némber. Legszívesebben odalökném egy ördöghurokhoz, vagy mihez. – Nos, a Durmstrangban belém nevelt kissé szadista hajlamok úgy tűnt, ez alatt a beszélgetés alatt sem maradhattak rejtve. Mondjuk, erre talán az is rátett egy lapáttal, hogy a kedvenc íróm se teljesen százas, én pedig élvezettel szoktam olvasgatni a történeteit.
Aztán a feketemágia hallatán elvigyorodtam. A könyv megszerzésének körülményeit hallva pedig egy halk, vészjósló nevetést hallattam. – Nem semmi! Mondjuk, nem hiszem, hogy számomra sok újdonság lenne benne. Azért, ha végeztél vele, akkor kölcsönadod? Szívesen átfutnám – vigyorogtam elismerően. Wendy talán megérdemli, hogy ne legyek vele olyan kimért, mint a többiekkel.

Daiyu

Úgy tűnik, nem lepte meg a reakcióm, ezek szerint mások is ezt szokták mondani neki. A helyében én tuti leütöttem volna magamat, ha ismétlésre kényszerítenek, de ahogy látom, mégsem olyan agresszív, mint azt gondoltam róla. Ez viszont jó hír, belőlem egy is bőven elég, még magamnak is sok vagyok. – Kölcsönadhatsz néhányat – jegyzem meg vigyorogva, és magam is elcsodálkozom, mi mondatta ki ezt velem. Utoljára 10 évesen mondtam valami vicceset, mielőtt bezártak. Karen egyre szimpatikusabbnak tűnik nekem, ahhoz képest, hogy most ismertem meg. De persze nem fogadom azonnal örök barátnőmmé, nem úgy, mint egyesek. Az külön tetszik, hogy nem faggat, pedig biztos kíváncsi lenne egy-két dologra velem kapcsolatban. Ez újabb közös vonás, én se szoktam ráakaszkodni az emberekre.
Egyetértően bólogatok, mikor az egoistákról beszél. – Igazad van, ismerek is egyet, a szobatársam – forgatom meg a szemem. Ebből biztos kitalálja, hogy Savannah-ról van szó. Az a lány…. komolyan, ennyi ésszel nem tudom, miért nem bukott még meg. Még én is többet tudok nála, pedig én tényleg nem sokat tanultam még itt.
Tetszik a körülmény, ahogy eljött a másik suliból. – Ha nem haragszol, megkérdezhetem, mi volt vele a gond? Nekem az orvosokkal volt egy csomó – teszem hozzá, mert ha én is elárulok valamit, akkor talán ő is. Közben elkezdem forgatni a kígyós gyűrűmet. Nem vagyok ideges, cseppet sem, meg liba sem, egész más oka van…. a szeme kis smaragdkristályból van, és az ablak felé fordítva próbálom betájolni, hogy melyik szögből tükröződhet a fény az idegesítő lányok szemébe, akik a sarokban vihognak. Mikor sikerült megtalálnom a tökéletes irányt, gonoszul elmosolyodom, majd visszafordulok Karen felé, miközben a gyűrűmmel villogok a delikvenseim szemébe. Ők persze idegbetegen keresik, hogy honnan jön a fény, de szegények nem túl jártasak ilyen téren.
- Elhiszem neked – válaszlom, miután végiggondoltam a szavait. Végülis, igaza van, mert ha lenne egy csomó idegesítő „barátom”, akkor tuti kiakadnék. De azért így se olyan jó. Elmosolyodom, mikor meghallom, hogy nem sorol a nyomik és a hülyék közé. Bár nem vagyok benne biztos, hogy megmondaná, ha nem így gondolná. Oké, le kellene állnom ezzel az üldözési-mániával. – Köszi – mondom ismét. Azt, hogy hol vettem, egyelőre nem árulom el neki. Azért még nem bízok meg benne ennyire, ezért inkább csak ezt felelem: - Londonban. – Ez úgysem mond sokat, hiszen nagyvárosról van szó, akárhol vehettem. Viszont mindenképpen igaz, mert onnan van, csak nem vettem, hanem szereztem. A különbség úgyis csak a módszerben van, az meg kit érdekel? Jó tudom, nem helyes, de hát muszáj…
Az alliterációs magyarázatára csak bólogatok, de különösebben nem jöttem lázba ennek hallatán, nem csak, hogy nem vagyok jóban az irodalommal, még csak nem is érdekel. – Ó, így már értem – válaszlom, pedig nem értem, de nem akarok teljesen hülyének tűnni. – Mondjuk én se láttalak még gyakran, de ez azért lehet, mert nem igazán foglalkozok az emberekkel addig, amíg nem jönnek oda hozzám, vagy valami. Csodálkozom is magamon, hogy hozzád szóltam – jegyzem meg, de nem sértésnek szánom, remélem, nem is veszi annak. A Bimbával kapcsolatos megjegyzésre gonoszul felnevetek. Tetszik Karen humora. – Na igen, nem utolsó ötlet. Az az óra annyira unalmas, hogy egész idáig a tanár nevét se tudtam – mondom még mindig vigyorogva. Folyton végigalszom az egészet, azért nem is értem, mit keres egy teleírt füzet nálam, amit vagy én írhattam, vagy az a Chang, mert több kínairól nem tudok a suliban. Majd meg is kérdezem tőle, ha összefutok vele a következő órán, úgyis egy évfolyamba járunk.
- Persze, akár már most bele is nézhetsz – adom át neki a könyvet, majd újra normálisan elhelyezkedem, és a gyűrűt is a kedvező irányba állítom. Imádom mások bosszantását. Kicsit ideges leszek, mikor a kis libák rájöttek, hogy ha arrébb ülnek, akkor nem tudok a szemükbe villogni. A fenébe már.

Vendég

Amikor megjegyezte, hogy kölcsönadhatnék néhányat, halkan felnevettem. Mondjuk, így is bezsebeltem néhány kérdő pillantást azoktól, akiket már megvertem, pedig örültem volna, ha még egy kicsit fenn tudom tartani a szemétláda imidizsemet – amit amúgy állandóan sikerült valamivel lerombolnom. – Ó, hidd el, egy napot se bírnál mellettük! Esetleg még a legidősebb bátyámat eltűrnéd, mert ő normális, de a másik bátyám egy majom, az ikertestvérem szimplán idióta, a kisebbekről meg ne is beszéljünk… – intettem a félbehagyott mondat végén. A lényeg, miszerint egyetlen komoly és szalonképes testvérem van, úgyis lejöhetett neki. De azért értékeltem a viccet, még ha egy kicsit komolyan is feleltem rá. A nevetésem is ezt igazolta.
– Á, hidd, hogy csak a te szobatársaid azok! Az enyémek se jobbak, csak én rendelkezem egy kis durmstrangos szadista vonásokkal meg egy pszichopata haverral, és megfenyegettem őket, hogy ha legalább a hálóban nem bírják tartani a pofájukat, akkor a haverom az acromantulák elé veti őket. Azt hallottam, a Tiltott Rengetegben vannak ilyenek – vigyorodtam el ördögien, majd rámorrantam az egyik pisisre, amikor az igencsak megbámult minket. Jobbnak látta eliszkolni. – Szóval, ha azt akarod, hogy kezes bárányok legyenek, akkor szólj nekem, vagy Gerardnak, annak a sápadt, sötéthajú srácnak, aki folyton egy kis vihogó szöszi csajt istápolgat – ajánlottam fel a „szolgálatainkat”, elvégre, amióta ismertem ezt a két hülyét, azóta mondhatni hobbinkká vált nemcsak a többi ház diákjainak, hanem a saját házunkba tartozók megruházása. A kis nyomingerek azt hiszik, hogy majd a végletekig tolerálni fogják a faszságaikat. Na, nem, én biztosan nem fogom ezt tenni.
Amikor megkérdezte, hogy mégis miért jöttem át, akkor felvont szemöldökkel vettem rá egy pillantást, aztán megvontam a vállamat. Nem sokan kérdezték eddig. – Lényegében annyi volt, hogy az egyik pszichopata tanárom azt akarta, hogy az ikertestvéremen alkalmazzam a Cruciatus-átkot. Én erre nem voltam hajlandó, mert mégis csak családtag, mire a pasas el kezdett cukkolni, hogy milyen gyáva vagyok. Az öcsém helyett pedig rajta mutattam be az átkot. Azt hiszem, képen találtam vele, szóval mindenképpen el kellett jönnöm onnan. – Avattam be a részletekbe. Én ezt nem túlzottan szégyelltem, vagy ilyesmi. Ezzel inkább csak azt szemléltettem annak a genyládának – mármint a tanárnak –, hogy bármire képes vagyok a családom érdekében. Egy életre szóló leckét kapott tőlem. – Meg… Látod azt a srácot? – intettem egy távoli fotelben ücsörgő, barna hajú fiú felé. Bár elég sokan mászkáltak arra, ő fel sem pillantott a könyvében. – Az unokatestvérem. Miatta jöttem át ide. Mondjuk, ma elég rosszkedvű, ezért inkább nem nyaggatom. De mi a helyzet veled meg az orvosokkal? – váltottam hirtelen témát. Elvégre nem kerülte el a figyelmemet az a jegyzése, meg hát én is mindent elmondtam neki az ügyemről. Amíg beszél, addig kíváncsian figyeltem, hogy mit ügyködik a gyűrűjével, és amikor rájöttem, akaratlanul is elvigyorodtam. Ha én bosszantani akartam volna őket, akkor felrobbantottam volna azt az asztalt, amire éppen a körömlakkjaikat pakolgatták.
Majd amikor említette, hogy Londonba vette a gyűrűt, kicsit elhúztam a számat, mert eszembe jutottak a szemét nagyszüleim. – Hát, nem sűrűn járok arrafelé… – jegyeztem meg. Elvégre csakis nekik köszönhetem, hogy már attól a gondolattól is irtózom, hogy betegyem a lábamat Londonba, amikor pedig ott vagyok, mindig olyan érzésem van, mintha figyelnének. Ezért általában kerülni szoktam azt a helyet.
Az alliterációs dolgot úgy döntöttem nem ragozom tovább, hiszen azt mondta, hogy érti, így hát felesleges lett volna folytatnom. Majd a következő megjegyzésére elvigyorodtam. – Én sem foglalkozom velük túlzottan, de egyébként nem szeretem a forgalmas helyeket, ezért is láthattál ritkán. Utálom a nyüzsgést. – Az utolsó mondatom hallva egy-két srác – ők is korábbi áldozatok – nagyívben megkerültek minket, mert nem akartak a személyes terembe férkőzni. Tudták, hogy annak pofon, vagy átok lesz a vége. – Én pedig azon lepődtem meg, hogy értelmes ember szólt hozzám. Unom már a hülye kérdéseiket, vagy hogy nem tudok a többséggel olyan témákról beszélni, amik érdekelnek, így néha kénytelen vagyok egy hollóhátas gyerekkel csevegni, ha éppen nincs kéznél az unokatesóm, vagy éppen nem seggfejkedik – húztam el a számat, és kivettem a hátam mögül a díszpárnát, majd megdobtam vele Theodore-t. Ő gyilkos tekintettel felpillantott a könyvéből, visszadobta a párnát – elkaptam –, és folytatta az olvasást. – Látod, erről beszéltem. Amikor morcos, akkor semmit nem lehet vele kezdeni – sóhajtottam fel.
Aztán szóvá tettem, hogy mennyire rühellem Bimbát. Wendy szavaira elvigyorodtam. – Én hónapokig a mágiatörténet tanárral voltam így. Pitont bírom, szerencse, hogy ő a házvezetőnk. Lumpsluck-ot is kedvelem egy kicsit, mert könnyű manipulálni. McGalagony is elmegy, ő legalább tud rendet tartani, de a többi… Szánalom. Szánalom a köbön! – szörnyülködtem, de ez hamar alábbhagyott, amikor átadta a könyvet. Lelkesen lapozgatni kezdtem, és néhány oldalba bele is olvastam, amíg meg nem hallottam egy „Hé, Karen!”-kiáltást. Morcosan felpillantottam, és visszaadtam a könyvet Wendy-nek. – Érdekes, bár van, amit már ismerek belőle – tettem hozzá, majd ridegen Gerard felé fordultam. – Mit akarsz, seggfej? – morrantam rá, mire rám villantott egy vigyort, ami mondjuk inkább vicsorra hasonlított. Egy kisebb rekeszt lóbált az egyik kezében, amiben négy üveg csörgött. – Azt honnan szedted?
Nem válaszolt, helyette Wendy-re pillantott. A tekintete kissé homályos volt, de mivel rendesen járt, ezért arra következtettem, hogy szimplán megint rátört az öt perc. Felsóhajtottam. – Wendy, ő Gerard, akiről beszéltem. Gerard, ő Wendy. Normális. Nem kiszemelt áldozat! – szántam az utolsó szavakat a srácnak. Hanyagul megrándította a vállát, majd lehuppant az utolsó szabad fotelre a közelben.
– Nem értem, honnan szedted Karen, hogy én mindenkit csesztetek… – jegyezte meg gúnyosan, mire megforgattam a szememet.
– Ne törődj vele. Egy idő után feloldódik… – mondtam Wendy-nek, majd az asztalra tett rekeszből kivettem egy üveggel, beleszagoltam, majd Gerard felé nyújtottam. Elképzelésem se volt, hogy hogyan sikerült becsempésznie, de tudod valamit. Ő megragadta az üveget, és jól meghúzta. Én is vettem egy üveggel, majd Wendy pillantottam. – Kérsz? Vajsör – kínáltam, majd én is kortyoltam egy keveset.

» Chantall & Laurie találkozója a Mézesfalásban
» Farkasok Találkozója - Emily Olsen és Eric Dragneel
» James és Karen
» Raeka és Karen
» Karen Gwendolyn Nott