Daiyu Qian

Külső: Fekete hajam van, ami az évek során hosszúra nőtt. Az aljából vágnom kellett kicsit, mert összecsomósodott a sok fekvéstől, meg ki tudja mitől. Az elmegyógyintézetben mindig rövidre vágták, de másnapra szerencsére visszanőtt. A szemem sötétbarna, szinte fekete. Szeretem az ékszereket, a szép ruhákat, mert évekig nem volt alkalmam ilyeneket hordani, úgyhogy amikor nem a vacak egyentalárt kell viselni, akkor úgy öltözök, mint egy hercegnő. Mint egy sötét hercegnő. Ne kérdezzétek, honnan szereztem rá pénzt…  Alacsony vagyok, da ahogy a mondás tartja: kicsi a bors, de erős. Szóval ne húzzon ujjat velem senki.
Belső: Nem szeretek emberekkel beszélgetni. Mindig azt hiszem, hogy ellenségesen közelednek felém, de azt hiszem ez teljesen érthető azok után, amiken keresztül mentem. Akik olyannak tűnnek, azokkal ellenséges vagyok. Viszont szívesen kérem bárki segítségét abban, hogyan kell rendesen elintézni valakit. Ez az életcélom. Aztán ott vannak az emlékezetkiesések… még mindig nem értem, mitől van, de talán majd itt megmondja valaki. Magamnak való vagyok, legtöbbször a könyvtárban nyomozok gyilkolási módszerek után. Érdekel a történelem is, a véres háborúk. Első ránézésre aranyosnak és kedvesnek tűnök, de nem vagyok egyik sem, ezt jobb, ha mindenki tudja.

1979. április 14-én születtem, Shenyangban. Hogy mégis mit keresek a szülővárosomtól nagyjából tízezer kilométerre? Nagyon jó kérdés, fogalmam sincs. Mióta az eszemet tudom, Nagy-Britanniában élek, Aberystwythben. Vagyis éltem. Ugyanis miután elkezdtem a varázslás első jeleit produkálni, a tökéletesen mugli nevelőszüleim azonnal egy pszichiátriára küldtek Londonba. Ha jól emlékszem, 10 éves voltam akkor. Előtte iskolába jártam, mint minden normális gyerek. Kimondottan középszerű tanuló voltam, egyszerűen nem kötött le semmi, de a dolgozatokat egész jól megírtam. A tanárom javasolta a nevelőszüleimnek, hogy vigyenek pszichológushoz, mert talán valamilyen viselkedési zavarom van. Túl sok krimit olvasott, azért támadt ez a zseniális ötlete, amit a nevelőszüleim jónak találtak. Kezdett ugyanis felmerülni bennük, hogy mégsem volt jó ötlet örökbefogadni engem.
Hogyan érintett, hogy nem a saját szüleimmel élek? Borzasztóan. Igazából hamar rájöttem, hiszen négy évesen rákérdeztem, hogy miért nem hasonlítok senkire sem a családból. Nevelőanyám szőke, kék szemű, nevelőapám pedig vörös hajú, szintén kék szemű. Nem volt nehéz rájönni, miért nem hasonlítok rájuk. Úgyhogy nagyon ajánlom, hogy azért hagytak el az igazi szüleim, mert anyám meghalt, mikor születtem, mert ha élnek, és megtalálom őket, azt nagyon meg fogják bánni. 17 borzasztó évet köszönhetek annak, hogy lemondtak rólam.
Mikor a pszichiátriára kerültem, az orvosok sem tudták, hogy mi van velem. Honnan is tudták volna, hiszen mindegyik mugli volt. Továbbra is produkáltam a varázslat jeleit, ők pedig tehetetlenül álltak a dolog előtt. Mindenféle vizsgálatra küldtek, egyik laborból a másikra vittek, nem számított, hogy épp fáradt voltam, vagy éhes, minden áron ki akarták deríteni, hogy mi a betegségem.  Pár hónap után furcsa dolgot vettem észre magamon. Néha előfordult, hogy kiesett hosszú idő az emlékezetemből. Volt, hogy néhány óra, de egyszer egy egész nap is. Én hülye, meg elmondtam az orvosoknak. Onnantól kezdve még többet kellett vizsgálatokra járnom, mindenféle rémálmaim voltak a kialvatlanságtól, meg attól, hogy mit találhatnak…
Egy évvel később, levél érkezett a Roxfortból. Ebből megtudtam, hogy varázsló vagyok. Valahonnan tudták, hogy engem muglik neveltek fel, így hát leírtak mindent, hogy honnan tudom beszerezni a szükséges dolgokat, és még pénzt is küldtek. Aha, csak azzal nem számoltak, hogy engem innen nem fognak csak úgy kiengedni. A varázslók nem tudják, mi az az elmegyógyintézet? Úgy tűnik… A levelet eldugtam egy jó helyre, ahol nem találja meg senki. A nevelőszüleim persze nem látogattak meg, szerintem örültek, hogy megszabadultak tőlem, úgy hallottam, azóta saját gyerekük is született. Csodálatos…
A 17. születésnapomat követő nyáron nem bírtam tovább. Elhatároztam, hogy megszököm, és végre én is élem az életemet. Az orvosok magyaráztak valamit az emlékezetkieséseimről, valami hülye nevű betegségem van állítólag, de nem hiszek nekik, csak kitalálnak mindenfélét. Egy csomó gyógyszerrel is tömtek, amiktől képzelődtem, meg az étvágyam is elment, úgyhogy nagyon lefogytam. Mikor eljött a tökéletes alkalom, kimásztam az ablakon, és leugrottam. A 4. emeleten volt a szobám, de mégis puhán értem földet. Nyilván azért, mert boszorkány vagyok.
Elővettem a hat évvel korábban kapott levelemet, és megkerestem az Abszol utat, ahol állítólag be lehet szerezni mindenféle iskolai holmit. Találkoztam ott egy lánnyal, aki szintén kínai volt, és elmondása alapján őt átvették az iskolába. Tehát ő még sose járt ott, nem ismerik. Ez volt a tökéletes alkalom nekem. Finoman szólva félreállítottam őt az útból, felvettem a személyazonosságát, elvettem a dolgait, és a tanév elején én ültem a vonaton Wendy Wangként. Persze fel fog tűnni mindenkinek a varázslásbeli hiányosságom, de bármit hazudhatok nekik, hogy a régi iskolámban nem ezt tanultuk. Nem érdekel, ha megbukok a hülye vizsgákon, végre normális életem lehet. Aztán egyszer visszatérek még Aberystwythbe, és leszámolok az átkozott nevelőszüleimmel, meg a kölykükkel is.
Azt mondják, aki tavasszal születik, rövidebb ideig él. Hát majd meglátjuk….