Daiyu (Xue) & Jake

Mivel asztronómia óra után Laurie ügyesen elterelte a figyelmemet, ezért üres kézzel tértem vissza a klubhelyiségbe. Sokáig gondolkoztam azon, hogy mi hiányzik annyira, mire rájöttem, hogy a csillagvizsgálóban hagytam a táskámat.
Megkértem az egyik szobatársamat, hogy jöjjön vissza velem, de közölte, hogy ő még egyszer nem hajlandó felmászni oda, így egyedül tettem meg az utat odáig, bár nem baktattam fel a lépcsőn, hanem lent kerecsensólyommá változtam, és egyszerűen felrepültem oda. Elég gyakran használtam animágiát, hogy megkönnyítsem az életemet. De hát mi másra használhattam volna ezt a képességet? Ráadásul az, hogy egy sólyom alakját vagyok képes felvenni, számomra tiszta haszon, hiszen képes vagyok a képében repülni, viszonylag gyors leszek és az érzékeim is egészen felerősödnek.
Ma a szokásosnál kevesebbet lógtam Cornelia nyakán, de csak azért volt ez így, mert túl sok házi dolgozatot adtak, és minél hamarabb le akartam tudni őket.
Könnyed szárnycsapásokkal a torony tetejére repültem, majd amikor halk éneklést hallottam, megdermedtem. Mégis ki lenne itt ilyenkor? Hátrébb reppentem, és a lépcsőházban visszaváltoztam. A bejárathoz osontam, és felvont szemöldökkel lestem be. Az első dolog, amit észrevettem, az a levegőben repkedő megannyi buborék volt, aztán kiszúrtam egy földön ücsörgő alakot. A szemöldököm még inkább a magasba szaladt, amikor ráismertem: Wendy volt az. De mégsem teljesen ő… Az a Wendy, akit én ismertem nem vett volna fel ilyen ruhákat arról pedig nem tudok, hogy lenne egy ikertestvére.
A tekintetemmel megkerestem a táskámat. Még mindig ott hevert, ahol hagytam. Ez megnyugtatott, mert attól tartottam, hogy valaki mégis magával vitte a klubhelyiségbe, és meg akartak azzal viccelni, hogy visszaküldtek érte.
Beljebb léptem, és finoman megköszörültem a torkomat. – Szia Wendy. Te mit keresel itt? – kérdeztem tőle. Azt már nem tettem hozzá, hogy pláne ilyen ruhában. Mindenesetre tanultam a múltkoriból, így nem másztam bele annyira a személyes terébe. Sőt inkább csak a táskámhoz sétáltam, felkaptam a földről, és a vállamra vetettem. Ezzel pedig megelőztem az esetleges kérdését.
Neki dőltem a falnak, és úgy méregettem, de cseppet sem ellenségesen, inkább csak kíváncsian, mert nem értettem mire fel ez a nagy stílus váltás. De még mindig nem tettem szóvá a dolgot. Sőt, mivel sejtettem, hogy nem túlzottan szereti, ha megbámulják, ezért inkább egy idő után elfordítottam a fejemet, és a csillagokat bámultam.
– Bezzeg olyan egy órával ezelőtt nem volt ennyire tiszta az ég – jegyeztem meg halvány mosollyal az arcomon, hiszen eszembe jutott, hogy mennyit bosszankodott egy átkozott sötét felhő miatt a tanárunk. Engem nem zavart különösebben, hiszen általában, amikor nem tudtunk mit csinálni, akkor Cornelián járt az eszem, amíg Laurie párszor oldalba nem vágott.
De lényegében a mai órán nem tanultunk túl sokat, talán ezért is tették el hamar a távcsöveket. Erre a gondolatra a táskámhoz kaptam, és mivel úgy sejtettem, hogy Wendy figyelmen kívül fog hagyni, ezért zavartan kotorásztam benne, mire végre az ujjaim kitapintották a teleszkópomat. Örültem, hogy nem hagytam el, mert eléggé drága darab volt. Elő is vettem, és széthúztam, hogy közelebbről megszemléljem vele a csillagokat, bár innen az asztronómia órák alatt már kismilliószor láttam őket. A roxmorts-i hegyek tetejéről szívesebben szemléltem volna az égboltot. Talán egyszer mindenképpen megnézem őket onnan is, bár biztos, hogy nem teliholdkor fogok kimerészkedni odáig.

Amikor visszaköszönt, de nem jutott eszébe a nevem,  felvont szemöldökkel pillantottam rá. Azt hittem, legalább megjegyzett azok után, hogy kiselőadást tartottam neki a pálcákról. Vagy csak meg akart viccelni? Nem tudom. – Jake – segítettem ki, mindenesetre eléggé meglepő volt, hogy máshogy reagált rám, mint ahogy vártam tőle. Mintha nem lenne önmaga.  – Meglep, hogy nem emlékszem rám, hiszen múltkor a könyvtárban elég sokat bosszankodtál miattam – pillantottam rá miután a vállamra vetettem a táskámat. Azzal, hogy elpirult engem is kissé zavarba hozott, mert nem képtelen voltam felfogni ezt a helyzetet.
Majd a válaszára még inkább magasba szaladt a szemöldököm. Nem hittem volna, hogy Wendy olyan szentimentális alkat, hogy éjjel felszökjön ide a csillagokat bámulni. Az lehetséges lenne, hogy napközben adja a mogorvát, de éjjel meg ilyen szelíd lenne? De ennek mégis mi lenne értelme?
A kérdésére, mivel épp akkor vettem elő a teleszkópot, bólintottam. Kihúztam, majd odasétáltam hozzá, és felé nyújtottam. – Tessék. Csak kérlek, ne ejtsd le, mert nem szeretném, ha baja esne – feleltem. Majd, amikor a zöld csillag felé mutat, akkor hunyorogva abba az irányba pillantok, de mivel a teleszkópomat neki adtam, ezért nem tudtam közelebbről megvizsgálni. – Érdekes. Egyébként azért nincs itt semmi, mert nemrég még nem volt ennyire tiszta az égbolt, és a tanár elpakoltatta velünk a távcsöveket.
Kíváncsian figyeltem, hogy milyen papírokat vesz elő, és mielőtt rákérdezhettem volna mik azok, a levelet felém nyújtja. Gyorsan átfutottam, majd Stan nevét meglátva elhúztam a számat. – Nos, azt hiszem a Kóbor Grimbusz kalauza. Egyszer utaztam azzal a busszal, olyan mély benyomást tett rám, hogy azóta inkább vonattal járok Londonba. Szerintem nem kedvelnéd túlzottan, eléggé izgága – jegyeztem meg, és igyekeztem elfojtani egy mosolyt, mert közben elképzeltem Stan és Wendy nagy találkozását. Véleményem szerint, az a Wendy-t, akit én ismerek, megfojtaná Stant, ha ismerné. De ezt inkább nem tettem szóvá, elvégre próbáltam rájönni, hogy mi üthetett a lányba.
A zavarba ejtő kérdésére percekig némán vakargattam a tarkómat, majd egy halvány mosollyal mégis elárultam neki: – Repültem. – Azt már nem magyaráztam el, hogy miként és hogyan vagyok képes erre. Ráadásul, könnyen vehette viccesnek is. Nem szokásom hazudni, ezért most se füllentettem, csupán nem avattam be teljesen a részletekbe. – De egyébként jó kondiban vagyok, szóval nem hiszem, hogy gondot okozna nekem bármilyen kis lépcső – vigyorodtam el. Igazából, ha néha éppen van kedvem megmászni a lépcsőket, akkor se nagyon szoktam elfáradni. Talán az egyik nyári munka az oka, ahol sokat kellett ingáznom több emelet között.
– Miért, te ennyire elfáradtál egy kis lépcsőzéstől? –kérdeztem vissza, majd ha végzett a csillagnézéssel, akkor visszakértem tőle a teleszkópomat, hogy én is közelebbről megvizsgálhassam azt a bizonyos zöld csillagot.