Daiyu & Jake

Daiyu

Itt ülök a könyvtárban, ahol végre csend van. Igazából évek óta olyan helyen élek, ahol nagyrészt csend van, de ez más. Itt olyan megnyugtató. Most aztán bepótolok mindent, ami kimaradt az életemből. Kutatással kezdem, először is meg kell tudnom, hogy a Wendytől szerzett pálcámat rá tudom-e venni valahogy, hogy rendesen működjön nekem. Előttem hever egy könyv a varázspálcákról, azonban nem kezdek bele addig, amíg végig nem olvasom a levelet, ami a kezemben van. Kiderül belőle, hogy bizony új szabályok léptek életbe azóta, mióta hat éve megkaptam a felvételi levelemet. Van valahol egy kirendelt párom. Persze a neve nem mond nekem semmit, de az kiderül, hogy nem az iskolában van. Milyen szerencsés, nem is tudja, hogy kivel kellene együtt járnia. Hát igen, azt hiszem, nem tartana tovább pár óránál a dolog, biztos, hogy halálra idegesítene. Bár, ha lenne valaki mellettem, talán megtudnám, mi történik, amikor emlékezetkiesésem van... Na mindegy, arra lesz majd másik ember valamikor. Végülis, itt aztán lehet ismerkedni, hátha összefutok valakivel, aki szimpatikus. Úgyis az a lényeg, hogy a lehető legjobban különbözzön az otthoniaktól. Na meg azoktól az átkozott orvosoktól. Összegyűröm a levelet. Kedvem lenne kicsinálni azt, aki ilyet kitalált. Előveszem a táskámból a legújabb fülbevalómat, szerintem nagyon szép, fekete gyöngyös. Beteszem a fülembe, és előszedek egy tükröt is. Szerintem jól áll, jól döntöttem, hogy megvettem. Tényleg, Roxmortsba is le kellene néznem, hátha ott még több ékszert tudnék venni. Meg ruhát. Olyan jó, hogy végre elkölthetem a pénzem olyan dolgokra, amiket soha nem kaptam meg. Na de most nem ezért vagyok itt, sokkal fontosabb dolgom van egyelőre. Kinyitom a könyvet. Remélem ebből megtudom, amire kíváncsi vagyok. Egyébként jó vastagnak tűnik, és nincs kedvem az egészet végigolvasni, úgyhogy remélem, időben rábukkanok. Kezdek éhes is lenni, úgyhogy talán evés utánra halasztom az olvasást.

Vendég

Mivel a drága kirendelt páromat szem elől vesztettem, így végre más gondolatok is a fejembe férkőzhettek. Oké, talán kissé rögeszmésen hangzik, de tényleg nagyon szeretem azt a lányt, és szeretném, ha biztonságban lenne, de amilyen forrófejű mindig bajba sodorja magát.
Mindenesetre, mivel sikerült megszöknie előlem, ezért kénytelen voltam kitalálni más elfoglaltságot. A folyosón sétálgatva láttam egy lányt, aki éppen valami regényt bújt, és eszembe jutott, hogy a haverom már két hete ígérgeti, hogy visszaadja a könyvemet. Így aztán a könyvtár felé vettem az irányt, remélve, hogy ott találom.
Amikor beléptem a helyiségbe udvariasan köszöntöttem Madame Cvikkert. Nem mondhatnám, hogy túlzottan jó viszonyt ápoltam vele, de az biztos, hogy engem nem utált, mint a többieket. Talán, mert hébe-hóba besegítek neki a könyvtárban, vagy azért mert én is annyira rajongok a könyvekért, mint ő. Mindegy, a lényeg, hogy ennek a kapcsolatnak köszönhetően bizonyos előnyökhöz jutottam, mint például: ehetek idebent, bár szigorúan csak a saját könyveim felett; csak meg kell kérnem és beenged a zárolt részlegre és ehhez hasonló hasznos dolgok.
De ideje visszarázódni a valóságba: Szóval kedvesen megjegyeztem neki, hogy ma is szép, mint mindig – nem hazudtam, hiszen valaki biztosan szépnek tartja őt –, érdeklődtem felőle, mire vagy tizenöt percet panaszkodott a „neveletlen kölykökről, akik nem tudják tisztelni a könyvek szentélyét”, aztán csak elengedett, bár megjegyezte, hogy egy fura diák gubbaszt az ő könyvtárában, és kissé kirázza tőle a hideg, ráadásul elmondása szerint még sose láttam az elmúlt évek alatt ezt a lányt.
Erre elfelejtettem a haveromat, és az asztalok felé fordítottam a fejem. Valóban ott volt, és valami könyvet lapozgatott. Én nem tartottam rémisztőnek, szerintem csak azért furcsállta ennyire a drága könyvtárosunk, mert ázsiai volt.
Halványan rámosolyogtam Madame Cvikkerre – ez a mosoly talán kissé szánakozóra sikeredett, de csak azért, mert sose szerettem, amikor ilyen előítéletes. Már hat éve próbálom némi kedvesség kimutatására bírni, de eddig csupán akkor láttam pozitív jeleket, amikor Mr Friccsel beszélgetett. Azt pedig nem akartam tudni, hogy miről lehetett szó akkor, mert elég vészjósló volt mindkettejük mosolya.
Tehát végre valahára talán sikerül a lényegre térnem: Elindultam lassan a lány felé, majd megálltam vele szemben, és az egyik székre támaszkodtam. – Hali. Nagyon magányosnak tűnsz, ahogy itt gubbasztasz egyedül. Esetleg csatlakozhatok? – köszöntöttem egy barátságos mosoly kíséretében. – Mellesleg Jacob vagyok. Jacob Nicholas Holmes, de nyugodtan szólíts Jake-nek – mutatkoztam be közvetlenül a kérdésem után, így még esélye sem lehetett válaszolni. Azt nem tudtam, hogy kezet nyújtsak-e neki, vagy sem, mert fogalmam se volt hogyan fogad.
Ha elhajtott, akkor elvonultam a sorok közé egy újabb könyvet keresni, amivel tágíthatom a tudásomat – és akkor később mentem vissza hozzá, hátha meggondolta magát–, ha pedig beleegyezett, akkor maradtam, leültem a székre, és kíváncsian próbáltam kibogarászni a betűket. Még szerencse, hogy tudok fejjel lefelé olvasni.
– Érdekes, de ebben a témában van ám jobb könyv is, csak azt Madame Cvikker rejtegeti. A legjobbak olvasmányokat meg a legértelmesebben megfogalmazott szakirodalmakat mindig rejtegeti. Esetleg tudok segíteni valamiben? – érdeklődtem. A nevére nem kérdeztem rá, mert gondoltam úgyis bemutatkozik magát, ha értelmes ember, ha meg nem… Akkor meg úgysem csevegtem volna vele sokáig.

Daiyu

Áh, nem igaz, hogy semmi nincs ebben a könyvben, ami nekem kell. Persze nem olvastam végig ennyi idő alatt, csak átlapoztam kulcsszavakat keresve, de arról sajnos nem írnak, amire szükségem van. Lehet, hogy még rá se jöttek? Akkor mégse olyan fejlett ez a világ, mint gondoltam. Mi van, ha itt sem tudják kideríteni, mi a bajom? Mérgesen becsapom a könyvet. Aztán mégis kinyitom. Jó, nem vall nagy határozottságra, de arra gondoltam, hogy talán csak nem voltam elég figyelmes, és valójában mégis benne vannak a lényeges információk. Meg azért mégis érdekes könyv, például le van írva benne, hogy hogyan készítették az első varázspálcát. Mondjuk a leírás alapján nem sok mindenre lehetett használni, de azért mégis megdöbbentő, hogyan fedeznek fel dolgokat, amik ma teljesen természetesek. Például arra is kíváncsi lennék, hogy a vacak terápiájukat hogy fedezték fel az orvosok, amivel eredménytelenül akarták kezelni a nemlétező betegségemet, minek eredményeképp valóban beteg lettem. Hmm, lehet, hogy össze kellene szednem magam, és tanulni. Akkor talán lehetnék gyógyító, és jobban kutathatnám ezeket a dolgokat. Embereket persze nem gyógyítanék, mert ha valamelyik nem szimpatikus, azon úgyse segítenék, de ha lenne róla diplomám, kutatással is lehet foglalkozni. Ha a mugliknál sem gyógyít minden orvos, akkor a varázsvilágban is biztos így van.
Gondolatmenetemből az szakít ki, hogy belép valaki a könyvtárba. A pszichiátrián töltött évek alatt kifejlődött az a képességem, hogy mindent meghallok, a legapróbb zajokat is. Így hát idegesen felkaptam a fejem. Mióta megszöktem, folyton így reagálok, de a nyáron megtanultam, hogy nem kell mindentől megijedni, ezért ezúttal csak bosszant, hogy valaki megzavarta a csendemet. Bárcsak jó lenne a pálcám, megtaníthatnám neki, hogy erre ne mászkáljon, ha itt vagyok... Hallom, ahogy sutyorog valamit a könyvtárossal. Nem szeretem, ha suttognak, az olyan idegesítő. Kis idő múlva idejön hozzám. Nemár, barátkozni akar velem? Azért elővarázsolok valami mosolyfélét, mert ha jól emlékszem, így viselkednek a normális emberek. - Szia. Nem vagyok magányos, szeretek egyedül lenni. De csatlakozhatsz, amennyiben nem suttogsz, mert attól megőrülök. - Máris feltételeket szabok, ez a társalgás is jól indul. Valahogy azzal a lánnyal is így kezdődött, akinek a pálcája mellettem hever. - A nevem Wendy Wang - mutatkozok be én is. Olyan idegennek érzem ezt a nevet. Nem is tetszik. Nem igaz, hogy pont így nevezték el szegény áldozatomat. Egy kicsit azért sajnálom, de csak kicsit. Ja, persze a neve miatt, nem azért, mert megkötöztem, és.... nem folytatom a gondolatmenetet, mi van, ha tud gondolatot olvasni ez a fiú? Többet nem szabad Wendyre gondolnom. Már én vagyok Wendy. Jake felajánlja nekem a segítségét. Milyen érdekes, nekem sose szoktak segíteni. - A pálcám nem akar nekem működni - kezdem, közben ijesztően gyorsan kitalálom a folytatást is. - Az igazi elveszett, ezt pedig találtam, de nem tudom használni rendesen. Nem nagyon van pénzem újra, és ez amúgy is tetszik nekem. - Egyelőre ennyit mondok, majd kíváncsian fürkészem az arcát. Vajon milyen lehet? Általában mindenki rejteget valamit. Szeretek titkokat kideríteni.

Vendég

Madame Cvikker rengeteget tudott keseregni az életéről, amit halkan sóhajtozva hallgattam végig. Sajnos, ez velejárója volt a kiváltságaimnak, egyébként máskor szívesen meg is hallgattam volna, de most éppen dolgom volt, így szerettem volna, ha minél előbb megunja a diákokon való bosszankodást. Bár ezek a morgolódásai arra jók voltak, hogy megtudtam aznap kik jártak a könyvtárban, valahogy így tért rá arra a – szerinte – furcsa lányra.
Ezzel pedig felkeltette az érdeklődésemet, mert a legutóbbi furcsa személy, akit megismertem maga a kirendelt párom, aki rengeteg gondot szokott okozni nekem, de mégis, valahogy érdekeltek az átlagtól eltérő emberek. Csak reméltem, hogy ez a lány nem olyan pszichopata, mint Cornelia. Szóval halkan elköszöntem a könyvtárostól, mert tudtam mennyire irritálja a zajongás, és elindultam megkeresni azt a diákot, bár keresnem se kellett, mert ott ült egy asztalnál. Nos, őt nem volt olyan nehéz megtalálni, mint Liát. Ez pedig már egy jó pont nálam.
Szóval mivel eléggé barátságos természet vagyok, odamentem hozzá, és kíváncsian fürkésztem az arcára kiülő mosolyfélét. Az első gondolatom az volt, hogy bizonyára keveset mosolyoghat, mert valljuk be, ezt még nem ártana gyakorolnia. Talán ebből is következtethettem arra, hogy magányos. Mindenesetre, normálisan viszonyult hozzám, és ennek nagyon örültem.
– Értem, szóval szeretsz egyedül lenni – bólintottam, és magamba elkönyveltem, hogy akkor ő is azon ismerőseim listájára fog kerülni, akiket nem szabad gyakran nyaggatni. A suttogással kapcsolatos megjegyzésére ismét elmosolyodom. – Ne haragudj, de Madame Cvikker nem szereti a zajongást, azért suttogtam – feleltem valamivel hangosabban, de azért még mindig olyan hangerővel beszéltem, ami nem zavarta a könyvtárost, viszont elég hangos voltam ahhoz, hogy a lányt se zavarja.
Mivel megengedte, hogy csatlakozzak hozzá, óvatosan kihúztam a vele szemben lévő széket, és leültem rá. Aztán ő is bemutatkozott, mire ismét elmosolyodott, mert valóban egész udvariasnak tűnt, ahhoz képest, hogy nem nagyon szereti a társaságot. – Örvendek Wendy. Kicsit érdekesen cseng a neved, de azért szép – dicsértem meg, bár nem azért, hogy ki kezdjek vele, vagy ilyesmi, csupán mindenkihez szokott lenni egy jó szavam. Tudtam, hogy mennyire boldoggá teszi az embereket, ha megdicsérik őket, vagy csak kedvesen rájuk mosolyognak.
Aztán az emberek azt is szeretik, ha segítenek nekik, ha éppen tanácstalanok, és Wendy az imént eléggé annak tűnt, amikor még azt a könyvet lapozgatta. Én pedig a Hollóháthoz hűen elég gyakran forgattam a könyvtár könyveit, és néha még magamtól is megtanultam ezt-azt. Példának okáért, amikor elsős voltam, és semmit nem tudtam a varázsvilágról, akkor ez a könyv is megfordult a kezemben, és mivel eléggé szivacsagyam van, ezért sok dolgot meg is jegyeztem belőle.
Tehát kíváncsian hallgattam Wendy-t, ahogy a pálcájáról beszélt, majd halkan felsóhajtottam. – Sajnálom, hogy elveszett a pálcád, az nagy gond. Tudod, amikor az én pálcámat vettük, az árus azt mondta, hogy a pálca választja a varázslót. Ha pedig ez igaz, akkor csak a saját pálcád engedelmeskedik neked rendesen. Persze, hallottam már olyat is, hogy valaki megszerezte más pálcáját, és sikerült is használnia, viszont ahhoz nagyon sokat kellett gyakorolnia vele. Meg tudod, nem mindegy, hogy milyen fából készült a pálca. A férfi, akitől a sajátomat vettem néha úgy hivatkozott rájuk, mintha nekik is lenne lelkük. És épp ezért bizonyos fafajtákhoz bizonyos tulajdonságokat társítanak, ezért lenne jó tudni, hogy ez a pálca milyen fából készült. – Szinte azonnal összegyűjtöm az összes adatot a fejemben a pálcákról, és igyekszem röviden és tömören megfogalmazni a lényeget. – Mert van olyan pálca, ami még akkor is nagyon ragaszkodik az előző tulajdonosához, ha már másnál van, és akad olyan, amelyik könnyen megszokja, ha nem az eredeti tulajdonosa forgatja. Legalábbis én ilyeneket hallottam. De ha gondolod, elkérhetem Madame Cvikkertől azt a könyvet is, amiben rendesen leírják. Szeret borsot törni a diákok orra alá azzal, hogy az értelmesebb könyveket dugdossa. – Milyen szerencse, hogy én is csupán hat évvel ez előtt csöppentem bele a varázsvilágba, így lelkesen amennyi tudást csak bírtam magamra szedtem. Nem mondanám, hogy szakértő vagyok, de azért most már elég sok dolgot tudok. Megvártam, hogy válaszoljon arra, hogy elmenjek-e a könyvért. Ha kérte, akkor felálltam, és némi győzködés után, de megszereztem, és amikor visszatértem, akkor jegyeztem meg valamit, ha nem tartott rá igényt, akkor pedig abban a pillanatban tettem szóvá.
– Szóval, ha nem sikerülne megtanulni hogyan kezeld ezt a pálcát, akkor sajnos lehet, hogy tényleg venned kéne egy újat az Abszol úton – mondtam kissé elhúzva a számat. Teljesen megértettem, hogy nem akarja erre költeni a pénzét, hiszen az én családom se áll jól anyagilag. Arra pedig nem kérdeztem rá, hogy ehhez a pálcához hogyan jutott, mert nyilván nem akarta elmondani, innentől fogva pedig nekem semmi közöm nincsen ahhoz, hogy mégis milyen úton szerezte.
Elcsíptem egy pillanatra a tekintetét, kicsit talán mintha fürkésző lett volna, de igazából nyugodtan bámulhatott, engem nem zavart. Az arcomon igazából nem sok dolog szokott tükröződni, és többnyire mások kívül csak azt látják, ha mosolygok, a homlokomat ráncolom, vagy az ajkamat harapdálom. Nincsenek titkaim – oké, egy van, az hogy animágus vagyok –, de olyan nagyon rejtegetni valóm nincsen, szóval ezért sem zavar, ha mások bámulnak.

Daiyu

Feldühít, ahogy megismétli, amit mondok. Az orvosok is folyton ezt csinálták. Hát már itt sem hagynak békén? - Ne ismételd meg, amit mondok. Nem vagyok értelmi sérült - teszem szóvá azonnal a dolgot. Lehet, hogy nyers a modorom, de ha valami nem tetszik, nem fogom lenyelni. Nem bánhatnak úgy velem, mint egy elmebeteggel, vagy egy kétévessel. Ahogy látom, viccesnek találja a suttogásra tett megjegyzésemet. De legalább bocsánatot kér, szóval emiatt most nem háborgok, de azért felvilágosítom. - Vannak olyanok, akik egy gyerekkori trauma miatt akár szívrohamot is kaphatnak. Nem tartozom ezek közé, de a suttogás határozottan rossz emlékeket idéz fel bennem, és jó lenne, ha nem emlékeztetne rájuk itt is valami - közben előveszek egy szendvicset a táskámból. Tudom, hogy a könyvtárban nem szabad enni, hiszen ki is van írva az ajtóra nagy betűkkel, csoda, hogy nincs ott vagy húsz nyelven. De a könyvtáros most nincs a közelben, ha meg jönne, úgyis meghallanám. Addig meg simán megeszem, mióta nem szedem a hülye gyógyszereket, bármit megeszek, és fél perc alatt eltüntetek egy olyan szendvicset, mint ami a kezemben van. - Nekem annyira nem tetszik - válaszolok a nevemre tett megjegyzésre, miután lenyelem az első falatot. - A szülők valamiért sose gondolnak a gyerekükre, mikor nevet adnak nekik. El sem tudod képzelni, otthon milyen neveket találnak ki - fecsegek tovább. Nem vagyok szűkszavú, az tény. De úgyis hamar megunom az egészet, és akkor elküldöm a fiút máshova. Igaz, hogy ez közterület, de én voltam itt előbb, és nem én hívtam az asztalomhoz. Ezután figyelmesen hallgatom a kiselőadását a pálcákról. Tényleg ért hozzá, pedig először kételkedtem benne. - Az enyém ébenből készült. Ebben biztos vagyok, az előbb olvastam a könyvben, hogy milyen fajták vannak, és miről lehet felismerni, és ez biztos, hogy ében. De a tulajdonságokról nem írt, lehet, hogy az másik fejezetben van - lapozok bele újra a könyvbe. Miért nem lehet rendesen megszerkeszteni? Fájna nekik, ha az ember gyorsan megtalálná, amit keres? - Akkor majd gyakorlok vele. De annyira nem utálhat ez a pálca, mert a fogása egész kellemes - meg persze az is igaz, hogy elvettem az előző tulajdonosától, de nem párbajjal, hanem kivettem a kezéből. Az számít? Remélem benne lesz valahol... - Nem, köszönöm, elég ez az egy könyv is. Végülis, mindent elmondtál, amire szükségem lehet. Gyakorlok vele, aztán ha nem jó, akkor tényleg kénytelen leszek másikat venni - sóhajtok fel. Semmi kedvem 8 galleont kidobni egy pálcára, tiszta pazarlás. Állítólag a pálca a kéz meghosszabbítása, de nekem nem ér meg ennyit.
Nem sikerült semmit leolvasnom az arcáról. Vagy nagyon jól titkolózik, vagy tényleg nincsenek titkai. Ez az én formám... na nem baj, majd kutatok máshol. - Mi van azzal a csatával, ami tavaly volt, és mindenki beszél róla? - kérdezem csak úgy mellékesen. Nem tudok róla semmit, és bosszant, hogy folyton hallom, de nincs, aki elmagyarázza. Jake pedig segítőkésznek tűnik, úgyhogy gondolom ebbe is beavat.

Vendég

Bevallom, kicsit meglepett, ahogy rám morrant, de igazából a szemem se rebbent. Már megszoktam Corneliától, hogy állandóan leharapja a fejemet, így nem különösebben ütött szíven a dolog, csupán furcsa volt ez a hirtelen hangulatváltás. – Nyugalom, igazából ezt csak magamnak jegyeztem meg. Nem is feltételeztem, hogy az lennél. – Állítólag olyan nyugodt hangon tudok beszélni, hogy Cornelián kívül bárkit meg tudok nyugtatni, remélem, ez a lány is lenyugszik, elvégre nem akartam én rosszat.
Aztán megmagyarázta, hogy miért nem szereti a suttogást, mire megértően bólintottam. Mondjuk, arra gondolhatott volna, amikor a könyvtárba jött, hogy a többség itt suttogni szokott, mert nagyon is tartanak Madame Cvikkertől, de beleképzeltem magam a helyébe, és valóban, én se szerettem volna, ha bármi is emlékeztetne a rossz dolgokra. Volt benne valami furcsa, nem is tudom pontosan megfogalmazni, de ebből a pár mondatából lejött, hogy nem lehetett valami könnyű élete. – Akkor, ha tudom, hogy a közelben vagy igyekszem nem suttogni, így megfelel? – kérdeztem egy barátságos mosollyal. Engem lehetetlen felbosszantani, hála Cornelia hat éve tartó megpróbáltatásainak. Szóval, igazából inkább az lehet idegesítő, hogy nem lehet kihozni a sodromból.
Amikor elővette a szendvicset körbepillantottam, Madame Cvikker igaz sehol, de azért óvatosan magam felé húztam kicsit a könyvet, hogy ne tudja lemorzsázni. – Vigyázz, Madame Cvikkernek olyan jó szerintem a füle, hogy még azt is meghallja, ha egy morzsadarab rápottyan hőn szeretett könyveinek egyikére – figyelmeztettem. – Mellesleg jó étvágyat.
Én nem szóltam rá, hogy ne egyen, végtére én is szoktam itt enni, az más kérdés, hogy én kiváltságos vagyok, és nekem megengedik. Mindenesetre nem akartam, hogy Wendy bajba kerüljön e miatt, így arra az eshetőségre is készen álltam, hogy kimagyarázzam őt a könyvtárosnál.
– Ízlések és pofonok – feleltem szelíden mosolyogva. – Az enyémnél hidd el, ezerszer jobb. Hogy miként sikerült a Jacob-ot és a Nicholas-t összepárosítani a szüleimnek… Örök talány marad számomra. – Na, nem mintha annyira elégedetlen lennék a nevemmel, de elég furcsán hatnak a Holmes-szal együtt.– Miért, milyen neveket? – érdeklődtem, mert az „otthon” alatt nyilván Kínát érthette.
Aztán áttértünk a pálcával kapcsolatos problémájára, én pedig szinte már fellelkesülve magyaráztam neki. Közel sem volt akkora tudásom, mint egy pálcakészítőnek, de örültem, hogy azzal a kevés információval, ami a témával kapcsolatban rendelkezésemre állt, segíthettem neki.
– Elkérhetem egy pillanatra? – pillantottam a könyvre, majd egy darabig lapozgattam, amíg meg nem találtam a kívánt oldalt. – Ennek a szénfekete pálcának figyelemreméltó külseje és hírneve van, mivel kiemelkedően alkalmas mindennemű harci mágia és átváltoztatások végrehajtására. Az ébenfa akkor a legboldogabb, ha olyan ember forgatja, aki teljesen elégedett önmagával. Manapság alkalmazkodni képtelen, különösen önálló emberek kezében fordul elő leggyakrabban. Tapasztalataim szerint a legalkalmasabb gazdái azok, akik eltökélten ragaszkodnak a saját elveikhez a külső nyomástól függetlenül és nem lehet őket könnyen eltántorítani a céljuktól. – idéztem, majd visszatoltam a könyvet Wendy oldalára. – Azt hiszem, kicsit makacs ez a pálca, de ha gyakorolsz vele, akkor biztos engedelmeskedni fog. Meg ahogy elnézlek, te is elég makacsnak tűnsz, szóval biztosan ki fogtok majd jönni – biztattam, majd bólintottam, amikor azt mondta, hogy nincs szüksége a másik könyvre.
– Hallottam, hogy van az Abszol úton egy másik pálcabolt is, de ha tényleg venned, akkor inkább Mr Ollivanderhez menj. Ő megbízható ráadásul már évtizedek óta a szakma egyik legjobbja – tanácsoltam. Aztán a csatáról kérdezett, amihez bár nekem nem sok közöm volt, azért mégis csak tudok róla egy-két dolgot. – Hát, korunk egyik legnagyobb sötét mágusa és pszichopatája feltámadt poraiból, meg akart ölni jó néhány embert – köztük az egyik griffendéles évfolyamtársamat, aki miután legyőzte hatalmas hírnévre tett szert. Vélemény szerint, a srác kicsit el van telve magától, de annyira nem ismerem, szóval igyekszem nem ítélkezni. Szóval, a lényeg, hogy ez az alak ismét hatalomra jutni meg bosszút is akart állni a srácon, és ez lett a veszte. Sokan meghaltak a csatában, ezért is van ez a rendelet, mert remélik, hogy így több varázsló születik majd. Konkrét részleteket viszont nem tudok, mert én kimaradtam ebből. Nem vagyok híve az erőszaknak meg igazából nem is akartam semmi ilyesmibe belekeveredni. Te nem hallottál róla? Azt hittem, az egész világ értesült erről az ügyről – magyaráztam, majd visszakérdeztem. Bevallom, kicsit furcsának találtam, hogy nem hallott az egészről, pedig én úgy gondoltam, hogy az egész varázsvilág erről beszélt. Mindenesetre a tudatlansága nem zavart, sőt örültem neki, hogy magyarázhattam, mert kicsit magamat láttam benne, amikor én se tudtam jó formán semmit a körülöttem lévő világról, amibe épphogy belecsöppentem.
– Egyébként, ha szabad tudnom… Hogy keveredtél ide? Madame Cvikker meg a te szavaidból arra jutottam, hogy csak nem rég kerültél a Roxfortba. – Gondoltam, most kicsit én faggatózok, bár annyira nem akartam erőltetni a dolgot, mert ki tudja mikor húzza fel magát, de azért mégis csak szerettem volna kicsit jobban ismerni.

Daiyu

Nem különösebben érdekel a magyarázata, attól, hogy magának ismétli, engem még bosszanthat. Ja, és nem kell nyugtatgatni sem, az még jobban idegesít. Lassan látszódni fog rajtam, hogy felrobbanok belülről, de egyelőre még próbálom higgadtsággal leplezni. Nem szeretném, ha rajta kellene kipróbálnom a pálcát. Nem mintha sajnálnám, csak túl feltűnő lenne itt a könyvtárban. Végighallgatom az ajánlatát. Félrebillentem a fejem, mintha fontolgatnám a dolgot, valójában csak szeretem húzni az időt. Hogy minek? Nem tudom, ilyen kedvem van. - Rendben. Kivéve, ha nem tudod, hogy a közelben vagyok - válaszolok, majd hozzáteszem. - De mások attól még ugyanúgy sutyorogni fognak, amitől úgyis idegbajt kapok, szóval végülis mindegy. - A szendvics nem kerüli el Jake figyelmét, de komolyan, mikor elhúzza a könyvet, elegem lesz. - Most nem igaz, muszáj ezt csinálnod? - kiáltok rá, de szembe jut, hogy ide fog jönni a könyvtáros nyanya, úgyhogy gyorsan visszadugom a szendvicset a táskámba. - Nem vagyok olyan béna, hogy, hogy leegyek valamit - méltatlankodok. Mikor ideér Madam Cvikker, csak vetek rá egy "mi van?" pillantást, ám mivel egyik kedvenckéje ül velem szemben, csak megrovóan rám néz, majd visszavonul. - Amúgy kösz, de szerintem majd később folytatom, amikor nem szól bele senki - vetem oda a fiúnak. Újra a táskámban kotorászok, és ezúttal megint a tükrömet veszem elő. Kiteszem a könyv mellé, amit egy erőteljes mozdulattal visszavettem.
Semmi furcsát és kivetnivalót nem találok a nevében, és ezt közlöm is vele. - Szerintem ezek tök átlagos nevek. Otthon van, hogy úgy nevezik el a gyereket, hogy Szociális biztonság. Én a helyedben örülnék neki, hogy így hívnak. - Persze az én "nevem" is lehetne rosszabb. Csak az zavar, hogy a Wendy olyan általános, és a filmekben az összes ázsiai nőt így hívják szinte. A Daiyu legalább jól hangzik, és tökéletesen kifejez engem, bár a szüleimnek jóstehetséggel kellett rendelkezniük, hogy ezt adták nekem.
Furcsa, ahogy egy egyszerű kérdéstől így felpörög valaki. Úgy magyaráz, mintha ez lenne az életcélja. Kik is szoktak örülni, ha kérdést kapnak? Ja igen, az orvosok, na azok aztán imádnak magyarázni, akkor is beszélnek, ha nem kellene, és a fele sem értelmes annak, amit mondanak, de jól hangzik, ezért mindenki hisz nekik. Milyen kár. Még jó, hogy én már megtanultam, hogy lehet-e hinni nekik, vagy sem.
Már megint lenyúlja a könyvemet... na még egy ilyen, és hozzávágom. Felolvassa benne azt a részt, amit keresek, de olvasni én is tudok, szóval elég lett volna csak megmondania, hogy hol van. A szöveget hallgatva teljesen magamra ismerek. Végülis, most már elégedett vagyok magamra, megszöktem, vannak terveim, jó helyen vagyok, és azt veszek magamnak, amit csak akarok. De a leírás viszont tökéletesen nem illik az igazi Wendyre. Lehet, hogy ő is lenyúlta a pálcát? - Örülök, hogy ezt hallom, így legalább nem tart sokáig engedelmességre bírni - felelem, majd figyelmesen hallgatom a háborús sztorit. - Ez érdekes. Kár, hogy kimaradtam belőle - kommentálom a dolgot, majd a kérdésen elgondolkozom. Már hogy válaszoljak-e, és ha igen, mit. - Engem muglik neveltek fel, ezért nem tudtam róla. Aztán egy másik varázslósuliba jártam Kínában, de ott alig tanultunk varázslást, szinte csak természetmágiát meg meditációt tanultunk, azzal meg nem lehet semmire se menni, ezért kértem át magam ide. Ott viszont 20 éves koromig kellett volna iskolába járnom, és nem tudtam, hogy itt ez már a végzős évfolyam - egész folyékonyan mondom a kitalált mesémet, csak el ne felejtsem, mert másnak is ugyanezt kell mondanom, ha rákérdeznének. - A nya... akarom mondani Madam Cvikker honnan tudja, hogy nem járok ide? A legtöbb diákot elnézve szerintem azt se tudják, hogy van itt könyvtár, úgyhogy nem találkozhatott velük. Vagy éjszaka a folyosókon suhan, és kukkol? - kérdezem, és ezúttal megeresztek egy vigyort, hiába, képzelőerőm az van, és most elképzeltem az öreglányt macskanőruhában osonni.

Vendég

Az asztalra könyököltem, az ujjaimat összekulcsoltam, és az államat az ujjaimra helyeztem. Kicsit mozgolódtam a széken, mert már sehogy sem volt kényelmes. Hát tény, hogy három órás repkedés után elég nehéz nyugton maradnom, még mindig bennem volt az a kellemes érzés, amikor a menetszél összeborzolja a tollaimat, ahogy süvítek a levegőben, és odafentről csodálom a kastély parkját, na meg az én drága kissé agresszív kirendelt páromat.
S mivel a gondolataim elkalandoztak a repülés szépségei felé, ezért igazából a kis hatásszünet nekem teljesen kiesett, és olyan volt, mintha egyből válaszolt volna nekem. Megvontam a vállamat, és halványan elmosolyodtam. – Hidd el, tudni fogom, ha a közelemben vagy.– Ez így igaz. Valahogy rendelkezem egy olyan különleges képességgel, hogy mindig tudom, ki van a közelemben. Ez főleg Corneliára igaz, rá külön kifejlesztettem a „hetedik érzékemet” mellesleg mindig jók voltak a megérzéseim, és egy ilyen aurát, mint amilyen Wendy-é amúgy is nehéz lenne összetéveszteni bárkiével.
– Nos, az lehet, de általában csak itt szoktak suttogni, vagy ha pletykálnak valamiről a folyosón, ha pedig ott sugdolóznak, hidd el, nem fogod meghallani akkora az alapzaj – válaszoltam. Amikor felcsattant, kérdőn felvontam a szemöldökömet, de még most se tudott kizökkenteni, azt hiszem, találtam Corneliának egy ideálisan idegbeteg barátnőt. Hogy én mindig az ilyeneket fogom ki, sebaj. – Higgadj le, csak jót akarok neked – feleltem töretlen nyugalommal. A méltatlankodását pedig figyelmen kívül hagytam, ugyanis megjelent Madame Cvikker.
Rámosolyogtam a nőre, és kedvesen megszólaltam: – Ugyan már, Madame Cvikker! Ne nézzen ilyen rondán, az árt a szépségének! Mr Frics mit szólna, ha ráncosan látná magát? – A Wendy-re vetett csúnya pillantása azonnal megenyhült, és egy halvány pír ült ki az arcára, majd morgott valamit, és eltávozott. Jelentőségteljesen a lányra pillantottam. – Na, ezt akartam elkerülni – mondtam. – Nyugodtan folytathatod, ha akarod, most egy darabig úgyis ábrándozni fog – vigyorogtam rá. Tudtam, hogy Madame Cvikkert mivel lehet ideiglenesen kiiktatni, és azzal is tisztában voltam, hogy ez mennyi ideig tart.
A tükrön nem igazán akadtam fenn. A Roxfortba rengeteg olyan lány jár sajnos, akik állandóan cipelik magukkal azt a vackot, hogy meggyőzhessenek róla, hogy még jól áll-e a hajuk. Én személy szerint nem sokat szoktam foglalkozni a külsőmmel, most is tiszta kócosan pólóban meg farmerben ücsörgök Wendy előtt, mert délutánonként, vagy este felé nem vagyok hajlandó viselni azt a talárt. Kényelmetlenül érzem magam benne.
– Ez az, teljesen átlagosak… – feleltem, majd, amikor említ egy „nevet”, akkor zavartan felnevettem. – Oké, ez szörnyű. Ennél még az én teljesen átlagos nevem is jobb. – Merlinre, ha nekem „Szociális biztonság” lenne a nevem, én azt nem élném túl!
Aztán kikerestem a könyvben azt a részt, és felolvastam. Nem tudom, nekem magától értetődőnek tűnt, hogy felolvasom neki, mert szerintem az sokkal gyorsabb, mintha visszatolnám neki a könyvet, aztán ismét megkeresném, hogy hol kezdődik a szöveg és megmutatnám neki.
– Fogalmam sincs mennyi időbe telik majd. Talán néhány hét, esetleg hónapok… De szerintem attól is függhet, hogy mennyit gyakorolsz vele – haraptam elgondolkozva az ajkamba, majd felvont szemöldökkel tekintettem rá a következő megjegyzésére. – Hát, nem tudom. Én örülök neki, hogy kimaradtam belőle. Sokak veszítették el valamelyik szerettüket vagy barátjukat. Szerencsére, nekem mindegyik ismerősöm megúszta. – Nem értettem, hogy miért szeretett volna belekeveredni ebbe. Én rettegtem nehogy valakim megsérüljön, ő pedig… Ő pedig részt vett volna benne. Érdekes egy lány, annyi szent.
Kíváncsian hallgattam végig a meséjét. – Ó, értem. Ha megnyugtat, én is mugliszármazású vagyok, de ha lehet ezt inkább ne hangoztasd, főleg az aranyvér-mániás mardekárosok közelébe ne. Nagyon sokan nem tolerálják ott a „sárvérűeket” – tanácsoltam. – Hm. Érdekes, hogy arrafelé mennyivel másabb az oktatás. Azért engem érdekelne. Ha egyszer lesz annyi pénzem, biztosan elnézek oda – merengtem el egy pillanatra. – Akkor elég szépen lerövidítetted a tanulmányaidat. Ráadásul, az alapján amit mondtál igencsak le vagy maradva… Egyébként én hatodéves vagyok. Még egy évem hátra van, aztán ki tudja mit fogok csinálni – beszéltem tovább, már kezdtem egészen belelendülni. Majd elvigyorodtam a kérdésére.
– Ennek több oka is van. Elég kevesen vannak itt ázsiai származásúak, aztán vannak olyan tanárok, akik olyan házikat adnak, hogy mindenképpen be kell tenniük a lábukat a könyvtárba. Mellesleg, akit az előbb említettem, Mr Frics a gondnok, aki valóban a folyosókon járőrözik a macskájával, és jóban van vele. Szóval megvannak az információi. Ráadásul, mindenkiről szokott pletykálni nekem, viszont te most kerültél szóba először, így ebből arra következtettem, hogy új lehetsz – magyaráztam el neki vidáman. Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom magamról, hogy okkal kerültem a Hollóhátba.
– És mondd csak. Találtál már valakit, aki segít felzárkózni neked, vagy inkább egyedül akarsz mindent pótolni? – kérdezgettem tovább. Elvégre ráértem, hiszen már kirohangáltam magamat, és sose árt egy kis ismerkedés sem.

Daiyu

A válasza igen csak meglepett. Nem mintha zavarna, hogyha tudják, hogy a közelben vagyok, de jobban szeretném, ha tartanának tőlem. Úgy látszik, távolról sem vagyok olyan taszító, mint amilyennek lennem kellene. Vagy, túl vakmerő itt mindenki. Egyszerűen nem tudom megszokni, hogy mindenki csak úgy odamegy valakihez, és leszólítja. Áh, lehet nem volt jó ötlet idejönni. Vagyis de, mert itt ingyen lakhatok, és ingyen kapok enni. Máskülönben dolgoznom kellene. Na mindegy, valahogy csak kibírom. Szavakkal amúgy nem reagálom le a dolgot, most erre mit mondhatnék? - Aha, biztos igazad van - válaszolom a suttogós megjegyzésre. Kezdem már kicsit unni ezt a beszélgetést. Lehet, hogy el kéne küldenem máshová. Egyedül jobban érzem magam. Amúgy nem igaz, hogy nem sikerül felfognia, hogy nem szeretem, ha nyugtatnak. Oké, hogy nem mondtam ki, de hát az emberek többsége gondolom szinté nem viseli el. Vagy csak én vagyok ilyen? Na mindegy, jobb, ha most tisztázom vele, mert ha még egyszer meghallom, ráborítom az asztalt. - Ne mondd nekem azt, hogy nyugodjak meg, higgadjak le, vagy hasonló - kezdem ingerülten, de nem hangosan. - Örülök neki, ha téged semmi nem idegesít fel, de ettől én csak jobban felhúzom magam. Olvasgass utána kicsit a pszichológiának, abból sok érdekességet megtudhatsz - adok neki egy tippet, mert ahogy látom, a pálcákban otthon van, de a legtöbb pasira jellemzően az érzésekben nem igazán. Elfojtott mosollyal hallgatom a közte és Madam Cvikker közti párbeszédet. Bár ugyanakkor értetlenül is, mert most komolyan, megéri átverni egy ilyen banyát azért, hogy pár titkos könyvet elolvashasson? - Együtt vannak? - kérdezem rá és Fricsre utalva, bár nem tudom, hogy Jake-nek leesik-e, hogy rájuk gondolok. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy bármelyik is találna magának párt. Mindkettő olyan elviselhetetlen és mogorva. Ráadásul rögeszmések is. Nem is tudnának randizni, mert Frics folyton a diákok után rohangál. Szerintem ő a macskájába szerelmes. A tükröt amúgy belső késztetés miatt vettem elő, és nem nézegetem magamat benne. Csak nehogy véletlenül itt felejtsem. Egyébként ez nem akármilyen tükör, szerintem nagyon szép, valami antikváriumban vettem, legalább száz éves. Nem úgy, mint a többi lánynál látott műanyag vacakok. - Nekem meg nincs ismerősöm, szóval tök mindegy - válaszolom, és igazán nem értem, mit van úgy kiakadva. - Eddig nem történt semmi izgalmas az életemben, ezek után igazán jó lenne, ha valamiben én is benne lehetnék. Vagy legalább ott lennék. Na mindegy, te ezt úgysem érted, a te életviteleddel nem is ide kellene járnod, hanem oda, ahonnan én jöttem. Ott aztán nagy a nyugalom - teszem hozzá. Még szerencse, hogy nem találtam ki nevet az iskolának, mert ha valóban el akar utazni, nem találja meg. Bár, lehet, hogy van ott ilyen iskola, akkor meg annál jobb. - Igen, eléggé. Hogy őszinte legyek, konkrétan semmit nem tudok eddig, de annyira nem is zavar. Legfeljebb jövőre visszajövök. Amúgy sem a tanulás miatt jöttem, hanem, hogy kiderítsek valamit - nem folytatom, és átkozom magam, amiért ez kicsúszott. Egyáltalán nem tervezetem megemlíteni a dolgot. A fenébe már. A következtetését végighallgatom, de nem nagyon figyeltem oda, szóval már nem emlékszem, mit mondott, csak bólintottam. Vagy bejön, vagy nem. Lassan tényleg le kéne ráznom. - Megpróbálkozom egyedül - adom meg a választ a kérdésre. Igen, jobban szeretek egyedül csinálni mindent. De azt hiszem, ez érthető is. Eddig akik segíteni akartak rajtam, csak tönkretették az életemet.

Vendég

Mivel nem igazán szólalt meg, ezért inkább hallgattam a kifakadásáig. Addig hagytam, hogy a gondolataim csapongjanak, amikor azonban kioktatott, halkan felsóhajtott. Tényleg be kellene mutatnom Corneliának. Ez volt az első gondolat, ami eszembe jutott. A második az volt, hogy a lány eléggé érdekes volt, hiszen az ember csak segíteni akart neki, ő pedig felidegesíti magát minden apróságon… Szerencse, hogy megtanultam kezelni az ilyen személyeket.
– Hát jó, nem nyugtatlak le, de ha agyvérzést kapsz nekem, akkor ezek után nem fogok segíteni – vontam meg a vállamat. Valóban semmivel nem tudott kizökkenteni, így csak jókat mosolyogtam a következőkön.
– Hidd el, egy hozzád hasonlóan ingerlékeny kirendelt pár mellett nem tartott sokáig megtanulnom nyugodtnak és türelmesnek lenni. Mellesleg szoktam olyan témában is olvasni, de azért aranyos, hogy tippeket akarsz adni, viszont így is van elég olvasmányom – válaszoltam higgadtan. Apropó… Könyv. Azért jöttem ide, hogy megkeressem a haveromat. Ismét körbepillantottam, de semmi mozgolódást nem láttam. Nem volt itt. Kíváncsi lettem, hogy vajon merre csatangol, de inkább ismét Wendy-re szegeztem a tekintetemet. Igazából, ha nem felejtem el, akkor a klubhelyiségben is tudok neki szólni.
Aztán megjelent a könyvtáros, aki bezzeg sikerült lenyugtatnom – meg talán kissé zavarba hoznom –, de legalább visszament a helyére, és nem foglalkozott velünk többet.
Wendy kérdésére elmosolyodtam, majd legyintettem. – Á, csak szeretné. Epekedik utána, de nem sok esély van arra, hogy összejönnek. Így is elég veszélyes páros tudnak lenni – válaszoltam. Természetesen nem vagyok annyira ostoba, hogy ne értsem meg, hogy rájuk célzott.
A tükör pedig lehetett akármilyen szép is, én szimplán csak egy tükörnek láttam, amiben bámulni szokták magukat a lányok. Mondjuk, érdekesnek találtam, hogy elővette a tükröt, de a többiekhez képest nem nézegette magát benne. Erről eszembe jutott, hogy Lia biztosan órákig csodálná magát, és még hangoztatná is, hogy milyen szép.
Majd szóba került a csata, és a megjegyzésére halványan elmosolyodtam. – Hát, el kell hogy keserítselek, de most már van – céloztam magamra, bár a korábbi kifakadásai alapján a háta közepére nem kívánt, szóval megfordult már a fejemben, hogy békén hagyom, és elindulok valami vidámabb társaságot keresni.
– Oké, értem én, viszont a csatákon meg a halálozásokon kívül rengeteg izgalmas dolog van az életben, aminek a része lehetsz – válaszoltam, majd az életvitelemmel kapcsolatos megszólalására halkan felnevettem. – Hát lehetséges, de nekem ez a környezet is tökéletesen megfelel. Meg ne hidd azt, hogy olyan típusú ember vagyok, akkor nyugton bír maradni. Szeretek mozgásban lenni, és tevékenykedni, ha nem csinálok valamit, akkor megesz az unalom.
A válaszára bólintottam, és nem kerülte el a figyelmemet a kis megjegyzése, viszont voltam annyira tapintatos, és inkább nem kérdeztem rá. Ez alatt a rövid ismertség alatt rájöttem, hogy a terveivel kapcsolatban nemigen kellene kérdezni őt, mert ha valamit nem akar, akkor nem mondja el, azt pedig nem kívánom, hogy megint ideges legyen.
Majd levezettem neki, hogy miből jutottam arra a következtetésre, hogy új, amit egy bólintással lerendezett. Hát, pont ezt vártam tőle. Általában, ha elmagyarázok valakinek valamit, az is csak bólintani szokott, és kész, így Wendy-től se vártam el, hogy vállon veregessen, vagy ilyesmi.
– Rendben, de ha megakadnál, akkor az első hat év anyagában tudok segíteni. Egész jó tanuló vagyok – ajánlom fel azért mégis csak a segítségemet, bár sejtem, nem fog igényt tartani rá, de azért mégis csak jól esik az embernek, ha tudja, van valaki, akire számíthat.

Daiyu

A megjegyzésére egyszerűen már nem tudok mit reagálni. - Ha nem akarsz rontani a helyzeten, inkább ne szólalj meg - kérem, hátha megfogadja. Vannak olyan emberek, akik nem képesek megtanulni, hogy egyszerűen nem kell minden helyzetben mondani valamit. Nem lenne semmi gond, ha befejezte volna ott a mondatot, hogy nem nyugtat le. Akkor még meg is köszöntem volna, sőt, lehet, hogy átértékeltem volna az egész jellemét, minthogy fejlődőképes. De mindent elrontott a hülye megjegyzésével. Vagy nagyon elkényeztették otthon, vagy pedig nem volt társasága, mint nekem, de jobban vágyott rá, mint én. - Én nem vagyok ingerlékeny - gondolom, jobb most tisztázni a helyzetet, mielőtt mindenfélét mesél a barátainak. - Igaz, könnyen fel lehet húzni, de igazából nem sok dologgal. Viszont akkor sem ártana utánanézned, milyen típusú emberrel ülsz le beszélgetni. Én egész jól kiismertem már az embereket. Neked viszont még van mit tanulnod, ahogy látom. - Akkor is tipikus pasi. A könyvtárosos dolog még mindig nem hagy nyugtot nekem. - De ez akkor is a természet törvényei ellen való - ellenkezek, mert hát ez olyan, mintha nekem tetszene az egyik orvosom, aki valamivel kedvesebb volt, mint a többiek, de attól még orvos. A csatás megjegyzésére nem reagálok, mégis mit várt? Nem sirattam volna meg, az biztos, csak elmeséltem volna valakinek, ha lenne olyan valaki, hogy amúgy igen, őt ismertem. - Igaz, mondjuk ott van az a röpködős sport. - Jól van, még nem tudom a nevét, de nem baj. Majd megtanulom. Játszani úgysem akarnám, jobb nekem a földön, de nézni izgalmas lehet. Vagy nem. Végülis, mit látni belőle, csak foltok suhannak el az embertől 10 méterre, és néha bemondják, hogy gól, meg ilyesmi. Viszont mostmár tényleg kezdem kényelmetlenül érezni magam a társaságában. Idáig halogattam a dolgot, de most megkérem, hogy menjen el. - Nem mondanám, hogy kellemes beszélgetés volt - kezdem, néha kegyetlenül őszinte vagyok -, de sokat segítettél nekem, ezt köszönöm is. Viszont most szeretnék egyedül lenni. Nyugalomra van szükségem. - Remélem megérti, és békén hagy. Bár az igaz, hogy nem tűnik levakarhatatlannak. Aztán majd kiderül, hogy újra összefutunk-e.

Vendég

A kérésére halkan felsóhajtottam. Hányszor hallottam már ezt a mondatot! Rendben, néha kissé tényleg túlzásba tudtam vinni a beszédet, de érdekes módon csak Corneliát meg Wendy-t idegesítette. Egyre több közös vonást véltem felfedezni bennük, sőt egyszer biztosan bemutatom őket egymásnak, hacsak nem háztársak, mert akkor könnyen lehet, hogy a segítségem nélkül is összeismerkednek. Elvégre Wendy-ben is láttam főként a mardekárosokra jellemző vonásokat.
Bár amikor jobban belegondoltam a dologba, arra jutottam, hogy inkább mégse kellene kettőjüknek egy légtérben tartózkodnia, mert az egyik még megfojtaná a másikat. Tehát eleget tettem a kérésének, viszont attól függetlenül folyamatosan kattogott az agyam, és némán vizslatja próbáltam egy kicsit is kiismerni Wendy-t. Elvégre az én arcom nem sok dologról szokott árulkodni, de az övéről mégiscsak sikerült valamit leolvasnom.
Az ingerlékenyes megjegyzésére halványan mosolyogva megrándítottam a valamit. – Ha te mondod, elhiszem. – Majd folytatta az emberismerettel kapcsolatos mondókáját. Csak magamban vigyorogtam a szavain. Igazából én is jó emberismerő vagyok, az más kérdés, hogy könnyedén szemet hunyok mások hibái felett. Ez néha kell is, mert elég gyakran különösen bosszantó emberek társaságába kerülök. – Szerintem kettőnk közül neked kell többet tanulnod – feleltem szórakozottan, és igazából a tanulást minden témára kiterjesztve értettem.
A következő szavaira halkan felnevettem. Nem túl hangosan, de mégis elég vidáman csengett a hangom. Visszafogtam magam, mert Madame Cvikkert ismerve, ha tudná, hogy min nevetgélek, akkor örökre kitiltana minket a könyvtárból, és annyi a kiváltságaimnak. – Ennyi erővel a rendeletre is mondhatnád, hogy a természet törvényei ellen való – mosolyogtam. Én szentül hittem a rendeletben, és csak az tartotta bennem a lelket, hogy különféle szempontok szerint tudományos eszközökkel párosítottak össze Corneliával. Ha nem így történt volna, akkor nem biztos, hogy ilyen kitartó lennék.
Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim, és halkan felsóhajtottam, majd épp elcsíptem Wendy megjegyzését a kviddicsre. – Kviddicsnek hívják. Amúgy nem rossz sport. A Hollóhát csapatában tartalékjátékos vagyok, szóval tapasztalatból beszélek. – Azt már nem fejtettem ki neki, hogy ha akarnám, akkor talán nem csak tartalék lennék, de így is elég elfoglalt voltam. Egyébként meg azért nem is mondtam el neki, mert úgyse érdekelte volna. Éreztem, hogy kezd unni engem. Szóval a kegyetlenül őszinte megszólalásán szintén csak mosolyogtam, és arra gondoltam, hogy így lenne telitalálatom a lottón. Bár… Nem is lottózom, de ha lottóznék, akkor biztosan telitalálatom lenne.
A lényeg: Mielőtt kimondaná, hogy szeretne egyedül lenni, addigra én már rég felálltam, és így azokra a szavaira csupán bólintottam. – Nos, veled ellentétben, én örülök, hogy találkoztunk Wendy. Sok sikert a pótoláshoz, és ha segítségre lenne szükséged, akkor rám számíthatsz – mosolyodtam el ismét. – Nos, még biztosan összefutunk. Szia.
Miután elköszöntem tőle még megálltam egy pillanatra a kedvenc könyvtárosomnál. – Nos, Madame Cvikker, én megyek, mert vissza kell még szereznem a könyvemet egy haveromtól. Örültem, hogy találkoztunk. Ne feledje: Kevesebbet fintorogjon és ne zárja be szerencsétlen Wendy-t a könyvtárba! – búcsúztam tőle is, majd még az ajtóban visszafordultam, és intettem a lánynak, aztán zsebre tett kézzel lassan kisétáltam az udvarra, ott kerestem egy félreeső helyet, átalakultam kerecsensólyommá, majd felrepültem a hálónkhoz, ahol szerencsére még mindig nyitva volt az ablak. Nem voltam hajlandó órákon keresztül gondolkozni a kopogtató kérdésén, amikor fáradt voltam, és választhattam a könnyebbik utat is.

» Daiyu (Xue) & Jake
» Daiyu és Cat
» Daiyu és Xue
» Daiyu Qian - ET
» Daiyu x Pansy