Karen Gwendolyn Nott

Hogy milyen is lennék? Ha évek ezelőtt kérded, azt feleltem volna, hogy életvidám, optimista, derűs. Mostanra azonban az életvidámságom mogorvasággá, az optimizmusom kegyetlen kritikussá változott, a derű pedig, ami belőlem fakadt talán örökre elveszett. Régen egy érzékeny kislány voltam, azonban megtanultam mára, hogy az élet kisebb-nagyobb hullámvölgyekből áll, ezért kénytelen vagy mindig a legrosszabbra számítani, és amikor azt hiszed, hogy most már boldog vagy, eszedbe jut, hogy ez a boldogság bármelyik pillanatban szertefoszthat.
Eléggé makacs vagyok, mondhatni, néha fejjel megyek a falnak, bár ez csak akkor jellemző, ha valaki a családomat szidja. Jaj neked, ha egy rossz szót mersz mondani a tesóimra, vagy az unokatestvéremre, világos?! Ha pedig a szádra veszed a nagybátyámat, garantálom, hogy a Durmstrangban eltöltött idő alatt rendesen megtanultam hogyan kell kipeckelni valakinek a száját. Tehát robbanékony természetű vagyok, és még szeszélyes is, így nem igazán tudhatod, hogy valamilyen megjegyzésedre hogyan fogok reagálni, mert lehet, hogy hangosan röhögök rajta, de az is lehet, hogy megátkozlak. Viszont azt le kell szögeznem, hogy nem vagyok őrült. Sőt se pszichopata, se szociopata. Csupán sajátos módon dolgoztam fel az engem ért csapásokat. És még a legaranyosabb kislányból olyan mogorva szemétládát tud faragni az élet, mint amilyen én is vagyok, pedig alapvetően senkinek nem kívánok én rosszat. Igaz, szeretek beszállni a verekedésekbe – öt fivérem van, oké?! –, de sose kezdeményezem azt, sőt, ki nem állhatom, ha valaki sportszerűtlenül játszik. Becsülöm az őszinte és egyenes embereket, még a gyermeki naivitással rendelkezőket is egész jól tűröm, azt viszont nem vagyok hajlandó elviselni, hogyha egyszer valakit a bizalmamba fogadok, akkor az később hátba szúrjon.
Ja, azt elfelejtettem, hogy a sértéseket örökre megjegyzem, így nem árt, ha tisztában vagy vele, hogy kinek az ellensége akarsz lenni, ugye nagyanya, nagyapa?
Azt se árt tudni, hogy kíméletlenül őszinte vagyok, tehát ha bármi bajom van veled, nyugodt szívvel a fejedhez fogom vágni, ezt elhiheted. Ezért aztán hajlamos vagyok arra is, hogy akaratomon kívül megbántsam a szeretteimet, amit elég hamar meg is szoktam bánni. Ez általában akkor szokott megtörténni, amikor elfogyott a cigim, mert évek óta kissé nikotinfüggő vagyok, mert néhány hülye ismerősöm még a Durmstrangban rászoktatott, és képtelen vagyok letenni, mondjuk, annyira nem is akarom.
Sose veszem magam körül „haverokkal”, nekem csupán néhány barátom van – Raeka, Elliot és Jacob –meg a testvéreim és az unokatestvérem. Felesleges kapcsolatokat nem szívesen alakítok ki másokkal, így hát jelenleg csak ez a pár ember van, akikért tűzbe tenném a kezemet.

Ha egy sorba állítanának a testvéreimmel, akkor én lennék a negyedik legmagasabb a 178 centimmel. Szörnyű, hogy én vagyok az idősebb, és mégis az ikertestvérem a magasabb. Elég sokszor szokott heccelni azzal, hogy mellette eltöpörödök, és hogy olyan, mintha ő lenne a bátyám, de tévedés, az a három perc előny az én javamat szolgálja.
Az északon eltöltött sok év alatt – bár főként a kevés napfénynek köszönhetően, ami engem ért – a bőröm nagyon sápadt, szinte betegesen fehér. Ez engem nem különösebben zavar, hiszen Angliában se látni túl sok lebarnult embert. Maximum akkor lennék zavarban, ha valamilyen mediterrán országban élnénk, de Merlinnek hála, nem így van.
Nem mondanám magamat se kövérnek, se vékonynak, bár volt egy időszak, amikor nagyon sovány voltam, de szerencsére úgy tűnik, ennek az időszaknak vége. Viszont mivel elég kemény volt északon tanulni és amúgy is szeretek mozogni, ezért, ha felhúzol, akkor könnyedén átrepíthetlek a fél szobán.
Vállig érő barna hajam van, ami régebben sokkal élénkebb színű volt, azonban az évek elteltével kissé fakóvá vált.
A szememet apámtól örököltem, igazából apa mindig azt mondogatta, hogy egy Nott-ot a tekintetéről ismerhetsz fel. Rideg, átható szürke tekintet. Ez jellemző a család legtöbb tagjára, és néha még hasznát is veszem ennek komor tekintetnek, ha le akarok rázni másokat, mert elég csúnyán néznem valakire, és az teljesen berezel tőlem.
Mellesleg két éve az egyik halesworth-i ismerősöm rávett, hogy csináltassak tetoválást – ez a környékünkön akkoriban nagy divat volt, de így is alig bírtam rávenni Fred-et, hogy engedje meg, de végül csak győztem –, tehát a hátamon most angyalszárnyak virítanak. Kár, hogy nem vagyok angyal. Kár, hogy nincsenek igazi szárnyaim, amikkel rendesen repülhetnék.
És ha már így eltértem a természetes adottságaimtól, akkor akár azt is említhetném, hogy én nem vagyok olyan tyúk, aki fél órán keresztül sminkeli magát, mert csak a szememet szokásom kiemelni, hogy még inkább hatásos legyen a lesújtó pillantásom.
Az öltözködésemről meg annyit, hogy szeretem a sötét színeket – fekete, sötétkék, lila, esetleg bordó, de az ritkán, és sötétzöld. De egyébként a csipkeruhákat is szeretem, sőt tényleg elég gyakran viselek csipkés holmikat.

Apám elkövette a legnagyobb hibát, amit csak egy aranyvérű megtehetett: feleségül vett egy félvér nőt. Legalábbis a család szerint ez óriási hiba volt. De mit tehetett volna, ha egyszer szerette anyámat? S bár anyám se származott túlzottan szegény családból, mégsem felelt meg a nagyszüleim elvárásainak, mert nem volt tiszta a vére. Ezért kitagadtak minket a Nott-családból. Abban a pillanatban ez a név átokká vált számunkra, amelytől nem igazán tudtunk megválni, mi mégis viseltük, mégis eltűrtük a megaláztatásokat és szenvedéseket, és kitartottunk.
Egészen addig, míg nem tudták meg édesanyám származását, békében és bőségben éltünk. Azonban sose kényeztettek el minket igazán, és belegondolva, talán azért nem, mert számoltak azzal, hogy lebukhatnak, és akkor kirántották volna alólunk a talajt, úgy hogy nekünk nehéz lett volna beilleszkedni a normális életbe.
1986-ot írtunk, amikor a nagyszüleim rájöttek anyám titkára, és kitagadtak minket a családból. Ekkor az ikertestvéremmel, Gavinnel öt évesek lehettünk. A legidősebb bátyám, Frederic hét, a másik fivérem, Damon pedig hat éves volt mellesleg édesanyám várandós volt a második öcsémmel, Stevennel, ugyanis Gavin nálam fiatalabb volt.
Mindenkit megrendített, hogy el kellett hagynunk az otthonunkat, mert a rohamosan fogyó pénzünkkel nem tudtuk volna fenntartani a házat, pláne, hogy a nagyszüleim elintézték, hogy édesapám elveszítse az állását, és soha többé ne is kapjon munkát a varázsvilágban. E mellett megígértették velünk, hogy nem keressük a rokonainkat, elzárkózunk tőlük, és soha többé nem látjuk őket.
Mivel apámnak sikerült egy gyárban állást szereznie, ezért leköltöztünk Halesworth-be, és úgy tettünk, ahogy megígértük. Nem kerestük a rokonainkat, bár borzasztóra fájt az elvesztésük. Apám boldogsága a család boldogságába került, de inkább szegényedett el, semmint elváljon anyától. Azonban, a rokonaink kerestek minket. Apám próbálta elmagyarázni a bátyjának, Theodore-nak, hogy óriási hibát követett el azzal, hogy meglátogatott minket, azonban ő nem foglalkozott ezzel. Apám pedig hiába tiltakozott, örült, hogy a testvére kitartott mellette, ezért nem is volt szíve sose elkergetni, csupán sokszor kifejezte rosszallását.
A bácsikámat és családját mindig szívesen fogadtuk, bár szégyelltük kissé azt a helyzetet, amibe kerültünk, de nem voltunk hajlandóak elfogadni a segítségüket. Ahhoz túlságosan is büszkék voltunk.
A büszkeségünk – főként apáé – pedig annyira rossz hatással volt, hogy ez ahhoz vezetett, hogy apám túlhajszolta magát, hiszen egyre több éhes szájat kellett etetnie, amikor Adrian megszületett. Minél jobb életkörülményeket akart biztosítani nekünk, azonban azt elfelejtette, hogy számunkra nem az volt a lényeg, hogy minél nagyobb kényelemben éljünk, vagy olyan gazdagok legyünk, mint régen, hanem az, hogy együtt legyen a család, legyen tető a fejünk felett, vagy hogy legyen mit ennünk vacsorára. Egyikünk sem sírta vissza a tétlen hétköznapokat, a házimanókat, akik mindent megcsináltak helyettünk. Boldogok voltunk így, csupán a családunk többi része hiányzott. Sajnáltuk, hogy nem láthattuk őket az ünnepeken, vagy hogy a jókívánságainkat se juttathattuk el hozzájuk a nagyszüleink miatt, azonban a bácsikám folyamatos látogatásai kissé kárpótoltak minket a veszteségét.
Viszont apám szervezete nagyon legyengült az állandó kimerültség miatt, és a kitagadásunk után két évvel bele is halt. A nagyszüleim a halálba kergették őt, és ezt sose fogom megbocsájtani nekik.
A mai napig emlékszem a temetésére. Olyan, mintha csak tegnap történt volna… Zuhogott az eső, anya pedig azt mondta, odafent is apát siratják. Ott álltunk a sírjánál, és könnyezve figyeltük, ahogy a koporsóját leeresztik a sírgödörbe. Én anya mellett álltam, és fogtam az egyik kezét, a másik oldalamon az ikertestvérem, Gavin szipogott, és átölelte Damon vállát. Előttünk Steven és Adrian bőgött, anya másik oldalán pedig Frederic állt a száját összepréselve, remegő kézzel és próbálta elfojtani a könnyeit. Rajta kívül senki nem próbálkozott ezzel, anya az egyik kezével eltakarta a szemét, de még így is láttam az ujja alól kiszökő könnycseppeket. Rajtunk kívül, még apa bátyja, a felesége és a kisfia jelent meg. Egyáltalán nem szégyelltük a könnyeinket előttünk. Apám jó ember volt, sose ártott senkinek, és az volt a legnagyobb „hibája”, hogy beleszeretett anyámba. Ezt igazán nem kellett volna felróni neki.
Apa halála után minden megváltozott. Anya nyakába szakadt minden, és Fred, Damon meg Gavin segítségével igyekeztünk legalább az otthoni terheket levenni a válláról, ha már egyszer dolgoznia kellett. Nem fogadtunk el senkitől segítséget, mert apa is azt akarta volna, hogy a saját erőnkből maradjunk talpon.
Fred nem lett varázsló, ez várható volt, mert anya családjában rengeteg kviblit akadt, mi mégis imádtuk őt. Ő a legbecsületesebb és legszorgalmasabb testvér a világon! Azonban Damon, majd később én is Gavinnal a varázslat jeleit mutattuk, így kérdés sem volt, hogy ha megérkezik a levelünk, akkor mi is varázslóiskolába fogunk járni. Fred nem volt letörve emiatt, azt mondta, jobb is, hogy itthon kell maradnia, mert így támogathatja anyát.
Amikor Damon tizenegy éves lett, megkapta a levelét, de ahelyett, hogy a Roxfortba került volna, anya a Durmstrangba küldte őt. Azt mondta, nem akarja, hogy bármi közünk is legyen ahhoz az iskolához, ahol a nagyszüleink is tanultak, így aztán Gavinnal együtt én is követtem Damont az északi iskolába. Majd Steven is csatlakozott hozzánk.
Közben Fredet ösztöndíjjal felvették az orvosira, kiderült, hogy a legkisebb testvérem szintén kvibli és emellett Damon állást kapott átoktörőként.
Egyébként a durmstrangos évek kegyetlenül nehezek voltak az állandó hideg, a szigorú tanárok és a követelmények miatt, de nem adtuk fel, és egész jó jegyeket sikerült szereznünk az évek során. Amikor pedig megrendezésre került a Trimágus Tusa, akkor mi is látogatóba mentünk a Roxfortba. Kíváncsi voltam vajon milyen lehet az az iskola, amitől anyánk annyira tiltott, és arra is, hogy vajon hogy megy a sora az unokatestvérünknek, elvégre tudtuk, hogy odajár.
Bár Damon jelentkezett akkor a tusára, nem őt választották, pedig biztos megnyerte volna nekünk, azonban így is remekül szórakoztunk. Ráadásul megismertem ott egy fiút, Elliot Davies-t, akivel igencsak jóban lettem, bár egy kiállhatatlan alak, mégis járni kezdtünk. Az egész a karácsonyi bállal kezdődött, amire meghívott, majd egy Valetin napi csókkal folytatódott, végül pedig levelezni kényszerültünk, amikor vissza kellett térnem az iskolámba, de tartottuk a kapcsolatot, és a mai napig együtt vagyunk, mert a rendelet csak azokra volt érvényes, akiknek nem volt párja, tehát én nem kaptam levelet.
Úgy tűnt, minden kezd helyrejönni, de a következő évben egy betegség elvitte az édesanyámat. Ez talán még apánk elvesztésénél is jobban fájt, hiszen ő volt az egyetlen támaszunk, és most hirtelen minden szegény Fred nyakába hullott. Ezért mondtam, hogy számunkra a Nott-név egyenlő egy átokkal, mert bár a Durmstrangba felvettek minket különösebb ellenőrzés nélkül, de a családomat ettől függetlenül újabb és újabb csapások érték.
Édesanyámat egy tavaszi napon temettük el. Akkor is borús volt az ég, azonban nem zuhogott az eső. Szimplán szomorú és bús volt minden. Felsorakoztunk mind a hatan a sírja előtt. Fred ezúttal is visszatartotta a könnyeit, de tudtam, ha otthon a szobájába zárkózik, utat enged majd nekik. Én nem sajnáltam édesanyám sírját a könnyeimmel öntözni. Tragikus sorsa volt. Nem így kellett volna végződnie.
A sírja édesapámé mellett volt, így mindkettőre egy-egy szál virág tudtam helyezni.
A világ ismét fenekestül felfordult körülöttünk, és ismét helyre kellett állítanunk, azonban Fred és Damon ekkoriban már dolgozott, és elég jól megfizették őket, ráadásul elég okosak is voltak, ezért csakhamar olyan helyzetbe kerültünk, hogy kényelmesen megéljünk. Ráadásul időközben felbukkant nálunk egy ügyvéd is, aki néhány hónappal anyám halála után értesített minket arról, hogy anyu szülei – akikről azt hittük rég megfeledkeztek rólunk – egy baleset áldozatai lettek, és mi örököltünk mindent.
A kitartásunknak tehát ez lett a jutalma. A borús felhők közé némi napsütés vegyült, azonban én feszülten vártam az újabb csapást.
Hamarosan be is következett. Eljutott hozzánk annak a híre, hogy kedvenc bácsikánkat az Azkabanba zárták, a feleségéről nem szereztünk hírt, így csak a legjobbakat remélhettük, azonban azt megtudtuk, hogy most Theodore unokatestvérünk veszítette el mindenét.
Nem érdekelt már minket a szüleink ígérete, velünk nem tudtak többé úgy játszadozni, mint apával és anyával, mert megtanultunk megállni a saját lábunkon. Eleinte próbáltuk felvenni Theo-val a kapcsolatot, de vélhetően a baglyainkkal az út során történt valami, vagy szimplán nem tartott minket arra méltónak, hogy válaszoljon, így nem sikerült elérnünk őt.
Csakhogy az utóbbi évben amúgy is hadilábon álltam az összes durmstrangos tanárommal, ezért nem kellett sokat győzködnöm Fred-et, hogy írasson át a Roxfortba.
Nem sokkal később meg is érkeztem oda. Küldtem egy baglyot Elliotnak, aki nagyon megörült, hogy ismét viszontláthat, hiszen nagyon ritkán volt alkalmunk találkozni, azonban arra gondoltam, hogy inkább meglepem az unokatestvéremet.
Én is a Mardekár házba kerültem, és engem is el kezdtek cseszegetni a vezetéknevem miatt, azonban én már hozzászoktam a megaláztatásokhoz, na meg természetesen a Durmstrangban eltöltött éveimnek hála a modorom kissé nyers lett, ezért néhány fenyegető szó, egy-két kiosztott pofon és átok után mindenki megtanulta, hogy nem érdemes a szájára venni azt az átkozott nevet, mert mindenkire csak bajt hoz.
Azonban az unokatestvérem ott volt tőlem egy karnyújtásnyira, és én mégis képtelen voltam megszólítani őt. Elszomorított az a látvány, ami fogadott. És ha vele nem is beszéltem, sikerült belebotlanom egy rendkívül naiv hugrabugos lányba, akit megvédtem néhány idióta háztársamtól ezzel is rontva a nem létező imidzsemet. Azonban nem hagyhattam, hogy piszkálják szegényt, és annyira elveszettnek tűnt, hogy kicsit a gyermekkori énemet láttam benne, ezért a szárnyaim alá vettem őt.
Rajta kívül még egy kis hiperaktív kamerás mardekáros sráccal vagyok beszélőviszonyban, aki meglepő módon valamennyire jóban van az unokatestvéremmel, így rajta keresztül mindig tudom, hogy mi van vele.
Ha nem számítjuk Elliot-ot, akkor még van egy másik fiú is, akivel igazából egy környéken nőttem fel, és rengetegszer voltunk ugyanazon a munkán nyáron. Nem kicsit lepődtem meg, amikor a beavatásom után levágódott mellém a mardekárosok közé a maga kis hollóhátas egyenruhájában. Ismertem már annyira, hogy tudjam, nem félt ezektől az alakoktól, mert ha nem is ismerte be, tudta, hogy jobb náluk.
Hát, jelenleg itt volnánk: A mi helyzetünk valamelyest javul, az unokatestvéremé romlik – ezen szeretnénk segíteni –, nyári munkára várok, mert azt mindig kell csinálni a pénz miatt, és próbálom túlélni a napokat öt fiútestvér mellett. Imádom őket, de rendkívül zajosak, és néha különösen idegesítőek az aggodalmaskodásukkal. Attól, hogy én vagyok az egyetlen lány otthon, miért kell ennyire félteni? Tudják jól, hogy meg tudom védeni magam…