Theo Nott

Theodore Nott || Theo|| 16 || Luke Grimes

Teljes név:  Theodore Isaac Nott
Születési idő: 1980, február, 19
Születési hely: Nagy-Britannia, Oxford
Élőhely: Nagy-Britannia, London
Pálca: 15 hüvelyk, mahagóni, főnixtoll maggal
Foglalkozás: tanuló

Ilyen vagyok....

A diákok ujjal mutogatnak rám, az apám az Azkabanban, anyám depressziós, én csak a mardekárosok közt érzem igazán otthon magam. De mi is az az otthon? Kiskoromban bele születtem egy olyan világban, ahol mindenem megvolt. Fényűző szalonok, hegedűleckék, lovaglás, sötét lugasok és végtelen parkok a ház mögött. Egy sznob, de az emlékeimben olyan kedves világ, ami a fehér oldal felemelkedésével mind a sárba hullott.
Hatodik évemet gyakorlatilag csóróként kezdtem el. A kis londoni apartmanból indultam a King's Cross pályaudvarra. Senki sem kísért el. Anyám az ágyból sem tudott felkelni. Egy hónapra rá beutalták a Szent Mungóba.
Nem könnyű váltás, főleg így a felnőttkor küszöbén. Biztosan szép pszichológiai tanulmányt írnának belőlem, ha hagynám, hogy az agyamban furkásszanak. De természetesen nem hagyom. Hideg és távolságtartó vagyok mindenkivel, akit nem tartok érdemesnek arra, hogy jó legyek hozzá, vagy aki nem ismer legalább első óta.
Amint mondtam, eddigi második otthonom végérvényesen az egyetlenné vált. A Mardekár család, mindenki testvér, kisebb nagyobb kivételekkel. Nem vagyok az a fajta tapló, aki csodálókkal és követőkkel veszi körbe magát. Szem előtt tartom az alapvető emberi értékeket, mint a lojalitás és a bizalom. Ezt persze elvárom másoktól is. Nem szeretem a gerinctelen alakokat, és én sem vagyok az. Amolyan igazságtevőnek és tiszta fejnek számítok a baráti körömben.
Ha még nem ismersz, ne zargass az ostoba kérdéseiddel, és nem, ne is számíts arra, hogy megírom neked a bájitaltan dolgozatodat. De idéntől jöhetsz hozzám, korrepetállak, de nem ám jószándékból. Csak szükségem van arra a pár galleonra, amiből az anyám minden hétvégén meleg vacsorát kap.
Most már végérvényesen is egy csóró vagyok. Még a ruháim is elnyűttebbek. Én, aki ezelőtt kínosan ügyelt a megjelenésre, most szinte alig foglalkozok azzal, hogy vagyok felöltözve. Igaz is, vannak sokkal nagyobb problémáim, ne sértődj meg, ha véletlenül belédbotlok a folyósón, mert nem veszlek észre. Vagy tudod mit? Nem érdekel, ha megsértődsz. De az biztos, ha pálcapárbajra kerül sor, rossz emberre akadtál. Nem harcolok értelmetlenül.

Tükörbe nézek, látom a fakó arcot. A pince halovány fényében azt hiszem, a Véres Báró űz tréfát velem, pedig tényleg én vagyok. Ugynaz a hegyes Nott orr, és ugyanazok a hideg, szürke szemek, amit anyámtól örököltem. Csak a hajam nem tudom, hogy lett szőke. Minden évben világosodik egy kicsit. Mintha tényleg át akarnék alakulni. Még fogytam is. Néha erőtlennek érzem a csontjaimat, de aztán egy jó edzés mindent megold. Nem, nem a kviddics. Nem szeretem ezt a barbár erőfitogtatást, pedig másodikban apám kötelezett is, hogy járjak. Szerencsére akkor elmaradt a döntő meccs a sárvérűek kővédermedései miatt, így megúsztam, hogy a hátralevő életemet kómában töltsem. A következő évre meg hála Merlinnek nem válogattak be, mert direkt elszúrtam. Pedig állítólag nagy reménység voltam.
Azóta inkább sakkozok vagy pókerezek. Háromszoros Roxfort, és kétszeres Szárnyas Vadkan bajnok vagyok, még mindig én vagyok a címvédő.. Testmozgás gyanánt reggelente párszor kihúzom magam a baldachinos ágy tetejébe kapaszkodva, emelek párat, aztán lekocogok a könyvtárba. Egyébként már rég letettem a többi sportról. Egyetlen szerencsém, hogy bármennyit ehetek, nem hízok, sőt. De hát ki akarna sportolni, ha van egy olyan csoda masinája, mint nekem? Igen, egy klassz kis mugli motorbicikli, amit megbűvöltek, hogy repülni tudjon. Tavaly tavasszal nyertem el egy külföldi hapsitól a Foltozott Üstben.

Az én történetem....

- Akkor én most megyek, anya – suttogom halkan, de úgyis hiába minden, nem is figyel rám. Ott kuporodik az ágyon és a koszos tetőtéri ablakon bámul ki a messzeségbe. Az arca kifejezéstelen, ijesztő. Összeszorul a torkom. Mégis hogy hagyhatnám itt? Tegnap még teljesen tudatánál volt, akkor játszottuk le a nagy meccset, nekem vissza kell térnem a Roxfortba, nincs apelláta. Neki nem tudok nemet mondani. Bárki másnak tudnék. Neki nem. Még akkor is, ha most elesettnek tűnik, egész biztos, hogy napok múltán összeszedi magát. Mindig olyan erős nő volt. Kiskoromban azt mondtam, csak őt fogom feleségül venni. Ő meg csak nevetett, hiába magyarázta, hogy nem lehet, akkor még olyan természetesnek tűnt. Most már nem akarom feleségül venni. Sőt, senkit sem akarok. Az érzelmek csak hátráltatnak minket. Az érzelmek csak még zsírosabb táplálékként szolhálnak a dementoroknak. Apám biztos túl szikadt volt nekik. Nem laktak jól vele. Csak még éhesebbek lettek.
Felállok, még közelebb húzom hozzá a reggelijét, amiért korábban felkeltem, hogy elkészítsem neki. Rég kihűlt, hozzá sem nyúlt, rá se nézett, ahogy rám se.
- Mrs. Winnigar átjön délbe, hogy megnézze, van-e valamire szükséged. Beszélgessetek.
Homlokon csókolom. A homloka is hideg, akárcsak a keze, amit megszorítok még utoljára, aztán felkapom a bőröndömet és elindulok az ajtó felé. Nem tudom, hogy utánam néz-e, én nem fordulok vissza. Ha visszafordulok itt maradok, és akkor holnap újra kezdődne az egész hisztéria.
A Roxfort Expressz már tegnap kifutott. Nem volt hozzájuk gyomrom. A sok önelégült sárvérű és félvér, meg az imádóik. Mások kárán örülhetnek aztán. És mindenki fejébe tömik a maszlagot: mindent a legfőbb jó érdekében. De közben lesüllyednek a halálfalók szintjére. Tudom, apám nem volt ártatlan, ahogy sokan mások sem. De akkor is tönkretették az életünket. És nem magamat sajnálom, hanem az anyámat. Csak rá kell nézni, egy emberi roncs, sosem fogja túltenni magát a szégyenen, és hogy elvesztette azt, akit a legjobban szeretett.
A motorbiciklim az egyik sikátorban parkoltam le. Az én drágaságom, akire mindig olyan nagy gondot fordítottam, most sárosan áll a járdán egy pocsolyában, de a szépségéből mit sem vesztett. Végigsimítok a gerincén, majd felerősítem a bőröndömet a csomagtartóra.
Az első motorhangok, a pillanat, amikor a gravitáció szabályait mehazudtolva a levegőbe emelkedik, aztán a kaméleon bűbáj segítségével láthatatlanná válik... mindig ámulatba ejt. Az alattam mind egyre kisebb és kisebbé váló londoni koszos utcák, a proli negyed mind olyan idegennek tűnik, pedig egész nyáron ez volt az otthonom. Az utcán éltem. Apám forogna az Azkabani cellájában, ha öntudatánál volna. Még hogy az ő tejben-vajban fürösztgetett fia csavargókkal és bűnözőkkel bandázzon?
El kell ismerni, sok minden megváltozott, akárcsak én. A világ változik, nem tehetük ellene. Nem lehet leállítani. A változás mint egy fekély, ami egyre csak terjed, megmérgezi a tudatunkat, az életünket. A Roxfort sem lesz ugyanaz, de főleg attól félek, hogy a Mardekár fog megváltozni. Rengeteget vesztett mindenki, nem én vagyok az egyetlen sanyarú sorsú ifjú. Együtt nőttünk fel, együtt álmodoztunk. Kik fanatikusabbak voltak, mások meg csak ki akarták élvezni az életüket. Mindent megélni, amit lehet. Erről szól a fiatalság. Erről kéne ezután is szólnia.