A két Nott találkozása a téli szünet után

Vendég

Havazott, amikor megérkeztem, így első dolgom az volt, hogy megszárítkoztam, majd a lányhálóban lepakoltam a csomagjaimat. Két éve jártam itt először – és akkor azt hittem utoljára –, így rendelkeztem némi ismerettel az épületet illetően, így miután megjelentem a házvezetőmnél, és megtudtam a klubhelyiség jelszavát, elsőre sikerült odatalálnom.
Felvont szemöldökkel léptem be. A „kísértetiesen” derengő zöld fényt egy halk, kissé megvető horkantással illettem. Az egész hely kihalt volt, de hisz ez érthető. Sokaknak nem volt még kedve visszatérni az iskolába a téli szünet után, sőt… Könnyen el tudtam képzelni, hogy az idősebbek másnaposságtól szenvedve fetrengnek otthon. Nagyon reméltem, hogy legalább Gav nem rúgott be, vagy visszafogta magát, és legalább az öcsénknek nem adott piát.
Erre a gondolatra halkan felsóhajtottam, majd mint korábban említettem lepakoltam arra az ágyra, ami mellett az éjjeli szekrény teljesen üres volt. Ebből arra következtettem, hogy ez lesz a helyem, ha pedig valakinek nem tetszik… Nos, pálcával, vagy ököllel, nekem édes mindegy, de lerendezhetjük…
Szóval, miután megszabadultam a csomagjaimtól és megszárítkoztam, megkerestem a hatodéves fiúk hálóját, és benyitottam. Még nem volt ott senki, így nyugodtan bámészkodhattam. Körbejártam a szobában, és megszemléltem azokat a tárgyakat, amiket az éjjeli szekrényeken hagytak.
Az egyiken találtam egy képet Viktorról, amire egy kaján mosoly kúszott az arcomra, és hangosan felciccentettem. – Ejnye, Viktor! Látom, erre felé nem csak a lányok vannak odáig érted. Szegényem… – Most nyugodtan lehetett volna szemétnek nevezni, de hát a kislányokon és a kviddicsbuzikon kívül tart még az ágya mellett dedikált képet Viktor Krumról?!
Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és egy kerekfejű, bamba tekintetű gyerek lépett be rajta. Debil hangon megkérdezte tőlem, hogy mégis ki vagyok, mire felvilágosítottam őt a nevemet illetően. Továbbra is úgy bámult, mint akit pofán vágtak egy serpenyővel, majd megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e Theo, és hogy miért nézek ki úgy, mint egy csaj. Mondanom se kell, hogy milyen lesújtóan pillanthattam rá, és eredménytelenül próbáltam felvilágosítani, hogy Theo nem operáltatta át magát nővé, és nem is én vagyok Theo, hanem rokonok vagyunk. De a csöppnyi agya nem bírta feldolgozni ezt az információt. Megkérdeztem tőle, hogy melyik az unokabátyám ágya, s bár voltak sejtéseim, szerettem volna biztosra menni. Húsos ujjaival arra mutatott, aminek az éjjeli szekrényén egy halom könyv állt. Halványan elmosolyodtam, majd biccentettem a gyereknek. Az még egy darabig bárgyún vakargatta a tokáját, majd a megsemmisítő pillantásaim elől inkább kimenekült a klubhelyiségbe, én pedig leültem az unokabátyám ágyára, majd lekaptam a kupac tetejéről a legfelső könyvet, és felcsaptam, anélkül, hogy elolvastam volna a címét. Közben hálásan gondoltam az unokatestvéremre, amiért hagyott nekem olvasnivalót, amivel elüthettem az időt, amíg ide nem ért.
Felhúztam a lábamat, de azért ügyeltem arra, hogy a sáros bakancsom egy kicsit se érintse a tiszta ágyneműt, miközben várakoztam igyekeztem a könyvre összpontosítani, nehogy a hamarosan bekövetkező találkozásunkon kezdjek agyalni. Egy éve folyamatosan próbáltuk utolérni őt, de sose érkezett válasz a leveleinkre. Azt se tudtuk, hogy egyáltalán kézhez kapta-e őket, de most… Azzal a reménnyel jöttem át a Roxfortba, hogy megtudjam mi lett az unokatestvéremmel, és talán a mai nappal fény derül majd a levelek ügyére is. Már ha a mai napon érkezik meg ő is… Mert ha nem, akkor bizony kénytelen leszek még napokat várni, és őszintén szólva, a mardekárosoktól ezután a debil után egy időre elment a kedvem…

Vendég

Egy újabb szünet, amit szintén itt töltöttem. Nem volt sok kedvem "haza" menni, hisz mi vagy ki várna ott rám? Talán csak egy kupacnyi számla és jó vastag porréteg, amivel nem óhajtok foglalkozni. Vészhelyzet esetére ott a lakás, de az abban a házban lappangó magányt, azt hiszem itt is meg tudom magamnak teremteni a szünet alatt. Hisz ki van még olyan antiszociális, hogy itt maradjon pont Karácsony és Újév idején? Azt hiszem rajtam kívül nem sokan. Elgondolkoztam, eddig szinte pangott az iskola az ürességtől, de mostanra már egy-két diák szállingózik az iskolában. Máris vége lennek a szünetnek? Hányadika is van? Elseje, másodika? Lehet elvesztettem az időérzékem...
Épp a manók konyhájából jövök, megéheztem, így megkértem őket, hogy készítsenek valamit. Engem nem ugráltak körbe, nem tudom, hogy a tekintetemnek vagy a viselkedésemnek köszönhetően, de nyugodtan étkezhettem, majd minden zaklatás mentesen térhettem vissza a Mardekár klubhelyiségébe, ahol valami ismeretlen dagadék sietett nekem. Félig-meddig ki tudtam kerülni, de neki nem sikerült a vészjósló szürke tekintetemet, ameddig meg azzal foglalkozott, hogy minden kocsonyás végtagjában megremegjen, egyszerűen elgáncsoltam és hatalmasat zuhant. Hálát adtam, hogy ki tudtam kerülni, mert lehet kilapított volna, ha rám esik, vagy minimum életveszélybe kerülök. Egy pillanatra megállok, nem messze a klubhelyiség közepétől. Ez még mindig pang az ürességtől, bezzeg év közben mennyire tud pezsegni itt az élet... Aztán visszafordítom a fiú hálók felé a tekintetem és egyenesen a hatodéveseké felé veszem az irányt. Már a konyhában elterveztem, hogy elolvasom azt a háborús könyvet, amit nem rég vettem egy antikváriumban Londonban, viszont a háló ajtajában megtorpanok, amikor észreveszem, hogy valaki más ül az ágyamon, az előbb említett könyvvel a kezében. - Hm, pont ezt a könyvet akartam elolvasni, de... Mit keres nála? - Gondolkoztam el és a pillantásom a könyvről a lányra esett. Lassan, de biztosan megnyikordultak az agykerekeim és a meglepettségtől kissé kitágultak a szemeim, miközben a másik szürke szempár tulajdonosának figyelmét keresték. - Szia... - Ennyit sikerült így elsőre kinyögnöm, de az elmúlt egy év kommunikációs tapasztalatai alapján azt hiszem nem egy meglepő eredmény. Főleg, hogy őt már vagy 2 éve nem is láttam. Mit keres itt? Lehet, hogy képzelődöm? Azok a nyamvadt kis manók kevertek valamit az ételbe? Mindenesetre elé érdekes hallucináció ez. Meg miért pont vele hallucinálok?!

Vendég

Egészen felkeltette ez a könyv az érdeklődésemet, így nem csoda, hogy nem tudott el a tudatomig az, hogy valaki kinyitotta az ajtót. Sőt annyira megtetszett pár oldal után a történet, hogy arra jutottam, el kell koboznom ezt a könyvet az unokatestvéremtől. Bár, amilyen önző, az is lehet, hogy inkább ki kell majd csempésznem a szobából, és majd rákenem egy szobatársára.
Miközben a történetre figyeltem, és ezen gondolkoztam, észre sem vettem, hogy a várva várt unokatestvérem az ajtóban ácsorgott, így nem kicsit meglepődve kaptam fel a fejemet a bizonyos „szia” hallatán.
Elkerekedett szemmel pillantottam rá, majd becsuktam a könyvét, és végigmértem. Az elmúlt két évben elég sokat változott. Tehát az események igencsak megviselték, de abszolút megértettem. Hasonló fájdalmakat éltünk át, csupán én talán egy picivel többet… Viszont, ha úgy vesszük, nekem ott voltak a testvéreim, ő pedig egyedül volt. Azonban egy valami nem változott benne: az a szürke tekintet, amin a család nagy része osztozott.
Halkan felsóhajtottam, és leeresztettem a lábaimat a földre, a könyvet pedig az ölembe helyeztem. – Szia neked is – köszöntem halkan, de a hálóban lévő néma csendben tökéletesen hallani lehetett a hangomat, sőt ha nagyon figyeltünk, talán a másik lélegzetvételét is hallhattuk volna. Csend telepedett közénk. Eleinte nem tudtam mit mondani neki, ő pedig igencsak meglepődöttnek tűnt, így amíg én rendeztem a gondolataimat, addig neki esélye volt arra, hogy elhiggye, nem csupán egy álom vagyok, egy az ágyán gubbasztó sötét alak, egy halálmadár, egy holló, aki az ő fekhelyén telepedett meg, hanem az unokatestvére, aki megtört ugyan, de nem adta fel, aki kereste őt, de nem érte el. De most végre itt volt, itt állt velem szemtől szemben. Kicsit elfordítottam a fejemet. – Nem válaszoltál – törtem meg a csendet. Sose tartoztam a nagyhangú emberek közé. – A leveleinkre. Nem tudom, lehet, hogy nem akartál, vagy csak nem jutottak el hozzád… De az elmúlt évben folyton próbáltunk elérni. Főleg, amikor hallottuk… Tudod, azt – fogtam bele a magyarázkodásba, elvégre illett beavatnom abba, hogy mit is kerestem az ágyán, azt viszont képtelen voltam kiejteni a számon, hogy a bácsikám milyen sorsra jutott, így inkább csak utaltam rá. – Mellesleg… Érdekes a könyved, unokatesó – mosolyodtam el halványan, és kicsit megemeltem a könyvet, majd ismét visszaejtettem az ölembe.
Úgy tűnt, mindketten csupán halovány emlékei voltunk a régi énjeinknek, de engem ez nem zavart. Nem hiányzott a régi énem, jobban szerettem a csendet és a békességet, mint a régi nyüzsgést. A búskomor hangulat inkább nyugalmat hozott, mint a boldogság. Többé nem hittem abban, hogy a boldogság örökre szól. Naiv voltam, ezt be kell ismernem, és a naivitásom miatt lettem olyanná, amilyen vagyok.
Rápillantottam, vártam, hogy megszólaljon, hogy mondjon valami biztatót, hogy megnyugtasson, nem felejtett el minket… Kilenc évvel ezelőtt elveszítettem az apámat, és ő meg a bácsikám mellettünk maradt, aztán tavaly… Tavaly anya is elment, csakhogy ezzel egy időben a családot az a szörnyűség is sújtotta, hogy a bácsikámat az Azkabanba zárták. Ezzel megszűnt a kapcsolat közöttünk és Theo között, s bár igyekeztük felvenni azt, egészen mostanáig nem sikerült. Eljött az idő, hogy most mi támogassuk őket a nehéz időkben. Ideje visszafizetnünk a kedvességüket. Ezért is kerestem meg.

Vendég

Azt hiszem elmélyülten olvasgatott, talán családi vonás lehet, én pedig határozottan megzavartam ebben, legalább is, ahogy meglepetten felkapta a fejét, arról árulkodott, hogy nem várt vendég voltam. De várjunk csak, mit keresne a fiú hálóban, ha nem azt, hogy meglátogasson valakit? És tudtommal más nem nagyon tartózkodik erre rajtam kívül.
Halkan köszönt vissza, de mégis, mintha kiabált volna, akkora csönd ölelte körbe a szobát, sőt, az egész klubhelyiséget. Ritka alkalmak egyike, ami talán csak a mi kedvünkért jött most el. Vagy ez talán túl önző egy feltételezés lenne?
Igen, tényleg fel kellett dolgoznom a gondolatot, miszerint Karen itt ül előttem, az ágyamon, méghozzá a fiú hálóban. A gondolkodásból egyedül az újra felcsengő halk szavai ráznak ki, de csak újabb kérdőjelek villannak fel a fejemben a hallatán. - Mégis mire? - Automatikusan jött a kérdés, Karen pedig, ahogy folytatta a beszédet, ezzel meg is adta a kérdésemre a választ, de ahogy megemlítette azt, valahogy nem jött szó a számra. Talán a szégyentől, talán a dühtől, nem tudom, de egy pillanatra mintha gyász és düh égette volna a tekintetemet. - Nem kaptam levelet. Sem itt, sem a londoni házban. - Igen, ha másra nem is, de a postára mindig ügyeltem. Igaz, még a Minisztérium számára is egyértelmű, hogy csak a Roxfortban vagyok elérhető, hisz ők juttatták az Azkabanba az apámat, a Szent Mungó-ba pedig az anyámat. Ökölbe szorítottam a kezem és szinte égették a torkomat a ki nem mondott szavak. - Bosszú... - Igen, talán ez az egy gondolat, ami még tartja bennem a lelket. Bosszút állni az anyámért és az apámért. Igaz, még nem tudom, hogy milyen formát fog ölteni, de egy biztos, kegyetlen megtorlás lesz.
A bosszú gondolatából ismét csak Karen hangja zökkentett ki. Nem voltam érte dühös, hisz minden egyes szabad pillanatomban csak ezen agyalok, azt hiszem szinte végtelen mennyiségű idő áll a rendelkezésemre, hogy kitervelhessem ezt. - Tudom, ezt szántam a ma délutánra. - Húzódott egy halvány mosolyra a szám, de talán még a számára is egyértelmű volt, hogy nem jött szívből. Szívből? Ugyan, még az élő rokonom sem, aki itt áll előttem, sem képes semmi értelmes érzelmet kiváltani belőlem... Akkor vajon miért várnánk egy szívből jövő mosolyra is?
- Egyébként mit keresel itt? Gavin is veled jött? Mi a helyzet a többiekkel? - Érdeklődtem, talán puszta udvariasságból, vagy némi rokonszenvből? Nem tudom, de a hangom továbbra is ugyanolyan üresnek hangzik, mint amióta visszajöttem ide hatodik évre.

Vendég

Nem akartam továbbvárni. Válaszokat vártam és adtam. Úgy olvastam az arcából, mintha csak tükörbe néznék, talán én voltam az egyetlen, aki – bár más okokból –, de megértette a szégyentől és a fájdalomtól sínylődő lelkét, hiszen akárhányszor eszembe jutottak a szüleim a gyász és a szomorúság mellett ugyanaz az érzés lobogott a szemeimben, mint ami most az övében is.
Keserű mosolyra húzódtak az ajkaim. Ezt szerettem volna a legkevésbé viszont látni az unokatestvéremben, de most, hogy benne is hasonló érzések tomboltak, mint bennem… Talán jobb is, hogy eljöttem hozzá. Elvégre ezen az átkozott helyen nyilván a legtöbb diák mindennapos problémákkal küzd, és nagyon kevésnek lehet annyira megsebezve a lelke, mint a miénk.
Így hát, amikor azt mondta, hogy nem kapott semmilyen levelet, akkor egyszerre sötétült el a tekintetem és lobogott a haragtól és a bosszúvágytól, amit a nagyszüleim iránt tápláltam. Ahogy a hangom, a könyv is megremegett a kezemben. – Azt mondod… Nem kaptál levelet? – kérdeztem remegő hangon. Sok minden bujkált a hangomban: kétkedés, düh, bosszúvágy, indulat. Legszívesebben azonnal felpattantam volna, és elutaztam volna megölni azokat a szemétládákat, helyette felálltam, és a falba öklöztem. – Akkor ők… Ők voltak. Csak ők lehettek… A rohadékok… – sziszegtem. Az arcom eltorzult a dühtől. Nem elég, hogy a szüleimet a halál karmai közé lökték még azt se engedik, hogy elérjük a saját unokatestvérünket? Vészjóslóan villogott a tekintetem, és a korábban látott Viktor Krum fotót áthajítottam a szobán, és az üveg megannyi szilánkra tört. – Legalább felkerestek téged? Támogattak? Foglalkoztak veled, vagy téged is úgy cserben hagytak, mint minket? – fordultam az unokatestvérem felé. Nem akartam, hogy így lásson, de ha eszembe jutottak azok a rohadékok, egyszerűen lehetetlen volt visszafogni az indulataimat.
Aztán Theo arcát, tekintetét látva elszállt minden dühöm, visszazuhantam az ágyára, és ölembe vettem a könyvét. – Én megértelek téged… – sóhajtottam fel. – Talán egyedül én vagyok képes megérteni, hogy milyen vihar dúlhat a lelked mélyén. Elvégre mindketten sokat vesztettünk, és láttam az arcodon, hogy te is éppannyira bosszúra szomjazol, mint én – folytattam, majd keserűen elmosolyodtam. – Csak te nyilván nem a drága nagyszüleinket akarod eltenni láb alól – suttogtam, miközben összekulcsoltam az ujjaimat, és a padlóra szegeztem a tekintetemet. Furcsa volt látni, hogy az unokatestvérem is épp olyan megkeseredett emberré vált, mint amilyen én vagyok. Különös volt viszontlátni azokat az érzéseket, amiket eddig csak a tükörbe pillantva fedeztem fel. De nem akartam erről tovább beszélni, ezért is tereltem el a könyves megjegyzésemmel a témát.
A válaszára felvontam a szemöldökömet. – Igazán? Elég vastagnak tűnik. Te ezt kiolvasod egy délután alatt? – érdeklődtem miközben megnéztem, hogy pontosan hány oldalon keresztül lehet élvezni ezt a történetet. A mosolya láttán halkan ciccentettem. – Hány éve mosolyogtál, vagy nevettél utoljára? – kérdeztem, bár inkább csak költői kérdésnek szántam. Én megtanultam elkülöníteni a fájdalmamat a mindennapoktól. Legalább is, valamennyire sikerült. Nekem elég időm volt hozzászokni ehhez az érzéshez.
A kérdéseire felsóhajtottam. – Nem, az ikertestvérem a Durmstrangban maradt, és reményeim szerint jelen pillanatokban józan – kezdtem a második kérdésével, hiszen az első lehet, hogy hosszabb fejtegetést igényelne. Kicsit hátradőltem, és úgy feleltem neki. – Fred-et ösztöndíjjal felvették egy orvosi egyetemre, Damon sikeresen elvégezte a Durmstrangot, és jelenleg játssza a nagymenőt átoktörőként, Gavin hülye, mint mindig, reményeim szerint Steven is józan, Adrian pedig lelkesen jár a halesworth-i mugli iskolába. – Anyámat szándékosan nem említettem. Elég volt rám néznie, és tudhatta volna, hogy megint gyászolok. Egy éve már, hogy ő is elment. Aztán visszatértem az első kérdéséhez, és rájöttem, nem hallgathatom el édesanyám halálát, így leszegett fejjel adtam meg neki választ. – Tavaly tavasszal… Nos, akkor… – kezdtem bele, de csak nem akart az a szó a nyelvemre jönni. Dühösen felszusszantam. – Anya elment. Hatan maradtunk. Fogalmunk se volt, hogy mi lesz így velünk, aztán néhány hónappal később jött egy ügyvéd, anyát kereste, de ő már nem volt köztünk. Később visszajött. Kiderült, hogy az anyai nagyszüleim hagytak ránk egy kevés pénzt, ebből fedezni tudtuk a hiteleinket, felújíthattuk a házat, és hát… Úgy tűnt, hogy kezdenek rendbe jönni a dolgok. Aztán hallottunk arról… Addigra már túl tettük magunkat annyira… Hogy próbáltunk megkeresni, de nem értünk el. Aztán végre idén sikerült rávennem Fred-et, hogy írasson át ide. Látni akartalak, mert tudni szerettem volna mi van veled meg amúgy is aggódtunk érted. De csak én jöttem, mert a végén még feltűnt volna nekik, hogy… Tudod, felvettük veled a kapcsolatot. Én… Én azért jöttem, mert… Mert szerettem volna, ha tudod, hogy számíthatsz ránk. Elvégre ti is mellettünk álltatok, az a legkevesebb, ha melletted maradok… Persze, ha csak akarod. Ha nem, akkor ígérem, békén hagylak, és fel sem tűnik majd, hogy itt vagyok. – Sosem voltam a szavak embere, pláne nem, ha a hála és a rokoni szeretet került szóba. Csupán annyit szerettem volna kifejezni, hogy most mi akarunk mellette állni, mi akarjuk őt támogatni, és hogy ő az egyetlen és számomra legkedvesebb unokatestvérem, ezért nem hagyhatom, hogy egyedül legyen. Nem hagyhatom, mert nem érdemli meg. Ahogy Theodore bácsi se érdemli meg az Azkabanban való raboskodást, ahogy a szüleim se érdemelték meg a halált. Az élet szigorú és kegyetlen, és magányosan nem is lehet dacolni vele. Azonban, mint észrevettem benne is ott dúl a bosszúvágy, ahogy bennem, és talán épp ezért érhetnénk meg egymást.

Vendég

Amikor láttam, hogy egy kisebb dühroham kezd kibontakozni Karen személyében, valahogy el sem tudtam képzelni, hogy mit várjak. Már vagy 2 éve, hogy nem találkoztunk és csak rá kell nézni, hogy az ember rájöjjön, már rég nem olyan, mint akkor volt. Azt hiszem magamhoz tudnám hasonlítani. Ugyanolyan fakó és élettelen külső, talán csak annyiba különbözünk, hogy őt a Durmstrangban képezték ki, így talán sokkal erőszakosabb, mint én.
- Nem, semmilyent. - Erősítettem meg az előbbi szavaimat. Amikor pedig az ökle a falba csapódott, felsóhajtottam. Megindultam Karen felé, lehetőleg elkerülve a Krum fotó röppályáját, ami hatalmas zörgéssel ért padlót a szoba túloldalán. - Nyugodj meg Karen. Megértem, ha most dühös vagy, de lehetőleg ezért ne bontsd le a hálót. - Hmm, talán nem éppen a legjobb módszert választottam a lenyugtatására és inkább az ellenkezőjét érem el vele, de tény, hogy a megfontolt ötletek nem az erősségeim.
A kérdésére csak felsóhajtottam. Azt hiszem ezzel sem fogom tudni megnyugtatni, viszont hazudni felesleges. Elég csak rám nézni, hogy tudja a választ. - Nem, többé már nem is kerestek. Minden szó nélkül megszakították velem a kapcsolatot. - Igaz, engem ez nem rázott meg igazán. Már amikor a bácsikámat kitagadták, akkor megértettem, hogy milyen kegyetlenek is tudnak lenni a nagyszüleim. Ez talán egy várható reakció volt, még ha egyben kellemetlen is.
Leültem mellé az ágyra és én is erősen a padlót kezdtem szuggerálni. Mit mondhatnék? Teljesen mértékben igaza van. Bár visszahallani a saját gondolataimat, terveimet, kissé furcsa érzés. - Kissé furcsa érzés, de igazad van. Talán tényleg csak te értesz meg engem. - Sóhajtottam fel. Valahol mindig is vágytam rá, hogy legyen valaki, aki megértsen engem, de most mégis egyszerre tűnik lehetetlennek és frusztrálónak is.
Szerencsére Karen kirángat ebből a mély melankóliából, amibe süllyedni kezdtünk és áttér a háborús könyvre. Egy halvány mosoly kúszik az arcomra. Azért olyan sokat mégsem változott, hisz régen is mindig felvidított. - Általában eléggé ráérek, de ha mégsem sikerülne, akkor is rendelkezésemre áll akármennyi idő. - Nos igen, ha már a pénznek híján vagyok, legalább időm van rá, hogy ezen búslakodjak.
Szinte nevetni támadt kedvem Karen kérdésén, de visszafogtam, bár egy gúnyos vigyor mégiscsak felkúszott az arcomra. - Lehet már én sem tudnám megmondani. - Sóhajtottam ismét. Már lassan légzési gyakorlat lesz ez a számomra.
- Ó, értem. Furcsa titeket külön látni. - Bólintottam és valahogy tényleg furcsa volt. Amire vissza tudok emlékezni, azokban az emlékekben Karen és Gavin mindig együtt vannak, ahogy pedig most ránézek, szinte érzem azt az ürességet, amit Gavin hiánya kelt. -Oh, értem, legalább a jövőtök biztosítva van. - Először még meg akartam kérdezni, hogy mi a helyzet Rachel nénivel, de rossz előérzeteim voltak a válasszal kapcsolatban, így inkább hagytam a dolgot. Ha akarja, Karen úgyis el fogja mondani.
Aztán végül is rászánta magát, az elején csak a gyászos hangulat telepedett rám és valahogy elképzelni sem tudtam, hogy Rachel néni is meghalt. - Annyira sajnálom... - Nos igen, ennél többet valahogy nem sikerült kicsikarnom magamból, de ahogy folytatta, amit mondott, elakadt még a lélegzetem is. Nem igazán tudtam, hogy mihez kezdjek, eléggé, hogy is mondjam, égő helyzet volt ez, amiből fogalmam sincs, hogy hogyan kellene tovább lépnem. - Köszönöm, de nem tartoztok nekünk semmivel, hiszen egy család vagyunk, nem igaz? - Mosolyodtam el halványan. - Viszont örülök neki, hogy itt vagy, mindig is sokat jelentettetek nekünk és örülök, hogy végre viszont láthatlak legalább téged. - Mosolyogtam tovább és azt hiszem most tényleg szívből beszéltem. Igaz, elég kellemetlen egy helyzet lenne, ha mások is lennének itt, de így rokon-rokon közt azt hiszem helyénvaló dolog.

Vendég

Amikor megerősítette a feltételezésünket, valóban a düh elsöprő lángjai lobbanhattak fel eleinte csak a szemeimben, de végül ez az indulat átterjedt az egész testemre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy első kezembe akadó dolgot hajítottam el, ugyanis a könyvek bár közelebb voltak hozzám, de azok számomra többet értek Krum képénél, mellesleg szívből gyűlöltem a kviddicset, ezért talán érthető, hogy a dühömet, hogy inkább azon vezettem le.
Azonban minden indulatom szertefoszlott az unokatestvérem arca láttán, főleg, hogy meg mert közelíteni, nem is emlékszem már, hogy ki volt olyan bátor, hogy a közelembe merészkedjen, amikor dührohamot kaptam. Szóval ez az apró momentum is közre játszott abban, hogy az elmémet elködösítő vörös füstöt ösztönösen elkergessem magamtól. Nem akartam őt bántani. Nem azért jöttem, hogy kezet emeljek rá. – Ugye tudod, hogy ezzel nem segítesz? – nevettem fel frusztráltan, majd fintorogva körbepillantottam. – Pedig nem ártana, ha felújítanák ezt a helyet – jegyeztem meg halkan, majd az egyik ágy felé intettem. – Annak meg olyan lábszaga van, hogy innen is érzem. Miféle szörnyeket kell neked elviselned? – Ha az én szobatársaim is ilyenek lesznek, akkor én kivágom őket a szobából.
Aztán a következő szavai hallatán ismét úrrá lesz rajtam a düh és a gyűlölet. – Nem kerestek? – Ismételtem meg a szavait, majd a körmeimet a tenyerembe vájtam, hogy ne látszódjék, hogy ismét megremegett a kezem. – Most már biztos, hogy kinyírom őket… Most már biztosan megölöm őket… Ha melletted álltak volna, akkor még eltekintettem volna tőle, de most már… A legkínkeservesebb, legfájdalmasabb halált fogom rájuk mérni… – Most voltam igazán dühös. Ezeknek a szemeteknek hogy volt képe faképnél hagyni az unokatestvéremet, a nagybátyámat és a nénikémet? Megdöglenek. Mindkettőt megölöm. Ez már eldöntetett. És tudtam, hogy idén nyáron sort is fogok keríteni erre. Nem fogom hagyni megtorlatlanul a bűneiket. Nem akartam sose jobb lenni náluk, csupán azt akartam, hogy ezerszer visszakapják azt a fájdalmat, amit másoknak okoztak. És vissza is fogják kapni. Ezt garantálom.
Magamban fortyogtam az ágyon, és csupán az zökkentett ki, hogy leült mellém. Akkor kitisztult a látásom, és meglepetten pillantottam rá, főleg amikor megszólalt. – Hozzá lehet szokni. Én nem fogom megmondani neked, hogy mit csinálj. A gyűlölet egy olyan dolog, ami nem jó, ha a lelkedet rágja, azonban, ha megfelelően tudod kezelni, akkor erőt meríthetsz belőle. Persze, nem jó, ha csak az táplálja a lelkedet, de… De a többi érzésen úgyis felülkerekedik, ha nem figyelsz oda – mosolyodtam el keserűen. – Nem így szerettelek volna viszontlátni, de ha bosszúra szomjazol, akkor úgysem tudlak megállítani, hiszen olyan makacsok vagyunk mi… Azonban egyetlen egy tanáccsal szeretnék szolgálni: A bosszúval és gyűlölettel kikövezett ösvényen nem maradhatunk meg jónak, bűnnel, fájdalommal és szomorúsággal járó út ez. Tudom, hiszen már a végén járok. Egyetlen apró lépés választ el, és kijutottam ebből az útvesztőből. Azt hiszem, sejted mi ez a lépés. És sort fogok majd rákeríteni. Ez a döntésem. Nem változtatok rajta. Azonban, ha ezen az úton jársz, nagyon oda kell figyelned. Okosan tedd meg a lépéseket, mert ha egyszer tévesztesz, akkor talán örökre elvesztél. Azonban, ha végigjártad ezt az utat, egy újat kell majd keresned, egy jobbat, amin járva talán elfelejted az előzőn történt szenvedéseket. Tudom, ha számomra befejeződött ez az út, akkor nem fog eljönni a várt megváltás, de talán a lelkem könnyebb lesz. Viszont tovább kell majd mennem, és nem szabad ennyivel lezártnak tekintenem az életet. Szóval… Kezdj el előre terveket gyártani, hogy a bosszú után mit vársz az élettől, mert tovább kell majd haladnod – beszéltem a szokásosnál többet. Szeretném, ha vigyázna magára, ha minden lépését átgondolná, mert ha azt az utat választja, amit hosszú évekkel ez előtt én választottam magamnak, akkor egy veszélyes játszmán kell majd részt vennie. Ahogy rám is jelenleg a végső nagy játszma vár, hogy lebonyolítsam.
Aztán áttértünk a könyvekre, a feleletére pedig bólintottam. – Nekem a testvéreim mellett sose volt még időm arra, hogy egyhuzamban végigolvassak bármit is – jegyeztem meg. Néha kifejezetten zavart a nyüzsgésük, de most, hogy távol voltam tőlük, kifejezetten hiányzott.
A gúnyos vigyor láttán felment bennem a pumpa – talán azért, mert a vigyora hasonlított Gav mosolyára, ezért ösztönösen vállon ütöttem. – Hát, akkor össze kéne szedned magad. Elég ramatyul festesz, unokatesó – jegyeztem meg vigyorogva. Furcsa, a sok csapás ellenére én mégis tudtam mosolyogni, sőt nevetni. Talán azért, mert képes voltam még valamennyire élvezni az élet adta jó pillanatokat, és nem csupán érzéketlenül haladtam el mellettük, hanem hajlandó voltam kinyújtani értük a kezemet.
A megjegyzésére valami keserű üresség lett úrrá rajtam. Valóban, Gavin nélkül csak félember voltam. Amióta csak az eszemet tudom, mindig együtt voltunk. Együtt nevettünk, együtt sírtunk. Azonban, éreztem a szívemből kiinduló láthatatlan köteléket, ami az ő szívéhez erősítve ért véget, és ez a kötelék biztosított a felől is, hogy jól van. Azonban a kötelék jóvoltából a Durmstrang irányába húzó fájdalmat is éreztem. Halkan felsóhajtottam. – Nekem is az, de vannak olyan helyzetek, amikor áldozatokat kell hozni – hajtottam le a fejemet, majd az ajkamba haraptam, nehogy utat engedjek a könnyeimnek. Leírhatatlanul hiányoztak a testvéreim, főleg Gavin, de kárpótolt az, hogy visszakaptam Theo-t, és ezt az érzést meg akartam őrizni magamnak, ezért a szomorúságot, - ami a testvéreim hiánya miatt kínzott -, ezzel a furcsa, keserédes érzéssel takargattam be.
– Így is, úgy is biztosítottuk volna. Megesküdtünk apának, hogy sose adjuk fel, és nem akarjuk megszegni az ígéretünket – feleltem halkan, majd amikor kifejezte részvétét halványan elmosolyodtam. – Ne sajnáld! – szólaltam meg határozottan. Vagy talán kissé büszkén? Nem, inkább csak határozott volt a hangom. – Ő már apával van. Egy sokkal jobb helyen. Az utóbbi években úgyis sokat betegeskedett, ő sem volt már az az asszony, akit megismertél. Ennek így kellett lennie. De odafentről úgyis vigyáznak ránk, ahogy rád is és mindenki másra. Őket már nem bánthatják – folytattam. Komolyan gondoltam ezeket a szavakat, és már csak miattuk is akartam minél előbb pontot tenni az ügy végére. A mennyezet felé pillantottam, és odaképzeltem a szüleim arcát, pont akkor derengtek fel előttem, amikor Theo megszólalt. Elmosolyodtam. – Egy család vagyunk, ez igaz, de attól még az adósaitok vagyunk – feleltem csendesen, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felé fordultam. – Ha végeztem a saját ügyemmel, akkor segíteni fogok neked. Sejtem mi jár a fejedben, és ha bármiben tudlak támogatni, akkor majd megteszem – vigyorodtam el. Erről már nem tudott lebeszélni. Ez lesz az új utam, amit végig fogok járni. Segíteni fogok neki, bármi áron. Aztán a következők miatt ellágyult a mosolyom. – Ennek őszintén örülök. Nem díjaztam volna, ha elküldesz a francba – nevettem fel halkan. – Ti is sokat jelentetek nekünk, ezért is fogok neked segíteni. – Nincs apelláta. Eldöntöttem, és kész. Aztán átkaroltam kicsit az unokabátyám nyakát, és annyira magamhoz húztam, hogy megpuszilhassam, majd elengedtem.
– Azt hiszem, meg kellene javítanom azt a fotót… Viktor lecseszne, ha látta volna mit csináltam az arcképével… –túrtam zavartan a hajamba, és ezzel sikerült elérnem, hogy kilökjem a csatot a hajamból. A fakó barna tincsek pedig lazán hullottak a vállamra, míg a csat Theo ágyán landolt. Azonban nem törődtem vele, felpattantam, leakasztottam az övemről a pálcámat, majd egy Reparo-val megjavítottam a képet, és visszatettem a helyére. – Nem láttál semmit – pillantottam az unokatestvérem felé. Valamivel szerettem volna elűzni ezt a gyászos hangulatot.
Felkaptam a csatot, és ismét feltűztem a hajamat. – Tudod, elég rég voltam itt… Lenne kedved megmutatni a fontosabb helyeket? Mint például, a könyvtárat, a tantermeket, a Griffendél klubhelyiségét… – számolgattam az ujjamon, hogy mikkel kapcsolatban kellene felfrissíteni a memóriámat. – Mellesleg, nem gond, ha rágyújtok? Azok a szemét északiak rászoktattak… – kérdeztem, ugyanis nem tudtam róla, hogy Theo hogy áll a cigivel, így inkább megérdeklődtem.

» Theo Nott
» Karen Gwendolyn Nott
» Terry & Adaira találkozása a bagolyházban