Lili & Luna

Luna & Lili

A kicsit sem kellemes délutánt követően. Újfent ráébredtem, hogy komplett idiótákkal vagyok körül véve, akik még azt se tudják kitalálni mit írjanak a leckéjükbe. Pedig nem valami bonyolult az a lecke! Mindegy jobb, ha nem rágom rajta magamat, mert csak felkapom a vizet!
Abból pedig semmi jó sem sülhet ki. A múltkor mikor felkaptam a vizet Mary két napig nem mert hozzám szólni. Azt mondta égett a tekintetem, mikor rá néztem. Pedig csak kicsit durcás voltam, mert a legkedvesebb könyvemet elhagytam valahol.
Na igen utólag kiderült, hogy ugyanaz a szent kis mocsadék vitte el, aki ma meglovasította a leckémet. Most viszont megmutattam neku, hogy velem ugyan ne merjen packázni, mert neki lesz rossz! Nem bántottam, csak elbeszélgettem vele.
Remélem azért, hogy a mondandóm eljutott addig a csöpp agyáig, mert ha nem legközelebb képtelen leszek drasztikusabb módszerelhez folyamodni... Csak annak bűntetőmunka lesz a vége... Na mindegy majd kiolvasok valami okosat a helyzetre az egyik könyvemből.
A dühömet a tanulásba fojtottam. S most mosolyogva mentem a konyhába. Nem vagyok az a nagyevő típus, de örülök neki, hogy ilyen közel vagyunk a konyhához. Nagy meglepetésemre és persze örömömre itt találtam Lunát is.
Nagyon hálásnak látszott mikor visszaadtam neki a sálját. Szerintem bárki megtette volna, akinek van egy kicsi lelkiismerete. Bár szegény lányt mindenki imádja piszkálni. Nem értem én, hogy mi bajuk van a többieknek vele. Szerintem egy kedves, normális lány.
Lelkesen bólogattam mikor megkérdezte akarom-e hallani, mit tanított a manóknak? Ez nem volt kérdés még sosem hallottam manókat énekelni. ~Biztosan nagyon ügyesek lesznek!~ Gondoltam magambam és nem kellett tévednem.
Egy hipogriffes dalt énekeltek el. Én mosolyogva hallgattam. Nagyon ügyesek. Elgondolkodtam rajta milyen lenne, ha a Roxfort énekkara énekelné. Vagy ha a manók mennének át több szólamba, de inkább elvetettem az ötletet. A dalocska végesztével, szélesen mosolyogva tapsoltam meg őket.
- Tényleg nagyon ügyesek. Nem is gondoltam, hogy ennyire. Mondjuk mindig tudtam, hogy több van bennük, mint amennyi látszik, de hogy ennyivel? Csodásak voltak. Egyszerűen csodásak. A végén meg tudod nekik tanítani az összes dalt, amit tudsz.
Mondtam nevetve. Majd figyeltem ahogy elrak egy füzetet, majd kiveszi a táskájából a Hírverőt. Egy pillanatra elcsüggedtem. Ha most el kezd olvasni, akkor nem fogok tudni beszélgetni vele. Pedig ha már itt vagyok kellene.
- Áh, értem. Szóval azért vagy itt. A mai nap valamitől különleges lenne? Én nem tudok róla. Minden esetre kíváncsian várom mivel rukkolsz elő! Remélem most nem fog valami kikötni a fejeden, mint a múltkor! - Mondtam együttérző arccal. Ugyanis a legutóbbi nagy belépőjekor az egyik mardekáros egy lekváros pitét vágott a fejéhez. Ha nem lettek volna jelen a tanárok megkopasztom azt a szemetet.
Figyeltem ahogy leült a felfordított vödörre, majd lassan belemélyedt az egyik cikkbe. Elfordultam kicsit. Nekem is kellene valamit csinálnom. Ekkor vettem észre, hogy a hozzám leközelebb pihenő serpenyő csorba. Összerancoltam a homlokomat.
Egy pillanat múlva azonban megint mosolyogva rántottam elő a pálcámat és a serpenyőre szegeztem. Lassan és halkan mormolni kezdtem a varázsigét. Nem is kellett annyit vacakolnom vele, mint hittem. Mellettem a manók tovább folytatták a munkájukat. Kicsit sem zavartatva magukat a jelenlétünk miatt.
Hirtelen Luna hangja riaszt meg. Idegesen fordulok vissza az irányába. Éppen abban a pillanatban dobta el az újságot. Zavart tekintettel szólalok meg. - Nem vártam el, hogy foglalkozz velem Luna! Én is van, hogy elfelejtek dolgokat! - Mosolygom rá kedvesen. Miközben ő előkotor egy gurgyökeret.
Hirtelen elkerekedik a szemem. Még életemben nem láttam ekkora gurgyökeret, mint ez. Hatalmas, mihez fogok én ezzel kezdeni. Majdcsak kiokoskodok valamit. Mindig megoldom az ilyen ügyeket. Hálás arccal veszem el tőle a gyökeret.
- Köszönöm! De nem ajándékért csináltam. Máskor is vissza fogom adni a dolgaidat, ha megtalálom őket valahol. Én nem vagyok olyan, mint a többiek. Ami nem az enyém azt nem veszem el. Hogy mi járatban? Csak benéztem ide vacsora előtt. Az udvarra terveztem menni, de van itt egy két csorbult edény, ha jól látom. Azt hiszem itt nagyobb hasznom lesz!Mondtam mosolyogva, ahogy tekintetem lassan végigjárt a konyhán és megállapodott vagy három rozoga edényen.
Elkellene itt egy rendes felújítás. Ilyen helyen és körülmények közt nem lehet rendes ételt főzni. Egy kis edény javítás a legkevesebb, amit tehetek az ügy érdekében. Hát igen anyám segítőkész vére munkába lendült az ereimben.
Buzgó gondolataimból Luna kedves hangja rángat vissza a való világba. Szélesen elmosolyodok mikor eljut az agyamig, hogy mit mondott. Nekem nagyon is tetszik az ötlet és nem hinném, hogy a manóknak bármi ellenvetése lenne. A diákoknak már annál inkább.
- Nem hiszem, hogy bánnák. Sőt nagyon jó lenne egy kis újdonság az étlapon. Én legalábbis boldogan fogadnám. Kíváncsi vagyok milyen receptjeitek vannak. Biztos nagyon finomak lehetnek. Abból kiindulva, hogy milyen érzéked van a bájitaltanhoz, a főzéshez is biztosan sok van!
Mondtam elismerően. S tényleg kezdett egyre jobban érdekelni, hogy vajon milyen családi receptjei vannak a Lovegoodoknak? Különc egy család az övék. Különcebb az enyémnél, pedig a papa se volt kutya. Engem mindig érdekelt, hogy vajon milyen is Luna a felszín alatt. Talán a receptek segítenek megismerni!

- Ugyan már, nem kell megköszönnöd – legyintek Dobby hálálkodására. – Van még egy csomó ilyen dalom, és szívesen megtanítom őket, ha tetszenek. – Kicsit csodálkozom rajta, hogy ez a manó sokkal érdeklődőbb és különcebb, mint a többi, de pont ezért szimpatikus nekem. Meg hát ha Harry jóban van vele, akkor megéri a társaságában lenni, Harrynek az összes barátja olyan kedves és megértő.
Előveszek egy füzetet a táskámból, ami rózsaszínű, és neonzöld betűkkel van rajta írás egy ismeretlen nyelven. Fejjel lefelé fordítom, és fellapozom a közepét. Ott van néhány jó dal, ami Dobbynak biztosan nagyon tetszene. Meg is akarnám mutatni neki, de eszembe jut, hogy nem tud olvasni. – Most eléneklek egy újat, de jól figyelj, mert ez nehezebb – figyelmeztetem, majd megköszörülöm a torkom, és rázendítek. Páran az előző csapatból odajönnek, és kíváncsian hallgatják, majd ők is megpróbálkoznak a dallal. A többiek azonban rosszallóan néznek rájuk, biztos azt gondolják, hogy inkább dolgozzanak éneklés helyett.
Ekkor érkezik meg Lili, és visszaadja a sálamat. Nagyon megörültem, mert nemsokára hideg lesz, és jó lenne, ha nem fázna meg a nyakam. Nem értem, miért veszi el mindenki a dolgaimat, ha nem is tetszik nekik. Szerintem ez nem vicces dolog, de már hozzászoktam, hogy itt mindenkinek egyéni humora van.
Lili szeretné hallani a dalt, ami fellelkesít, így hát elszámolok háromig, és elkezdem vezényelni a manókórust, akik lelkesen előadják a hippogriffes éneket. A végén megtapsolom őket, és eszembe jut, hogy talán több szólamban is működne, az úgy még jobban hangzik. Csak ahhoz több manót kellene rávenni. Bár ha látják, hogy nekik mennyire tetszik az éneklés, talán akarnak még páran csatlakozni.
- Szerintem nagyon ügyesek – fordulok Lilihez büszkén. – Nagyon hamar megtanulták, szinte pár perc alatt, és milyen szép hangjuk van! – közben a füzetemet visszateszem a táskámba, és előveszem a Hírverőt. – Arra gondoltam, hogy itt várom meg a vacsorakezdetet, mert én akarok utoljára beérni a terembe – magyarázom a lánynak, miközben leülök egy felfordított vödörre, és beleolvasok az újságba. Van benne egy nagyon érdekes cikk az irányringló gyógyhatásairól. – Tervezek valami különlegeset – folytatom sejtelmesen. Általában nem szoktam látványos belépőket alkalmazni, de a mai nap más, mint a többi, a fátyolkák ezt súgták nekem reggel. Na meg az is jó jel volt, hogy magamra borítottam a kék tintát, ami aztán zöldre változott a hajamon. Ennek már nincs nyoma, mert eltüntettem, de abban a percben éreztem, hogy ma valami nagy dolgot kell tennem.
A manók tovább foglalatoskodnak a főzéssel, bár néhányan még próbálkoznak azzal, hogy valami ételt adjanak nekem, de továbbra is visszautasítom, mert nem vagyok még annyira éhes.
- Jaj, ne haragudj, elfeledkeztem rólad - hajítom le hirtelen az újságot, mert annyira belemélyültem az olvasásba, hogy el is felejtettem, hogy Lili is itt van. Megint belenyúlok a táskámba, és előveszek egy különösen nagy gurgyökeret. – Fogadd el ezt hálám jeléül, hogy visszahoztad a sálamat – nyújtom felé vidáman. – Egyébként mi járatban erre? Csak nem éhes vagy? – kérdezem. Bár igaz, hogy a konyha a hugrabugosok lakóhelye mellett van. Emiatt irigykedem is rájuk, mert előbb ételhez jutnak, mint mondjuk mi, hollóhátasok, akiknek a legmesszebb van a hálókörlete.
Olyan hatalmas ez a konyha, és sose értettem, hogy ilyen kis manók hogy tudnak ekkora mennyiségű finom ételt főzni. Ráadásul úgy, hogy közben nekik még takarítani is kell. – Vajon örülnének neki, ha megosztanék velük pár családi receptet? – morfondírozok hangosan. – Nem árt egy kis frissítés, hogy változatosabbak legyenek az ételek. – Nagyon jó receptjeim vannak, otthon sokat szoktam főzni. A legtöbb a saját fejlesztésem, de akad olyan is, ami még anyáé. Viszont a plimpileves apa specialitása. Esélyt kell adni a roxfortosoknak, hogy ők is megkóstolhassák, mert a mi ételeink a legfinomabbak a világon.

Luna & Lili

Mondanom sem kell, hogy igazán furcsán alakult a délutánom. Rögtön bájitaltan után úgy döntöttem, hogy megírom a házi feladatomat. Jobb rajta hamar túl lenni. Én amúgy is ilyen furcsa vagyok, aki mindig mindent akkor csinál meg, amikor feladják és nem halasztja el sosem. De most komolyan semmi értelme sincs halogatni a dolgokat, mikor pillanatok alatt készen tudsz vele lenni. Legalábbis én készen tudok vele lenni.
Na már most én neki is kezdtem, de... Közbejött egy aptó malőr. Ugyanis Mary megint elhányta valahova a kedvenc blúzát és persze nekem kellett neki segítenem, hogy megtalálja. Tipikus, miért nem tudják megcsinálni maguk? Attól nem lesznek okosabba, hogy lekoppintják rólam. Főleg, ha azt a pocsék valamit koppintja le. Szerintem fogalma sincs róla, hogy az csak a leckém negyedének a vázlata.
Mindegy is első dolgom volt megkeresni, s mikor megtaláltam a jómadarat számon kértem rajta a dolgokat. Persze hebegett habogott ott nekem, de tudja jól kit érdekelt az abban a pillanatban. Mert, hogy engem nem az tuti biztos. Sőt engem csak az érdekelt, hogy visszakapjam, ami az enyém.
Amikor végre sikerült megint kezem ügyébe kapni a pergamenem, észrevettem még valamit az én drága háztársamnál. Történetesen egy sálat. Ráadásul nem is akárki sálját. Az a ruhadarab Luna Lovegoodhoz tartozott, de mi a jó Merlint keres ennél a fiúnál?
Na jó ez egy ostoba kérdés volt, hiszen az egész iskola tudja, hogy mindenki folyamatosan piszkálja Lunát. Ki ezzel ki azzal. Már most én kivétel vagyok. Szerintem egy kedves, vicces lány és halvány fogalmam sincs, hogy mi olyan nevetséges abban, hogy kitolnak vele. Mert, hogy szerintem semmi az is biztos, sőt nem hinném, hogy egyedül vagyok ezzel a felfogással.
Elhatároztam, hogy megkaparintom a sálat és visszaadom Lunának! Nem kellett sokat vacakolnom vele. Nem hiába vagyok évfolyam első. Van egy két eszes trükk a tarsolyomban. Mikor már a kezemben volt a sál, meg a pergamen is visszamentem a szobámba.
Leültem a megszokott helyemre és beletemetkeztem a bájitaltan házifeladatba. Szeretem a bájitaltant. Igaz nem annyira, mint az asztrológiát, de az biztos, hogy mérföldekkel jobban, mint a gyógynövénytant. Nekem valahogy tetszik Piton tanítási módszere. Akkor is, ha mások nem nagyon szeretik.
Ahhoz képest, hogy milyen pocsék vázlatot írtam nagyon könnyű volt a lecke. Pedig én csak akkor írok ilyen irdatlan rossz vázlatot, ha valami nagyon, de nagyon nehéz. Ez a mai alkalom úgy tűnik kivétel volt. Vagy csak közben rájöttem, hogy mi a legkönnyebb, s mégis legértelmesebb megoldás. Mindegy is melyik a helyzet, kész van, ez a lényeg!
Mosolyogva tettem el az elkészült pergament. Mindig büszke vagyok a leckéimre. Hiszen minden esetben a maximumot hozom ki magamból. Amit kiadok a kezemből az én vagyok. S bár én magam nem vagyok olyan nagyon tökéletes, attól még a munkám az tud az lenni. Én pedig nagyon jól tudom, hogy tud olyan lenni.
Amint összepakoltam megkordult a gyomrom. Még van egy kis idő a vacsoráig. Tehát az egyetlen ésszerű megoldásnak a konyhába való kitérő ígérkezett. Utána pedig egy nagy séta az udvaron és teljesen kiéhezve fogok elmenni vacsorázni. A napom tökéletes terve lebegett ilyen formán előttem.
Felkaptam a táskámat, majd kiviharoztam a klubbhelységből. Nem is tudom milyem gyorsan jártam meg az utat a konyha és,a Hugtabug klubbhelység közt. Viszont abban ezer százalékig biztos vagyok, hogy gyorsabban, mint eddig valaha. Pedig én alapból is mindig rohanok valahova. Ritka, ha leállok.
Frissen sült cipó és kenyér illata csapta meg az orromat mikor beléptem a konyha ajtaján. Aztán megéreztem a vacsora illatát. Összefolyt a nyál a számban. Van egy olyan érzásem, hogy ma este nagyon jól fogok majd lakni! Na nem mintha baj lenne, csak ilyenkor mindig jobban várom az étkezést, mint alap járaton várnám. Pedig nem is vagyok bélpoklos!
A sok házimanó ott lődörgött a konyhában. Mind végezte a dolgát. Velem nem is nagyon törődtek. Elmosolyodtam. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Akkor sem, ha mindig mindenbe beleütöm a dolgom. Azért az nem kell, hogy mindig mindenki velem foglalkozzon.
Ekkor megpillantottam egy kerek és aranybarna cipót. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, s gyorsan kézbe is kaptam. Még meleg volt. Éreztem, ahogy a meleg a tenyeremből szétárad az egész testben. Boldogan haraptam bele a cipóba. Puha volt a belseje és ropogós a külseje. Figyelemre méltó gyorsasággal termeltem be. Majd elégedettem mosolyodtam el.
Körbe kémleltem a konyhában. Nem mintha arra számítanék, hogy lesz ott valaki diák rajtam kívül. Csak kíváncsi vagyok pontosan mi is lesz a vacsoránk. Meg kell vallanom szerintem nekünk van a legjobb helyen a klubbhelységünk. Ki ne akarna a konyha mellett elhelyezve lenni. Olyan mintha mindig bejárhatnánk enni, ha úgy tartja kedvünk. Márpedig a hugrabugosoknak gyakran tartja úgy a kedve.
Az egyik sarokban megpillantottam egy ismerős alakot. Nem kellett sok, hogy felfogjam ki is az. Luna! De vajon ő mit keres is? Nem hiszem, hogy a vacsora miatt jött. Na n baj, legalább vissza tudom neki adni a sálját! Sőt kicsit még beszélgetni is tudok majd vele. Gyors kimért lépteimmel mentem oda hozzá és szólaltam meg, átnyújtva neki a sálat, ami a kezemben pihent.
- Ne aggódj az a jómadár nem veszi el többé a dolgaid! Mondjuk úgy, hogy megtanítottam neki, hogy lopni nem szép dolog. Nekem a leckém lovasította meg! - Mondtam kicsit bosszús hangon. Még mindig zavar ez a dolog, de majd túlteszem rajta magamat!
Láttam Lunán, hogy örül neki, hogy visszakapta, ami az övé. Nem tudom, hogy volt képes megszokni, hogy mindig elveszik a dolgait. Én nem lettem volna rá képes! Lehet, hogy ez vérmérséklet kérdése. Márpedig a Nenilek nem arról voltak híresek anno, hogy szép szemmel nézték, ha valaki olyanhoz nyúlt hozzá, ami az övék volt!
- Persze! Még sosem hallottam házimanót énekelni! Biztosan sokkal kellemesebb a munka úgy, ha énekelnek közben. Tényleg, mennyi ideig tartott megtanítani nekik? - Kérdeztem hatalmas lelkesedésse, ahogy mindig szoktam, ha valami újdonság előtt állok. Ez pedig számomra nem is kicsi újdonság! Csillogó szemekkel figyeltem, hogy Luna hogyan keresi meg a manókat, akik megtanulták a dalt. S vártam, hogy mikor kezdenek el énekelni!

Az utolsó óránk bájitaltan volt. Az az egyik kedvencem, mert egész jó vagyok belőle, bár nehéz úgy főzni, hogy Piton professzor megjegyzéseket tesz az emberre. Csak azt nem értem, hogy miért kell akkor is, ha nem rontok el semmit. Na mindegy, egyszer már kifejtettem a többieknek, hogy túlságosan vonzza a narglikat, és már annyira beszőtték az agyát, hogy néha nem tudja, mit kell csinálni. Természetesen kinevettek, de hát a tudatlanok mindig ezt csinálják. Csak irigykednek, mert a korlátoltságuk miatt a sminkelésnél komolyabb témát fel sem lehet hozni előttük, úgysem értenék meg. A mai órán kivételesen olyan bájitalt főztünk, amit meg is tarthatott az, aki akarta. Én persze elhoztam, biztos jó lesz valamelyik kísérletemre.
Óra után a konyha felé vettem az irányt, mert eszembe jutott egy nagyon fontos dolog, mégpedig, hogy szegény házimanók munkája olyan monoton, hogy biztosan unják már, még akkor is, ha hozzászoktak. Így hát elhatároztam, hogy tanítok nekik néhány jó kis dalt, hogy énekelhessenek munka közben, amivel az idő is telik, és persze szórakoztatja is őket egy kicsit. Belépésemkor azonnal odarohannak hozzám néhányan, de visszautasítom a felkínált édességeket, úgyis mindjárt kezdődik a vacsora. Beljebb megyek, és kissé felemelem a hangom, hogy hallják is, amit mondok, a nagy edénycsörgés közben. – Hölgyek, urak – szólítom meg őket mosolyogva, mire a fél manógárda elejti, ami épp a kezében van. Talán nem kellett volna ilyen hangosnak lennem? Na mindegy, amelyiknek tudok, annak segítek megjavítani az összetört edényeket, ők meg nem győznek hajlongani. – Ugyan már, ez csak egy kis szívesség – jegyzem meg, mire nekiállnak hálálkodni. – Arra gondoltam, hogy esetleg szívesen tanulnátok dalokat – folytatom a mondókám, hiszen eredetileg ezért jöttem le. – Én tanítanék nektek párat, jobban menne tőle a munka. – Valamiért felcsillan a szemük, de gyanítom, inkább a fokozott munkateljesítmény hallatán, nem pedig az ígért dalok miatt. Úgy látom, néhányukat érdekli a dolog, a többség azonban visszatér a főzéshez. De az a néhány is több, mint a semmi, úgyhogy fél óra alatt már meg is tanítottam nekik a Jó hippogriffem, szállj az égbe című dalt, ami nagyon tetszett nekik. Rá is zendítettek, én meg velük együtt éneklek.
A dal végeztével odasétálok Dobbyhoz, ahhoz a manóhoz, akiről Harry olyan sokat mesélt. Rengeteg zoknija van, ami nagyon jó, mert az embernek sosem lehet elég belőle. Az enyémeket mindig eldugják, ezért van tartalékban egy csomó. Dobby nagyon kedves manó, és vele jobban lehet beszélgetni mint a többivel, mert neki vannak gondolatai, és azt el is mondja. Épp az impek helyzetét akarnám vele megvitatni, amikor hangot hallok a hátam mögül. Megfordulok, és Lilit pillantom meg. Nagyon megörülök, mert egy aranyos lánynak ismertem meg, és ő is szokott nekem segíteni, ha valamire szükségem van, és még sosem csúfolt ki. – Szia – köszönök én is, majd a felém nyújtott sálat elveszem. – Ó igen, tényleg az enyém, köszönöm – csillan fel a szemem, mikor felismerem a sálamat. Igazából fel sem tűnt, hogy már megint elvesztettem. Vagyis ezek szerint nem elvesztettem, hanem ellopták. Még jó, hogy Lili megtalálta. A kérdésére lelkesen magyarázni kezdek. – Lejöttem, hogy énekelni tanítsam a manókat, mert akkor nem lesz olyan unalmas a főzés. Már egyet meg is tanultak, akarod hallani? – kérdezem, majd szememmel keresem azokat a manókat, akik énekeltek az előbb.

Luna & Lili

Hát meg kell hagynom nem voltam valami boldog ma délután. Valaki nagyon kedves és udvarias háztársam ellopta a leckémet. Gondolom le akarta másolni, de azzal nem sokra fog menni. Hiszen még a negyedével sem vagyok kész, s ami kész van az is rossz. Mert rengeteg benne a logikai buktató. Az csak egy vázlat! Komolyan azzal mire megy?
Nem értem én ezt a logikát! Miért kell nekik ezt csinálni? De az a legrosszabb, hogy most kezdhetem előlről a gondolkodást, ha nem találom meg hiper gyorsan. Jah persze hiper gyorsan, mikor délután egy óra óta keresem most meg három van! Éppen itt van az ideje a keményebb módszerek alkalmazásának!
Ami alatt azt értem, hogy varázsoltam egy kicsit! Egy kis rohanás, egy kis orra esés, valamit egy leheletnyi szidás és meg is van az értékes papír! Ezzel kellett volna kezdenem mennyi időt megspóroltam volna! Igaz szegény George nézett rám nagy szemekkel, mikor csípőre vágott kezekkel közöltem, hogy most azonnal visszaadja a leckém!
Már éppen menni készültem, mikor észrevettem, hogy a táskájából kilóg egy sál széle. Ez eddig nem is lenne baj, tekintve a hideg időt, de ez nem az a fajta sál, amit ő hordana! Persze, hogy nem Lunán láttam tegnap! De hogy.... Tipikus! Miért kell szegény lányt folyton szekálni. Gondolom azért van még nála, mert nem találta ki hova akassza fel!
Pár perc morcos nezés és megcáfolhatatlan érvelés után sikerült megszereznem a sálat is. Gyorsan belegyömöszöltem a táskámba és a pergamenemmel együtt ott hagytam a fiút! Egyszer majdcsak megtanulja, hogy nem vicces dolog a lopás! Kicsit sem az, sőt gonosz és aljas, de van mikor muszáj, viszont ez nem az az alkalom volt.
Miután rekord gyorsasággal fél óra alatt befejeztem a leckémet, megkordult a gyomrom. Itt az ideje meglátogatni a konyhát! Felkaptam a táskám, mert úgy gondoltam utána járok egyet a parkban. Gyors léptekkel indultam el. Szinte repült a lában alatt a talaj, ahogy elhagytam a klubbhelységet!
Mosolyogva leptem be a konyhába. Orromat megcsapta a vacsora illata! Amitől még nagyobbat kordult a gyomrom. Ott futkostak a házimanók körbe körbe, s csinálták a dolgukat. Gyorsan elcsentem egy kisebb cipót, aminek eltüntetése majdnem teljes két percbe tellett.
Körbenéztem a konyhába, s az egyik sarokban megpillantottam Lunát! Éppen az egyik házimanóval volt elfoglalva! Elmosolyodtam, legalább vissza tudom neki adni. Így már megkeresnem sem kell! Előkotortam a sálját és kezembe véve megindultam felé. Gyors, kimért, de halk léptekkel! Pont ahogy mindig szoktam!
- Szia Luna! Azt hiszem ez a tiéd! Az egyik háztárasamnál volt! Gondoltam visszahozom neked! Mi jót csinálsz erre? - Kérdeztem kedvesen mosolyogva és tovább fűzve a témát! Ha már találkoztunk akkor beszélgessünk egy kicsit. Úgyis régen beszéltem már vele! Attól függetlenül, hogy állandóan hollóhátasokkal lógok!

» Anthony, Lili, és Luna
» Luna & Christian
» Luna és Ally
» Justin & Luna
» Luna & Jarret