A világ is tótágast áll - Clary & Lily

Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék. A lányon látszott, hogy egyáltalán nem vádolt, de ez inkább csak idegesített, mint, hogy megnyugtatott volna.
Olyan dolgokat mondtam, amiket nem kellett volna. Úgy bántam vele, ahogy nem kellett volna. Ezek után egy normális ember dühös, nemde?
Éppen ezért nem értettem a lányt.
Egy ideig szótlanul térdeltem mellette, és gondolkodtam, hogy mit is válaszolhatnék. Hogy mivel vádolom magam?
Mindennel - akartam válaszolni, de végül mégsem mondtam ki. Azért ez túlzás.
Elgondolkodtam. Mivel is vádolom magam?
Azzal, hogy nem voltam elég jó gyermek.
Azzal, hogy nem voltam elég jó barát.
S főképp azzal, hogy nem voltam elég jó unokatestvér.
De komolyan. Milyen rokon indít így a másiknál?
Szia. Utálom a szüleimet. Ja és rohadtul egyedül vagyok.
Aztán elmondja, hogy neki szülei sincsenek..
Igen. Ez határozottan szar érzés.
És ezek után még megkérdezi, mivel vádolom magam. Na vajon mivel? Nem kell zseninek lenni ehhez. Bár lehet, hogy csak számomra ilyen egyértelmű..
-Én csak.. - kezdtem hozzá, bár még azt sem tudtam, mit szándékozom mondani. - Szörnyen érzem magam. - böktem ki, és nyeltem egy nagyot.
Így volt. Szívszorító érzés volt szembekerülni a ténnyel..
Lassan felemeltem a fejem. Ugyan a könnyeim elapadtak, a bánat még mindig tisztán látszott a szememben. A lány szemébe néztem. Színtiszta őszinteség sugárzott a tekintetéből, ami kicsalta belőlem a tiszteletet. Mindig is tiszteltem, ha valaki őszinte és egyenes volt.

Sosem voltak testvéreim. Ha rossz napjaim voltak, általában a barátaimra támaszkodtam. A szüleim már rég nem voltak ilyen fiatalok, nem értették meg a helyzetemet, így hát sok választásom nem volt.
Mindig is rossz tulajdonságom volt, hogy néha olyanok miatt hibáztattam magam, amik miatt nem is kellett volna. Lehetséges volna, hogy ez is egy ilyen helyzet?
Mindig is amolyan együtt érző típus voltam. Néha annyira mélyen beleástam magam az emberek érzelmeibe, hogy már-már a sajátjaimmá váltak. Most is ez történt.
Ahogy magához húzott, mintha elmúlt volna minden fájdalmam. A melegség, ami belőle áradt, szétterjedt bennem is.
Hálás voltam.
Mióta elköltöztünk, semmi mást nem kaptam, csak sértéseket vagy közönyösséget. Most először végre úgy éreztem, hogy igazán élek.
Sosem hittem a véletlenekben. Meg ezekben a nagy egymásra találásokban sem. Mennyi az esélye annak, hogy az utcán sétálva beleütközöl az egyik családtagodba, akit mindeddig nem ismertél? Egy az egymillióhoz. És én pont azt az egyet fogtam ki..
Lehunyt szemmel, egész halkan szólaltam meg, de a hangomon érződött a hála. Nem mintha ő tehetne róla, hogy itt és most felbukkant. De én akkor is hálás vagyok neki..
-Köszönöm.. - Még mindig a lány szemébe néztem, majd kis habozás után felé fordultam, és szorosan megöleltem.
Sosem tudtam, hogyan kéne egy testvérnek viselkednie. De hallgattam a megérzéseimre. És éreztem, amit már nagyon rég nem:
Nem vagyok egyedül.

Egy pillanatig még lehunyt szemmel térdeltem a lány mellett, majd egy nagy levegő kíséretében kinyitottam a szememet, és elfogadtam a felém nyújtott kezet.
Most, hogy a sokk hatása többé-kevésbé elmúlt, ideje volt rendezni a dolgokat. Pótolni azt a tizennégy évet, amit nem tölthettünk együtt.
Bár a lány annyira ismerősnek tűnt, de ez nem változtatott a tényen, hogy idegen is tőlem, hiszen egyáltalán nem ismertem.
Mikor a lány feltette a - most már - annyira hétköznapinak tűnő kérdést, egy bólintással feleltem. Eddig olyannyira másra koncentráltam, hogy nem is vettem észre, hogy a lányt is vörös-arany tarkítja. Ezek szerint nem csak, hogy egy iskolába, de egy házba is tartozunk. Furcsa, hogy eddig nem találkoztam vele. Vagy, ha mégis megláttam, akkor sem meglepő, hogy nem vetettem a karjaiba magam, hiszen csak egy idegen arc volt a sok közül, és akkor fogalmam sem volt az igazságról. De ennek ellenére nem rémlett az arca.
Mikor a lány mosolyogva rám kacsintott, a feszültség, ami eddig bennem volt, eltűnt. A lány kétségtelenül jó hatással volt rám.
Mikor felvetette az ötletet, hogy vegyünk ki egy szabadnapot, kétkedve pillantottam rá. Ha egy egész napot kihagyok, akkor másnap sok munka vár rám..
-Nem is tudom.. - mondtam kétkedve, és haboztam egy kicsit.
Esélyt kaptam arra, hogy megismerhessem. Hogy megtudjak mindent, amit eddig aljas módon eltitkoltak előlem. Én sem hiszem, hogy tudok várni hétvégéig..
Mire felpillantottam, a lány már jócskán előttem járt, így csak szapora léptekkel tudtam behozni a lemaradásom.
-Egy pár.. - mondtam, és az itt létem alatt most először kiszökött belőlem egy őszinte mosoly.