A világ is tótágast áll - Clary & Lily

Hol is kezdjem? Azt hittem, idővel sikerül majd beilleszkednem. Hát tévedtem. Pedig már lassan egy hónapja, hogy visszaköltöztünk Angliába. Az iskola azonban még mindig idegen számomra, képtelen vagyok megtalálni a helyem. New Yorkkal együtt ott hagytam a barátaimat is, itt pedig egy szál barátom sincs, így érthető, hogy nehezen viseltem a költözést..
Azonban a mai nap más volt. Sokkal pocsékabb.
Kezdjük ott, hogy tegnap este nem jött álom a szememre, így ma reggel úgy néztem ki, mint valami zombi. A hajam kócos volt, a sápadt bőrömnek köszönhetően pedig még jobban látszottak a sötét karikák a szemem alatt. Kelletlenül vonszoltam le magam reggelizni, de egy falat sem akart lemenni a torkomon. Így üres gyomorral, kómás fejjel álltam fel az asztaltól. Lassan, kótyagosan sétáltam fel a harmadikra, ugyanis bűbájtannal kezdtünk. Az órai feladatot nem sikerült elvégeznem, a professzor meg is jegyezte, hogy tőlem többet várt volna. Na igen, ez a nap is jól kezdődik.
Bosszúsan léptem ki a teremből, hogy tovább menjek a következő órára, azonban alig tettem pár lépést, de pont szembe mentem egy csapat mardekárossal. Nem csalódtam bennük, most is elárasztottak gúnyos megjegyzésekkel. Ez a nap egyre pocsékabb. Biztos voltam benne, hogy ennél nem is lehetne rosszabb napom. Azt hiszem, elkiabáltam. Mielőtt felértem volna, sikerült belefutnom Hóborcba. Ehhez már végképp nem volt türelmem, így rákiabáltam. Hát igen, nem kellett volna. Mehetek büntetőmunkára..
Már annyi keserűség volt bennem, hogy nem voltam képes tisztán gondolkodni. Sietve indultam meg a könyvekkel a kezemben. Ám nem néztem a lábam elé, így könnyedén neki szaladtam valakinek, vagy inkább ő nekem.. Éreztem az ütést az oldalamon, majd máris a földön landoltunk mindketten. Hiába tagadom, ez volt a napom fénypontja. Kelletlenül nyögtem föl, és megdörzsöltem az oldalamat. Mikor már mindketten állóhelyzetbe vergődtünk, megpróbáltam összeszedni magam.
-Ugyan, nem történt semmi.. - szedtem össze minden türelmemet, és lehajoltam összeszedni a könyveimet. - Persze, soha jobban. - hazudtam, majd egy pillanatot haboztam.
Azt hiszem, ő az első, aki önszántából szóba áll velem minden gúny nélkül. Bátortalanul odanyújtottam a kezem, és megráztam a kezét.
-Én pedig Clarissa. - eszméltem föl, és pislogtam párat, hogy éberebb legyek. - Clarissa Strongheart. De szólíts csak Clarynek.

Az egész helyzet fura volt. Az ember nem szokott leállni beszélgetni azzal, aki fellökte. Szívem szerint már siettem volna tovább, nem akartam magam még jobban leégetni. Nyilván nem tűntem valami rutinosnak, de ez nem is csoda.
Mióta idejöttem, kismilliószor kaptam ugyanezt a kérdést. Lehunytam a szemem, és minden erőmmel azon voltam, hogy lenyugodjak. Végül is, a lány kedvesnek tűnt, akkor én miért lennék bunkó vele?
Nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne rajta töltsem ki a dühöt, és a bánatot, ami a költözés után maradt. Nyeltem egyet, és saját meglepetésemre sikerült higgadtan válaszolnom.
-Úgyszintén. - mondtam, inkább semleges hangon, ami már magában csoda volt. - Igen, március közepén költöztünk ide a szüleimmel, alig ismerek valakit..
Láttam, amint a lány arcára egy különös kifejezés ül ki. Talán meglepődött? Ugyan mi oka lett volna rá?
Teljesen összezavarodtam, most először terelődtek el a gondolataim valami másra. Valami nem hagyott nyugodni a lánnyal kapcsolatban. Végül csak megráztam a fejem, és halkan válaszoltam.
-Clarissa Strongheart. - ismételtem meg lassan, hátha csupán nem értette.

Na jó, ennél furább már nem is lehetett volna. Láttam a lányon, hogy mindjárt összeesik, viszont zavaró volt, hogy ennek nem ismertem az okát. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, így csak értetlenül pislogtam a lányra.
Mintha éppen most tett volna egy nagy felfedezést, csak épp nem hangosan, hanem magában gondolkodva. Nem tudtam mire vélni, hisz a jelenlétem általában sehol sem vált ki ilyesfajta viselkedést.
-Kire.. ? -kezdtem, de aztán leesett a tantusz. Csak a leszűrődő léptek zaja törte meg a csendet, míg nekem sebesen zakatolt az agyam.
Hogy mi..? Nem, nem, az képtelenség.
Lehetetlen.
Na itt álljunk meg. Kellett egy nagy levegő, hogy lenyugodjak.
Ez túl sok. Nem létezik, hogy ő a rokonom. Tudtam volna róla.. Aztán eszembe jutott valami. Egy beszélgetés apukámmal.
-Apa, neked vannak testvéreid?
Alig hogy kimondtam ezt a mondatot, apukámnak megkeményedett az arca.
-Igen, egy. - mondta komoran, mintha egy kelletlen témáról beszélne. - De ő messze lakik, és nem szeretném, hogy találkozzatok.
Ezzel el is csendesedett, és dolgozott tovább a laptopján. Én pedig kiábrándultan, lemerevedve álltam, és bámultam magam elé. Akkoriban elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaki ne szeresse a családját, vagy annak egy tagját. De lehettem vagy kilenc éves. Mit sem tudtam az életről.
Most tágra nyílt szemekkel néztem fel a lányra. Lehetséges lenne..?
-Te..? - Nem bírtam folytatni a mondatot. Hideg zuhanyként ért a felismerés. Lemerevedtem, és próbáltam felfogni, hogy mi történik.

Ledöbbenve álltam ott, és úgy néztem a lányra, mintha valamiféle földönkívüli lény lenne. Na jó, tudom, hogy illetlenség. A szüleim mindig leszidnak ilyenkor, hogy "nem illik másokat bámulni". De most egyszerűen képtelen voltam levenni róla a tekintetem. Az agyam még mindig szüntelenül zakatolt.
Apukám azt mondta, van egy testvére. Tehát van egy bácsikám.
Soha életemben nem beszélt róla.. Mégis hogy tehette ezt? Én pedig végig abban a tudatban éltem, hogy alig vannak rokonaim. Nagyjából a házba bezárva töltöttem eddig a fél életemet. Szinte soha nem engedtek el senkivel, velük pedig esélyem sem volt kimozdulni. Mindig a munkájuk foglalta le őket, sosem maradt idejük rám.
Most először éreztem, hogy nem vagyok egyedül.
-Fogalmam sincs. - feleltem színtelen hangon, ahogy meghallottam a kérdést. Mindig érzékenyen érintett a téma, nem szívesen beszéltem róla.
-A szüleim nem mondtak semmit, csak elrángattak magukkal, mint valami poggyászt.. - mondtam keserűen.
Még mindig nem bírtam elhinni. Képtelen voltam.
-Lehetséges lenne, hogy mi.. hogy mi ketten..?
Na jó, ez kicsit hülyén jött ki. De hát, ha egyszer nem bírtam kimondani. Lehetetlennek tűnt, hogy van egy rokonom, akiről eddig nem is tudtam, hogy létezik. A fejemben egyre gyűltek a megválaszolatlan kérdések, de sikerült némileg lehiggadnom.

Vennem kellet pár mély lélegzetet, hogy lenyugodjak. Nekidőltem a falnak, majd lecsúsztam a tövébe.
Nem tudtam, mit érezzek. Legyek bánatos, mert a szüleim soha az életben nem szóltak erről, vagy legyen boldog, hogy összehozott vele a sors?
Egyik sem voltam. Ez már túl sok volt nekem.. Azt hittem, helyben elsírom magam. De utálok mások előtt sírni, így visszafogtam magam, és vettem még egy nagy levegőt.
Nem ismerem ezt a lányt, de elméletileg a rokonom. Mi a francot kéne tennem egy ilyen helyzetben?!
Fogalmam sem volt róla, miért pont az igazgatót akarná maga mellett tudni egy ilyen helyzetben, így betudtam simán egy költői kérdésnek.
A hangom már engem is elborzasztott, ahogy megszólaltam.
-Születésem óta mindig az árnyékban tartanak. Fogalmam sincs róla, mi történik a külvilágban, mert egész álló nap a plafont bámulom. A szüleim soha semmit nem árulnak el, mert úgy hiszik, nem fontos tudnom róla. Mégis miért pont ez lenne kivétel?!
Éreztem, hogy a hangom élesen cseng, de nem érdekelt. Ahhoz túlságosan is dühös voltam. Dühös a szüleimre, a mardekárosokra, Pitonra, magamra, sőt, talán mindenkire. A keserűség már hetek óta gyűlt bennem, és muszáj volt kiadnom. Lehunytam a szemem, és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez csak egy rossz álom.

A lány hangja olyan gúnyos volt, hogy összerezzentem. Mióta itt vagyok, nem először kapom ezt, ez valahogy mégis rosszabb volt.
A szemem még mindig csukva volt, bár már nem álltattam magam azzal, hogy ez csak egy rossz álom. Tudtam, hogy valóság, csupán azt kívántam, bár ne lenne az.
Iszonyatosan vágytam vissza New Yorkba. Most még jobban.
Azt kívántam, bár a barátaimmal lehetnék, bár élvezhetném a házunk melegét, bár üldögélhetnék a házunk mellett álló fűzfa alatt..
A valóság azonban fájdalmasabb volt. Sokkal fájdalmasabb.
-Te ezt nem értheted.. - válaszoltam nagyon halkan, de a hangomon még az eddiginél is jobban érződött a bánat.
Egyszerűen nem bírtam tovább. El akartam futni, itt akartam hagyni mindent és mindenkit.
Éreztem, ahogy az arcomon valami forró és nedves csordul le.
Mikor felfogtam, hogy sírok, olyan gyorsan fordítottam el a fejem, hogy belefájdult a nyakam. Gyorsan megtöröltem az arcom, és kényszerítettem magam, hogy nyugodjak le. Azonban most, mikor a leginkább szükség volt rá, nem tudtam.

Egy ideig csendesen ültem, mert megszólalni sem tudtam. A lány hangja hideg volt, habár elsőre olyan kedves volt.
Nem tudtam, mit kéne tennem. A vádak súlyként nehezedtek a lelkemre, ahogy belopta magát a bűntudat az érzéseim közé. Valamelyest igaza lehet. Hiszen a szüleim megtettek értem pár dolgot, ha nem is olyat, amit én szerettem volna. Ha nem is olyat, ami tényleg a szeretet jele lenne..
De egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy az olyan dolgok, amiket ők tesznek "értem", azt mutatnák, hogy szeretnek.
A legfurább az egészben, hogy általában nincs idejük rám, folyton csak a laptopon pötyögnek, de ha megkérdezem ilyenkor, hogy elmehetnék-e valakivel valahova, azonnal kapom a szokásos szöveget, hogy "mit képzelsz, hogy csak úgy elengedünk itthontól..?" és a többi, és a többi.
Lehet, hogy más azt gondolja, nagyon szerencsés vagyok. Én mégsem így látom. Szerintük törődnek velem, de ha ők lennének a helyemben..
Szinte semmit nem engednek meg, de közben magasról tojnak rám. Soha nem éreztem igazán, hogy szeretnek..
Se kedvem, se energiám nem volt ezt elmondani.
Éreztem, hogy a lány mondanivalója mögött van valamiféle tapasztalat.. Épp ezért próbáltam higgadtan válaszolni.
-Nem, valóban nem. - válaszoltam csendesen. - Valószínűleg ezért tart mindenki különcnek.
Lassan feltápászkodtam, bár a lábam kicsit megremegett. Épp háttal álltam a lánynak, de nem is szándékoztam megfordulni.

Hirtelen bűnösnek éreztem magam. Nyilván tapintatlan voltam, vagy valami.
Végül is...mi okom lenne panaszkodni? Van családom, még, ha nem is olyan, amiről mindenki álmodik. Van tető a fejem felett..
De mégis.. Nehéz eltűrni, hogy a szüleim kedvük szerint ráncigáljanak, mintha valami tárgy lennék.
A lány hangjában csendült valamiféle szomorúság, amitől még rosszabbul éreztem magam. Nyilván nem nekem volt itt a legsanyarúbb sorsom.
Tényleg vissza akartam kapni a New Yorki életemet. Tényleg nem akartam és nem is tudtam megnyílni senkinek. Mintha a gondolataimban olvasott volna.
Szóval ő lenne az unokatestvérem? Legalábbis gondolom, hogy az. Furcsa érzés volt megtudni, még furcsább megismerni az illetőt. Általában a közeli rokonok kiskoruk óta ismerik egymást..
Pontosan tudtam, kiről beszél, hiszen mára már mindenki róla beszélt. A hírneve majdnem akkora volt, mint a hatalma..
A lány utolsó mondata elborzasztott. Ebbe bele sem gondoltam. Így nézve máris sokkal jobban becsültem a szüleimet.
-Nem.. - mondtam, és mivel háttal álltam, kiengedtem a könnyeimet. - Nem, nem lenne jobb..

Ahogy közelebb lépett hozzám, ráemeltem a tekintetemet. Most már egészen biztos voltam benne, hogy ugyanaz a vér csörgedezik bennünk. A vonásai.. Olyan ismerősek voltak. Emlékeztetett a rokonaimra. Már akiket ismerek - emlékeztettem magam.
Megtöröltem az arcom, és próbáltam lehiggadni. Nyilván mindkettőnket elragadott a hév. Azonban most látszott a lányon, hogy ő is lenyugodott valamelyest.
Az apukám sosem szerette, ha szabad szájú voltam. Leszidott érte. Ezt megértem, joggal tette. Általában nem is voltam az.
Anyukám sokszor volt rossz passzban, általában mindig idegeskedett. Sosem mondta el az okát, inkább csak kitölteni szerette rajtam..
Ezek ellenére én képes voltam vidám maradni. Általában az is voltam. Csak most nem.
Visszaemlékeztem egy beszélgetésre az egyik legjobb barátommal.
-Clary, téged sosem bánt semmi?
-Ezt mégis miből gondolod?
-Csak, mert.. Mindig olyan vidám vagy.
-Ez még nem jelenti azt, hogy nem bánt semmi, csak épp nem foglalkozom velük.
Ez igaz is volt. Mindig úgy voltam vele, hogy minek bánkódni, amikor vidám is lehetsz.
Tudja a választ - jutott el a tudatomig. Amin annyit rágódtam, azt most lehet, hogy egy kéréssel megtudhatom.
-Mondd el. - mondtam ki gyorsan. - Tudni akarom. - a hangom határozottan csengett, ahogy a lány szemébe néztem.

Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy a lány válaszoljon. Ez a kérdés annyi gyötrelmet okozott nekem, de eddig soha nem kaptam választ rá, mivel senki sem árulta el nekem. Így hát mindeddig beletörődtem, hogy lehet, hogy soha nem tudom meg.
Most itt volt a nagy lehetőség.
Az orrom előtt állt, mégis féltem, hogy meggondolja magát. Az arcán láttam, hogy hezitál. Láttam, hogy valami nagyon nincs rendben.
Bár mostanában mi számít annak?
A világ a feje tetejére állt. Azt hiszem, ez a találkozás volt az, amitől ebben biztos lettem.
Először elhurcolnak Amerikába. Oké, ez nem vészes. Elég kicsi voltam, így túléltem.
Várnak még jó pár évet, hogy biztosan legyenek barátaim, akiktől majd elszakíthatnak, azután pedig visszaráncigálnak Angliába. Na ez már közel sem oké.
Mikor életem legrosszabb napjait élem, belefutok egy lányba, aki - mint az kiderült - az unokatestvérem, akiről eddig nem is tudtam.
Azt hiszem, jogos a feltételezés.
Fogalmam sem volt, mit érzek. De komolyan. Esetleg dühös vagyok? Nem, nem hiszem. De abban sem voltam biztos, hogy nem vagyok az. Az egyetlen érzés, ami berágta magát a lelkembe, az az emésztő, mélyről jövő bánat.
Tudni akartam, ki a felelős ezért. Akartam, hogy tudja: tönkretette az életemet.
Lassan felemeltem a tekintetemet, és egyenesen a lány szemébe néztem. Vártam. Vártam, hogy kimondja..
És kimondta.
Hirtelen lemerevedtem, először nem akartam hinni a fülemnek. Arcomra hitetlenség ült ki, de mivel megszólalni nem tudtam, csak a fejemet ráztam. Nem, nem lehet.. - mondogattam magamnak.
Elkezdtem hátrálni. A barátságos lány képe már halványodott az emlékezetemben. Hogy pont miatta?
Erőt gyűjtöttem.
-Hogy.. te..? - szólaltam meg még mindig hitetlenkedve. - Miért..?
Nem bírtam többet kinyögni.
Nem tudom, hányszor hagyta el a számat ez a kérdés.. "Miért?" Nem egyszer, ebben biztos voltam.
A szemembe újra könnycseppek gyűltek, de most dühösen letöröltem őket.

Most már határozottan dühöt éreztem. Ha tudná, mit tett velem..
A kezem ökölbe szorult, ahogy lecsuktam a szemem.
Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra azt hittem, hogy találtam végre valakit, akiben megbízhatok. Hogy lehettem ilyen bolond?
Úgy látszik egyedül maradtam. A maradék halvány reménysugár is eltűnt.
Úgy tűnik, valami tényleg nagyon rosszat tettem, ha az élet így kicsesz velem. De ugyan mit tettem?
Mikor a lány hátat fordított, azt hittem, elmegy. Bármennyire is dühös voltam rá, nem akartam, hogy elmenjen. Már szóra nyitottam a számat, mikor az ablaknál megtorpant.
A fájdalom, amit a mellkasomban éreztem mióta elhagytuk Amerikát, felerősödött. Nem fizikai fájdalom volt ez, mégis százszor rosszabb annál.
Hirtelen azt kívántam, hogy a lány is részesüljön ebben a kínzó, gyötrelmes érzésben.
Nem - figyelmeztettem magam. - Ez nem te vagy, Clary.
Mikor a lány megszólalt, felkaptam a fejem. A hangja egészen halk volt és bánatos. Nem láttam ugyan, de éreztem, hogy elmereng azokon az időkön.. Hirtelen megborzongtam. Még hallani is rossz volt, nemhogy megélni.
Hosszan hallgattam a lány beszámolóját, bár engem is elborzasztott az akkori viszony. Mikor a lány elhallgatott, éreztem, hogy nehezére esik elmondani. A düh érzése drasztikusan csökkent bennem, és némán meredtem a lány hátára.
Aztán ismét megszólalt. Elmondta, ami a lelkét nyomta.. És én csak meredten bámultam rá.
Tehát igaz. Apukám igazat mondott, a haláláról mégsem számolt be nekem.
Meghalt.
Ez a szó visszhangzott a fejemben. Nem bírtam és nem is akartam elhinni..
Hirtelen hatalmas méretű bűntudat nehezedett a szívemre.. Mit tettem?
Hirtelen minden tiszta lett. Hogy miért emlegette Dumbledore-t, hogy miért volt olyan bánatos..
Én meg egy ilyen piti dolog miatt vagyok bánatos? Ez nem fer. Főleg az ő részéről nem..
A lábaim már nem bírtak el, így térdre rogytam. A lány hangja megrémisztett.
Sosem voltam a szavak embere - legalább is én így éreztem. A lényeg, hogy most sem csalódtam magamban. Bár az is csoda, hogy meg bírtam szólalni.
-Én.. nem tud.. nem tudtam.. - motyogtam elképedve, és a padlóra szegeztem a tekintetem. - Sa..sajnálom..
Lehunytam a szemem, és próbáltam nem arra gondolni, hogy ez milyen bénán hangozhatott. Az érzelmeim az ellentettjükre fordultak, míg a jól ismert bűntudat fojtogatott. Nem kaptam levegőt. Mintha minden levegő kiszorult volna a tüdőmből.

"A hazugságok olyanok, mint a sebek a lelkünkön. Tönkretesznek."
Fiatal fejjel még nem tudtam felfogni, viszont ma már ennek áldozatául estem. A saját bőrömön tapasztaltam.
Fájt.
Fájt, hogy ezt aljas módon, a saját érdekeiket követve eltitkolták előlem, aminek következtében idáig fogalmam sem volt az egészről.
Becsapottnak éreztem magam.
Mindeddig abban a hitben éltem, hogy a saját, vér szerinti szüleim bíznak bennem, így hát ilyen dolgokban nem hazudnának nekem. Tévedtem. Csalódtam bennük..
Dühös voltam.
Nem, már nem a lányra. Csak egy bábu voltam az egész nagy játékban, akit kényük-kedvük szerint tologathattak..
Bánatos voltam.
Hiába találtam rá ilyen hihetetlen módon az egyik - eddig ismeretlen - rokonomra, a barátaim még mindig New Yorkban voltak. Az egyetlen aki társamnak szegült, mióta visszaköltöztünk, az a magány volt.
Hosszú csend következett, a valaha volt legfülsiketítőbb csend.
Féltem, hogy elveszítem, habár még alig ismertem. Ezután nem csodálkoztam volna, ha otthagy.
Legnagyobb meglepetésemre a lány odalépkedett hozzám, és átkarolta a vállam. Zavartan pillantottam föl rá. Ennek nem így kéne lennie.. Dühösnek kéne lennie. Ezek után főleg.
Mikor a lány megszólalt, hangja lágy és halk volt. Nyugtatóan hatott rám, amitől azonnal kicsit összeszedettebb voltam.
Nem hibáztatlak.
Nem, nem és nem. Ennek végképp nem így kéne lennie. Kiabálnia kéne velem.. Dühöngeni, amiért még én is ellene fordultam. Legalábbis egy percre.
-Nem, ez nem igaz. - súgtam lehunyt szemmel. - Minden okom megvan rá, hogy vádoljam magam. - rövid várakozás után hozzátettem: - Nem neked kéne vigasztalnod.. - nyeltem egyet, és kinyitottam a szemem. - Sajnálom, ami történt, Lily. Nem szeretném, ha még veled is rossz kapcsolatot alakítanék ki.. - halkan beszéltem, s kissé elcsuklott a hangom, de nem törődtem vele. Most semmi más nem számított, csak az, hogy őt ne kelljen elveszítenem..