Eric Dragneel és Lisa Turpin

Nem bízik senkiben, de én azért bízzak benne annyira, hogy csak úgy hagyjam a szoknyámat emelgetni, mi? Na szépek vagyunk, mondhatom. Azért csak a szememet forgattam, amit nyilván nem láthatott...
Az arcát figyelem, ahogy meglátja a "bújóhelyemet". Látszik rajta, hogy meglepődött, talán még le is nyűgözi. Engem is, minden egyes alkalommal, amikor idejövök. Sose tudom megunni.
Jól esik az érintése. Átölelem és hozzábújok.
- Köszönöm.- suttogom bele a felsőjébe, aminek egyébként nagyon finom illata van.
Kicsit elhúzódom tőle, úgy nézek rá.
- Miért, mi történt?- kérdezek rá, hogy miért tudja, milyen ez. Ha jól tudom, neki mindkét szülője él, de nem ismerem igazán, nem tudom hova tenni ezt a megszólalását.

Szép lassacskán megérkezünk a Szükség Szobájának bejáratához. Itt sor kerül a szemeltakaró ceremóniára, majd feltesz nekem egy kérdést.
- Így elsőre nem igazán bízok senkiben... de bizonyos szinten a bizalmamat élvezed. - válaszolok neki.
Majd kinyithatom a szem. Így is teszek és azonnal körbenézek, milyen hellyé alakult a szoba. A szám tátva marad, annyira lenyűgöz itt minden. Leginkább a kinti csillagos éjszakákhoz lehetne hasonlítani. Ámulatomból a szavai ragadnak ki. Ahogy ránézek látom a könnycseppet az arcán, amit éppen letöröl. Ekkor óvatosan a vállára teszem a kezem és próbálok komoly lenni, nem őrültséget mondani, vagy csinálni.
- Nem ígérek neked semmit, de ha gondolod, akkor néha megpróbálhatok enyhíteni a magányodon! - szólalok meg. - Tudom milyen az, ha nem számíthatsz senkire...

Mikor megérkezünk, megállítom, erősen gondolok a helyre, fel le sétálok, ameddig meg nem jelenik az ajtó. Ez után megkérem, hogy hunyja le a szemét. Kipróbálom, hogy lát-e, úgy, hogy meglengetem előtte a kezemet, aztán kinyitom az ajtót és bevezetem a helyiségbe.
Viszonylag sötét van, csak az az ezernyi csillag világít a mennyezetről és a falakról, ami az éjszakát is világosabbá teszi. Ezek nincsenek olyan messze, mint a rendes égen, némelyik bolygó több méter széles és egyik közelebbi, másik távolabbi. Az egész hely úgy néz ki, mintha a végtelen űrben lennénk.
- Bízol bennem?- fogom meg a kezét és elkezdem irányítani, bevezetem körülbelül a terem közepére, ahol kényelmes babzsákfotelek helyezkednek el, leültetem és leülök mellé.
- Most már kinyithatod!
Várok pár pillanatot, hogy a szeme hozzászokhasson a félhomályhoz, meg a ragyogó csillagok látványához.
- Ide jövök mindig, ha egyedül érzem magam.- kezdtem el magyarázni. - A csillagok mindig anyukámra fognak emlékeztetni. Éjjelente ha meleg volt kiültünk az erkélyre és addig néztük őket, ameddig el nem aludtunk.
Az emlék hatására egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit gyorsan letöröltem. Nem akarok most sírni.