Eric Dragneel és Lisa Turpin

Már kissé megsajnálom szegényt, ahogy zavarba jött és nem igazán érti mire célzok. Éppen ezért veszek vissza magamból.
- Elnézést, nem fogok semmi hasonló célzást tenni ezentúl! - szólalok meg mosolyogva. - Ugyan, ne kérj bocsánatot! Nincs miért...
Ezután kimondja, hogy próbáljuk meg. Na ekkor már én is eléggé zavarba jövök, az arcomat azonnal elönti a pír. A záró szavait is alig tudom felfogni, majd egyszerűen csak tátott szájjal bámulom, ahogy távozik.
- Akkor hamarosan a Mézesfalásban! - kiáltok utána, majd megvárom míg kilép az ajtón.
Ezt követően hatalmas örömujjongásban török ki. Ez a mai nap nagyon feldobta az életemet. Miután sikerült "kibuliznom" magam, távozok a helyről és a szobámba veszem az irányt.

Még inkább kipirultam, ahogy a gondolatbeli énemnek más feladata akadt.
- Zavarba hozol.- motyogtam a nevetésére válaszolva. Egyrészt nem tudom, hogy miért nevet, másrészt meg azt vettem észre, hogy gyakorlatilag minden második mondatomat olyan irányba tereli, hogy a pír az arcomról ne tűnhessen el.
- Ezt már mondtad.- nyújtottam ki rá a nyelvem. - Vagyis, köszönöm.
Szóval tényleg így tetszem neki, akkor már értem, miért visz el abba az irányba mindig. De nem is biztos, hogy ő, a saját gondolataimat én irányítom, vagy nem? Összezavarodom itt mellette.
- Perverzebbet?- csodálkozok rá, hogy tényleg ezt mondta. Nem, ezt még elképzelni sem akarom még. Túl korai. Hisz én még életemben nem feküdtem le senkivel és ennyire a közepébe nem tudnék vágni. Még a gondolathoz is szoktatnom kell magamat, hogy most már van valakim, ezért csak tovább pironkodok némán.
- Bocsánat, hülye kérdés volt.- ismertem be, hogy én sem várhatom el tőle, hogy innentől kezdve én legyek az egy és pont. - Próbáljuk ki! Végül is... veszteni nem veszthetünk. - kacsintottam rá, adtam egy puszit a szájára, majd kipattantam az öléből, és az ajtó felé indultam.
- Majd meglátjuk, hogy nekem elég vagy-e. - fordultam vissza, megnyomva a "nekem" szót. A mosolyt csak akkor engedtem meg magamnak, amikor kiléptem a folyosóra, hogy a Hollóhát klubhelyiség felé vegyem lépteimet.

Szavait egy mosollyal reagálom le.
- Nos, ennek örülök, hogy nem zárkózol el a varázsló világtól. Viszont, ha lehetne, akkor jobb szeretném ha nem a takarítással foglalkoznál abban a rövid szoknyában. - mondom, majd felnevetek.
Nagyon aranyos volt, ahogy ezt előadta. Ráadásul el is pirult. Olyan édes! Legszívesebben már most rávetném magam. Bár annak tuti nem lenne jó vége... kikotyogná hogy mi vagyok és akkor le kellene lépnem a suliból.
- Jól áll neked, amikor elpirulsz! - jegyzem meg, bár ebbe a nyílt bókba én is elpirulok.
Nem igazán szoktam ilyet csinálni, pláne nem ilyen közelségből.
- Hmm, ha már kikötözöl, valami sokkal perverzebbet is csinálhatnál velem... - célozgatok kicsit felnőttebb témára.
Ezután megcsóválom a fejem, mert kissé félre ért.
- Ne haragudj, nem úgy értettem! Csak épp piszkálni próbáltalak picit. Még nem merem azt mondani, hogy csak te kellesz nekem, mert még nem melegedtünk össze. Viszont hamarosan csak ki alakul közöttünk a kapcsolat. Akkor mi most együtt... vagyunk? - kérdezem végül.

Tetszik, hogy igazat ad nekem és használ a mérges én. Bár nem szívesen vetném be a jövőben, legalább már egy fegyverem van. Ez mintha egy kicsit dobna az önbizalmamon.
- Örülnék, ha ez így maradna. - bújok még inkább hozzá. Nem is értem, miért léteznek olyan szörnyű lények. El lehet egyáltalán őket pusztítani? Mindegy, addig béke van, ameddig az Azkabannál maradnak.
- Hé, nem zárkózom el teljesen a varázsló társadalomtól!- védekezem rögtön.- Jó, nyilván először furcsa volt minden és a muglik világa is a részem, de ha valaki rövid szoknyában, tollseprűvel fog pipiskedni otthon, az én leszek.- hoppá, csak kicsúszott. Rögtön el is pirulok, nem csak azért, mert a gondolat önmaga már arcpirongató, hanem mert egyben voltam féltékeny egy nemlétező nőre és mondtam ki azt hogy otthon, a közös jövőnkre gondolva.
Felnevetek az arcát látva, de inkább próbálom elhessegetni McGalagony gondolatát a saját fejemből is. Majd akkor csak olyanokat hall tőlem, amit szívesen elképzelne...
A fenekelés gondolatára újra elnevettem magam. Aztán csak lestem, hogy ezt komolyan gondolja-e, egyik felem persze rögtön előrukkolt a válasszal.
- Hmm, vagy inkább kikötözlek és addig csikizlek, ameddig könyörületért nem esedezel! - vigyorogtam és közben az eddig simogató kezemmel kipróbáltam, hogy csikis-e.
Libabőrös leszek az érintésétől és a gyomrom folyamatosan szaltózik, de úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy merre halad a kezével. A belső énem pedig önmagával vitatkozik, hogy meddig lenne szabad engednem, hogy menjen.
Csak a szememet forgatom.
- Nem?- kérdezek vissza bizonytalanul. - Bár ha nem vagyok elég, akkor fölösleges velem bajlódnod...
Ironikus próbáltam lenni, de túl jól sikeredett és tényleg így is gondolom.- eszméltem rá.

- Jó, jó, nem vagyok szörnyeteg! - adom meg magam a lánynak. - Azért még ne harapd le a fejem! - mondom mosolyogva.
- Még én sem találkoztam velük szerencsére. - válaszolok a lánynak, már ha kikerülte a varázslatokra kitérő válaszomat.
- Nos, azért gondoltam takarítónőre, mert a muglik körében ők ismertek. Gondoltam, hátha te is szívesebben fogadnál egy embert, mint egy manót.
Ha tudom, hogy így reagál, akkor alapból manót mondok. Azt hittem, hogy ragaszkodik azért a mugli dolgokhoz, de az csak jó, ha nem idegenkedik az "én kultúrámtól".
Ezután elképzelem McGalagonyt talár nélkül. Azonnal láthatja, hogy megborzongok, majd ránézek.
- Eléggé vizuális típus vagyok... ne említs ilyesmit előttem, mert azonnal elképzelem... - jegyzem meg neki.
- Nem úgy értettem... Ha a diákod lennék, akkor lennék állandóan a büntetésed alatt. De ha szeretnél megbüntetni, akkor egy elfenekelésben igazán benne vagyok! - válaszolom mosolyogva.
Az egyik karommal továbbra is magamhoz ölelem Liset, de a másik most már a pocijára, siklik és simogatni kezdem. Közben "véletlenül" néha megérintem a mellét is.
- Nos, sokat szeretnék változtatni a világon... leginkább ehhez kellene az erő. - válaszolok neki kissé bágyadtan, majd elmosolyodok, amikor fel tesz egy másik kérdést.
- Hááát nem is tudom, hogy elég vagy-e nekem... - mosolygok rá huncutul. - Majd még kiderítjük, hogy elég vagy-e! Öm mondjuk úgy, hogy második első randi a Mézesfalásban. Most akkor egy pár vagyunk? - kérdezem kíváncsian.
Nem igazán tudom eldönteni, hogy hányadán állunk. Én is mondtam valamit, ő is, de hogy mi a helyzet, azt még nem igazán tudom...

Elhúzódok tőle, hogy szembe nézhessek vele.
- Nem vagy szörnyeteg!- mondom mérgesen, hogy a szemem szikrákat szór.- Akkor lennél szörny, ha embereket ölnél meg szórakozásból. Úgyhogy meg ne halljam, hogy még egyszer ilyet mondasz magadra!
Na jó, talán egy kicsit kikeltem magamból, és megmutattam, milyen a mérges Lisa, de nem hallgathattam tétlenül, hogy tényleg ilyet mondjon magáról. Én eddig azt hittem, hogy csak szórakozik.
- Nekem biztos tetszene, még ha nem is jó!- vigyorogtam én is, és visszadőltem a mellkasára. Abszolút nincs hallásom, és már nem igazán tudom tiszta szemmel látni a hibáit.
- Reménykedem benne, hogy nem kell dementorral szembetűzésbe kerülnöm, eddig még sikeres voltam. - térek ki a varázslatok megvitatása elől.
- Takarítónő! - nevetek fel.- Nem házimanóra gondoltál? Ha már varázslók vagyunk... - idézem a szavait vigyorogva. Közben pedig elhessegetni a beúszó képet valami csinos pipiről, rövid szoknyában és az én kötényemmel.
Elpirulok, ahogy előadja a gondolatait.
- Hé, talár lenne rajtam! Most nem mondom, hogy képzeld el McGalagonyt talár nélkül, de...- vigyorgok magamban, mert most biztos neki is hasonló kép jelenhet meg az átváltoztatástan tanárunkról. - Különben is, neked nem kell rossznak lenni, hogy velem lehess! Bár érdekelne, milyen büntetőmunkát tartasz megfelelőnek a nagy vétkeidért.- kuncogok.
Megijedek egy kicsit, amikor Voldemortot hozza fel példának. Azt hiszem nem szabadna őt már emlegetni. Csak egy rossz álomnak kell tekinteni, ami elmúlt.
- Hát mire? Minek kell akkora erő?- kérdezem bizonytalanul. - Nem vagyok neked elég én?
Kíváncsi vagyok a válaszára, nagyon.
- Randi? Következő roxmorts-i hétvégén? - vetem fel kis bukfenccel a hasamban. Még sohasem voltam igazi randin. Most biztos rengeteg ilyen dolog következik az életemben...

Halványan elmosolyodok, amikor bocsánatot kér. Nem vettem a szívemre, amit mondott, elvégre tényleg egy szörnyeteg vagyok...
- Nem haragszok, tényleg szörnyeteg vagyok. - válaszolok neki, egy mosollyal az arcomon.
Majd lényegében beleegyezik, hogy járjunk. Ez kicsit meglep, azt reméltem, hogy majd mellébeszél és végül megmondja, csak legyünk barátok. Nagyon örülök, hogy nem így történt...
Miután befejezem a kérdéseire a válaszokat, ő is megválaszolja azokat. Izgatottan hallgatom minden egyes szavát, miközben fülig érő vigyorral bámulom őt.
- Meglehet, hogy ő is, az. Elvégre a furcsaságokkal kezdődik az egész. - jegyzem meg.
Ezután tovább hallgatom őt és próbálom megjegyezni mi mindent szeret és mit nem. Majd rátér arra a kérdésre, amit már vártam.
- Igen, gitározok. És talán lehet arról is szó, hogy játszok neked valamit. - mondom, miközben a vigyorgás átváltozik egy huncut mosollyá.
- Én sem igazán értek a zenéhez, de van jó néhány dolog, amit elő tudok adni gitáron. Bár amikor suliban vagyok, akkor általában a szobámban játszok, vagy olyan helyen, ahol nem hallanak. - mondom, majd hallgatom tovább.
Egy kicsit elgondolkozok, vajon miért nem sikerülhet neki a patrónus megidézése. Viszont semmi ötletem sincs, így nem kezdek el okoskodni, csak bátorítani próbálom egy picit,
- Ne aggódj, előbb vagy utóbb, de úgyis összejön. Egyébként meg van rengeteg más varázslat, amivel meg tudod védeni magad. A dementorok ellen például van néhány egész jó fénymágia. - mondom határozottan és bízok benne, hogy valamennyire azért csak felbátorodik ettől.
- Háát, ha úgy van, akkor majd takarítónőt fogadunk, de varázslattal is hamar meg lehet oldani a dolgot! Ha már képesek vagyunk varázsolni, akkor könnyítsük meg valamennyire az életünket... - adom elő a filozófiámat.
- Nos, ha ennyire szereted a csillagokat, akkor tényleg lehetsz akár tanár is. Megnéznélek úgy szívesen... feszes blúzban, egy nagyon rövid miniszoknyában. Hmm - mélázok el hirtelen.
- Én biztos kérnék külön órákat, vagy legalább rossz lennék, hogy délután is veled lehessek. -mondom, az arcomon pedig újra ott a huncut mosoly.
- Az azért túlzás, hogy nagy és erős vagyok... Például tudjuk kivel nem hiszem, hogy fel tudtam volna venni a versenyt. Nem bánnám, ha egyszer akkora erő birtokában lehetnék. Bár én nem gonosz célokra használnám a varázserőmet. - jegyzem meg.
Tényleg nem tartom magam nagy varázslónak. Elvégre odahaza még egy viadalban sem értem el első helyezést. Sokszor nyertem már varázsló párbajt, de mindig akadtak nálam jobbak.
- Most, hogy tudom, mit szeretsz. Azt hiszem, valamikor szívesen elvinnélek a Mézesfalába.

- Ne haragudj! - futja el azonnal pír az arcomat és rögtön mentegetőzök. Csak reméltem, hogy viccként fogja fel, de nem úgy tűnik, mint aki jót szórakozott volna rajta. Többet biztos nem hozom fel az életben!
Gyomrom bukfencezik egyet a felvetésének hallatán. Most tulajdonképpen azt ajánlotta fel, hogy járjunk? Ez ilyen egyszerűen működik? Én rábólintok és ennyi? Egy pár vagyunk?- záporoztak a kérdések a fejemben, de ki csak annyit mondtam nagy pirongások közepette, én is halkan, hogy: - Megpróbálhatjuk.
Teljes figyelmemet neki szentelem, és visszafogom magam, hogy bele-bele ne kérdezzek, inkább hagyjam, hogy egyszerre elmondjon mindent. Majd a végén reagálok.
- Köszönöm! És persze! - válaszolok, ahogy befejezi és rögtön el is kezdek töprengeni, hogy mi is volt az első kérdésem.
- Én nem bánom, hogy nem kaptam meg mindent, cserébe van egy angyali húgocskám. Még csak nyolc éves, de már körülötte is történtek furcsaságok. Nem tudom, lehet, hogy ő is boszi.
Igazából ezen még nem tűnődtem olyan sokat, idővel úgy is kiderül. Nem irigykedik rám, csak sajnálja, hogy évente olyan keveset lát.
- Nekem a kék a kedvencem.- mosolygok a kijelentésemen. Igen, nem hiába vagyok Hollós, valamiért ide kellett kerülnöm. És az összes ház közül ez a legjobb szín összeállítás. A zöldet utálom a legjobban. - Én nem vagyok válogatós, de azért néha elcsábulok egy-egy édességre. A Mézesfalás a bűnbarlangom.
- Tényleg gitározol? Játszol majd valamit nekem?- csillant fel a szemem egyrészt mert nagyon szerettem volna hallgatni, másrészt pedig egy olyan romantikus kép ugrott be, hogy én a toronyból kihajolok, ő pedig alatta szerenádozik. - Én egyáltalán nem értek a zenéhez, sem a párbajokhoz, viszont minden reggel elmegyek futni. - vonom meg a vállamat. Ez lényegesen kevésbé hangzik izgalmas hobbinak.
Azt már tudja, hogy nyelveket tanulok szabadidőmben, meg a csillagjaimat is felfedtem neki.
- A patrónust még soha nem sikerült teljes alakban előidéznem.- vallom be ismét kicsit szégyenkezve. - De amennyi látszik belőle az olyan, mint egy kutya, talán. Leginkább attól félek, hogy baj történik azokkal, akiket szeretek. Ez inkább aggódás. A tiltott rengetegtől, Hagrid "állataitól", a sárkányoktól, a fájdalomtól, hogy miattam vonnak le pontot a házamtól és még sok mindentől.- sorolom, ami eszembe jut. - De általában a kíváncsiságom legyőzi a félelmeimet.
- Szóval majd takaríthatok, hogy ne érezd magad rosszul a portól, mi?- mosolyodtam el, elképzelve magamat háziasszonyként, kis kötényben, tollseprűvel a kezemben szorgoskodni, miközben ő... nem is tudom, valami férfiasat csinál.
- Anyu mindig azt mondta, hogy asztronauta leszek. - haraptam az ajkaimba, ahogy felrémlett bennem az emlék, és mint mindig most is fájó üresség támadt bennem a hiánya miatt. - Nem hiszem, hogy ez reális lenne. Inkább valami asztronómus. Vagy a következő asztronómia tanár, itt a Roxfortban. Mit szólsz?
- Már most is nagy és erős varázsló vagy!- játszadozom a mellkasán az ujjaimmal.

Kissé felhúzom szemöldökömet az elszólásán. Ismerem a Szépség és a Szörnyeteg meséjét, éppen ezért kissé rosszul esik, hogy ezt mondja.
- Ismerem a sztorit... azért még valamennyire képben vagyok a mugli világgal. - jegyzem meg.
Ezután azon töprengek, hogy most sértésnek vegyem-e a szavait, vagy ne. Elvégre az valami szerelmi sztori.
- És miért ne próbálhatnánk meg? Mármint, ha egyszer a Minisztérium egymásnak "teremtett" minket, akkor egy próbát megér a kapcsolat... - jegyzem meg, bár eléggé halkan.
Majd eláraszt a kérdéseivel. Hirtelen azt sem tudom, hogy mit is válaszoljak. Egyszerűen belezavarodok a dologba, de pár pillanat múlva csak észhez térek.
- Nincs testvérem, egyke vagyok. Ezért is kaptam meg mindent, amire szükségem volt. - válaszolok az első kérdésre.
- A kedvenc színem a fekete. Kajában nem igazán van kedvencem, bár eléggé válogatós vagyok. És a kukkoláson kívül szeretek gitározgatni, illetve varázslópárbajokat vívni.
A patrónus kérdésen kissé elgondolkozok, de végül úgy döntök, elmondom neki, elvégre ez nem olyan nagy dolog.
- A patrónusom, egy farkas. Ez mondjuk kissé vicces, mert ugye farkasember vagyok, erre még a patrónusom is az... A félelmeimet azt most inkább nem kötném az orrodra. El kellene gondolkoznom, hogy pontosan mitől is félek... de ha eszembe jut, akkor majd szólok. Tudtommal nem vagyok allergiás semmire, bár a port és a cigi füstöt nem igazán bírom. Éééés az utolsó kérdésedre a választ még nem tudom. Szeretnék nagy és erős varázsló lenni, de hogy mi leszek, ha nagy leszek... fogalmam sincs. Megválaszolnád ugyanezeket a kérdéseket, kérlek? - kérdezem egy mosoly kíséretében, majd adok egy puszit az arcára.

Csak a szememet forgatom én is mosolyogva, amikor visszahallom, amit először szerettem volna, de persze nem gondolom komolyan.
- Helyes, helyes.- adok még azért jutalompuszit is érte.
Az előbb közölte velem, hogy ő tulajdonképpen egy olyan lény, aminek a létezéséről a mugli világ nem is tud, de még ebben a világban is veszélyesnek minősül, ami azért már jelent valamit én pedig itt csücsülök a legnagyobb nyugalomban, hozzábújva. Lehet, hogy meghaladja már a tudatomat és nem is találok okokat a miértre, de sehol máshol nem érezném most magam ennyire biztonságban.
- Pedig milyen jól hangozna, ha együtt lennénk. - Csúszik ki, mielőtt még elkezdenék magamban tanakodni, hogy mi most végül is kijei vagyunk egymásnak? - A szépség és a szörny.- kuncogok persze, nem akarom ezzel megbántani, amikor eszembe jut, hogy ő lehet, hogy nem is ismeri, úgyhogy gyorsan még hozzáteszem: - Van egy ilyen mugli mese.
Nyilván nem úgy értem, hogy én vagyok a szépség. Bár nincs bajom önmagammal, nálam fényévekkel szebb lányok sétafikálnak a Roxfort folyosóin.
Kicsi gondolkozási idő után elkezdem ontani magamból a kérdéseket.
- Én sem! De olyan alapokat sem tudok rólad például, hogy van testvéred? Mi a kedvenc színed, kajád, hobbid? Persze a kukkoláson kívül... Milyen állat a patrónusod? Mitől félsz? Allergiás vagy valamire? Mivel szeretnél foglalkozni a Roxfort után?
Most talán egy kicsit megszaladt a nyelvem, de még mindig nem tettem fel az összeset, csak megengedem neki, hogy megpróbáljon válaszolni.

Szavaira elmosolyodok. Direkt válaszoltam neki kacifántosan, de szerencsére nem vette rossz néven.
- Pihekönnyű vagy! - motyogom még mindig mosollyal az arcomon.
Ezután egy kicsit fészkelődik az ölemben, hogy számára kényelmesebben üljön. Amint megvan, összekulcsolom a kezemet az oldalánál és úgy ölelem magamhoz. Nagyon jó így összebújva ücsörögni.
- Az jó lenne, ha megtartanád... nem akarom, hogy szörnyetegnek nézzenek. - mondom.
Csendben hallgatom a szavait, majd kérdésére elmosolyodok. Úgy teszek, mint aki nagyon gondolkozik a válaszon.
- Hmm, lássuk csak... még szép, hogy lehet! - válaszolom. - Majd lehet, hogy én is kérdezek, csak nem vagyok a legjobb benne... Szóval, mi is érdekelne? - kérdezem mosolyogva újfent.

Kuncogok a válaszán, de aztán elkezdek aggódni a súlyom miatt.
- Mondjuk jobban esett volna, ha azzal kezded, hogy pihekönnyű vagyok, de így is megnyugtattál.- mosolygok, és csak az egyik kezemmel kapaszkodom tovább, a másikkal végigsimítok az izmos vállán és mellkasán.
Kicsit megijedek belül, amikor leül velem és olyan helyen kezd el simogatni, meg csókolgatni, ahol más még sosem tette, mert egy dolog csókolózni, de még csak most ismertem meg. Ilyen könnyen nem kap meg. Még akkor is, ha számomra ismeretlen érzések kerítettek hatalmukba és az alhasamban lévő kis szörnyeteg elég intenzíven bizserget. Megint elpirultam egy picit.
Biztonságból átemelem az egyik lábamat, hogy féloldalasan üljek az ölében és hozzábújok a mellkasához.
- Én meg köszönöm, hogy elmondtad, hogy vérfarkas vagy. Ígérem, hogy megőrzöm a titkodat! - fogadkoztam, még ha nehéz is lesz Padma, a legjobb barátnőm előtt tartani a számat.
- Másképp nem is lehet. Mármint, muszáj valamennyire megnyílni, hogy megismerd a másikat. De még mindig annyi kérdésem lenne!- majd kis hallgatás után, felnéztem rá és fel is tettem az elsőt.- Kérdezhetek?

Miután kissé felbátorodok, minden megy, mint a karika csapás. Egyszerűen átöleli a derekamat a lábával, amit nagyon élvezek. Kezdek kissé "beindulni".
- Nana, nem használtam bűbájt! - próbálok poénkodni egyet. - Hát, ami azt illeti, elég erős vagyok, így meg sem kottyansz nekem. Röviden, nem vagy nehéz! - mondom, majd gyorsan megcsókolom.
A csókot követően elindulok vele az egyik fotelhez, majd lehuppanok, így ő továbbra is az ölemben marad. Óvatosan simogatni kezdem a fenekét, miközben pár csókot lehelek a nyakára.
- Köszönöm, hogy megosztottad velem, ezt a csodás helyet!

Nem tudom, mire vélni a zavarodottságát, de valahogy sürgetőbbnek érzem enyhíteni a saját vágyaimon, mint elszakadni tőle és szabadkozni.
Nem úgy tűnik, mint akit annyira zavarnék.- gondolom meglepetten, ahogy megérzem a tenyereit a a fenekemen és nem várt hangocska szalad fel belőlem, ahogy elemel a földtől. Lábaimmal ösztönösen átölelem a derekát, bár még nem csináltam ilyet, csak filmeken láttam.
Ez a csók már jobban tetszik, nem akarom, hogy vége legyen.
Kérdésére elkezdek kuncogni.
- Teljes mértékben. Elvarázsoltál. - nyitom ki a szemem, úgy nézek a szemeibe, most hogy egy szintre kerültünk. - Nem vagyok nehéz?
Nem rossz ez a testhelyzet, de valahogy akkor jobban élveztem, amikor a szája az enyémen volt.

A puszi után még az eddiginél is vörösebb árnyalatot ölt az arcom. Nagyon izgatott vagyok, szinte biztos vagyok benne, hogy valamit nem jól csináltam. A szavai meg is erősítik a feltevésemet. Láthatóan "összeomlok", ráadásul az arcomon is lehet látni a csalódottságot.
Azonban ezt követően átölel és ezúttal ő ad puszit a számra, majd még egyet.
Szinte már az ájulás kerülget, de szerencsére csak össze szedem magam. Végül kezeim a fenekére csusszannak és gyengéden felveszem az ölembe. Amint fent van megcsókolom.
- Esetleg most meghatódtál? - kérdezem a csókot követően.
Az arcomra ekkor enyhe mosoly ül ki, bár még mindig el vagyok pirulva.

Sosem tudnék első pillantásra dönteni valakiről, nekem jobban meg kell ismernem a másikat, a hozzáállását. Vagy inkább a hozzám állását. Nem hiszem, hogy az emberek túl egyszerű lények lennének és jó meg a rossz annyira elkülönböztethető lenne egymástól, próbálom mindenkiben megtalálni a jót, aki hagyja.
- Ettől meg kéne hatódnom?- vigyorgok rá pimaszul, de azért belül jól esik ezt tisztázni.
Nem is hiszem el, hogy mit kértem az előbb! A reakcióját kutatom a félhomályban, úgy látszik ő sem számított erre a kérdésemre, mintha zavarba is hoztam volna! Na most ki a szoknyalibbentős nagyfiú?
Lábujjhegyre ágaskodom és karjaimat a nyaka köré fonva puszilok vissza, behunyt szemmel. De nekem ennyi nem elég, még egyet kap, ez már sokkal kérlelőbb. Rendes csókot akarok! Hoppá, azt hiszem beindultam.

A szavaira elmosolyodok, majd megrázom a fejem.
- Már az első alkalomnál eldöntöm ki irritáló és ki nem. Ezek a megérzéseim nagyon jól szoktak működni. Ha első ránézésre valaki nem szimpatikus, annak nem fogom keresni a társaságát... És ahogy láthatod, még mindig itt vagyok, tehát te nem tartozol az irritáló személyek közé! - mondom neki.
Ezután kissé meglep a kérése. A csók hallatán azonnal fülig pirulok... az arcom olyan színű így, mint egy paradicsom.
- Öm... igen! - mondom kissé félénken.
Ezt követően közel hajolok hozzá, majd lassan összeforrnak ajkaink. Nem igazi csók ez, inkább csak egy szájra puszi... de nálam még ez is nagy szó. Lehet, hogy perverz kukkoló vagyok, de amikor cselekedni kell, az általában nem megy a legjobban.

Egy kicsit megnyugszom. Nem, szó szerint csillapodik az elsődleges rémületem és félelmem. Most már egyáltalán nem félek tőle, mondjuk még szoknom kell a gondolatot, hogy egy vérfarkas lesz a férjem, és valószínűleg eszembe fognak még jutni kérdések, amikor nem vagyunk együtt, de most így hirtelen üres a fejem.
- Nekem ennyi elég. - mosolygok rajta, ahogy a kezem alatt beszél. - Megpróbálok nem nagyon irritáló lenni.- kacsintok még hozzá.
És engem vajon szeret? Vagy el fogom nála azt érni valaha? Hogy kell azt csinálni? Annyira tanácstalan vagyok ilyen témában. Mégis, valahogy itt érzem anyut és ez bátorságot ad.
- Amit most a legszívesebben csinálnék...- mondom elgondolkodva, majd az ajkamba harapva nézek fel rá és végül kinyögöm. - Megcsókolnál?
Nem gondoltam én ezt át, de most már nem tudok visszakozni és megint a kíváncsiságom nyert.

Nagyon várom mikor mondja végre azt, hogy tűnjek el melegebb éghajlatra, azonban ez nem történik meg. Éveknek tűnik az a kis idő, mire megszólal. Szavai pedig igazán meglepnek.
- Nem bántanálak! Ahhoz, hogy én bárkit is bántsak, nagyon irritálónak kell lennie az illetőnek, illetve valami nagyon rosszat kell cselekednie. - válaszolok neki.
Kissé nehéz úgy beszélni, hogy a mutatóujja a számnál van, de azért amennyire csak tudom, elmondom amit szeretnék. Végül elveszi az ujját, így már sokkal könnyebben folytathatom:
- Akiket szeretek, azokat egyáltalán nem bántom! - mosolyodok el. - Most, hogy kiderült a kis titkom, mit szeretnél csinálni?

Nem értettem teljesen a magyarázatát, de mindenesetre annyi tiszta lett, hogy ami először eszembe jutott vérengző kép egy farkasról, az nem igazán állja meg a helyét, és ez önmagában megnyugtató volt.
Lehet, hogy csak a szoba teszi velem, a csillagjaim megnyugtató fénye és hogy nincs megannyi zavaró nesz, de sokkal inkább megértő és empatikus vagyok, mintha ez a beszélgetés odakint folyt volna le.
- Hé. - rakom mutatóujjam a szájához, kényszerítve, hogy hallgasson, amikor ilyen butaságot kérdez. - Miért mondasz ilyeneket? Szándékosan soha nem bántanál, ugye?
Nagy, reménykedő szemekkel nézek fel rá és elveszem a kezem a szájáról, hogy tudjon válaszolni. Szinte észre se vettem, hogy még mindig ott tartom. Hozzáérni az ajkaihoz érdekes, bizsergető érzést váltott ki belőlem a hasam tájékán.
- Másnak lenni pedig nem rossz. Egyedi vagy. Különleges.- suttogtam már szinte a szavakat. Olyan közel volt hozzám, hogy nem kellett hangosabban beszélni.

Izgatottan várom, hogy mit fog reagálni. Arra számítok, hogy azonnal sikítozni kezd és elzavar, de szerencsémre semmi ilyesmi nem történik. Azonban érzem, hogy kissé megrökönyödik. Szavaira újra felé fordulok.
- Olyankor kapok egy főzetet. Úgy vészelem át azokat az alkalmakat, hogy magamnál vagyok és nem dühöngök. A probléma leginkább abból van, hogy olyankor folyamatosan a farkas alakomban vagyok. Bármikor képes vagyok átalakulni és vissza, de ha telihold van, akkor abban a formában maradok. - adok magyarázatot saját magamról.
- Annyira nem nehéz. Általában mindenki megérzi, hogy más vagyok, de nem tudják miért... Viszont van egy két dolog amivel fel tudom magamra hívni a figyelmet... mint például a kukkolás. Távozzak most már? Gondolom nem igazán akarsz velem maradni, főleg nem kettesben.

Egy pillanatra megnyugszom, mert egyik őrült agyszüleményemet sem veszi komolyan, tehát csak én vagyok hülye.
Nem is tetszenek neki a felvetéseim, pedig gondoltam, ha már mellé lövök, akkor nevethetne egyet. Ajkamba harapva várom tehát, mit mond.
A homlokomat ráncolva gyűjtöm össze az összes információt, amit a vérfarkasokról tudok. Kifut a vér az arcomból, de nem ijedek meg, ahogy megjósolta, hanem inkább sajnálattal vegyes félelem vesz erőt rajtam.
- De hát... akkor hogy járhatsz az iskolába? Mármint nem vagy veszélyes, ha minden teliholdkor...?- közelebb megyek, megkerülöm, hogy szembe kerüljek vele. Egy pillanatig eszembe se jut, hogy viccelne, nem úgy hangzott, de lehet, hogy csak én vagyok túl hiszékeny.
- Biztos nagyon nehéz lehet.- ölelem meg megint. Evvel is mutatva, hogy nem félek tőle. Ha itt lehet, akkor nincs is okom rá. Nyilván a minisztériumban is tudják, ők meg nekem osztották férjnek. Ki kell állnom mellette. Legfeljebb nem nézünk együtt holdtöltéket soha.

Annyira jó így állni összeölelkezve. Azonban nem tarthat sokáig a meghitt pillanat, mert faggatózni kezd.
- Ha-ha-ha... Nagyon vicces. - válaszolok az első megjegyzésére.
Ezután szépen felsorolja, hogy mi lehet rosszabb a kukkolónál. Kissé fintorogva hallgatom amit mond, végül elengedem, felállok és eltávolodok tőle.
- 8 éves koromban megharapott egy vérfarkas... - szólalok meg.
Ekkor már hátat fordítok a lánynak. Nem akarom látni a reakcióját, amint elszörnyed... valószínűleg a szájára rakja a kezét és hamarosan sírni kezd. Biztos ki lesz akadva, hogy egy szörnyeteggel osztotta meg az egyik titkát.

Igazából annyira jó érzés ölelni, hogy legszívesebben nem is engedném el, de a kíváncsiságom legyőz. Mindig az a fránya kíváncsiság. Emiatt kerültem a Hollóhátba, nem tudok ellene mit tenni, belém van kódolva.
Viszont a válasza összezavar. Rögtön meglódul a fantáziám, de egyik lehetséges válasz sem túl meggyőző, hogy hogyan is ijeszthetne meg.
- Még jobban, mint attól, hogy perverz kukkoló vagy?- szalad mosolyba a szám. Hoppá, ez lehet, hogy így nem volt túl kedves. - Ne haragudj!- mentegetőzöm gyorsan, de a mosolyt nem tudom, vagy nem akarom levakarni.
Vissza tehát a kusza gondolatokhoz. Mi hát az, ami megijesztene?
- Ugye nem vagy sorozatgyilkos?- nézek rá gyanakodva a legtűrhetőbb lehetőséget kiválasztva.- Halálfaló? Kém? Justin Bieber? - Sorolom tovább a félelmeim listáját.
- Hogy bízzak meg benned, ha te sem bízol meg bennem? - Pedig én még csak nem is szoktam a fiúk hálószobájában leskelődni.- teszem hozzá magamban.

Úgy néz ki, ezúttal nem csináltam semmilyen ostobaságot, mert a lány megölelt és hozzám bújt. Azonnal fülig pirulok zavaromban. Viszont nagyon jó érzés ez az egész, így hát átölelem.
- Igazán nincs mit. - mondom.
Ezután feltesz egy kérdést amire nem igazán akarok válaszolni. Van egy igazán sötét folt az életemben, amiről jobb szeretek hallgatni. Ki tudja, hogy mit szólna, ha most közölném vele, mi is vagyok valójában.
- Háát, van valami amit csak nagyon kevesen tudnak. Itt az iskolában egyedül a tanárok... Nem igazán szeretném elmondani, mert még megijednél tőlem.