Lisa Turpin

LISA TURPIN || LIS, LIZZIE, LIA || 16 || JENNA-LOUISE COLEMAN

Teljes név: Lisa Turpin
Születési idő: 1980, április 27.
Születési hely: Anglia, London, Wimbledon
Élőhely: Anglia, London, Wimbledon
Pálca: 12 és egynegyed hüvelyk, égerfa, egyszarvú szőr maggal
Foglalkozás: tanuló

Ilyen vagyok....

Megjelenésemben nem vagyok annyira feltűnő, öltözködésemben hivalkodó. Sosem kerestem a rivaldafényt, vagy ha mégis, azt nem a külsőmmel akartam elérni. Taláromon kívüli hétköznapi ruháim legfőképp nőiesek, egyszerűek. Szeretem az egybe ruhákat és a szoknyákat. Ékszerekkel sem cicomázom túl magam, néha egy lánc, vagy karperec, de fülbevalót mindig hordok.
Átlagos, barna hajam és hozzá társuló világos barna szemem jellemző közép európai vonás. Viszont egyedülálló az utóbbiakban, hogy óriásira ki tudom mereszteni őket és amikor csodálkozom, vagy kíváncsi vagyok, ezt tudatomon kívül is megteszem.
Koromhoz képest megfelelő alkatom van, talán egy kicsivel alacsonyabb vagyok a legtöbb diáktól a 157 centimmel, de alkatom ehhez mérten arányos.

A személyiségem egyszerű, a jó tett helyében jót várj elvet követem, illetve a szemet szemért, fogat fogért. Következetes vagyok, ahogy közelednek felém, azt kapják vissza. Emiatt van, hogy a legtöbb mufurc mardekárost elkerülöm. Nem tudják elfogadni a származásom, amivel nekem egy csepp gondom sincs. Igazából úgy érzem, hogy sikerült beilleszkednem ebbe a világba az évek során, de soha nem fogok elszakadni a gyökereimtől. Mint egy kettős állampolgár csak merőben más életstílussal. Ennek megfelelően vannak dolgok itt is és ott is, ami érdekel. Humorérzékemet a helyén érzem, szeretek sokat mosolyogni a barátaimmal, de soha nem bántanék meg senki olyat akiről nem tudom, hogy pillanatokon belül megbocsájt nekem. A cukkolás más.
Bár még nem tudom, mi lesz belőlem, elszántan keresem önmagam, de annyit mindenképp elhatároztam még totyogós koromban, hogy valaki leszek. Tehát azt mindenképpen el lehet rólam mondani, hogy céltudatos vagyok és kíváncsi. A kíváncsiság odáig tud fokozódni, hogy egészen vakmerővé tesz, addig nem nyugszom, ameddig rá nem jövök a dolgok nyitjára. Érdeklődő és aktív. Visszahúzódó, de tele élettel. Mint egy pattogós gumilabda, amihez csak hozzá kell érni, aztán soha nem lehet leállítani.

Az én történetem....

Gyereksírás. Így kezdődött pályafutásom, mint sok-sok embernek a földön, de akkor még nem is sejtették, hogy én különleges vagyok. Igaz, a szüleim mindig úgy tekintettek rám, de akkor erről még semmi jelet nem mutattam. Pedig mélyen belül már akkor is vágytam a sikerre, de nem akartam feltűnést kelteni. Egyenlőre még a semmi érdememmel nem, ki akartam várni a megfelelő időpontot, amikor nem is tudom, feltalálok valamit véletlenül vagy olyat tudok tenni, amit senki más. Pedig csak úgy vonzottam a bajt. Furcsa esetekkel a környezetemben mindig rám terelődött a figyelem, akaratomon kívül. Így egyre inkább visszahúzódó lettem és a négy fal között töltöttem mindennapjaimat a könyveimbe mélyedve. Már-már mániákusan rajongtam az idegennyelvekért, hisz a családommal soha nem utaztunk sehova. Nem azért, mert nem futotta volna rá, csak a családi helyzet így alakult.
Nyolc éves voltam, amikor a szüleim új gyerekre akartak vetemedni. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy lecsillapodjam és ne az én problémáim miatt kelljen folyton az iskolába járniuk, hisz a visszahúzódzkodásom miatt nem törtek rám olyan erős érzelmek, kisebb furcsaságok történtek már, és általában ezeket senki nem vette észre. Például apró tárgyak repültek körülöttem, vagy én magam megemelkedtem a földről, eltűntek dolgok, amik aztán a legváratlanabb helyekről kerültek elő, szóval semmi komoly.
De balul sült el a terv. A húgom szülése közben édesanyám agyvérzést kapott és az orvosok nem tudták megmenteni.
Az anyaság nagy része így a testvérére szállt, akit nagyon szerettem, de nem tudta pótolni anyát. Főleg, hogy neki is megvolt a maga gondja a saját gyerekeivel, akik nálam jóval kisebbek voltak. Még inkább magamba fordultam és mivel a furcsaságok körülöttem nem múltak el, ráadásul már értelmezhetetlen rajzokat is készítettem, elvittek pszichológushoz. Ekkor még nem tudtam, hogy ő kvibli. Egyáltalán, hogy mi az a kvibli, de ő gyanítani kezdte, hogy kis boszi vagyok. Megígértette velem, hogy ha kapok egy levelet valamilyen iskolából, azt először hozzá vigyem, majd ő beszél a szüleimmel.
Ez így is történt. Valamikor a nyár folyamán egyedül ücsörögtem a szobámban, egy könyvbe mélyedve, amikor a nyitott ablakon beröppent egy bagoly. Ijedten felugrottam, a széket is feldöntöttem. A madár lepottyantott a kezembe egy csomagot és az asztalomon lévő mogyorós kis tálkából csippentett kettőt és tovább repült. Én földbe gyökerezett lábbal meredtem utána. Hosszú percek teltek el, mikor alaposabban szemügyre vettem a kezemben tartott borítékot. Ki se mertem nyitni, csak eltettem és másnapig vártam, amikor is találkoztam a pszichológussal.
Ő találkozót kért édesapámtól és a nagynénémtől és megpróbálta nekik finoman elmesélni, hogy boszorkány vagyok és hogy ez nem egy betegség, amin túl esek, hanem varázslat van bennem, amit a legjobban csak ebben az iskolában tudnának. Apa első kérdése persze az volt, hogy mennyibe fog ez neki kerülni. Szegény öregem éjt nappallá téve dolgozik, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, de egy bentlakásos iskolát nem biztos, hogy meg tudna fizetni.
Szerencsére a feltételek meggyőzték. Csak a tancuccokat és az egyenruhát kell neki állnia, no meg egy kis költőpénzt. A pszichológusom megígérte nekik, hogy beszerez velem minden fontosat, amit a levélben írtak.
Az egyre inkább rám törő szorongás növekvő izgalommal is párosult. Amikor először léptem be az Abszol útra, akkor ugyanolyan ámulatba estem, mint a szobámba berepülő bagoly láttán. Komoly energiát kellett befektetnem, hogy csukva tudjam tartani a számat, mert minduntalan kinyílt a csodálkozástól.
Az első évem a Roxfortban a hozzászokásról szólt, ne érjen váratlanul ha egy-egy olyan dolog megmozdul, aminek nem lenne szabad vagy hogy a varázslatok kimondásával mi mindenre képes vagyok. Megszállottan jártam a könyvtárba és sorra faltam a könyveket. Magába szippantott ez a számomra eddig rejtett világ. Megismerkedtem különböző emberekkel, megtanultam, hogy a Mardekárosokat jobb elkerülni, viszont a Hugrabugosok aranyosak. A Griffendélesek körül mindig zajlott az élet, a legtöbb pletyka is róluk terjengett, meg a Mardekárról. Ha balhé volt ezt a két házat mindig a színhelyen lehetett találni. A legközelebb Padma Patilhoz kerültem, akinek ugyan ott volt az ikertesója is a suliban, de ettől függetlenül igazán jó barátok lettünk.
Most a Roxfort az otthonom az év 3/4-ében, így nyilván jobban járok ha még szeretem is. És ezt meg is teszem, nem csak a szociális életét és a légkörét, a folyosókat, a nagytermet, a klubbhelységemet, magát a házamat, hanem bizony, még az órákat is szeretem. A kedvencem az asztronómia, mindig is érdekeltek az égbolt fényes kis csillagai, így mindig örülök előre, ha leszáll az éj és nekünk órára kell menni.
A maradék 1/4-ed évben hazamegyek és foglalkozom a húgommal, kis szünetet adva nagynénémnek. Nem zártam ki teljesen a mugli életemet, szeretek néha visszazökkenni a valóságba, mert akármekkora a varázsló birodalom, azért nekem még mindig csak egyfajta álomnak tűnik, amiből aztán akkorát tudnék koppanni, ha nem lennék óvatos.
Nem vagyok kimondottan party állat, de egy pár éve a mugli ismerőseim száma is elkezdett szaporodni. Velük szívesen elmegyek néha bulizni. Az első csókomat is egy varázstalan srác lopta el, amiből aztán semmi nem lett, csak felpiszkálta annyira a fantáziám, hogy kíváncsivá tegyen, vajon milyen is egy normális kapcsolat, de ezt eddig a sulin belül nem igazán erőltettem, noha nem kevés helyes varázsló jár ide, azt meg kell hagyni.