A bál - Arthur & Dara

Mi ütött belém? Izgatottan készülődöm a bálra, miközben tudom, érzem, hogy amit teszek, nem helyes. Néha, amikor reggel felébredek baldachinos ágyamban, azt hiszem, az ébredés után pár másodpercig valóban biztos vagyok benne, hogy a rendelet csupán egy rossz álom volt, hisz tökéletesen beleillik a képtelen képzelgésekbe, amik az embert álmaiban ragadják magukkal. Aztán egyszer csak fejbe vág a valóság, és a pár másodperces fellélegzés után újra rám szakad a teher, melytől képtelenség szabadulni.
Én idióta, valamikor még azt reméltem, ha találkozom a kirendelt párommal, és bizonyosságot szerzek, jelentsen ez bármit, könnyíthetek helyzetemen. Ehelyett azonban csak tovább bonyolítottam azt, és még Arthurt is belevontam botor, meggondolatlan játékomba. Nem tudom, jelenleg hányadán állunk, és elképzelésem sincs, hogyan alakul majd kapcsolatunk a későbbiekben, de tartok tőle, hogy hamarosan válaszút elé érkezem. Mi értelme volna tagadnom? Arthur nem közömbös számomra, túlzottan is szeretek vele lenni, ez pedig megijeszt. Ha nem volna a rendelet, vagy ha nem az ő neve állna abban a bizonyos levélben, minden más lehetne. De így? Képtelen vagyok és nem is akarok behódolni egy ilyen borzalmas törvénynek, de közben Arthurtól sem vagyok képes távol tartani magam, és első találkozásunk óta nincs merszem újra felhozni a rendelet témáját, ami tisztázhatná helyzetünket. Kezdem úgy érezni, hogy körbe – körbe járok.
Miközben a gondolatok ijesztő sebességgel száguldoztak agyamban, külsőmön az utolsó simításokat is elvégeztem. Nem maradt más hátra, mint elindulni. Egy egyszerű mozdulat az egész, mégis nehezen voltam képes mozgásra bírni lábaimat, ami nem is furcsa, hisz azt sem tudtam eldönteni, valójában maradni vagy menni akarok-e. Végül mégis azon kaptam magam, hogy határozott léptekkel vágok át a klubhelyiségen, ruhám lábaim körül fodrozódik, szegélye alig súrolja a padlót. Nem vittem túlzásba a cicomát: egyszerű szabású világoszöld estélyi ruhát viseltem, hajamat kontyba fogtam, a rövidebb, rakoncátlan tincseket, melyek kibuggyantak a szépen megszerkesztett kontyból, szabadon hagytam. Nyakamat szolid ezüstlánc ölelte körbe, melyen apró, sárkányt formázó medál függött. Elmosolyodva érintettem meg a nyakláncot, ami nagymamám képét idézte fel – az övé volt az ékszer.
Már a fáklyákkal kivilágított lépcső tetejéről elárasztott az est hangulata, a kellemes ingerek pedig, melyek egyszerre értek minden irányból, lágy mosolyt csaltak arcomra. Azt hiszem, ez az apró, alig látható mosoly sokat segített megjelenésemen, talán megkeményedő vonásaimat, az arcomon játszó feszültséget is valamelyest oldotta. Egyszerre lengett körbe a karácsony hangulata, a fagyöngy, a fenyő illata; és csengett fülembe az izgatott hangok valamint a vidám kacagás elegye. Mindez pozitív volt, ezért igyekeztem nem tudomást venni a levegőben szikrázó feszültségről, a kacagás mögött megbújó idegességről és a halk, zavart suttogásról, elejtett szavakról. Fejemet felvetve, egyenes tartással sétáltam le a lépcsőn, miközben az járt az eszemben, hogy akár ebben a pillanatban is árgus tekintetek követhetnek, a Minisztérium most is őrködhet felettem.
Nem tartottam a tömegtől, a nyüzsgéstől, ügyes, rutinos léptekkel haladtam előre. Felületes szemlélő nem mondta volna meg, hogy vak vagyok. Bíztam Arthur figyelmességében, így nem aggódtam, hogy késni fog vagy nekem kell majd megkeresnem őt – ami már okozna némi problémát.
- Szia – Csak ennyit mondtam, amikor már magam mellett tudhattam Arthurt. Azonban arckifejezésem bőbeszédűbb volt, mosolyomban öröm és izgatottság keveredett, de a zavaró gondolatokat nem tudtam száműzni. Ez talán belerondított az összképbe, de mentségemre legyen mondva, mindvégig azon igyekeztem, hogy ezzel ne rontsam el az estét, melyre minden rossz ellenére izgatottan vártam.
Arthur most nem a kirendelt párom. Ma este nem.