Arthur & Alfonsine

Nem tudom, mióta álltunk itt, körülöttünk a könyvtár csendjével. Valahonnan a háttérből halk hangok szűrődtek át hozzám, pergamen sercegése, amint a penna hegye végigfut rajta, lapozás suhogása, neszezés. Beszélgetésfoszlányokat kaptam el, miközben agyam csak azon a helyzeten kattogott, amiben rajtam és Arthuron kívül senki sem volt jelen. Egy kis világot képeztünk a könyvtár közepén, nekem legalábbis úgy tetszett.
Arthur meglepetések sorát jelentette számomra. Mielőtt találkoztunk, neve egybeforrt a rendelettel, és mint kirendelt páromról tökéletesen megformált véleménnyel rendelkeztem róla. Úgy hittem, nem kell és nem is fogom megismerni, tőle függetlenül szándékoztam cselekedni a rendelet eltöröltetése érdekében, csupán annyit láttam fontosnak, hogy megbizonyosodjam róla, egy állásponton vagyunk. Megerősítést vártam tőle – ahogy lényegében mindenkitől. Nem voltam egészen tisztában azzal, mire vállalkoztam, amikor megfogadtam, ellentmondok a rendeletnek, akkor is és most is csupán a veszélyt érzékeltem, amibe ezzel magamat kevertem. De míg akkor a kirendelt párom egy személytelen fogalom volt, amitől szabadulni igyekeztem, most megismertem őt. És ahelyett, hogy józan eszemre hallgatva újra átgondoltam volna helyzetünket, még ha ezzel felül is kellett volna írnom néhány korábbi meggondolásomat, esztelenül hagytam, hogy az események, a benyomások magukkal ragadjanak. Nem volt értelme tagadnom, hogy Arthur hatással volt rám, és társasága viselkedésemet is befolyásolta.
Felismertem, hogy zsákutcába léptem, de makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy erről ne vegyek tudomást. Flörtöltem Arthurral, pedig tudtam, hogy nem szabadna. Ezzel képtelen helyzetbe kerültünk, de ahelyett, hogy megoldást kerestem volna, átadtam magam az izgalomnak, amit a játék okozott. Ebben a helyzetben nem hittem, hogy Arthur meg tud lepni, de tettével sikerült elérnie ezt, és ezzel a kísértő, zavaró gondolatokat is egy csapásra elűzte. Egy pillanatra megdermedtem, amint megéreztem közelségét, hangjára borzongás futott végig gerincemen – egyszerre mintha eltűnt volna a talaj a lábam alól, szívem hevesebben vert, idegen érzés kerített hatalmába. Hogy mindez egy óráig vagy csak egy másodpercig tartott-e, nem tudom.
Mikor eltávolodott, a valóság is visszatért. Hirtelen zavar fogott el butaságom miatt, hiszen ezek után köpni- nyelni nem tudtam, és tapasztalatlanságomról is sikerült tanúbizonyságot tennem.  Mióta a Roxfortba jártam, tudatosult csak bennem, hogy míg a velem egyidős lányok többségének már nem egy szerelmi kalandja volt, én utoljára tíz évesen voltam szerelmes, de akkor is csak egy hétig, mert ráuntam a dologra.
Valóban úgy éreztem, hogy bután viselkedtem, de muszáj volt kitalálnom valamit, hogy ne csináljak magamból még inkább hülyét. Így, bár éreztem, hogy az árulkodó pír még nem oszlott el arcomról, fejemet felvetve elmosolyodtam.
- Meglátjuk – hagytam helyben, majd válaszra nem várva, sarkon fordultam. Ruganyos léptekkel, céltudatosan indultam az egyik sarokban álló asztal felé. Úgy ismertem itt a járást, mint a tenyeremet, így nem okozott gondot megtalálni a célomat.  
Mikor helyet foglaltam az asztalnál, már természetesen, zavar nélkül tudtam mosolyogni Arhur-ra. Bár a játékot lezártnak tekintettem, úgy éreztem, ezzel közel sem volt vége a dolognak, sőt csak most kezdődött el. Gondolataim zavartan cikáztak fejemben, de rendezésüket elodáztam. Majd később foglalkozom velük, később tisztábban fogom látni ezt az egészet.
- Ezt bóknak veszem, még ha nem is annak szántad – szélesedett ki mosolyom. Azért örültem, hogy biztosan tudhattam, nem kell szó szerint vennem szavait.
Rövid beszélgetésünkből is észrevettem, Arthur igen élénk érdeklődést mutat a csínyek iránt, ezzel pedig már két fontos dolgot tudtam róla: szereti megszegni a szabályokat és szeret kviddicsezni. Biztosan nem unatkoznánk együtt –állapítottam meg magamban, bár rögtön megbántam, hogy egyből ezt a következtetést vontam le.  
Szavaira felháborodottan szisszentem fel, azért mégiscsak hollóhátas voltam, akinek ilyet mondani…khm…nem volt veszélytelen vállalkozás. Bár házunk nem feltétlenül a versenyszelleméről híres, de maximalizmusunk megköveteli, hogy ne érjük be mással, csak az első hellyel. Az pedig, hogy pont miattam csússzunk ennél lejjebb, fellobbantotta szunnyadó harci szellememet.
- Nincs mit köszönnöd, amit bájitaltanon elvesztek, visszaszerzem más órákon – vigyorodtam el szemtelenül. Igen, én sem ápolok túl jó viszonyt a szerénységgel.
Amikor kijelentette, hogy repülni fogok, legszívesebben a nyakába ugrottam volna a boldogságtól. És amúgy is, volt abban valami izgalmas és felvillanyozó, hogy amitől eddig mindenki távol próbált tartani, azt végre kipróbálhatom. Tipikusan a tiltott gyümölcs esete.
- Előbb a repülés, utána a kívánság. Nem veszek zsákbamacskát – jelentettem ki bujkáló mosollyal, de határozottan. Bíztam Art fantáziájában, és már most furcsa izgatottság járt át, ha ajánlatom következményeire gondoltam, viszont ettől függetlenül egy kicsit féltem is. Hogy eltereljem igencsak elkalandozó gondolataimat, visszatértem az eredeti témához.
- Szóval mikor megyünk? – tértem rá rögtön a lényegre. Évek óta várok erre, most már pár nap ide vagy oda igazán nem számítana, mégis legszívesebben már a kviddicspályán lettem volna.

Nagyon elkanyarodtunk az eredeti témától, egy pillanat erejéig még abban sem voltam biztos, hogyan jutottunk el idáig. Majd persze eszembe jutott a bemutatkozás, Athur megjegyzése az Alfonsine névről, a kérésem, hogy szólítson Darának, és beszélgetésünk többi része, ennek ellenére továbbra sem voltam tisztában azzal, hogy mi módon vált ennyire személyessé a társalgás, amikor egyrészt a hosszas fecsegés – még ha jelenleg értelme is van neki– nem az én világom. Nem vagyok szótlan, de túl beszédes sem, most mégis gond és zavar nélkül osztottam meg tulajdonképpen egy idegennel az életem egyik legfontosabb szeletét. Igaz, furcsa módon Arthurt egyáltalán nem érzem idegennek, ami valószínűleg közvetlenségéből adódik, melyből valamennyi rám is átragadt.
- Ő volt a legjobb – mondtam elragadtatottsággal a hangomban. Nem állítom, hogy tökéletes volt, neki is voltak hibái, mint minden embernek, de az én szememben ezek nem számítottak, sőt nagysága mellett semmivé foszlottak. És ez így volt jó, hiszen ennek köszönhetően emelkedhetett fel a példaképemmé, mely mindig szilárdan és elmozdíthatatlanul állt előttem. Támogatott, ösztönzött, mindig jobb és jobb teljesítményre sarkallt. A nagyi anélkül terelgetett a megfelelő úton, hogy megmondta volna, mit és hogyan kell tennem. Nem korlátozott, és ez volt a legjobb, amit tehetett. Ő tényleg ismert, csak ezzel tudom magyarázni, miért találta meg velem könnyebben a hangot, mint a saját édesanyám.
Bár jól esett a nagymamámról beszélni, azért nem volt ellenemre a témaváltás. Hogy komolyabb tárgya legyen a beszélgetésünknek, még nem volt időszerű, hiába a könnyed, természetes hang, figyelembe kellett vennem, hogy még nem vagyunk olyan kapcsolatban, amikor egyikünket sem feszélyezne az ilyen társalgás, és igazán értelme volna a dolognak. Felfigyeltem arra, hogy magamban gondolkozás nélkül szőttem bele mondatomba a ’még’ szócskát, mintha ez a találkozás lehetne valaminek a kezdete, pedig tulajdonképpen nagyon is jól tudom, hogy ez lehetetlen. És én még attól tartottam, hogy a kirendelt párommal nem jutunk majd megegyezésre, ellenségesek leszünk egymással szemben. Ez volt minden félelmem, most pedig lassan megértem, hogy rossz helyen keresgéltem. Valami halvány sejtelmem támad arról, hogy elszámoltam magam, és ez talán nem várt következményeket eredményez.
De a sejtés nem alakult gondolattá, még csak meg sem kellett győznöm magam, egyszerűen hagytam, hogy iménti balsejtelmemről elfeledkezzek Arthur szavai nyomán, amik furcsa félmosolyt csaltak ajkamra.
- Állok elébe – vetettem fel fejem kacéran elmosolyodva. Míg az első békás megjegyzésem tökéletesen ártatlan volt, nem gondoltam bele semmi többet, addig most már szemtelenül incselkedtem a fiúval. Fel sem tűnt, hogy eleinte szavaimban alig volt valamiféle ki nem mondott tartalom, viszonylag félénken válaszoltam, aztán egyre bátrabban játszottam. Mintha csak a szárnyaimat próbálgattam volna; eleinte óvatosan, majd egyre magabiztosabban. Ez az észrevétel nem tetszett, éreztem, hogy van benne valami igazság, mégsem tudtam elhinni magamról az ilyen, tőlem annyira idegennek tűnő viselkedést.
Az asztalnál nem egészen szemben ültünk egymással. Ezt tudtam hangja irányából, és amúgy is megéreztem az emberek jelenlétét. Sok mugli gondolja, hogy az embert valamiféle aura veszi körül, amiben ugyan nem hiszek, de tény, hogy valahogyan elég pontosan be tudom határolni az emberek helyzetét, és mozdulataikat is érzem függetlenül attól, hogy hallom e őket.
- Gonosz vagy – nevettem. El tudtam képzelni, hogy annak, aki biztonságban van Piton szurkálódásától, valódi felüdülést nyújthat a bájitaltan. Mert valljuk be, Piton tényleg elég szórakoztatóan tud a diákok lelkébe taposni. Na jó, ennyire nem komoly a helyzet, de a gyengébb idegzetű embereknél nem ritka, hogy elpityerednek az órán, vagy a bájitaltan professzortól való félelmükben saját magukat hozzák kínos helyzetbe, ami felett persze szándékosan nem siklik át a vén denevér figyelme.
- De ha véletlenül hozzájutnál egy adag Százfűlé-főzethez, gondolj rám – kacsintottam. A legtöbb szabálytisztelő, képtelenül pedáns hollóhátassal ellentétben, én értem a viccet – ha szabad így fogalmaznom. Nem riadok vissza a kisebb szabályszegésektől, néha nagyobb is rájuk a csábítás, mint szeretném, ami nem egy háztársamnak szúrja a szemét. Persze nem én vagyok az egyedüli a hollóhátban, aki nem veszi olyan véresen komolyan a szabályokat, de a többi házzal ellentétben, nálunk ezt annyira nem díjazzák, ahogy eddig észrevettem.
- A szerénység nem tartozik az erősségeid közé – csóváltam meg a fejem vigyorogva. Azt az információt, hogy én is sajnálom, mert szívesen megnéztem volna – nem csak seprűnyélen - inkább megtartottam magamnak.
- Szerinte nem volt annyira fergeteges. Ha jól emlékszem, McAdams vagy valami ilyesmi – gondolkodtam el, de a fiú olyan jelentéktelen volt, hogy még az incidens hatására sem tudtam biztosan McAdams vagy McAden e a neve. – Még szép, hogy kaptam. 30 ponttal lett szegényebb a hollóhát miattam. De az áldozatom sem úszta meg, Piton a Hugrabugtól is levont 5 pontot – kuncogtam, pedig szegény fiú tényleg nem tehetett semmiről, csak rosszkor volt rossz helyen, de Piton úgy vélte, McAdamst azért érte baleset, mert csak szerencsétlenkedni tud.
- Tényleg? – kaptam a szón. Kisgyermekhez illő izgatott lelkesedéssel arcomon és hangomban folytattam. – Van egy ajánlatom. Ha elviszel egy körre seprűn, kérhetsz valamit.
Mivel ő vetette fel a repülés ötletét, így valószínűleg az ajánlatom nélkül is kipróbálhattam volna a seprűlovaglást, de izgatottságom nem csak a repülésnek szólt. Valamiét hirtelen a békás dolog jutott eszembe, és magamban újra lejátszottam előbbi kérdés-felelet játékunkat.

Beszéd közben akaratlanul és észrevétlenül is elmerengtem a múlton. A nagyi képe élesen rajzolódott ki elmémben; talán nem úgy láttam lelki szemeim előtt őt, ahogy a látó emberek képzelnek el valakit, mégsem láthattam volna ennél tisztább képet róla. Furcsa azt mondani – még ha magamban – is, hogy látom, talán helyesebb volna úgy kifejezni magam, hogy érzékelem. Mindenesetre olyan emlékeim is felszínre kerültek, amiknek létezéséről nem is tudtam. Apróságokat idéztem fel, melyek csak most nyertek igazi értelmet. Mindez nem most, pár perc alatt zajlott le, Arthur kérdése, és a válasz, amit adtam rá csak egy folyamat újabb állomása volt; és ahogy ez a folyamat haladt előre, úgy tompult a gyász és a zűrzavar, és alakult át valami teljesen mássá. A Nagyi szavainak, a nevemnek, amit ő adott, és amit mindig úgy szerettem, de nem egészen értettem, most megismertem a jelentését is. Már tudtam, hogy a név illik rám, és ezért még büszkébben viseltem, mint valaha. Nem kétséges, ha nem vesztem el hőn szeretett és imádott nagymamámat, most nem lennék a Roxfortban. Sokat köszönhettem neki, de meg kellett értenem, hogy magamnak is, és hogy az elvesztésével is lehet teljes az életem, hiszen – talán nevetségesen szentimentálisan hangzik – ő bennem él. Nagyon hasonlítok rá, és néha, némely megszólalásomnál ez a felismerés erősen fejbe kólint. Mellesleg azt mondják, külsőre kiköpött olyan vagyok, mint a fiatal nagyi. Ezzel az egyetlen érvvel egy csapásra meg is lehet győzni, hogy szép vagyok.
Kissé elkalandoztam, Arthur hangja olyan messziről rántott vissza a földre, hogy kellett egy kis idő, míg megtaláltam a hangom.
- Nagyon szerettem. Idén nyáron halt meg. – Huhh. Ezen is túl vagyok. Ami azt illeti, most mondtam ki először a súlyos szavakat, amiktől úgy tartottam, és hirtelen erős késztetést éreztem, hogy kinevessem azt az énemet, aki félt egy pár szótól. Bár nem volt nevetséges a dolog, és természetesnek is tartottam azt az elveszettséget, amit megéltem a nagyi halála után, és a félelmet, amit az jelentett, hogy egyszer szembe kell néznem a megmásíthatatlannal, de most, amikor már túl voltam a mélyponton, kissé méltatlannak találtam, hogy volt, amikor úgy gondoltam, nem tudok megbirkózni ezzel.
Frusztrált egy kicsit, hogy ilyen rövid ismeretség után, ennyire személyes témáig jutottunk, és nem voltam biztos benne, mindez nem érinti-e kényelmetlenül Arthurt. Merthogy én vittem bele a sűrűbe a nevemről szóló mesével, vagyis ha valakit zavarhat az eseményeknek ez a fordulata, az nem én vagyok. Kerestem hát a kivezető utat, ami egy kevésbé ingoványos területre visz minket. De nem én, hanem Arthur derítette fel a beszélgetést. Pár perc sem telt bele, már arra sem emlékeztem, hogy tulajdonképpen mi keltett zavart társalgásunkban. Sem a rendelet, sem a túlzott személyeskedés kellemetlen gondolata nem motoszkált elmémben.
Könnyedén vettem a játékot, bár ebben nagy szerepe volt kezdeményezésének, ami felbátorított, hogy beleélve magam a szituációba, hozzá hasonlóan játsszam a szerepem. Így már eszembe sem jutott, hogy kinevethet, amitől amúgy társaságban mindig tartottam. Az, hogy valaki kinevet valamiféle szégyenérzettel töltött el, bár magamnak sem tudtam megmagyarázni ennek miértjét, és nagyon irigyeltem azokat, akik ellentétben velem, a többiekkel együtt tudtak nevetni magukon.
Nem akartam elrontani a szép befejezést valami felesleges, odatoldott megjegyzéssel, amire semmi szükség sincs, és mivel nem lételemem, hogy enyém legyen az utolsó szó, ezért Arthur szavára csupán aprót biccentettem, de ezt a mozdulatot egy elbűvölő mosollyal kísértem, ami bár nem láttam, de sejtettem, hogy illett az ő ajkán megjelenő - biztosan vonzó - mosolyhoz. Ami azt illeti, tetszett ez a gavallér – úrihölgy felállás, amivel csak a könyvekben találkozhattam, bár pont olvasmányaim hatására nem szerettem volna többet beleképzelni, mint amit ténylegesen jelentett.
Nem tudtam megállni, hogy ne mondjam ki az első dolgot, ami a mondandójában szereplő békákról eszembe jutott, még ha ez kissé különösen is hatott a mi helyzetünkben. Már magam sem tudtam, hogy valóban volt-e incselkedés szavaimban, vagy véletlenül nagyon mellélőttem megjegyzésemmel.
- Nem szeretek vigyázni. Az unalmas – jelentettem ki tökéletesen komoly arccal, elismerve, hogy nem tudom megállni, hogy egy icipicit ne évődjek vele. De ebben nincs semmi rossz – nyugtattam meg magam azonnal. Hiszen ez is csak játék, ártalmatlan játék – pont, mint az előbb.
- Szavamon foghatsz, ha egyszer sikerül annyira kihoznod a sodromból, hogy tényleg békává változtatlak. Bár az nem mostanában lesz. – Kihívóan vigyorodtam el, várva, hogy visszadobja a labdát.
Mi tagadás, élveztem Arthur társaságát. Talán ezért, talán másért nem akartam, hogy találkozásunk olyan hamar véget érjen. Már nem is bántam, hogy kudarcot vallottak terveim, bár tudtam, hogy a Rendelet gondolatát nem száműzhetem végleg, és ha nem is veszek róla tudomást, attól még továbbra is falként magasodik kettőnk közé. Tulajdonképpen nem tudom elképzelni a kapcsolatok egyetlen olyan formáját sem, ami a rendelet mellett életképes tud maradni úgy, hogy nem mérgezi meg magát a kapcsolatot. Sem szövetség, sem barátság, sem annál több nem élheti túl a Rendeletet. Bármilyen szoros a kapocs, vagy fontos az a valaki, a keserű szájíz megmarad. Megdöbbentő, hogy még a rendeletet ellenző emberek többsége sem veszi észre ezt. Ők csak a levélben szereplő névvel elégedetlenek, mélyebbre nem látnak. Persze akadnak, akik teljes egészében látják a helyzetet, de a többségen eluralkodó kétségbeesésben az ő hangjukat ritkán hallani meg.
- De miért? Az egyik Griffendéles trolltaknyot kevert a reggeli töklevébe vagy ilyesmi? Ahogy láttam, ők a dobogósok azok között, akiket Piton nem szívlel. – Mosolyogva csóváltam meg a fejem. Arthur válasza és hangja is sejtette, hogy ő bírja Pitont, így inkább kevésbé kritikusan fogalmaztam meg a tanárral kapcsolatos észrevételeimet.
- Ez elég magabiztosan hangzott – vigyorodtam el a kviddics teljesítményével kapcsolatos megjegyzésén, de nem kételkedtem szavai igazságában. Ha Piton kedveli őt, annak biztosan nyomós oka van.
- Nem egy életbiztosítás a bájitalfőző módszered – ingattam a fejem. – Igaz, az enyém sem. Például előző órán a bájitalom megtámadta az egyik csoporttársamat. Na jó, csak annyi történt, hogy a ragacsos, nyálkás cucc, amit főztem, kiugrott az üstből egyenesen bele a háztársam arcába – kuncogtam, bár az annyira nem volt vicces, hogy bájitalom áldozata azóta nem áll velem szóba. Pedig arról igazán nem tehettem, hogy a ragacs önállósította magát.
- Sajnos még nem, pedig mindig is szerettem volna repülni. Annyi élménybeszámolót hallottam, de sosem próbálhattam ki. – Kissé elszontyolodtam. Úgy utáltam, amiért a vakságom miatt még csak seprű közelébe sem engedtek, de nem volt mit tennem.
- Tudod, hogy irigyellek a repülésért és a kviddicsért? – mosolyodtam el.

Arthur nagyon jó kérdéseket tud feltenni, ezt be kellett ismernem, ugyanis tekintetem árulkodón csillant fel kérdése hallatán. Pillantásom nagyon is megélénkült; ez volt az egyetlen olyan dolog, amikor szívesen beszéltem magamról. Mindig nagyon büszke voltam a becenevemre, annak történetére, és nagyképűség vagy sem, ezt szívesen megosztottam másokkal is.
Furcsa, hogy minden más témát inkább kerültem, ami kapcsolatban állt magammal. Nem szerettem úgymond kitárulkozni, sőt egészségtelennek tartottam, ha valaki órákig képes fecsegni magáról, és olyan részletekbe is beavatja hallgatóságát, ami nem éppen a nagyvilágra tartozna.
- A nagymamámtól. A dara kelta szó és tölgyet jelent, ami az ő hitvilágukban a fák királya, az életerő, az energia jelképe. Nagyi vérbeli ír asszony volt, és úgy gondolta, hogy a családban csak az én ereimben folyik hamisítatlan ír vér, ezért adta ezt a nevet. Ő kiskoromtól fogva, mindig így hívott – mosolyodtam el nosztalgikusan. Amikor a nagyiról beszéltem, hangom különösen lágyan csengett, az emlékezés csendes, nyugodt örömmel töltött el. Már elmúlt a gyász fájdalma, az érzéseim már nem kavarogtak, megbecsüléssé és szeretetté tisztultak le.
Nem zavart, hogy ennyit elárultam magamról, és azt sem vártam, hogy Arthur igazán megértsen. Bizonyára valami semmitmondó, rövid válaszra számított, az emberek a becenevükkel általában nem ápoltak olyan különleges kapcsolatot, mint én az enyémmel. De muszáj volt elmondanom a teljes történetet, nem szeretném, ha valaki azt hinné, hogy a Dara a második nevem rövidítése, vagy valamilyen véletlen folytán ragadt rám. Az nagyon sértő volna, túl nagy becsben tartom ezt a nevet és a hozzá fűződő emlékeket.
A Rendelet után jó volt valami ártalmatlanabb, könnyedebb dologról beszélni, amin lehet nevetni. Az előbb, amikor a törvényt említettem, észrevétlenül is megfeszültek az izmaim, egyszerre voltam zavart, elszánt, dühös, és még sok minden más is. A végén már magam sem tudtam, mit akartam kihozni a dologból, amikor felvetettem a rendelet témáját, és abban sem voltam biztos, hogy a tervezett beszélgetés a kirendelt párommal valóban jó ötlet-e. Ugyanis előzetes elképzeléseim nem egyeztek a most szerzett tapasztalataimmal. Magamban könnyebb volt letisztázni a dolgokat, a rendelet kérdését, de ezt megvitatni a másik féllel…nem is tudom…valahogy nem sikerült. Nem sikerült a beszélgetést olyan mederbe terelnem, amilyenbe szerettem volna.
Játékos válaszomra és mosolyra hasonlóképpen komolytalanul felelt.
- Ön egy igazi úriember – mosolyodom el bájosan, ahogy – véleményem szerint – egy száz évvel ezelőtt élt úrihölgy tette volna, és az összkép kedvéért még a szempilláimat is megrebegtettem. Nem voltam biztos benne, hogy értelmesen reagáltam, de élveztem ezt a kis színészkedést. Amúgy rájöttem, hogy Arthur nagy népszerűségnek örvendhet a lányok körében.
Az úrihölgy szerepét nem tudtam sokáig tartani, hamar visszaváltoztam önmagammá. De a mosolyt nem tudtam letörölni az arcomról.
- Látod; pedig nem lehet olyan rossz békának lenni. Lehet, hogy megcsókol egy hercegnő – kuncogtam halkan. Csak magamban döntöttem el, hogy ennél nagyobb hülyeséget nem is mondhattam volna.
Már meg sem lepett, hogy kiszaladt a számon az a bizonyos pár szó. Eddig nem voltam igazán zavarban, még amikor a rendeletről beszéltünk, akkor sem, de most egy pillanat alatt tapasztaltam meg ezt a kellemetlen érzést, amikor csak az jár a fejedben, hogy hogyan tudnál gyorsan és feltűnésmentesen elsüllyedni, vagy levegővé válni. Igazából csak beszélgetni szerettem volna; úgy terveztem, hogy egy könyv társaságában töltöm a délutánt, de most elment a kedvem az olvasásától. ( Ilyen sem gyakran fordul elő velem. ) Nem volt hátsó szándékom, legalábbis úgy hittem, amíg rá nem döbbentem, hogy azt a menetrendet követem, amit a kirendelt párommal való találkozásra terveztem. Aminek a lényege, hogy nem tanácsos ajtóstul a házba rontanom. Persze, nem lenne rossz megbeszélni a rendelet dolgát, most mégis már csak a gondolat is, hogy újra felhozzam ezt a témát, nyomasztó volt.
Így örömmel vettem, hogy Arthur rögtön egy kérdést szegezett nekem.
- Édesanyám úgy gondolta, hogy nehezen boldogulnék egy ilyen nagy közösségben. Tudod, mert vak vagyok – vontam meg a vállam, figyelmen kívül hagyva a kis szúró érzést, mely mindig visszatért, amikor erről volt szó. Még mindig bántott anya bizalmatlansága, de ezt nem szívesen vallottam be.
- Nem olyan vészes; jó tanárom volt, így nem mindenből vagyok annyira lemaradva. A bájitaltan kicsit nehezebben megy, szerintem nem vagyok Piton szíve csücske – húztam el a számat. Nem mintha annyira izgatott volna a vén denevér véleménye, de azért néha a frász kerülgetett tőle.

Zavarát észlelve elmosolyodtam. Elgondolkodtató volt, és sokszor foglalkoztam is vele, hogy mások hogyan élik meg a találkozást egy vak emberrel. Számomra természetes, és úgy gondolom, a hozzám hasonlók számára is az, hogy semmivel sem különbözünk másoktól. Legalábbis pusztán az a tény, hogy nem látunk, nem tesz minket különlegessé, olyanná, aki egyedi bánásmódot érdemel. De ezt a helyzetet, akik nincsenek benne, akik életük során alig találkoznak vakokkal, süketekkel, sokszor nem tudják kezelni, akaratlanul is felszínre kerül viselkedésükben a megkülönböztetés, ami viszont sokunkat kellemetlenül érint. Engem talán nem annyira, amíg nem hallom meg a sajnálat sajátos hangszínét, addig nincs problémám, és meg tudom érteni, hogy mások szemében például a vakság igenis némileg mássá teszi az embert. Minden különleges megvilágításba kerül; egy vak emberrel beszélgetni biztosan nem olyan, mint másokkal. Legalábbis elsőre. Hiszen nem látom beszélgetőpartnerem mimikáját, testbeszédét, ő pedig egy, az arca mellett elnéző tekintettel találkozik csak. Egy szempárral, melyben örök sötétség honol. Azt nem tudom, hogy tekintetem is üres marad-e mindig, vagy képes dühtől villogni, érdeklődve felcsillanni. Mindenesetre elhiszem, hogy egy ilyen helyzet eltér a szokványostól.
A mi esetünkben pedig mindez nem is elég, hiszen ott a Rendelet, amiről bár szilárd elképzeléseim vannak, mégsem olyan könnyű erről a kirendelt párommal társalogni, mint gondoltam. De nem hagyom, hogy határozottságom meginogjon, még ha a helyzet, amibe kerültünk, kínos és zavarba ejtő is.
- Elegáns, de én nem szeretem. – Azt már nem teszem hozzá, hogy azért, mert úgy vélem, egyáltalán nem illik hozzám. Túl finom, lágy hangzású, hiányzik belőle a tűz.
– Jobban örülnék, ha Darának szólítanál – mosolyodtam el, remélve hogy ezzel elhárítottam a névből adódó újabb kétértelmű és félreérthető dolgokat. Bár igyekeztem könnyeden, természetesen viselkedni, én éreztem a zavart, zavarodottságot hangomban, és szavaimban.
- Igen, röhejesen hangzik és szomorúan – értettem vele egyet. Gyors megkönnyebbülés futott át rajtam, örültem, hogy azt mondta ki, amit gondoltam. Bár ez közel sem jelentette azt, hogy egy állásponton vagyunk; hisz bár ő is ellenzi a rendeletet, a szavakból még nem következnek tettek. Lehet, hogy felháborítónak tartja, de inkább belenyugszik, ahelyett, hogy lépéseket tenne. Én viszont nem tudom elfogadni a törvényt. Egyszerűen lehetetlen, képtelenség, ha akarnám, sem tudnék ölbe tett kézzel ülni és hagyni, hogy kicsússzon a lábam alól a talaj.
Jelen pillanatban nem akartam tovább firtatni a dolgot, nem lett volna értelme erőltetni a témát.
- De legalább elkaptál, szóval ez egyszer elnézem ezt neked – vigyorodtam el szemtelenül. – Egy hollóhátasnak ne mondj olyat, hogy egy könyv unalmas, ha nem akarod békaként végezni – kuncogtam megjegyzésén. Már önmagában az is vicces volt, hogy a könyvtár közepén elaludt.
- Leülünk? – bukott ki belőlem a kérdés, mielőtt meggondolhattam volna a dolgot, és az asztalok felé intettem. – Úgy értem…ha esetleg ráérsz – bizonytalanodtam el, és hirtelen nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel. Tettem egy befejezetlen mozdulatot vállamra omló tincseim irányába, de végül is inkább a zsebembe rejtettem kezeimet. A hajcsavarás jelen pillanatban maradék határozottságomtól is megfosztott volna. Pedig semmi olyat nem mondtam, amiért zavarban kellett volna lennem, nekem mégis úgy tűnt, kérdésem, vagy ajánlatom – ahogy tetszik – félreérthető és újabb furcsa szituációt szül. Mintha rá akarnám magam erőltetni - képtelen ötlet volt, de úgy éreztem, Arthur biztos, hogy ezt gondolja.  

Kellően nagy lendülettel, megállíthatatlanul közeledtem a padló felé, már felkészültem az ütközésre, amikor két kar fonódott derekam köré. A megkönnyebbülés és a meglepetés hatására, amit a váratlan mentőakció idézett elő, pár pillanatig nem mozdultam. Hallgattam saját felgyorsult légzésem és elgondolkoztam, ki lehet az a fiú, aki egyszerre volt balesetem okozója és elhárítója. Így az is felmerült bennem, hogy ez esetben megátkozni vagy megköszönni tettét lenne illőbb magatartás. Oké, az előbbit akkor sem tettem volna, ha sikerül megölelnem a földet, de azért a könyvet, amit a padlón felejtett biztos, hogy gurkóként használtam volna ellene. Úgyis szép, vaskos kötetről van szó, ahogy tapasztaltam.  
Miután lemondtam a helyzet további elemzéséről, és inkább későbbre halasztottam a dolog mérlegelését, de továbbra is a fiú karjaiban voltam, kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Óvatosan megmozdultam, hogy felhívjam a fiú figyelmét rá, hogy a vészhelyzet már elhárult, és szívesebben állnék a saját lábamon. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy nem csupán meglepődtem, hanem egy hangyányit zavarban is vagyok. Ezt a Gringotts minden aranyáért sem vallottam volna be magamnak, de nem tudtam mit tenni, ha akaratlanul is ez ötlött eszembe.
Éreztem, hogy milyen óvatosan és mennyi odafigyeléssel segített fel, ahogy azt is, ahogy lágyan végigsimított hajam végén. Nem tudtam elfojtani egy mosolyt, és kivételesen nem voltam képes döntésre jutni, hogy a vakság miatt ’kiélesült’ érzékeimet áldásnak vagy inkább átoknak tekintsem-e. Mialatt gondolataimba merültem – ami gyakori, mások számára kissé idegesítő szokásom – kínosan hosszúra nyúlt köztünk a csend. Mire erre ráeszméltem, a fiú megszólalt.
Amit mond, attól legalább kétszer annyira megdöbbentem, mint attól, hogy az utolsó pillanatban – neki köszönhetően – sikerült elkerülnöm a találkozást a padlóval. És mindezt miért? Mert a neve ismerősebb, mint szeretném.
Nem értettem magam, miért volt rám ilyen hatással ez a pár szó, hiszen számíthattam rá, hogy előbb vagy utóbb összefutunk, és igazság szerint nem is bántam volna a dolgot, mert szerettem volna mihamarabb tisztázni az ügyünket a félreértések elkerülése végett.  De az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem ilyennek képzeltem őt, és az első találkozónkat sem ilyennek láttam előre. Bár mindig is azt az elvet vallottam, hogy az előítéletek csak megmérgezik a kapcsolatokat, mégis akaratlanul is negatív kép élt elmémben Arthurról. Nem véletlenül, a Mardekár ház tagjai okozták a legtöbb bosszúságot, mióta az iskolába jártam és tőlük kaptam a legtöbb gúnyos, bántó megjegyzést. De a szavak még enyhének tűntek egyéb kedvelt eszközeik mellett. Erre azzal találom szemben magam, hogy Arthur egyáltalán nem olyan, amilyennek hittem és képzeltem; ez a fordulat pedig váratlanul és felkészületlenül ért.
- Alfonsine Crusader – nyújtottam felé jobbom. Bár nem láttam, eléggé pontosan meg tudtam állapítani, hogy a beszélgetőpartnerem hol helyezkedik el hozzám viszonyítva. Sőt általában még az illető arcát is meg tudtam találni tekintetemmel. Az már más kérdés, hogy szemkontaktust nem tudok teremteni, és az is megeshet, hogy az illető száját, orrát vagy a homlokát tanulmányozom nagy átéléssel. Ez néha cseppet kínos; nem egyszer értelmezte valaki félre, hogy kitartóan és hosszan az ajkain időzött tekintetem.
- Igen – bólintottam szavaira. Úgy tűnt, mintha megbánta volna, hogy kimondta ezt, de engem nem zavart, hogy megtörtént. Nekem is szokásom azonnal a közepébe csapni mindennek.
– Nem is lehetne ennél idiótább ez a helyzet, nem? – Csóváltam fejem. Ajkaim mosolyra görbültek; ebben a mosolyban pedig minden benne volt. Az, hogy örülök a találkozásunknak, de az is, hogy hülyeségnek tartom a rendeletet, és nevetségesnek a helyzetet, amibe a törvény minket kényszerít. Azt viszont már nem olvashatta le arcomról, hogy nem csak értelmetlennek tartom a minisztérium döntését, de képes lennék bármit elkövetni, hogy megsemmisüljön a törvény.

Határozott léptekkel róttam a folyosókat, már mindenféle segítség nélkül rendkívül otthonosan mozogtam az iskola területén, főleg ezen a szinten. Az ötödik emeletre vezető lépcsők minden „szeszélyét” ismertem, és gyakorlottan léptem át a trükkös lépcsőfokot, melybe – azt mondják – térdig belesüppedsz, ha rálépsz. Arról nem volt információm, hogy igaz-e a legenda, de a pár hónap alatt, mióta a Roxfortba jártam, szokásommá vált egy szökkenéssel kikerülni a hírhedt lépcsőfokot. Ez a gondolat megmosolyogtatott, elmélkedés közben pedig elértem az ötödik emeletet. Nem túl meglepő, hogy ezt a szintet ismertem meg legelőször, ugyanis itt található az iskola könyvtára, aminek gyakori vendége vagyok. Ha Hagrid kunyhójában, a Rengeteg környékén vagy a klubhelyiségben nem találsz, akkor biztos lehetsz benne, hogy itt kell keresned. A rengeteg érdekes könyv társaságát rendszerint annyira élvezem, hogy Madam Cvikkernek kell kiparancsolnia zárórakor, különben fel sem tűnne az idő múlása. Ezek alapján valóban vérbeli strébernek tűnhetek, amit a kedves mardekárosok nem is mulasztanak el minél gyakrabban az orrom alá dörgölni, pedig általában nem szigorúan tanulással, és sokszor egyáltalán nem a tananyaggal foglalkozom. Főleg mágikus lényekről szóló könyvekkel szoktam randizni, bár ha választhatnék, akkor inkább valódi, élő képviselőikkel találkoznék. De erre sajnos nincs túl sok lehetőségem, így maradnak a könyvek és Hagrid történetei. Nem mellesleg Hagrid a kedvenc tanárom – olyan jól kijövünk egymással – csak a házi teasüteményével nem ápolok túl jó viszonyt, amit nyíltan meg is mondtam neki, de ő csak mosolygott rajta. Szerinte Harry Potternek nagyon ízlik.
Az ajtón belépve barátságos mosollyal köszöntöttem a könyvtáros nőt, aki a köszönés mellett gyorsan elhadarta, hogy ma meddig tart nyitva a könyvtár. Lelkesen bólintottam; értettem a finom célzást.
Egyenesen a könyvtár túlsó részébe tartottam, de kevésbé lendületesen haladtam, mint a folyosón, itt vigyáznom kellett, hogy ne ütközzek össze mondjuk egy polc mögül hirtelen felbukkanó diákkal. Az egyenes folyosókon való közlekedésnél ez több gondot okozott, és nagyobb odafigyelést igényelt. Általában szokatlanul éles hallásomra hagyatkoztam, de ha szükséges volt, varázslatot is alkalmaztam, ami jelezte, ha valaki felém közeledett, és megmutatta, milyen irányban mozog az illető. Ráadásul azt hiszem, az évek során valamiféle hatodik érzéket is kifejlesztettem.
Miután megtaláltam a tegnap félbehagyott könyvet, amit már nem volt időm kikölcsönözni, szokásos helyem – egy a sarokban álló kis asztalka - felé vettem az irányt. Mielőtt odaértem, már kinyitottam a könyvet, és pálcámat rászegezve elmormoltam a bűbájt, hogy a könyv felolvassa magát nekem. A fejemben hallatszó kis hang lassan elnyomta érzékeimet, és egészen belemélyedtem a történetbe, amikor hirtelen tompa fájdalom nyilallt lábamba – mintha belerúgtam volna valamibe – és egyensúlyomat vesztve éreztem, hogy a föld felé közeledem. Valószínűleg egy, a földön heverő könyvben botlottam el, és az egyenletes szuszogásból azt is gyorsan kikövetkeztettem, hogy a közelben a könyv tulajdonosa szundikál. Mindez egy tizedmásodperc alatt száguldott át agyamon, ennyi idő elég volt, hogy felmérjem a helyzetet. Bár ez sem javított semmit helyzetemen.