Arthur & Dara

Alig palástolt örömmel fogadtam a kezembe pattanó seprűt, mosolyom híven árulkodott róla, hogy az első siker mennyire fellelkesített. Talán kicsit korai is volt ez a nagy öröm, lévén a gólyák első repülésórájukon küszködnek ezzel a feladattal, de ezt a gondolatot inkább elhessegettem. Általában úgy vélekedtem a dolgokról, hogy ha a kezdés jó, akkor utána sem jöhet túl sok rossz, legalábbis mindenképpen előnyösebb ilyen helyzetből indulni, mintha mondjuk első próbálkozásom alkalmából orrba vágott volna a seprű.
Meg aztán az a tény sem volt mellékes, hogy ha túl béna találnék lenni, az mindkettőnk számára elég kínos helyzetet szülne. Ezt még csak tetőzi, hogy Arthur a háza csapatában is játszik, következtetésképp az átlagnál mértékekkel jobb, és fontos is neki a játék – szóval mindez elég erős megfelelési kényszert váltott ki belőlem. Amúgy is nehezen viseltem, ha valami nem ment, vagy alulmaradtam valamiben – a Hollóhát átka –, ezért mindennek teljes erőbedobással indultam neki, de a késztetés, hogy sikeresen vegyem az akadályokat most még felfokozottabban jelentkezett.
Ha megkérdeznék, mindeközben hogyan jutott eszembe a bekötött szemmel való repülés kérdése, valószínűleg nem tudnék rá értelmes választ adni. Mindenesetre a kérdés birizgálta a fantáziámat, bár nem állt szándékomban rávenni Arthurt, hogy megpróbálja megvalósítani az idióta ötletemet. Így kicsit meg is lepett a válasza – bár mi másra számíthattam volna? – és bár nem voltam biztos döntése helyességében, és egy részről szívesen lebeszéltem volna róla, nem tettem.
- Őrültek vagytok, ha megcsináljátok – csóváltam a fejem, de ajkam önkéntelenül is széles vigyorra húzódott. Persze pont én beszélek, amikor jelen pillanatban épp hasonló őrültségre készülök vetemedni, mint ami Arthur fejében szöget ütött. Nem először fordult elő, hogy valamihez eléggé ambivalens módon viszonyultam: a házamra jellemző józan ész, az alapos megfontolás nem egyszer ütközött  össze a heves, akaratos ír vérrel, melyből túl sok csordogált az ereimben ahhoz, hogy végül józanul cselekedjem.
Ügyes mozdulattal vetettem át egyik lábam a seprűn, és bár egy pillanatig tartottam attól, hogy amint lábaim elemelkednek a talajról, semmi sem fog megtartani, ez nem következett be. Próbáltam nem görcsösen szorítani a seprűnyelet, és nem nehezíteni Arthur dolgát, de érintése, ahogy helyreigazította a kéztartásomat, nem segítette elő igyekezetemet. Közelsége még most is hatott rám, bár igyekeztem ezt a hatást az izgalom számlájára írni, amit pedig a repülésnek tulajdonítottam.
- Ha leesek, elkapsz? – Pajkos mosollyal fordultam vissza, miután Arthur a test- és kéztartásomat is helyesnek ítélte, és végre megpróbálhattam tényleg repülni. Ugyan csak lassan emelkedtem felfelé, és nem is túl hosszan, ez nem csökkentette az örömet, ami eltöltött. Mikor egy kis kör – amit nem is igazán lehetett körnek nevezni, hisz csak felemelkedtem, majd le – megtétele után leereszkedtem a talajra, a siker semmivel össze nem téveszthető ízét éreztem. A szám a fülemig ért, és alig vártam, hogy újra a föld fölé emelkedjek, de ezúttal már valóban repülni akartam, és nem csupán próbálgatni azt. Nem megy minden egy csapásra, nagyon jól tudtam ezt, csakhogy jelen pillanatban ez a tény nem érdekelt különösebben.
- Gyere! -  Mosolyogva pillantottam Arthurra, kezem futólag az övét érintette, majd miközben újból seprűre szálltam, hívogatóan nyújtottam felé a kezem. Eleinte lassan emelkedtem, de fokozatosan gyorsítani kezdtem. Ekkor már mindkét kezemmel a seprűnyelet szorítottam. Nem néztem hátra, de reméltem, hogy Arthur követ. Mikor úgy éreztem, elég magasra értem, fordítottam a seprű irányán, majd fékezve megálltam. A művelet kivitelezése során ugyan majdnem elveszettem az egyensúlyomat, és meginogtam a seprűn, de azon kívül, hogy arcom egy árnyalatnyival sápadtabbá vált, nem volt hatása az apró malőrnek.
- Arthur? – Mivel minden figyelmem a seprű irányítására koncentrálódott, nem tudtam, Arthur merre van, és seprűre szállt-e. Hangomban így egy cseppnyi bizonytalanság csendült, bár tudtam, hogy Arthur nem hagy magamra. Abban viszont már nem voltam biztos, hogy magánakciómat hogyan fogadja majd.

Örülök, hogy engedtem a kísértésnek és most itt vagyok. Bár még nem érezhettem magam igazán biztonságban, az csak akkor következhet be, ha már meggyőződtem, hogy képes vagyok hosszútávon is a seprűn maradni, anélkül, hogy kísérletet tennék engedni a gravitációnak. Ritkán kételkedtem magamban és képességeimben, még ha nem is vetett fel a magabiztosság, amíg nem volt nyomós okom, nem bizonytalanodtam el. Így volt ez most is, izgatott lelkesedéssel és örömmel vártam, hogy végre seprűre szállhassak, bár mindvégig ott motoszkált bennem a kényszeres vágy, hogy megfeleljek Arthurnak, ehhez pedig az kellett, hogy a lelkesedésen kívül tehetségem is legyen a seprűlovagláshoz.
Vajon rajtam kívül mások is kipróbálták a repülést, még ha nem is láttak? Biztos, hogy volt olyan elvetemült kviddics rajongó, aki bekötött szemmel próbálkozott, talán valamikor majd megkérdezem erről Arthurt, hátha tud ilyen esetről. Amire viszont én készülök, ahhoz még magasabb fokú elszántság és persze hülyeség kell, de pont ezért tökéletes számomra. Nem is én lennék, ha nem vágnék bele valamibe, amiről józan eszem azt súgja, hogy őrültség, de amiért még így ismeretlenül is rajongok.
Hagytam, hogy Arthur mutassa az utat. Bár ilyen helyzetekben mindig tiltakoztam, mondván egyedül is boldogulok, de megérezve kezének óvatos érintését derekamon és vállamon, elvetettem előbbi gondolatomat. Tulajdonképpen egy pillanatra el is felejtettem, mit akartam tenni, és mivel egyáltalán nem volt kellemetlen a helyzet, könnyedén idomultam mozdulataihoz és bár nem tudtam, pontosan mit tervez, engedtem, hogy vezessen. Csak miután eltávolodott tőlem, futott át az agyamon, hogy közelsége egy cseppet sem ejtett zavarba, nem úgy, mint a könyvtárban.
Szavaira bólintottam, és behunytam a szemem. Jól akartam csinálni, így pontosan úgy kezdtem neki, mintha egy nehéz varázslat megidézésére készülnék. Előrenyújtott jobbomra fókuszáltam, tenyeremet kitártam és erősen koncentráltam. Mivel vak vagyok, logikusan nem a seprű látványát képzeltem el, amint a kezemben tartom, hanem az érintést, ahogy ujjaim rásimulnak a hideg fára.
- Fel – adtam ki az utasítást határozottan. A következő másodpercben már kezem a seprű nyelét markolta. Talán vicces látványt nyújthattam az előbb, amint olyan komolyan nekikészültem a dolognak, de ez nem zavart, hiszen ahogy vártam, meglett az eredménye. Sikerem hatására szélesen mosolyogva fordultam Arthur felé, legalábbis reméltem, hogy nem a nagy semmire vigyorgok ilyen örömmel.
- Szerinted próbált már valaki bekötött szemmel repülni? – Néha a legváratlanabb pillanatban, amikor magam sem számítok rá, jut eszembe egy kérdés, amit muszáj feltennem. Bár az előbb még úgy terveztem, majd akkor tudakozódom efelől, amikor már repültem és nem találkoztam a földdel, mert előtte nem biztos, hogy szerencsés lenne, mondjuk egy olyan történetet hallani, amikor valaki egy ilyen kísérlet hatására, mármint, hogy bekötött szemmel repült, szenvedett balesetet. Persze közel sem biztos, hogy Arthur tud ilyenről, vagy történt ilyen, de megeshet.

Igazából mindig is szerettem volna repülni. Talán pont azért, mert sosem szabadott. Míg testvéreimet bíztatták és bár még csupán öt évesek, már seprűvel a kezükben rohangálnak, addig engem úgy óvtak a mágusok legkedveltebb sportjától, mint a tűztől. „Kedves” emlékeim közé tartozik, amikor a szomszéd gyerekével kicsempésztük az ő seprűjét, hogy megtanítson az általa csak művészetként emlegetett seprűlovaglásra, amikor rajtakaptak, tettünk következménye pedig az lett, hogy néha kicsit túlzottan is gondoskodó és aggódásra hajlamos édesanyám eltiltott pajtásomtól.
Így hát bármennyire is szerettem volna, nem sok tapasztalatra tettem szert a repülés dolgában. Nem kárhoztathattam senkit azért, hogy megakadályozott abban, hogy veszélybe sodorjam magam, hiszen tisztában voltam vele, aki nem lát, annak nem feltétlenül seprűn a helye. Egyetértettem ugyan azzal, amit józan eszem súgott, és amit szüleim tolmácsoltak eltiltások, szobafogások és hangos viták alkalmával, de ahogy gyakran megesett, fittyet hánytam a józan gondolkodásra.  Mindig is szerettem a felállított korlátokat feszegetni, és ez a repülés kapcsán sem volt másként. Ennek ellenére, amíg igazán izgatott a dolog, nem volt szerencsém, mindig lefüleltek, aztán lassan kinőttem ebből is, és találtam mást, amivel környezetem idegeire tudtam menni. Ugyan nem mondtam le a repüléssel kapcsolatos álmaimról, beláttam, hogy egyedül életveszélyes lenne seprűre ülnöm.
De most Arthur mellettem lesz, akiről feltételezem, hogy tudja, mit csinál. Legalább kettőnk közül valaki tudni fogja. Ha csak jártasságában bíztam volna, nem biztos, hogy beleegyezem a dologba, de a könyvtárban történtek után valahogy ösztönösen bizalmat szavaztam neki. Talán a személyisége, a nyitottsága, hogy úgy kezelte kényes helyzetünket, ahogy vagy a pozitív csalódás, amiért nem a képzeletemben élő tipikus, gőgös mardekárost személyesítette meg, ébresztett bennem erős, de egyértelműen nem teljesen megalapozott bizalmat. Átfutott az agyamon, hogy vajon mindenkire ilyen hatással van-e. Könnyedén szót ért az emberekkel, meg tudja kedveltetni magát velük, talán ez a titok nyitja, amiért sikerült elérnie, hogy most itt álljak, a kvddicspálya szélén és izgatottan várjak érkezésére.
Egészen elmerültem gondolataimban, amikor pedig hirtelen felriadtam „álmodozásomból”, nem is tudtam, mi zökkentett ki merengésemből. Egy pillanatig feszülten figyeltem, éreztem, hogy valaki van a közelemben, amikor Arthur hangja törte meg a csendet. Zavarodottan kaptam fel a fejem, kellett pár másodperc, míg teljesen magamhoz tértem és még akkor sem értettem, hogyan történt, hogy egyik pillanatban még egyedül voltam, a másikban pedig már itt volt Arthur.
Az biztos, hogy nem gyalog érkezett. Már messziről kiszúrtam volna, hogy közeledik, annyira azért nem lehettem elvarázsolva, hogy a fokozatosan erősödő léptek zajára ne figyeltem volna fel. Erre számítottam, mármint, hogy gyalog jön, így erre is voltak kihegyezve füleim, még ha nem is figyeltem oda. A másik lehetséges mód, ami figyelembe véve, hogy seprűkért ment el, a repülés. Végül is éreztem egy hűvös fuvallatot, ami a leszállását jelezhette, közvetlenül mielőtt megszólalt, csak túlságosan is meg voltam lepve, hogy ez feltűnjön.
Ezt átgondolva már biztos voltam benne, hogy seprűn érkezett. Jellemző. Alig ismertem még Arthurt, mégis úgy éreztem, hogy egy ilyen hatásos és persze esztelen belépő tipikusan rá vall. Azért kíváncsi lettem volna, hogyan sikerült a másik seprűt baleset nélkül szállítania.
- Készen állok – jelentettem ki határozottan és kihúztam magam. Már alig vártam, hogy seprűre ülhessek.
- Remélem, nem hagytad el út közben a másik seprűt – vigyorodtam el. Nem tudtam megállni, hogy egyrészt ne tegyek valamilyen, kicsit talán szurkálódó megjegyzést, másrészt hogy ne említsem meg látványos belépőjét, ami azért annak ellenére, hogy miatta egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, annyira meglepett, kifejezetten tetszett. Ezt természetesen nem közöltem vele, még túlságosan elbízná magát. Bár azt hiszem, levakarhatatlan mosolyom így is árulkodó volt.

Éreztem a ránk tapadó megannyi kíváncsi szempárt, míg kéz a kézben átsiettünk a könyvtáron. Persze annyira sokan azért nem tartózkodtak a helyiségben, de még ha csak páran is láttak minket együtt, a pletykákat úgysem ússzuk meg. Bár kezdtem hozzászokni, hogy a szünetek csevegésének gyakran én vagyok a témája, és nem tudok úgy végigsétálni egy folyosón, hogy ne kapnék el olyan elsuttogott szavakat, amikről jobb lenne tudomást sem vennem, továbbra is idegesített, hogy sokan úgy kezelnek, mintha egy másik bolygóról jöttem volna, és ezért szükségét érzik megtárgyalni minden lépésemet. Ha alkalmam volt, nem hagytam szó nélkül a pletykálkodást; egyik héten kis híján majdnem megátkoztam egyik háztársamat, csak az érkező tanár mentette meg rontásomtól.
Nem tudtam, Arthurt hogyan érintené, ha miattam válna ő is pletykatémává - ami most bizonyára be is fog következni –, ezért fel is akartam vetni az ötletet, hogy talán célszerűbb lenne, ha nem mutatkoznánk együtt. Mármint persze nem vagyunk olyan kapcsolatban, amit titkolnunk kellene, de ha mondjuk nem együtt mennénk le a pályára, megspórolhatnánk némi bosszúságot. Amellett, hogy nem akartam feltűnést kelteni, és ezzel gondot okozni neki, attól is tartottam – bár ezt nem vallottam be magamnak -, hogy miről fognak szólni azok a pletykák, és ezzel hogyan számolok majd magamban el.
De Arthur megelőzött; azzal, hogy felajánlotta, elmegy seprűkért, meg is oldotta a problémát. Mikor elengedte kezem, egy mosolyt küldtem felé, remélve, hogy még egyszer visszanéz, majd én is elindultam az ellenkező irányba. Csak a folyosó végére érve tudatosult bennem, hogy még egyszer sem jártam a kviddics pályán. Év elején ugyan körbevezettek az iskolában, de arról a napról csupán halvány emlékeim voltak. Végül úgy döntöttem, majd csak lesz valami, és ezzel az elhatározással a bejárati csarnok felé indultam. Út közben összefutottam Flitwick professzorral, akitől sikerült útbaigazítást kapnom, így pár percnyi késedelemmel – amit az egyik szeszélyes lépcsőnek köszönhettem- megérkeztem a kviddics pályára.
Az udvaron távolról ugyan hallottam elmosódott hangokat, de a pálya üres volt, aminek különösen örültem. Most Arthuron kívül senki társaságára nem vágytam, főleg, hogy a seprűről leesni nagyközönség előtt sokkal égőbb, mint ha csak egy ember látja, még akkor is, ha történetesen ennek az egy személynek mindenképpen imponálni szeretnék.
Míg vártam, akaratlanul is Arthur szavain gondolkoztam. De a dolognak nem azon a vetületén, ami igazán fontos lett volna, sőt a rendeletet inkább elmém legrejtettebb zugába zártam. Arthur testvére jutott eszembe, Kort, ha jól emlékszem. Nem pár perccel ezelőtt hallottam róla először, ugyanis mióta megkaptuk azt a bizonyos levelet, figyelmem mindig ki volt élezve az Arthur vagy a Rembrandt névre. Előbbit is épp elég gyakran hallottam a folyosón csacsogó lányok szájából, utóbbi pedig olyan összefüggésekben is elhangzott, amik akkor megleptek, de amiket most, találkozásunk után, lehetetlennek vélek, és nem feltételezném Arthurról, hogy olyat mondott vagy tett, amikről én hallottam. Viszont rajta kívül az iskolában csak egyetlen személy viseli a Rembrandt nevet, ezt meggondolva pedig, lehet, hogy valóban hallgatnom kellene Arthurra és vigyáznom, hogy többször ne tévesszem össze a testvéreket.