Alfonsine 'Dara' Crusader

Azt mondják, olyan a hajam, mint a megelevenedett tűz, mintha perzselő, megfékezhetetlen lángok vonnának fátylat arcom köré. A természetem is hasonló. Mindenféle hencegés nélkül állíthatom, hogy erőteljes személyiség vagyok, csendes, de fáradhatatlan, energiával teli és kiszámíthatatlan. Egy kis túlzással élve, kis adagban gyógyító, nagy mennyiségben halálos. Akár a tűz, melynél télen felmelegítheted átfagyott tagjaidat, miközben kellemes melege átjárja tested, de ha túl közel merészkedsz hozzá, megéget. Szeszélyes vagyok, igazi hangulatember, bár ezzel csak kevesen vannak tisztában. A titokzatosság hozzá tartozik a rólam kialakított képhez, mely nem mindig hű a valósághoz, de nem szokásom eltántorítani az embereket véleményüktől. Homokba kellene dugnom a fejem, hogy ne vegyem észre, ha végigsétálok a folyosón, összesúgnak a hátam mögött. A pletykatémát mindössze azzal szolgáltattam, hogy vak vagyok, következésképp más, mint az átlag. Bevallom, még az is közrejátszhatott, hogy határozottan elutasítottam minden segítséget - vagy, ahogy én nevezem- adományt, és egy percig sem titkoltam, hogy nem kérek senki sajnálatából. Utóbbival érzékeny pontra tapintottak, mindig is rosszul viseltem, ha sajnálnak; gyengének, kiszolgáltatottnak éreztem magam tőle. Sokáig nem is tudtam megkülönböztetni a szánalmat az együttérzéstől, így nem egyszer bántottam olyanokat is, akik nem érdemelték meg. Ugyanis sosem hagytam szó nélkül, ha sérelem ért, mindig keményen megfizettem a kölcsönt. Nem az a fajta ember vagyok, aki csendben tűr és magába fojtja a bánatát. Nem, én dühöngök, felemelem a hangom, vázákat vágok földhöz, kitombolom magam, de nem kesergek sokáig a dolgon. Néha – nagyon ritkán – rettentő gyerekesen tudok viselkedni, de általában igaz, hogy túl korán fel kellett nőnöm, és ez rányomta bélyegét személyiségemre is. Bár könnyen barátkozom, bizalmamat nagyon nehéz elnyerni, és elvárásaimnak sem éppen könnyű megfelelni. Társasági embernek tartom magam, szeretem, ha emberek vesznek körül, mégis néha olyan nekem a magány, mint fuldoklónak a levegő. Furcsa, de mindezek ellenére nem beszélek sokat még barátaim körében sem.
Maximalista vagyok, céltudatos, de nem megszállott. Szenvedélyesen szeretek olvasni, falom a könyveket, mert belőlük olyan részét ismerhetem meg a világnak, amit mások megtapasztalhatnak, de az én életemből kimaradt volna, mert vak vagyok. ( Természetesen nem a hagyományos értelemben véve olvasok; egy varázslat segítségével a könyv felolvassa magát, de csak a fejemben hallatszik hangja, mint amikor az ember magában olvas. )
Külsőm bemutatásakor azt hiszem, jobban járok, ha mások leírására támaszkodom, figyelembe véve, hogy ők láttak már engem, de én magamat sosem. Nem nőttem túl magasra, emberek közt sokszor tűnhetek aprónak és törékenynek. Hajamat kiskorom óta növesztem, és ma már, ha kifésülöm, csípőmig ér. Tincseim elvileg vörösek, ami sajnos nem túl sokat mond nekem, de nagymamám megtalálta a módját, hogy mégis legyen valami elképzeléseim róla. Ő mondta azt, hogy a hajam olyan, akár a tűz. Ami talán még említésre méltó, az az arcomat pöttyöző szeplők sokasága, de amúgy tökéletesen átlagos vagyok - azt hiszem.

1981. június 30-án láttam meg a napvilágot egy észak-ír kis falu határában álló udvarházunkban. Eleinte egészséges, erős kisbabának tűntem, csak később derült ki, hogy milyen rendellenességgel születtem. Vak voltam – és vagyok. A szüleim nehezen nyugodtak bele ebbe a fordulatra, hosszú éveken át gyógyítótól gyógyítóig jártunk, pedig már az első vizsgálat során közölték velük, szembetegségem gyógyíthatatlan.
Ha nem is mindig tudtam, de már egészen kicsi koromban is éreztem, mekkora terhet ró szüleimre betegségem, ezért igyekeztem mindig szófogadó, jó kislány lenni, akire büszkék lehetnek. Ezért is fogadtam el mindenféle felesleges hiszti nélkül, hogy anya úgy döntött, nem járhatok a Roxfortba, magántanuló leszek. A jó szándék vezérelte, ő így próbált megóvni a világ, az emberek ellenségességétől, amivel azokat fogadják, akik mások, mint az átlag. Nem hitte, hogy boldogulnék egyedül, ami egyrészt egy kicsit rosszul esett, és még ma is ott motoszkál agyamban, hogy ő, akinek a legjobban kellene ismernie és bíznia bennem, ő ennyire alábecsült, másrészt viszont hálás vagyok – kissé talán túlzott – féltéséért, hisz ez is csak azt bizonyítja, hogy szeret.
Anyai nagymamám volt az egyetlen, aki felemelte szavát lánya határozata ellen, de anya megőrizte makacsságát, amivel évekkel korábban kiharcolta, hogy családja elfogadja a férfit, akit élete párjának választott, így a nagyinak újfent engednie kellett.
Születésem előtt anya nehéz helyzetbe került, mert apa angol volt, ráadásul mugliszármazású, anya családja pedig törzsgyökeres írként, már csupán hagyományból is gyűlölte az angolokat. Amellett náluk is élt a szokás, hogy az aranyvérű vérvonal fenntartása mindennél fontosabb, és ha nem is harapódzott el úgy az ellenséges érzület a mugliszármazásúak iránt, mint az angolok körében, nem kedvelték őket túlzottan, családjaikban pedig semmi esetre sem látták szívesen azokat, akik nem büszkélkedhettek a középkorig visszavezethető – természetesen csak írekből álló – családfával. Anya ezt nagyon jól tudta, de azt hiszem, egy percig sem aggódott; bejelentette eljegyzésüket apával és válaszút elé állította a nagyit: vagy elfogadja párját, vagy többé nem látja. (Nagyapa ekkor már nem volt az élők sorában.) A nagyi pedig engedett, annak ellenére is, hogy kifejtette, ő soha nem fog megkedvelni egy semmirekellő angolt (akit később mindig Fiamnak szólított), de jobban becsüli, hogy anya határozottan kiállt választása mellett családjával szemben is, mint amennyire ellenzi a házasságot. Akárhányszor hallottam ezt a történetet, mindig büszkeség töltött el, hogy ilyen nagyanyám van, akit amúgy mindig is imádtam, és gyermeki szeretettel és kíváncsisággal csüngtem minden szaván.
A nagyi régimódi ír asszony volt, aki mindennél többre becsülte hazáját és családját, a földet, ahol felnőtt, és amit utolsó csepp véréig is védelmezett volna az angoloktól. Ősi ír arisztokrata családba született, akik bár elvesztették földjeiket a függetlenségi harcok során, büszkeségük még csak meg sem kopott. Nagyi szerint le sem tagadhatnám, hogy ír vér csörgedezik az ereimben, és írebb vagyok, mint a testvéreim és az összes unokatestvéreim együttvéve. Sosem kertelt, kimondta, hogy ezért vagyok én a legkedvesebb számára unokái közül. Erre mindig kimondhatatlanul büszke voltam, és természetesen minden adandó alkalommal fel is vágtam vele. Na igen, unokatestvéreim közt nem is tettem szert túl nagy népszerűségre. Viszont ikerhúgaim – akik most öt évesek - , Carla és Caroline csodálatát még így is sikerült kivívnom, pedig sokáig nem viselkedtem túl jó nővérként, ugyanis rettentő féltékeny voltam rájuk.
Második otthonom mindig is a nagyi házikója volt, és nagyon sokáig nagyi volt kis világom közepe. A faluban, ahol élt, mindenkit ismertem, és nagy részüket barátomnak vallottam. Sok kedves emlékem van abból az időből, amikor a piacon alkudoztam a kofákkal, és naponta összegyűjtöttem a tojásokat a tyúkólban. Egyszerre szorul össze a szívem, és kúszik mosoly arcomra, amikor erre gondolok.
Nagyi halála sok mindent megváltoztatott. Az ő szavai, amikkel búcsúzott tőlem, buzdítottak arra, hogy a magam útjára lépjek. „Nem azért adom neked a pálcámat, hogy ősöreg könyvekből betanult varázslatokat gyakorolj unalomig a négy fal közé zárva. Egy igazi ír mindig a saját kemény feje után megy, és azt tesz, amihez kedve tartja. Neked kell tudnod, mi a jó neked, nem másoknak.” Azt hiszem, ahogy annak idején anya fellázadt a nagyi ellen, úgy tettem én is. És ahogy a nagyi beletörődött, hogy a lánya győzött, úgy anyának sem volt más választása, mint rábólintani, hogy ezentúl a Roxfortba fogok járni.
Idén, ötödévesként kezdtem meg első évemet a híres mágusképzőben. A Süvegnek okoztam némi fejfájást, de végül közösen meghoztuk a döntést, és hollóhátas lettem. Úgy mondta: a soha nem lankadó kíváncsiságomnak, szorgalmamnak és tudásszomjamnak köszönhetem, hogy kék gallérú talárt viselhetek. A híres ír szorgalmamnak, amit csakis a nagyitól örökölhettem.
Sajnos azt nem mondhatom, hogy most felhőtlenül boldog vagyok, a rendelet, ha csak kicsit is, de beárnyékolja a jövőről szőtt kedves álmaimat, és dühös is vagyok, de nem elkeseredett. Annak ellenére, hogy a hollóhátasok közé tartozom, akikről azt mondják, hogy eléggé okosak, nekem teljességgel érhetetlen a rendelet. Talán csak én vagyok túl buta, hogy felfogjam a dolgokat, de szerintem egy ilyen középkori törvény százszorta ijesztőbb, mint a statisztikák eredményei. Ha valamivel, akkor ezzel meg lehet pecsételni a mágia sorsát.
Nem lepek meg senkit vele, ha azt mondom, ellenzem a rendeletet és a megfelelő időben ezt nem is fogom véka alá rejteni. Harcolni fogok, ha rákényszerítenek – ahogy a nagymamám, és a felmenőim tették, amikor ezt kívánta meg tőlük becsületük.  

KÓD: Hollóhát 5/4
KIRENDELT PÁR: Arthur Rembrandt
PLAY BY: Dasha Sidorchuk