Ginny & Hermione × Nincs semmi másom...

Szörnyen érzem magam és nem csak azért mert ilyen a sorsom, hanem azért is mert a nyavalyás önsajnálatom miatt eltávolodtam mindenkitől aki fontos számomra. Ott van például Harry, meg se tudnám mondani, mikor beszélgettem vele utoljára úgy istenigazából. Jó az órák között szoktunk beszélgetni néha, de az nem olyan. Máskor alig lehetett minket szétrobbantani, de manapság szinte alig lehet együtt látni minket, a jól megszokott kis hármasunkat.
- Jobb lesz, ha összeszedem magam. – fújtam ki a tüdőmből egy nagy sóhajjal a levegőt, majd az egyik kezemmel kisöpörtem az arcomból egy kóbor hajtincset.
Igazán nagyra értékelem, hogy Ginny próbál lelket önteni belém, de ha jobban belegondolunk Ő mit sem érzékel abból, hogy mi folyik körülötte, hiszen Ő és Harry az álompár akiket még a minisztérium sem szakíthatott szét. Úgy gondolom, hogy amiért így gondolom, nem vagyok gonosz és féltékeny, csak… Egyszerűen csak nem értem, hogy mi lehet velem és Ronnal a baj. Ha jól megnézzük akkor ugyan annyit letettünk az asztalra mint Harryék és nagyon is jól tudták, hogy hányadán állunk, erre mégis ezt kaptuk.
- Nagyon jól tudom, hogy nem én és Ron vagyunk az egyetlenek, akiknek nem tetszik ez a döntés, de nagyon jól ismered a minisztériumot és azt is, hogy milyen óvintézkedéseket találtak ki. – húztam el elkomorulva a számat.
- Arról már nem is beszélve, hogy a múltkori kis akciónk majdnem az életünkbe került, és bármennyire is fel vagyok készülve egy kis csetepatéra, nem hiszem, hogy helyénvaló lenne. – feleltem elmerengve, hiszen bármennyire is fáj beismernem tényleg így gondolom.
- Igazán nagyra értékelem Ginny, hogy ezt mondod, de lehet, hogy jobb lenne, ha ti kimaradnátok belőle, ha mégis megpróbálunk tenni a rendelet ellen. Nehogy a végén rosszul süljenek el a dolgok és a végén még Harry és te sem maradhattok együtt. – mondtam kedvesen és kellő komolysággal a hangomban, miközben egy haloványka mosolyt küldtem felé.
Ahogy hallgattam amit mond az előbbi mosolyom még inkább kiszélesedett, hiszen nem hinném, hogy Ginny sokra menne azzal, ha leülne és beszélne rom fejével. Már csak azért is mert az eltelt tizen öt év alatt megtanulhatta volna, hogy Ron egy átkozottul makacs, önfejű és hihetetlenül konok pasas aki soha nem hallgat másra. Na jó rajtam kívül, de ha megmakacsolja magát akkor még rám se hallgat, ami valljuk be hogy jelen esetben nagyon is igaz.
- Elképzellek, ahogy egy vöröslő tornádó képében leordítod Ron haját. – kuncogtam egy kicsit felszabadultabban.
Van egy olyan érzésem, hogy az a rivalló, amit Mrs. Weasley még második év elején küldött neki, elbújna szégyenében, ha látná amikor Ginnyi kikel magából. Szó se róla heves egy természete van. Talán Molly és Artúr összes gyereke közül Ginny az egyetlen aki majdnem mindenben az anyjára hasonlít.

Igazából zavart, hogy ennyire sajnáltatom magam, hiszen ez nem az én világom. Én soha életemben nem voltam az, aki gyengének mutatja magát. Ha valami bántott azt mindig megoldottam, és ha a padlóra kerültem, akkor is mindig felálltam. Ez viszont egy olyan szituáció, amit nem tudok magamban hová tenni. Valahogy nem tudom elfogadni, hogy a jövőben Mrs. Malfoy leszek. Ez túlságosan is abszurd és lehetetlennek tűnő. Pedig ez a helyzet, ez a jövőm és nem tehetek ellene semmit.
- Akkor jó - mosolyogtam továbbra is elég haloványan.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az Ő jelenlétére vártam a leginkább, de egy barát soha se jön rosszkor. Főleg ha egy olyan barátról van szó aki, mindenkinél jobban megérti a helyzetemet. Legalább is szerintem ez a helyzet. Végtére is, amikor kiderült, hogy Ő és Harry… szóval, hogy egymásba gabalyodtak, akkor sokat kockáztattak.
Egy halk kuncogás tört fel belőlem, hiszen tényleg Ginny az, aki tudja mi is a helyzet. Ezek szerint ennyire rám van írva, hogy mennyire hiányzik az a lökött bátyja. Hihetetlen, hogy ennyire önfejű, makacs és áhhh.
- Hát… ha őszinte szeretnék lenni, akkor nem egészen. De gondolom, látszik is rajtam. – húzom el az ajkamat elmerengve.
Na, igen… Az a baj velem, hogy a pillanatnyi heves érzelmeimet nem igazán jól kontrolálom. Így pedig minden meglátszik rajtam. Szomorúság, boldogság, öröm, bánat, stb. Most jelen helyzetben azt hiszem a csalódottság. De úgy tűnik ez nem fog egyhamar elmúlni. Addig biztos nem, ameddig nem tudom tisztázni a helyzetemet Ronnal.
- Túlzás azt mondani, hogy jól vagyok. talán most már kezdek belenyugodni abba, hogy nem tehetek semmit. – mondtam váll rándítva, miközben éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
Borzalmasan éreztem magam egész idő alatt. Még Hagridnak is feltűnt, hogy valami nem stimmel. Pedig Ő aztán ilyen téren nem túl nagy talentum.
- Tudod, nem is az zavar a leginkább, hogy egy teljesen lehetetlen helyzetbe hozott a minisztérium, azzal hogy… - nem bírtam ki mondani, így vennem kellet egy nagy levegőt, aztán folytattam.
- Szóval, hogy Draco-t választották páromnak, hanem az ahogyan a bátyád viselkedik. Játssza a sértődöttet és messziről elkerül. Teljesen olyan érzésem van, mint ha engem hibáztatna azért, hogy így alakult a helyzet. – panaszkodtam, teljesen elkeseregve, miközben letettem magam mellé a könyvemet, és letöröltem egy kicsordult könnyemet az arcomról.

Őszintén bevallanom, hogy amióta kiderült ez az egész párokba osztás dolog, tartok egy kicsit attól, hogy mit fognak gondolni az emberek. Jó azzal természetesen tisztában vagyok, hogy nem én vagyok érte a felelős, na de akkor is. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenki mindenféle megjegyzés és hozzáfűznivaló nélkül fogja hagyni a dolgot. De most komolyan, mit tehetnék? Van akinek Merlin kedvezett és van akinek nem. Én, úgy látszik az utóbbi csoportba tartozom, nem úgy mint Harry és Ginny, akikre be kell vallanom, egy kicsit irigy vagyok. Nem, nem azért mondom, mert zavar a boldogságuk, csak hát… szóval… azért még sem mindegy, hogy kivel kell együtt élned egy egész életet. Ez az élet újabb igazságtalansága.
- Ahhhh - Hangos csattanással csaptam össze a kezemben tartott könyvet, melynek vízhangja körbejárta az üres klubhelységet. Komolyan mondom ez az egész hercehurca jobban kikészített, mint a háború. Ott legalább tudtuk, hogy van választási lehetőségünk, de itt…
A kandalló felől érkező tűz, hangos pattogása és a lángnyelvek vöröslő tánca, egy kis időre elterelték a gondolataimat. Egy korábbi emlék tört felszínre a tudatalattimból és puha, bársonyos takaróként ölelte körbe sebzett lelkem.
Annyira vártam már azt a napot. A szüleim izgatott mocorgással álltak velem a 9 és ¾ vágány átjárójánál. Tudták, hogy az életünk fenekestől meg fog változni. De nem zavarta őket, hiszen büszkék voltak rám. Szerettek és valahol a lelkük mélyén mindig is tudták, hogy különleges vagyok.
A nagy, piros gőzmozdony hangos kürtszóval jelezte, hogy hamarosan sor kerül az indulásra. Vettem egy nagy levegőt és gyorsan megöleltem a mugli származású szüleimet, majd szapora léptekkel felsiettem az egyik kocsiba. Szinte már az összes fülke foglalt volt, de még sikerült helyet találni magamnak egy csapat lány társaságában.
Az út meglepően hosszúnak tűnt, de végül mindenkinek akadt dolga, hiszen át kellett öltöznünk, az iskolai egyenruhánkba és akkor még ott volt az a furcsa, pufók fiú, Neville, aki a varangyát kereste. Mivel minden vágyam az volt, hogy sikeresen beilleszkedjek és hamar barátokra leljek, így vállaltam, hogy segítek neki megkeresni.
Így találkoztam először Ronald Bilius Weasley-vel  és Harry James Potter-rel. Már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy mi hárman, szoros kapcsolatot fogunk ápolni egymással és azt is, hogy rengeteg kalandban lesz részünk, de arról álmodni sem mertem volna, hogy idáig fogunk eljutni.  Arra pedig végképp nem számítottam, hogy….
Gondolatimból egy gyengéd, de barátságos kéz érintése rántott vissza a jelenbe. Így a pillanat tört része alatt próbáltam meg ráfókuszálni arra aki a kedves emlékképektől megfosztva visszaráncigált a sivár hétköznapokba.
Ahogy hátrafordultam egy pillanat alatt hevesebben kezdett el kalimpálni a szívem ahogy a Weasley családra olyan jellemző vöröses hajkoronát megpillantottam. De a lelkesedésem amilyen gyorsan jött ugyan olyan gyorsan alább is hagyott amikor rádöbbentem, hogy a „zaklatóm” nem éppen az akire vágytam.
- Ohh, Ginny, szia. Egy kicsit elkalandoztam. Már régóta itt vagy? – tettem fel kissé bátortalanul a kérdést, miközben egy gyengécske mosolyt erőltettem az arcomra.