Mindig az újrakezdés az igazi folytatás, és ugyanazt folytatja minden igazi kezdet.
Ez a végzetes szerelem. (...) Ismerni a hibáit és a rossz oldalait annak, akit szeretünk. És mégis tovább szeretni.
Tárgy: Pansy & Vicky Szomb. 22 Nov. 2014, 13:13
Vicky & Pansy
Egy újabb napra ébredtem, amit túl kell élni. Bár az elmúlt években voltam már rosszabb helyzetben is. Néhány órás pakolászás után - a lakásom kész káosz volt - úgy éreztem ismét új kalandba kell kezdenem. Nincs is jobb hely ennél, mint néhány hatalmas hegy. Talán még jobban el is bújhatok itt, mint egy erdőben vagy bárhol máshol. Sőt! A hegymászást egyenest élvezem! Felfelé veszem az irányt. Elég könnyűnek ígérkezik, s most, hogy szemtől szemben állok a vele nem is tűnik olyan ijesztőnek, mint Roxmorts főteréről nézve. Egy darabig haladtam fölfelé egy jól kitaposott ösvényen. Végül megtaláltam azt a helyet, ami igazán nekem való. Kissé rémisztőnek látszott, de nem érdekelt. Ki akartam szellőztetni a fejemet. Így hát mászni kezdtem felfelé. Éreztem, ahogy a pulzusom megemelkedik. Kapkodtam a levegő után. Már régen volt ilyen. Kissé elszoktam a hegymászástól, de felemelő érzés volt. Felkapaszkodtam egy barlang bejáratához. A szél belekapott a hajamban. Kicsit kifújtam magam. Már a szívem sem kalimpált olyan hevesen. Körbepillantottam. Mindent jól lehetett látni. Az iskolát, a nyüzsgő falut. Néhol még egy-egy logó diák is volt. Hirtelen valami furcsa hangot hallottam, majd egy reccsenést a hátam mögül. Olyan volt, mint mikor rálépnek egy ágra. Megfordultam, s a barlangot kezdtem el fürkészni - Lumos! - súgtam, s a hatalmas nyílás felé vettem az irányt. Belépve megpillantottam a kettétört ágat. Van itt valaki vagy valami és az előbb engem figyelt. Nem azt mondom, hogy nem surran be Mr. Nagy dolog a bugyiba, de a kíváncsiságom nagyobb a félelmemnél. Amúgy is mi bajom eshetne? Hiszen nálam van a pálcám és a tudás, amit a tanáraim a nagy szám ellenére "belém vertek". - Van itt valaki? - kérdeztem kissé megemelve a hangom. Ahogy egyre beljebb jutottam visszhangzott az egész. Jó! Van! Itt vagyok és valószínűleg - a barlang mérete alapján - valami óriással is szembe találhatom magam, ha így folytatom tovább. Az óriás helyett azonban egy jó kis útvesztőre találtam. Három alagút, három választási lehetőség és egy jó döntés. Melyiket is válasszam?
A hozzászólást Victoria Camila Flores összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 23 Nov. 2014, 17:03-kor.
Becsapott, átvert, és én bedőltem neki. Tajtékzottam a dühtől, a feszültség levezetésére ingerülten rúgtam bele az előttem fekvő vastag ágba. Szerencsétlenségemre, amit letört ágnak néztem, valójában egy kődarab volt. - Áúúúú – kiáltottam fel, felkapva jobb lábam. Egy lábon ugráltam, de a fájdalom csak nem akart szűnni, és szemembe könnyek szöktek a kíntól. Hangosan szitkozódtam, ás átkoztam azt a mocsok Zambinit, aki miatt most itt voltam; olyan dolgokat kiabáltam, amiket nagyon szívesen a fejéhez vágtam volna, és csak még dühösebb lettem a gondolatra, hogy ezt nem tehetem meg. Az az undorító szemétláda idehívott, és amikor megkérdeztem, miért kell a Roxmorts melletti hegyeket megmásznom, hogy találkozzunk, csak nevetett és közölte, hogy mert nagyon hangulatos hely. Chh, még hogy ez hangulatos! Fák, bokrok és gaz mindenütt, ebben mi olyan csodálatos?! Én pedig a megbeszélt időpontban idejöttem, de Zambininek nyoma sem volt. Azóta legalább egy fél óra eltelt – vagyis kétségtelen, hogy átvert, ideküldött, pedig esze ágában sem volt eljönni. Egyszerre fújtattam dühösen és szipogtam visszatartva a könnyeket, amiket az a tény csalt ki belőlem, hogy ilyen csúnyán rászedtek. Megalázó volt a tudat, hogy bedőltem neki – és Szent szalamandra! Bárkinek elmesélheti, hogy hülyét csinált belőlem! Az élet olyan igazságtalan, és főleg velem az. Óvatosan tipegtem a magas fűben, vigyázva nehogy valami undorító dologba tapossak. Mikor kiderült számomra, hogy átverés áldozata lettem, rögtön elindultam visszafelé. Csakhogy az út, amin jöttem rövid volt, most viszont már olyan hosszú ideje bolyogtam, hogy a lábam is belesajdult. Minden egyes lépésnél éles fájdalom nyilallt bokámba, és designer topánkám is szorította a lábfejem. Kezdtem azt hinni, hogy eltévedtem, pedig már a gondolat is nevetséges, hogy ez bekövetkezhetne, hiszen fantasztikus tájékozódó képességgel áldott meg Merlin. Tovább gyalogoltam hát. Keserves tíz perc múlva egy fákkal sűrűn benőtt területre értem. Innen látni lehetett a falut, de az messze volt és egy meredek lejtő választott el tőle. - Eltévedtem – cincogtam, lerogyva egy fatuskóra. De abban a pillanatban fel is pattantam. Még tönkremegy a ruhám! Velem szemben egy barlang bejáratát pillantottam meg, és bár féltem a sötéttől, bemerészkedtem. Muszáj volt egy kicsit pihennem, és úgy gondoltam, az erdei vadak támadása inkább kinn fenyeget, mint itt benn. Egy széles és lapos kőtömbre ültem le, halvány rózsaszín, selyem szoknyámat gondosan kisimítva combomon. Talán el is bóbiskoltam, mert arra riadtam fel, hogy hangok közelednek felém. Hirtelen páni félelem fogott el, és velőtrázó sikollyal pattantam fel. Pálcámat magam elé szegeztem, és amikor hallottam, hogy még egy lépést közelített az a valami, elkiáltottam magam: - Stupor! Reducto! – Hangom hisztérikussá torzult a félelemtől, tekintetem őrülten villogott. Fogalmam sem volt, mitől rettegek ennyire, de eszem ágában sem volt gondolkozni! Csak féltem és kész.
Már - már megszületett a fejemben a helyes döntés. Egyenlőre visszafordulok. Vagyis inkább nem! Valahogy nem tudom ezt megtenni. Nem lehet itt hagyni. Nem én lennék. Beleszerettem ebbe a helybe. Ismét az útvesztő felé vettem az irányt. Lassú lépteim halk visszhangot hagytak maguk mögött. A pálcám magam elé szegeztem. Hirtelen egy sikoly ütötte meg a fülem. Kicsit megugrottam. Vagyis majdnem felmásztam a falra természetesen, ha tudtam volna. Hallottam, ahogy valaki rémülten varázslatokat szór. Fénycsóvák repültek szerteszét. Egy pontosan felém szállt. - Protego!- kiáltottam, s a pajzs máris körülölelt - Merlin szerelmére! Meg akarsz ölni? - kérdeztem dühösen. Lehet túl bunkónak tűntem. Egy lumos maxima segítségével világosabb lett. Ekkor megpillantottam a rémült lányt.
Vendég Vendég
Tárgy: Re: Pansy & Vicky Vas. 23 Nov. 2014, 21:27
Victoria & Pansy
Őrült, megszállott rettegés lett hirtelen úrrá rajtam. Túl fiatal és szép vagyok a halálhoz! Csak ez visszhangzott agyamban, és furcsa mód ez a gondolat kissé megnyugtatott. Valóban gyönyörű vagyok, ami már önmagában is elég, de én emellett okos is vagyok. Nem nekem van félni valóm, hanem annak, aki megzavart – határoztam el magam, mégis úgy reszkettem, mint a kocsonya, a pálcát pedig még fogni is alig bírtam, annyira remegett a kezem. Így átkaim szerte szét szóródtak, a falaknak csapódtak, ahonnan visszapattantak. Az egyik csóva irányt változtatva felém vette útját, mire nagyot sikoltva egy kő mögé vetettem magam. Ekkor hallottam meg a női hangot, és óvatosan kikukucskáltam a sziklatömb mögül. - Maga meg kicsoda? – Próbáltam tekintélyt parancsolónak tűnni, bár ez nehezen sikerült szakadt harisnyában, összepiszkolódott ruhában, egy szikla mögül előbújva. De nem lennék önmagam, ha nem tudnék felülemelkedni a helyzeten. Szemben álltam meg a nővel. Fejemet felvetettem, ajkaimat lebiggyesztettem. - És mit keres itt? Talán meg kellene kérnem, hogy segítsen visszajutnom a Roxfortba. De mi van, ha valami jöttment sárvérűvel hozott össze a sors? Annyira mégsem alacsonyodhatom le, hogy egy olyantól kérek segítséget. De akkor mit tegyek? Itt sem maradhatok. Félek a sötétben, a vadállatoktól, meg a rovaroktól, és a teliholdtól, és én még sosem éjszakáztam a szabadban. Brr, még elképzelni is szörnyű!
Mindig az újrakezdés az igazi folytatás, és ugyanazt folytatja minden igazi kezdet.
Ez a végzetes szerelem. (...) Ismerni a hibáit és a rossz oldalait annak, akit szeretünk. És mégis tovább szeretni.
Tárgy: Re: Pansy & Vicky Vas. 23 Nov. 2014, 21:52
Vicky & Pansy
Mikor megláttam, hogy a lány egy szikla mögött bujkál elmosolyodtam. Próbáltam leplezni, de hát mit tegyek, ha egyszerűen ez a jelenet erre késztet. Megköszörültem a torkom. - A nevem Victoria! Victoria Flores! Valaha én is a Roxfortban tanultam! - válaszoltam az első feltett kérdésére. Feltűnt, hogy mennyire más lett hirtelenjében. Egy gőgős lány állt előttem, aki mindenkin felül akar emelkedni. Ezt általában aranyvérűek teszik. Nos ha valóban az ugyan mit kereshet itt egy koszos kis akarom mondani nagy lyukban? - Felfedező vagyok és éppenséggel dolgozom! - magyaráztam leporolva magamat. Igen a varázslatai a sziklába csapódáskor lyukakat ejtettek azokban a por pedig mind rám esett. - És te? Mit keresel itt? - érdeklődtem, miközben összeráncoltam szemöldökömet. Egyre jobban kíváncsi voltam a válaszra. Lehet túlságosan is. Ez néha előny, máskor pedig hátrány. Tekintetemet mélyen a lányéba fúrtam. Kicsit ijesztő tudom, de hatásos, ha valamire választ akarok.
Rajtam mer mosolyogni? Eddigi félelmem egy pillanat alatt illant el, hogy átadhassa helyét a dühnek, melyet mintha lassú tűzőn melegítettek volna, lassan forrni kezdett, de még közel sem ért el addig a határig, ahol már robbannia kell. - Remek – emeltem fel kissé hangom, és fintorogva végigmértem az előttem álló nőt. Nem titkoltam, hogy nem találom szimpatikusnak, és egyáltalán nem izgat, hogy hova járt, mit csinált. Vagy úgy általában, még arra sem méltattam szívesen, hogy végighallgatom. - Ilyen foglalkozás is van? – szaladt fel a szemöldököm. Tekintetemben gúny csillant meg – jelezve, hogy egy pillanatra elfeledkeztem kétségbeejtő helyzetemről, és még élvezetesnek is tartottam a szituációt, ami lehetőséget adott, hogy kedvenc mesterségemet űzzem, vagyis gúnyolódjam valakin. – Nem tudtam; de minden nap tanul valami újat az ember. – Angyali mosoly ült ki arcomra, mely mégis nagyon rosszindulatú volt. - Hogy mit keresek itt? – Hogy elmondhassam az igazat, nagyon gyorsan le kellene szállnom a magas lóról, de az megalázó volna. Szívesen összetörtem volna most valamit tehetetlenségemben – lehetőleg valami drága és értékes dolgot, természetesen közönség előtt -, de ezt nem tehettem meg. Így csak a düh maradt, és az elégedetlenség, hogy rosszul kezeltem a helyzetet, és túl korán fedtem fel valódi énem. Így nem kérhetek segítséget tőle. Miért is nem voltam egy kicsit kedvesebb? Ez is a nő hibája, igazán megkönnyíthette volna a dolgom azzal, hogy egy kicsit szimpatikusabbnak születik. - Semmi köze hozzá – akartam mondani, de egy hatalmas robaj elnyomta hangomat. Azt hittem, megindul alattam a föld; sikítva kuporodtam össze, karjaimat a fejemre szorítva. A hang elhalt, de én nem mozdultam. Csak halkan szipogtam és egész testemben reszkettem.
A lány viselkedéséből rögtön rájöttem, hogy aranyvérű. Gúnyos és lekezelő. Nem tudok vele mit csinálni! Ha nem vagyok neki szimpatikus így járt! Újra megszólalt. Dőlt belőle a flegmatikussák. Szent Merlin! Sosem értettem, hogyan lehet valaki ennyire biztos magában. - Természetesen van! A mugli világban számos felfedező van! - magyaráztam, miközben egy pillanatra sem vettem le a tekintetemet róla - Elárulnád, hogy kihez van szerencsém? Vagy barkóbázzunk? - érdeklődtem. Voltaképpen nem nagyon tudott érdekelni. Viszont a szüleim világ életemben arra neveltek, hogy ha megismerkedek valakivel azt tisztességesen tegyem. Meg hát ha én elárultam ki vagyok akkor ideje lenne neki is. Láttam rajta a megvetést, s hogy legszívesebben elküldene a fenébe. Megvontam a vállam. Indulni akartam tovább, pont tudomására akartam hozni, mikor megremegett a föld a lábam alatt, kövek potyogtak minden felé. Igyekeztem biztonságba helyezni magam míg véget nem ér az egész. A remegés elmúlt a sziklák már nem potyogtak Hallottam a lány szipog. Hm...beijedt! Úgy látszik a bátorsága, a gúnyolódása tovaszállt. Felálltam és körbepillantottam, világító pálcámat a bejárat felé irányítottam. - A fene! A fene! És megint csak a fene! - kiabáltam dühömben. Beomlott. Micsoda öröm! Voltaképpen, ha egyedül lennék, nem számítana, csak éppen a nyakamon maradt egy hisztériás kislány, aki cipelhetek magammal a kifelé vezető út keresésében.
by Babette Wheaton Csüt. 09 Jún. 2016, 12:59
Tárgy: Pansy & Vicky 
