Már amikor felkeltem, tudtam, hogy ez a nap se lesz jobb, mint a többi mostanában. Mintha minden az ellenkezőjére kezdene fordulni, és jelen helyzetben én vagyok az, aki a rövidebbet húzza. Anyámék nem akarják elfogadni a Minisztérium rendelkezését, de megváltoztatni sem tudják a vezetőség döntését, viszont apám személyes sértésnek veszi, hogy a családba sárvérű házasodjon, tekintve, hogy már régidőkre visszanyúlón volt a Malfoy ág a tiszta, aranyvérű máguscsaládok egyike. De mivel az intézkedéseivel nem jutott semmire, hát kin tölti ki az egészet? Rajtam. De ma legalább végleg bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem velem törődik, csak a saját maga jó hírnevével, ahogy most is amiatt fáj inkább a feje, hogy milyen fényt vet majd rá a hír, hogy kit kell elvennem, ha kitudódik. Nem törődik azzal, hogy megoldja a helyzetet, az sokkal egyszerűbb, hogy magát sajnáltassa, mintha az egész csak róla, az ő életéről szólna. Néha azt kívánom, bárcsak megölték volna, amikor még a Halálfalók soraiban volt. Akkor legalább a többi diák fürkésző, kutató pillantásai mellett nem kéne elviselnem az ő rigolyáját. Furcsa, mennyi ideig nem vettem észre, milyen betegesen akarja megvédeni a becsületét. Legalább, már tudom, kitől örököltem a makacsságomat. Mégis... a mai bagollyal kapott levélben felülmúlta önmagát. Végső elkeseredésében még arra is képes, hogy kitagad engem. Engem! A saját fiát! Remélem hamar végez vele valaki, aki haragszik rá a múltja miatt, és akkor majd ott rohadhat a pokolban a hőn szeretett Nagyurával együtt! Dühödt léptekkel léptem be a Mardekár ház klubhelyiségébe, és levetettem magam a kanapéra a tűz elé. Próbálok megnyugodni, de még mindig dühösen fújtatok, és a kezemben szorongatott, összegyűrt pergament, apám levelét a tűzbe dobom egy ingerült mozdulattal. Csak ekkor tudatosul bennem, azt se ellenőriztem, egyáltalán magam vagyok-e. Mindaddig pedig nem is érdekel a dolog, míg óvatos lépteket nem kezdek hallani a kanapé mögül. Nem nézek hátra megnézni, ki az. Bár elképzelésem sincs, ki lehet az ilyen későn, tekintve, hogy már jócskán este van, prefektusi őrjáratom után vagyok már, és igencsak abban a hitben voltam, egyedüli éber lélek vagyok az ódon falak között. A léptek közeledéséből ítélve... talán mégis velem tart ma valaki ma este?
Csendesen figyeltem Dracot, tekintetem követte mozdulatait, kezeim, amikkel a résnyire nyitott ajtóba kapaszkodtam, megremegtek, ahogy a tűz fényében egy röpke másodpercre megpillantottam borús arckifejezését, a szemében szikrázó indulatot. Az ajtó mögül lestem ki óvatosan, úgy hogy ő nem vehetett észre engem, de én minden mozdulatát jól láthattam. Dühös volt, ami megrémített. Ahogy az is, hogy az utóbbi időben nem most először láttam ingerültnek. Bár általában ugyanúgy viselkedett, ahogy megszoktuk tőle, mégis más volt. Furcsa volt. Egyszerűen nem kerülhette el a figyelmemet a változás, amikor az olyan nyilvánvaló volt. De hiába éreztem, hogy történt valami, nem tudtam megmagyarázni és megérteni, hogy mi. Szerettem volna az én Egyetlenem mellett lenni, de olyan távolinak tűnt, mint talán még soha. Szerettem volna, ha megbízik bennem. Azt akartam, hogy szüksége legyen rám. De nem kellettem neki, soha, egyetlenegyszer sem mutatott hajlandóságot arra, hogy beavasson a titkaiba. Pedig mindent megtettem, hogy felkeltsem az érdeklődését, hogy megmutassam, rám bármikor számíthat. Sértett büszkeségem arra késztetett, hogy elhatározzam, nem futok utána tovább. Ezt egy héttel ezelőtt döntöttem el, és azóta igyekeztem kerülni Dracot, de most úgy éreztem, megőrülök, ha nem lehetek a közelében, nem hallhatom hangját, nem láthatom az ajkain játszó gúnyos félmosolyt. Emellett pedig szüksége is van rám, és most, hogy végre kettesben lehetünk, talán megtörik a jég. Lassan előbújtam rejtekhelyemről, és óvatosan, lábujjhegyen a kanapé mögé settenkedtem. Kezeimet szemei elé tettem, és vidámságot erőltetve magamra, könnyed hangon szólaltam meg. - Találd ki, hogy ki vagyok! – Miután válaszolt, sietve, fürge léptekkel megkerültem a kanapét, majd pillanatnyi hezitálás után lehuppantam a fiú mellé. A tétovázás azért volt, mert nem tudtam eldönteni, merjek-e Draco mellé ülni, vagy legalább egy kicsit tartsam be elhatározásom, és válasszam a kanapé előtt álló fotelt. Végül arra jutottam, hogy butaság lenne kihagynom a kínálkozó alkalmat. Amikor Dracora pillantottam, szélesen elmosolyodtam. De a mosoly hamar elhalványult ajkamon, és lesütöttem tekintetemet. Kivételesen úgy éreztem, a mosoly nem illik az alkalomhoz. - Jól vagy? – kérdeztem halkan. Láttam, amikor az összegyűrt pergament a tűzbe hajította, és arra is emlékeztem, hogy a reggelinél egy bagoly levelet hozott neki. Hirtelen megrémültem saját gondolataimtól, most tudatosult bennem talán először, hogy szinte minden pillanatban, amikor lehetőségem van, Dracot figyelem. Még akkor is, amikor megfogadtam, hogy megtartom a tisztes távolságot tőle.
by Babette Wheaton Csüt. 09 Jún. 2016, 12:59
Tárgy: I'm alone... or not? ~ Pansy & Draco 
