Kalestina & Melissa - Mester és tanítvány

Haláfaló tanonc

Melissa & Kalestina

Némán haladtunk az üres utcákon, a sötét éjszakában. Nem foglalkoztam semmivel ismerem a helyet, olyan mintha nem is kellene gondolkodnom, hogy eljussak arra a helyre, ahova vinni akarom Melissát az első gyilkosságára.
Nem mond, hogy kedvelem a Blackburn kisasszony képét, de elviselem hiszen most az a dolgom. Tanítanom kell, nem kedvelnem. A kettő nem egy és ugyanaz. Inkább ég és földnek mondanám. Puszta jóindulatból tanítom semmi másból!
Nem tudom már, hogy miért tartom még mindig magam mellett. Azt viszont tudom, hogy abban az első pillanatban megfogott benne valami, valami ami magamra emlékeztetett. Az a szikra, ami az előtte levő tanoncomban nem volt meg.
Sose voltam átlagos. Sose kerestem a mindennapit. Én mindig is különc voltam. Mindig járatlan utakat jártam. Olyan köveket mozgattam meg, amiket nem kellett volna. Olyanba ütöttem bele az orrom, amibe senki se tette volna. S mindezt csak azért, mert én más vagyok!
Én gyilkolni is máshogy gyilkolok, mint az átlag. Nekem a gyilkolás sport, játék. Lehet mondani, hogy pszihopata vagyok, de én inkább egy szadista bombázónak mondanám magamat. Mert ez vagyok én. Egy szadista, aki mindenkinek neki megy!
Szavaira biccentettem. Bár nem értem miért totojázik ennyit. De ha ő így akarja megölni, akkor én hagyon. Nem fogok beleszólni az elsőbe nem. Majd a kövrtkezőbe, de ott aztán keményen megmondom a tutit. Majd megmutatom én, hogy milyen az mikor igazán gyilkolunk!
Követtem a kisasszonyt ahogy áldozatát követi. Meg se szólalok csak figyelek. Nem akarom megzavarni Melissát. Merlin ments. Ha egyszer kiadtam neki a parancsot, akkor már nem fogok rajta pont most változzatni, akkor sem, ha már érzem, hogy valami nem lesz rendben.
Nem értettem először mit csinál. Majd elmosolyodtam. Használja a női tulajdonságait. Helyes. Nagyon ügyes. Tudtam, hogy nem elveszett, csak szeret úgy csinálni, mint akivel nem lehet mit kezdeni. Nagyon ügyes.
Biztos távból követtem a tanítványom. Tudni akarom mit csinál, akkor is ha távolról figyelem. Ezt is csak azért, hogy biztosan ne vegyen észre az áldozata. Hogy azt tudjon vele csinálni, amit akar. Nekem ez szórakozás lenne. Neki tiszta munka.
Unalmas volt, ahogy csevegett az áldozattal, de nem mozdultam. Az én előjátékaim dupla ilyen hosszúak szoktak lenni. A hangokból tudok következtetni, hogy mi folyhat odabenn. El tudom képzelni a hapsika arcát, biztosan vicces lehet.
Oh most rogyott össze. Milyen jó is ezt hallani, ez azt jelenti hogy halad a tanítványom. Helyes. Csak így tovább. Na jó nem mondom szívesen beletolnám az orrom ebbe. De nem szabad vissza kell magamat fognom. Hagynom kell Melt, hogy azt tegye amire megkértem. Akkor is ha üvölt a farkas.

note: Bocs ha rosszabb lett csak fáradt vagyok! || To: Melissa

This is my first...

Miközben a kihalt, csendbe burkolódzó utcákat róttuk, szabad folyást engedtem gondolataimnak. Nem is lett volna tanácsos, ha rendezetlen, zaklatott elmével fogok hozzá egy olyan kaliberű feladathoz, mint egy emberi élet kioltása. Igazság szerint nem magát a tettet érzem kihívásnak, inkább a hibátlan precízséget, összeszedettséget, amire törekszem.
Az este eseményei hagytak valamiféle utóhatást, bár nem jelentőset. Rövidke csevejem mesteremmel megerősített szándékomban, és immár abban sem kételkedtem, hogy előnyös lépésre szántam el magam, amikor megkerestem Kalestinát. Ugyan az is bebizonyosodott, hogy kapcsolatunk feltehetően nem lesz felhőtlen, és bizonyos mértékű alkalmazkodóképességet kell kifejlesztenem magamban, ha nem akarom magam ellen irányítani a nő haragját, de a lehetőségeket figyelembe véve, úgy éreztem, elégedett lehetek az események alakulásával. Tény, hogy lehetne jobb is, azonban csalódnom nem kellett.
A helyzet értékelését könnyedén letudtam, és az eredmény is kedvemre való volt, viszont nem tekinthettem el attól, hogy Kalestináról is elég éles és pontos véleményt fejlesztettem ki ismeretségünk során, amit a ma este csupán betetőzött. Bár, ahogy mondtam, véleményemet korán kialakítottam, mégis gondolataim, amiket nem tudtam rendszerbe foglalni, leginkább a nőről kialakult képhez csatlakoztak. Véleményem egyoldalú volt róla: kellemetlen modorú, gondolkodásmódja pedig homlokegyenest más, mint az enyém. Érzéseim, pontosabban megérzéseim viszont már komplexebb képet alkottak. Kalestina eltért azoktól a kategóriáktól, amiket alkalmaztam, melyekbe környezetem legtöbb tagját besorolhattam, ez pedig veszélyessé tette számomra, de egyben érdekessé is. Bármennyire is idegenkedtem mindentől, ami az újdonság erejével hatott rám, az unalmat is nehezen toleráltam – így Kalestina egyszerre vívta ki tiszteletemet, érdeklődésemet és megvetésemet.
Volt valami drámai abban, ahogy a tetőn lesben állva vártunk a szerencsétlen, mit sem sejtő áldozatra. Az átlagember talán más jelzővel illetné ezt a felállást, vagy talán egyetértene velem a dráma megnevezésében és hozzátenné a tragédia minősítést. Viszont ha valóban lezajlana ez a beszélgetés a helyzet értékelését illetően, az már komédia volna.
Ilyen fajta, értelmetlen, bár nem egészen következetlen eszmefuttatásokkal szórakoztattam magam, miközben éles tekintettel pásztáztam az utcát. Végül egy férfira esett a választásom, bár különösebb ok nélkül hoztam meg a nehéznek nem mondható döntést.
- Ha látni szeretnéd, amint elvégzem a feladatot, tarts velem. Nem egy forgalmas utcán fogok végezni vele. – Sötét mosolyára nem feleltem hasonló gesztussal, arcomon komolyság honolt. Fürge mozdulattal álltam fel, és hátra sem pillantva indultam el, hogy megoldjam a kiképzés részét képező feladatot. Ennyit jelentett mindössze a gyilkosság, amire készültem. Úgy terveztem, követem a férfit, már a nyomában jártam, amikor olyan ötletem támadt, amit nem tudtam elvetni. Szeszély volt csupán, mégis arra sarkallt, hogy megváltoztassam eredeti tervem. Egy rövid mellékutcán a férfi elé vágtam, és kivárva, míg a két utca kereszteződésébe ér, kiléptem elé. Az ütközés elkerülhetetlen volt.
Lovagias segítségnyújtását elfogadtam, karjába kapaszkodva tápászkodtam fel. Egy elragadó mosoly, egy tüzes pillantás, és a férfi a zavarodottság hatására akadozva, felváltva kért bocsánatot figyelmetlenségéért és szabadkozott ügyetlensége miatt.
- Megbocsátok, feltéve, ha meghív egy italra… a lakásán. – Egy ilyen csábító ajánlatra egyetlen férfi sem mondana nemet, akit éppen megcsalt a barátnője, méghozzá a legjobb barátjával. Áldozatom elméje akár a nyitott könyv – túl könnyű, túl egyszerű ez így.
A lakásra érve, hellyel kínált a férfi, amit készségesen elfogadtam, majd mosolyogva fogyasztottam el vele a kis pohárka – elég olcsónak tűnő – vodkát. Nem aggódtam, volt egy olyan sejtésem, hogy mesterem tisztában van az események alakulásával, legfeljebb egy cseppet bosszantja időhúzásom.
Felálltam, hajamat egy laza mozdulattal hátradobtam, a férfi is felállt. Közelebb léptem hozzá. Végigsimítottam arcán.
- Tudja, nekem ez lesz az első... – suttogtam halkan, ajkamon egy gonosz kis mosollyal. Kijelentésemmel sikerült összezavarnom, de csak egy pillanatig habozott. Arcán gyengédség ömlött el, bizonyára valami kedveset, megnyugtatót kívánt mondani, amikor újra megszólaltam. Hangom könnyed volt, csevegő. – Az első gyilkosságom.
Szavaim hatása igazán szórakoztató volt. De hitetlenkedése csupán addig tartott, míg pálcám intésére láthatatlan béklyók szorításában térdre nem rogyott. Mozgás- és beszédképtelen volt a szerencsétlen. Csupán a szeme beszélt, de az kifejezetten ékesszólóan.
- Avada kedavra.

Semmi gond. A reag kárpótolt, nagyon tetszett. Very Happy

Haláfaló tanonc

Melissa & Kalestina

Tisztában vagyok vele milyen érzelmekez váltok ki a kisasszonyból. Dühítem, nem szereti a modoromat. Pedig már első találkozásunkkor letisztáztam, hogy ne várjon tőlem más hangnemet. Senkivel se beszélek máshogy, egy kis taknyos nem fog ezen változtatni.
Csak azt nem értem ő miért nem mondja meg mit gondol? Mondtam már neki, hogy nyugodtan közölje, én nem fogok megsértődni. Pontosan tudom, hogy minden embernek különbözik a véleménye. Az övé is az enyémtől, amolyan ég és föld kapcsolatban.
Gyűlölök a múltamról beszélni. Utálom, mert vagy megvetnek miatta, vagy sajnálnak. Egyik se jó dolog. Egyik sincsen az ínyemre. Sőt csak undort vált ki belőlem. Nem volt boldog gyerekkorom, de nem is bánom. Az a gyerekkor tett olyanná, amilyen vagyok. Hatalmassá.
- Majd meglátod! - Mondtam rá se pillantva. A kisasszony nem tud érdekelni. Felvettem a kabátomat, majd fejemre tettem a kapicnit ennyi. Én nem rejtőzöm el jobban. Kimentünk a házból és bezártam az ajtót.
Velem ellentétben a kisasszony teljesen beöltözött. Én csak a fekete farmerokban voltam, a vörös pólban, meg lapostalpú csizmában és természetesen a sötétbarna kabátban. Nem szoktam rejtőzni, tekintve, hogy ha vadászom, akkor úgy is észre vesznek. Egy fehér farkas kiszúrható.
Fürgén vezettem a kisasszonyt fel a tűzlépcsőn. Majd a tetőn. Pontosan tudom, hogy felségterületem melyik részére fogom vinni. Olyan kell, ahol könnyen talál prédát, így meg sem álltam a régi kedvenc vadászhelyemig.
Mikor megérkeztünk, egy egyszerű mozdulattal ültem le a háztető szélére. Egyik lábam lelógatva a tetőről. Engem nem zavar a kosz. Farkasként megtanultam nem figyelni rá, olyankor a kezem is tiszta szutyok lesz. Ez ahhoz képest semmi.
Kiadtam a parancsot. Válasszony magának áldozatot. Nem érdekel kit csak válasszon. Én is figyeltem az alant járókat. Kerestem a saját prédámat. Ha a kisasszony végez, megmutatom neki, hogy öl a farkas. Kelleni fog, érzem. Mozgolódik bennem a gyilkos énem.
- Csak tessék! Az én területemen vagy, itt azt ölsz meg, akit akarsz! Csináld! Csak ügyesen Miss Blackburn! - Mondtam gonoszul elmosolyodva. Majd tekintetem a férfire tapadt. Várok, hogy Melissa mit fog vele tenni. Kíváncsi leszek, hogyan öli meg.

note: Bocsánat a késésért sok minden közbe jött! Remélem megfelel!|| To: Melissa

I take what I want

Válaszát fintorogva fogadtam, ajkam szegletében apró ráncok tűntek fel. Ezt megérezve, gyorsan rendeztem arcvonásaimat, hisz tudvalevő, hogy az arcbőrnek nem tesz éppen jót, ha az ember mondjuk, gyakran húzza össze szemöldökét vagy fintorog úgy, hogy az ajak mentén megráncosodik a bőr.
Mivel Kalestina modora továbbra is dühített, nem volt éppen egyszerű feladat, ellenséges érzéseimet egy semleges álarc mögé rejteni. Természetesen jártasságomnak köszönhetően mindig kifogástalanul sikerült megformálni a kívánt szerepet, de a jelen helyzetben az is idegesített, hogy nem fedhetem fel véleményemet, pedig legszívesebben köntörfalazás nélkül adtam volna tudtára, amit ő sem titkolt előttem. De elnyomva a botor késztetést, egy szót sem szóltam, de tekintetemet sem kaptam el Kalestinaról. Mereven szegeztem rá hidegen fénylő íriszeimet.
A gyerekkori emlékét közönyösen fogadtam, bár néhány dologra engedett következtetni, egy cseppet sem sajnáltam értük a nőt. Bizonyára nem is várja el, hogy ilyen érzéseket tápláljak, sőt nem fér hozzá kétség, hogy gyűlölné, ha sajnálnák. Az erős emberek mindig így vannak ezzel. Bevallom, közönyömön felül egy kicsit talán örültem, hogy neki sem volt fényes gyerekkora. Ez persze egyáltalán nem volt boldogító öröm, inkább valamiféle kellemes tudatnak nevezném.
- Rendben. Hova megyünk? – Kecses mozdulattal álltam fel a fotelból és simítottam hátra lágy hullámokban vállamra omló tincseimet. Utazótaláromat, amit Franciaországból hozattam, magamra kanyarítva, követtem Kalestinat, majd rá sem pillantva kiléptem a házból. Itt valamivel jobban éreztem magam. Természetesen gyanítottam, hogy ma nem „otthonülős” estében lesz részem, így megfelelően felkészültem: lapos talpú csizmámban hangtalanul haladhattam, és lábbelim tökéletesen alkalmas volt futásra és mászásra is, ha arra kerülne a sor. A ruhám, bár semmivel sem volt kevésbé divatos, és elegáns, mint általában, szintén lehetővé tette a könnyű mozgást, emellett pálcám is kezem ügyében volt. Talpig feketében olyan voltam akár egy sötét árny, mely az utcai lámpák gyér fénye által vetett árnyékához hasonlóan nesztelenül suhan tova.
Csendben, akadékoskodás nélkül követtem a nőt végig a sikátorokon, fel a tűzlétrán egy régi, a portól szürke falú ház tetejére, majd tovább. A csúszós, rozoga tetőn még óvatosabban haladtam, mint eddig, macskaügyességgel egyensúlyozva és közben figyelmesen kémlelve környezetemet.
Mikor megálltunk, olyan helyre érkeztünk, ahol a kíváncsi szemek elől elrejtettek minket a tereptárgyak, melyek minden oldalról körbevettek minket. Mi nyugodtan szemlélhettük az utcát, ám minket senki sem szúrhatott ki. Míg Kalestina leült, én csupán fél térdre ereszkedtem, de még térdem sem érintette a padlót. Sejtettem, hogy megfeszített bokám hamarosan elzsibbad, hiszen teljes testsúlyomat helyeztem rá, de ezzel nem foglalkoztam. Jó volt a fájdalomtűrésem. Mellesleg undorítónak tartottam, hogy ruhámat bemocskoljam a tető porával.
Kalestina utasítására már nem egészen érdektelenül fürkésztem az alattunk húzódó utcán haladókat, hanem áldozatomat kerestem a mugli járókelők közt. Igazság szerint nem voltak különösebb igényeim, mivel nem élveztem a gyilkolást, semmiféle érzelem nem fűzött hozzá – ezt előre tudtam -, lényegében nem számított sokat áldozatom személye. Mivel mugli lesz a kiszemelt, mindenképpen gyenge, védtelen emberre kell számítanom, akinek esélye sem lesz velem szemben, de azért igyekeztem a felkínált választékból nem a legsebezhetőbbet kiválasztani. Az lealacsonyító volna.
Amikor egy mélyvörös hajú, feltűnően jó alakú, fiatal lány tipegett el alattunk csinos ruhában egy pillanatig eluralkodott rajtam az irigység, és már a nyelvemen volt a számára végzetes szó, amikor megváltoztattam véleményem. Figyelmeztettem magam, hogy jobban járok, ha mindenféle érzelem és szubjektív befolyásoló tényező nélkül döntök. Így végül egy fiatal, húszas éveiben járó férfira esett a választásom, aki pár perccel később tűnt fel a színen. Átlagos külsejű, öltözete alapján középosztálybeli srác volt.
- Őt választom. A fiatal férfit sötétkék dzsekiben – közöltem döntésem, majd várakozóan pillantottam Kalestinára. Már rég tudomásul vettem, mit fogok ma tenni, talán ezért, talán más okból, de még izgatottságot sem éreztem.

Melissa & Kalestina

Az idő mindenkit megváltoztat. Ezt pedig nálam jobban nem tudja senki se. Én ezt le merem fogadni. Engem teljesen megváltoztatott a múltam. Mindaz amin keresztül mentem. Teljesen felfordult az életem, szépen lassan, hogy ne tudjak ellene mit tenni.
Tehetetlen voltam. Csak úsztam az árral. Változtam, ahogy kellett. Idomultam a helyzetekhez, de mindig megmaradtam egy olyan alapnál, ami mondhatom úgy, hogy velem született. Az, hogy hogyan vágjak vissza azoknak, akik bántanak engem.
Az élet megkeményíti az embereket és ezt van aki ki tudja használni, de van aki nem. Én kihasználtam és azóta is folyamatosan kihasználom. Az átverés, az illúzió, a kétszínűség, a jeges modor mind, mind az idő következménye.
- Annak veszed, minek akarod! - Válaszolok neki röviden. Megtiszteltetés? Na persze. Mind a kettőnknek más a véleménye a gyilkosságról és arról, hogy kit miért ölünk meg.
Az, hogy azt mondtam, hogy nem hagynám Hérára az csak azt jelenti, hogy nem dobnám el magamtól azt az örömöt, hogy lássam szenvedni. Én élvezem a gyilkosságot és Héra általában csak segít benne, nem helyettem teszi meg.
Szeretek saját kezűleg dolgozni, s eszem ágában sincs másnak átengedni az én prédámat. Mert akármit is gondol ez a kis fruska. Nekem csak egy a sok közül. Az nem számít, hogy tanítom. Az mellékes dolog.
Egyetlen rossz lépésén múlik csak és máris a prédám lesz. Márpedig akkor nem menekül előlem. Mert ha én kiszemelek valakit az előbb vagy utóbb meghal. Általában előbb, mint utóbb. Szeretek szórakozni, de ki nem?
Igazából nem tudom, hogy miért is mondtam neki el, hogy miért öltem állatokat anno, de nem is fontos. Többet úgysem tud annál, mint amennyit tudnia kell. Nem is fogok neki többet elmondani.
- Én nem is csinálok olyat, amiben nincsen logika. - Mosolyodom el. Megfontolt típus vagyok. Amit csinálok azt mindig tökéletesen csinálom és nem engedem magamnak a hibákat.
Ezért nem kaptak még el a minisztériumiak. Nem hagyok nyomokat, mert az hiba lenne. Én pedig nem hibázok. Mert csak a gyengék hibáznak. S jómagam mindent elkövezek, hogy a lehető legerősebb legyek.
- Akár most is mehetünk! Mire elérjük a megfelelő helyet, már tökéletes sötétség lesz. - Mondom az ablakra sandítva, majd felállva a kanapéról. Elindulok az ajtó felé. Ahol leakasztom a barna kistáskámat. Kinyitom az ajtót. Megvárom míg Melissa is kijön, majd becsukom mögötte. A kulcsot a táskába helyezem.
Tekintetem végig suhan az utcán, s elindulok az egyik irányba. Most városi cserkelést csinálunk. Így igyekszem a kedvenc leshelyem felé menni. Az egyik sikátorba mentem. Mikor megpillantottam a létrát elmosolyodtam. Szó nélkül másztam fel, s az épület tetejére kilépve néztem körül.
Gonosz félmosoly, majd a szürkületben egyenesen indultam el. Úgy öt utcát mehettem. Mikor az egyik ház tetőn megálltam és leültem a tetőpárkányra. Lenéztem az utcára. Ez lesz a tökéletes hely.
- Most pedig várunk, amíg meg nem jelenik a megfelelő áldozat. Ráadásul most te fogod kiválasztani! Csak okosan! - Mondom gúnyosan elmosolyodva. S az utcán járó embereket figyelve.

Kalestina & Melissa

Az évek során már teljesen belém ivódott környezetem nyájassága, modorossága és mesterkéltsége. Valamikor a múltban elvesztettem gyermekkori személyiségem, és észrevétlenül újat alakítottam ki magamnak, melyből nagyrészt hiányoznak régi tulajdonságaim. Hisz rájöttem például, hogy az őszinteség nem kifizetődő, olyan naiv és jóhiszemű pedig már nem is tudnék lenni, mint amilyen egykor voltam. Az empátia is kiveszett belőlem, ahogy a játékosság is. Az életem azóta sokkal inkább szabályozott, de nem is vágyom semmi újdonságra. Sőt gyűlölöm a változást. Talán ezért döbbennek meg úgy az emberek, akik kislány koromban láttak utoljára, amikor újra találkoznak velem; egyöntetű véleményük pedig, hogy alig ismernem rám, annyira megváltoztam.
Sötéten felkacagtam.
- Ezt megtiszteltetésnek veszem. – Szavai azt jelentették számomra, hogy többre tart annál, mintsem hogy mást bízzon meg e feladattal. Ha valakit méltó ellenfélnek tartottam, vagy legalábbis valamiféle tiszteletet vagy megbecsülést éreztem iránta, azzal mindig saját kezűleg bántam el, és még véletlenül sem hagytam másra. A kevésbé fontos személyekre viszont nem pocsékoltam el időt és energiát. Persze ez ebben az esetben nem feltétlenül ilyen egyszerű, Kalestinából kinézem, hogy minden gyilkosságot túlságosan is szórakoztatónak tart ahhoz, hogy akár egyet is elmulasszon közülük. Ez a gondolat kissé elkedvetlenített, jól esett elhinni, hogy Kalestina tisztel. Annak ellenére is, hogy nem kedvel és talán valamilyen szinten meg is vet, nem tehet mást, tisztelnie kell. Pedig, ha jobban belegondolok, még nem tettem semmit, amivel igazán kivívhattam volna megbecsülését – ami az én szememben jelentős cselekedet volt, annak ő nem feltétlenül tulajdonított nagy szerepet.
Fenyegetést is hallani véltem szavaiban, de ez nem rettentett meg. Túlélő típus voltam; így annak ellenére is, hogy tudtam, Kalestina ellen reménytelen helyzetben lennék, valahogy bíztam benne, hogy mégis sikerülne élve kikerülnöm a kutyaszorítóból. Rejtély volt, hogy mire alapoztam e feltételezésemet, de nem is gondoltam át aprólékosabban a dolgot. Így képes voltam megőrizni magabiztosságomat, ha viszont tisztázom magamban elgondolásom képtelenségét, elveszthetem határozottságomat. Márpedig végtelenül megalázó volna, ha Kalestina félni látna.
- Logikus – válaszoltam közönyösen, szavai nem rendítettek meg túlságosan. Megértettem ugyan, hogy mi vitte rá a gyilkolásra, és úgy hittem, az is kezd előttem derengeni, hogy miért vált egy könyörtelenségéről elhíresült halálfalóvá, de ez engem nem érdekelt. Ha - szükség esetén - fel tudtam volna használni ellene az újonnan megszerzett információt, akkor igen, felfigyeltem volna rá, de így nem. Az apját ugyan undorítónak találtam, leginkább azért, mert egy mondatban említette a patkányokkal, amiktől irtóztam. Tulajdonképpen minden mocskos dologtól és szőrös dögtől undorodtam.
- Ebben nem kételkedem – mosolyodtam el önelégülten. Önbizalomban sosem szenvedtem hiányt.
- Mikor indulunk? Már kezd sötétedni – vetettem egy gyors oldalpillantást az ablak felé. A gyilkosságot megoldandó feladatként fogtam fel; nem vártam különösebben, nem érdekelt, milyen érzés emberi életet kioltani, de nem is ódzkodtam tőle. Csak egy feladat volt. Egy bizonyítási lehetőség.

Melissa & Kalestina

Engem nem nagyon érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Az a lényeg én mit gondolok magamról. Nem kell, hogy kedveljenek. Mert én se kedvelek mindenkit. Nem kell, hogy utáljanak, mert én sem utálok mindenkit.
Féljenek tőlem! Nekem csak az kell! Hiszen ez az egyetlen valós igazi érzelem. Minden más csak mese és állítás. A fájdalom és a vágy, ami mozgatja a világot. Én pedig mesterien tudom összekötni eme két erényt.
Hiszen mi is lehetne halálosabb egy olyan nőnél, akire egyszerre vágyik az áldozat és retteg tőle! Ez at egyik legnagyobb fegyverem. S valahogy mégis jobban szeretem a félelem részét a dolognak. Talán mert ez ivódott belém az évek során.
Válaszára csak bólintottam egyet. Hosszabban nem vagyok hajlandó ezzel a dologgal foglalkozni. Hiszen nem fog meggyőzni arról, hogy nem tud megvátozni, ahogy én sem fogom őt arról, hogy jobb lenne, ha az én utamat követné.
- Oh, teljesen nyugodt lehetsz, ha meg akarnálak ölni, azt nem hagynám Hérára! Saját magam intézném el. - Mondom egy kaján mosollyal. A ahogy az ajkam felfelé mozdul szememben megcsillan a tiszta zöld fény.
Nem fenyegetem a lányt. De nem árt, ha tudja hol is van. Akkor is, ha én mondtam neki, hogy így viselkedjen. Tudnia kell, hogy sosem lehet teljese biztonságban. Mindig ott van a veszély a közelben, akárhova is megy.
Kimentem a konyhába és megcsináltam a kávékat. Majd bevittem őket. Melissa megköszönte, mire egy biccentéssel jelezt, hogy nem tesz semmit. Mind a kettőneknek szüksége lesz ma este a koffeinre.
Visszatérve a szemtelenségre. Azért az alap illem szabályokat én is betartom. Nem fogok az állatok szintjére sűlyedni, de a hízelgő udvariasság nekem már túl sok. Túlon-túl sok. Hiszen nem akarok megint haza kerülni.
Márpedig a túlzott udvariasság engem mindig azokra az időkre emlékeztet, mikor még mindent megadtam volna azért, hogy a szüleim büszkék legyenek a lányukra, aki tökéletesen tud behízelegni. Nem kapták meg végül.
- Ölj vagy téged ölnek! Apám mindig a patkányokkal teli pincébe zárt mikor olyat tettem, ami neki nem tetszett. Ott tanultam meg, hogy vagy én pusztítom el a dögöket, vagy ők pusztítanak el emgem.
A szép emlékek a korai gyerekkorról. Mikor még olyan nyájas kislány voltam, mint Melissa most. Viszont engem megformált az idő. S mit kapott a világ? Egy gyilkost, aki szabadon öl és sose kapják rajta. Pedig mennyiszer megpróbálták már.
Egynek se sikerült. Túl jól rejtem el a myomaimat. Engem nem lehet olyan könnyen megtalálni, ahogy azt egyesek hiszik. Sőt engem igen nehezen lehet megtalálni. Hiszen az Azkabant is megúsztam, pedig voltam bíróságon.
- Nekem semmi volt! Addigra már fejben megvolt, hogy mit és hogyan akarok és az eredménye egy tökéletes gyilkosság lett. Hidd el hamarosan te is eljutsz egy ilyen szintre.

Kalestina & Melissa

Ami azt illeti, inkább szórakoztatott, mint bántott vagy sértette hiúságom, ha valaki nem kedvelt. Voltam olyan megátalkodott, hogy magamban mindig mulattam azon, ha valaki látványosan kimutatta, mennyire irritálom, vagy éppen csak nem szívesen szívott velem egy levegőt. Igaz, Kalestinától hiába vártam ezt. Tőle soha nem fogom megtudni, mit gondol valójában, ami egy cseppet bosszantott, mivel kíváncsiságom kielégületlen maradt. Ettől függetlenül tudtam, hogy nem kedvel, és azt is sejtettem, hogy miért.
Nem először futott át agyamon a gondolat, hogy érdekes lenne és talán meg is érné megpróbálnom megkedveltetni magam vele. Végtére is kifejezetten megnyerően tudtam viselkedni, ha akartam, és mivel tudom, mi az, ami idegesíti; márpedig azt - vagyis a modorosságot és a nyájasságot - levetkőzve biztosan a kedvében tudnék járni. Csupán az a kérdés, mennyire lenne ez a fordulat átlátszó.
- Lehet – vontam meg a vállam könnyedén, ezzel elfogadva Kalestina válaszát. A saját bőrömön tapasztaltam, milyen az, ha megérinti az embert a változás szele. Csakhogy az én esetemben ez a változás visszafordíthatatlan volt. Egyszer bekövetkezett, de többször nem fog. Akkor, évekkel ezelőtt valami kiveszett belőlem, és csak üresség maradt utána – amit nem tölthet ki semmi, így változatlanul csak az üresség marad meg. A felszín, a máz nem számít.
- Ha ez boldoggá tesz…- biccentettem megfogadva szavait. – Feltéve, ha a szemtelenségért nem tűzöl ki az óriáskígyód étlapjára. – Hangom komoly maradt, ajkam szegletében viszont kifürkészhetetlen mosoly húzódott meg. Nem gondolnám, hogy Kalestina ilyen kicsinyes módon próbálna bosszút állni azért, amit ő kért, de jobb félni, mint megijedni.
Mikor visszatért a konyhából, a szokásomhoz híven megköszöntem a kávét. Ha ez is zavarja, azzal már nem tudok mit kezdeni. Az én nézeteim szerint kétféle udvariasság létezik, a megjátszott és a valódi. Az előbbi puszta hagyomány és képmutatás, utóbbi viszont kétségkívül hozzátartozik az emberek közti érintkezés alapvető szabályaihoz. Aki ezt nem alkalmazza, az nem egyszerűen műveletlen, mert nem ismeri az etikettet, hanem bunkó. Hiszen e mögött nincs semmilyen mögöttes tartalom, nem a hízelgés, a bevágódás a cél. Egyszerűen olyan, mint az az íratlan szabály, hogy evés közben nem beszélünk, mert az undorító.
Kalestina szavaira nem tudtam elfojtani egy fintort, kétkedő tekintetem pedig a nőre szegeztem.
- Mi értelme állatokat ölni? A vadászat jó szórakozás, azt értem, de te nem erre gondoltál, ha jól vettem ki a szavaidból. – Ha nem fogadom meg Kalestina tanácsát, most szó nélkül hagytam volna szavait. Újra rá kellett döbbennem, nem értem, miért értékeli többre a szókimondó őszinteséget, a szemtelenséget, mint a nyájasságot, amikor utóbbi sokkal kevesebb kellemetlenséget szül, és elhitethetné magával, hogy én a rajongásig tisztelem tudásáért meg mindenért, amit valaha tett.
- Egy harmincéves aurort megölni…az nem semmi – gondolkodtam el, majd halványan, elismerően elmosolyodtam. A tudás, a tehetség mindig is tiszteletre és csodálatraméltó dolog volt a szememben. Amikor felkerestem Kalestinát, még csak nem is reméltem, hogy ennyire erős boszorkány. Úgy hittem, ha megtanulom az alapokat, könnyedén le tudom majd körözni, mert egyetlen nagy hiányosságomnak azt tartottam, hogy nem volt mesterem, akitől megtanulhattam volna a szükséges varázslatokat. Viszont Kalestina már 17 évesen, annyi idősen, mint amennyi én vagyok, végzett egy hivatásos, magasan képzett varázslóval, ami önmagában több mint amit én valaha is tettem. Kemény fába vágtam a fejszém, ez most már megcáfolhatatlan tény.

Melissa & Kalestina

Lehet, hogy a múltam az oka annak, hogy mindennél jobbanegvetem azt, ha valaki behízelgő stílust alkalmaz. Jól tudom milyen, ha azért játsza meg valaki magát, hogy elfogadják. Szörnyű és visszataszítódolog.
Nem mondom, hogy nem lehet hasznos, meg én nem használom néha, néha, de attól még egyáltalán nem vagyok jóban a dologgal. Sőt, amikor lehet igyekszem elkerülni. Minél nagyobb ívben, hogy a közelébe se kelljen menni.
Igazából azt hiszem ez miatt nem kedvelem Melissat se. Ő egy olyan lány, akiben nagyon megvan ez a behízelgő magatartás. Ez pedig kicsit taszít. De hát végülis ez csak egy szimpla munka kapcsolat. Nem kell kedvelnem.
- Változnak az idők! Nem biztos, hogy te is mindig ilyen leszel. Régen én is olyan voltam, hogy mindig hízelegtem. Ma már nem vagyok olyan. Az idő múlik az ember változik ez az élet rendje.
Mind a kette elbeszéltünk egymás mellett, de ez láthatóan egyikünket sem foglalkoztatja. Én tudom, hogy nekem van igazam. A Blackburn lány meg higgyan amit akar, meg amit kitalál, hogy az úgy van. Az már nem az én dolgom.
- Pont ilyen! Szemtelen! Rühellem az udvariasságot, mint tudod! Úgyhogy akkor jársz a kedvemben, ha minden megszokott normára fittyet hánysz.
Jelentem ki rezzenéstelen arccal. Hiszen ezen nincsen mit magyarázni. Nem vagyok hajlandó megosztani egy senkivel az életem törtémetét, tehát többet nem szükséges tudnia. Egyáltalán nem kell neki tudni.
Mugliktól idéz! Igaz én nem vagyok olyan tájékozott a mugli dolgokban, mint egyesek, de tudok ezt azt. Van haszna annak, ha az ember egy mugli színházban tényked. Megtanultam néhány dolgot, ami a muglikkal kapcsolatos és azt is, hogy mind ostoba.
Biccentek egyet. Jelezve, hogy felfogtam. Egy kávé cukor nélkül. Nekem meg egy normál kávé egy cukorral. Amilyen gyorsan csak tudom összerakom a kávékat. Persze nem sietem el a dolgot még bőven van időnk sötétedésik. Úgyhogy nem kell sehova se sietnem.
Amint visszaértem letettem elé a kávét. Majd visszaültem a helyemre. S elkezdtem inni. Közben figyeltem Melissa kérdésére, ami aközben jutott az eszébe, hogy én a konyhában voltam. Arcomon gonosz félmosoly lesz úrrá. Letesz a poharam.
- Az attól függ mit tekintesz gyilkosságnak! Ha egy állat életének kioltását is gyilkosságnak nevezed, akkor az elsőné, ami öt évesen volt megkönnyebbültem! Ha az első kioltott ember életre érted, akkor semmilyen. Egészen kiskorom óta ölök. Mikor arra került a sor, hogy embert öljek meg se rezzentem, olyan volt mint másnak egy legyet lecsapni. Esetleg azt lehetne mondani, hogy boldog voltam. Erősnek éreztem magam. Egy tizenhét éves lány egyetlen varázsigével megölt egy harminc éves aurort. Már akkor sem voltam kispályás!
Mondom egyenesen a szemébe néztem. Számomra a halál és a gyilkosság olyan téma, mint az átlagnak az időjárás vagy a vacsora. Meg se rezzenek és semmilyen érzelmet nem mutatok. Mert nem vált ki belőlem semmit.

Kalestina & Melissa

Kalestinaval kapcsolatban még nem sikerült döntésre jutnom; ő azon ritka személyek egyike volt, akiket nem sikerült kategorizálnom, mert egyik sablon sem illett rájuk. Az ilyen embereket – bár kifejezetten bosszantónak tartottam őket – mindig értékelem. Jelen helyzetben ez tisztelet formájában mutatkozik meg, ami tökéletesen meg is felelne az ’alkalomnak’, ha nem keveredne bele némi ellenérzés. Kalestina személyisége és az enyém közt áthidalhatatlan szakadék tátong, nekem pedig megvan az a rossz szokásom, hogy mivel magamat rendkívül sokra tartom, ezért ami ezzel ellentétes, azt lenézem vagy visszataszítónak, megvetendőnek értékelem. Mindez nem mutatkozik meg szavakban, vagy az arckifejezésemben; legfeljebb ajkam néhány rezdülésében, és apró szemvillanásokban fedezhető fel kimondatlan ellenségességem. Nem kételkedem benne, hogy Kalestina ezt észrevette, de neki is tudnia kell, hogy – mondjuk úgy – munkakapcsolatban az érzések és az egyéni vélemény nem játszanak szerepet. Különben is, lemerném fogadni, hogy ő egy cseppet sem kedvel engem, és azt sem hinném, hogy tiszteletét sikerült elnyernem – hacsak tudásommal és elszántságommal nem vívtam ki e jutalmat.
- A lényeges különbség, hogy te használni szoktad, én viszont ilyen vagyok – biccentettem. Hangom pontosan olyan bársonyos, de kifejezéstelen volt, mint eddig. A szócsatának én is mestere voltam – bár ez nem nevezhető éppen szópárbajnak, mindenesetre az azért látszik, hogy néhány helyen ütközik véleményünk, mindketten úgy véljük, hogy félreértettük egymás szavait. Gondolom, arra várt, hogy be fogom ismerni, tévedtem, de ez nem fog bekövetkezni.
- Akkor veled szemben milyen legyek? – tettem fel a logikus kérdést, ami kimondva valamivel pimaszabbul hangzott, mint gondolatban. Ez nem állt szándékomban, eszemben sincs magamra haragítani a nőt, akinek olyan a gyilkolás, mint másnak a kviddics vagy a varázslósakk.
Sejtettem, így nem túlságosan lepett meg az a fejlemény, hogy ma én fogok életet kioltani. Kalestina még nem ismer igazán, így nem tudtam eldönteni, hogy valódi feladatnak szánja-e a gyilkosságot, vagy egy próbának, amin reményei szerint elbukom. Igaz, embert még nem öltem, de meglepne, ha maga a cselekmény gondot okozna. Lelkiismeretem már rég nem olyan érzékeny, hogy ilyen apróságok miatt megrezdüljön.
- A gyakorlat teszi a mestert – mosolyodtam el egy mugli mondást idézve. Az aranyvérűek többségéhez képest meglehetősen tájékozott vagyok a varázstalanokkal kapcsolatban. Ismerem a kultúrájukat, a történelmüket, és mindezek fényében közel sem vetem meg annyira őket, mint a sárvérűeket. Persze ez nem jelenti azt, hogy kevésbé undorodom tőlük.
- Köszönöm, egy kávét elfogadnék. Cukor nélkül iszom. – Keserűen. Ironikus, hogy ilyen irányba fordult az ízlésem, és például az édes dolgoktól egyszerűen rosszul vagyok. Különösen az édességektől undorodom, pedig kiskoromban – tisztán emlékszem – mindig megdézsmáltam a fogadásokra készült tortákat és süteményeket, ezzel az őrületbe kergetve szakácsnőnket és megbotránkoztatva drága édesanyámat.
Mikor Kalestina visszatért, egy halvány mosollyal fordultam felé.
- Mégis lenne egy kérdésem. – Az előbb nem éltem a lehetőséggel, de mialatt a konyhában tevékenykedett, eszembe jutott valami.
– Milyen volt az első gyilkosságod? – Arcom rezzenéstelen és komoly volt. Valóban érdekelt a dolog, nem csupán a bájcsevegés kedvéért kérdeztem. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy hozzáteszek valami olyasmit, mint: szabad megkérdeznem, de rögtön el is vetettem az ötletet. Azt hiszem, igazán jó tanítvány vagyok.

Melissa & Kalestina

Mosolyog. Na legalább azt elértem, hogy megmosolyog. Csak tudnám miért. Na mindegy. Jobb ha nem is foglalkozom a dologgal. Ő csak egy lány, akit mellesleg tanítok semmi több. Nem is tartom többre ennél. Ő egy senki nekem.
Most rajtam van a mosolygás sora. Most vagy ő értett engem félre vagy mind a ketten félreértettük egymást. Inkább az első. Én sosem tévedek. Legfeljebb, ha el kell játszanom, hogy tévedek. De abba semmi móka sincs.
- Nem mondtam, hogy nem hasznos! Én is szoktam használni! Férfiaknál felettébb egyszerű megoldás! Csak arra utaltam, hogy velem szemben ne legyél ilyen! - Mondom nyugodt hangon.
Én csak akkor vagyok udvarias és mézes mázas, ha arról van szó, hogy valakit meg akarok ölni és el kell csavarni a fejét. Amúgy pedig felesleges tehernek érzem. Nem kell a nap minden percében jókislányként viselkedni.
Megvetem az behízelgést. De csak azért, mert minden egyes szó, amit így mondanak az a múltamra emlékeztet. S ettől csak ideges leszek és ha ideges vagyok ölnöm kell. Gyorsan és minél több vérrel. Minél több állatias ösztönnel.
Tisztában vagyok vele, hogy a hízelgés tudománya a tisztavérű családokban szinte már öröklődik. Hiszen én is megkaptam ezt az örökséget. De mint minden mást ennek is legnagyobb részét ott akartam hagyni Írországban.
Nem, én már sosem leszek az a jó kislány, akinek a szüleim akartak. Sosem fogok már megváltozni. Még csak olyan se leszek, mint amilyen akkor voltam, mikor még próbáltam a kedvükben járni. Azoknak az időknek már rég vége.
Most már egy kiszámíthatatlan, álszent, gyilkos vagyok. Aki maszkokba bújik és senkinek se mutatja meg magát. Álnok kígyó! Ahogy szoktak nevezni. Mire én csak nevetek és kijavítom őket. Álnok farkas!
Nem hiába vagyok én az éjszaka királynője. A legprofibb animágus Angliában. Én még az ősi módszerrel tanultam az animágiát, ami sokkal több állatiasságot ad a használónak, mint a mai leegyszerűsített latin változat.
Na nem mondom van előnye is a latin varázslásnak. Nem annyira természet mániás, mint a kelta tanok. Bár ott is van egy két ősi pusztító varázslat, de sokkal komplikáltabb, mint az Imperius vagy a Crucio! Ezért is örülök, hogy Angliába jöhettem.
- El! Csak úgy tudsz tapasztalatot szerezni, ha megölsz valakit! Minél többet csinálod, annál jobb leszel idővel. - Mondom, megint visszatérve az érzelemmentes archoz. Nem kell a lánynak mindent tudni.
Két lehetőség? Hmm… Szerintem van vagy ezer, de mindegy. Ha ő kettőt lát, akkor annyit mond el. Én nem erőltetem, hogy többet hozzon ki a fejéból, mint amit tud. Az felesleges időpocsékolás lenne.
Eljátszadozna vele. A kis bosszúszomjas. Nem baj, ez jó dolog. Én speciel szeretem, ha az áldozatom tudja, hogy miért hal meg és ha megszenved a haláláért. Nem adom ám ingyen. Kivéve, ha a farkasom dolgozik. Az nem szokott kínozni.
A,farkas egyszerűen megöli az áldozatot. Nem gondolkodik azon, hogy milyen lenne szórakozni vele. Neki a túléléshez kell és néha muszáj hagynom, hogy úgy tegyen ahogy kedve tartja.
Persze emberkét jobban szeretek ölni. Ott ki lehet használni azt is, hogy nő vagyok és a férfiak fejét el lehet csavarni. Férfi téren feketeözvegy vagyok. A partnereim általában utolsó éjszakájukat töltik velem.
A második leírasa profinak volt mondható. Gyors, egyszerű, észrevehetetlen. Ezek a legalapvetőbb dolgok, ha az ember csak úgyból öl! Márpedig én általában úgy szoktam. De csak ha idő hiányában vagyok, vagy unatkozom.
Nem kell mindig sietni. Bár van, hogy gyorsan kell végeznem valamivel, akkor kifejezetten hasznos a lesből történő támdás. Én pedig profi vagyok benne. Tekintve, hogy még akkor is kitűnően lopakodok, ha emberi alakban vagyok.
- Mind a két megoldás nagyon jó! Most már csak annyi a dolgunk, hogy várunk. Az áldozat kiválasztásáról, majd útközben beszélünk. Kérsz valamit inni? Kérdésed van esetleg?
Mondom felállva a kanapéról. Majd a konyha felé indulva. Rámjött a kávézhatnék. Márpedig akkor muszáj innom. Mellesleg ma még haszna is lesz annak a kis plussz koffeinnek. Elvégre gyilkolni megyek ahhoz pedig fel kell pörögni!

Kalestina & Melissa

Kalestina válaszára önkéntelenül is mosoly szaladt arcomra. Félreértett. Eddig kényelmesen hátradőlve ültem a fotelben, de most kiegyenesedtem, és kissé talán még előre is hajoltam, hogy nyomatékot adjak szavaimnak.
- Én nem szeretnék megválni egy ilyen adománytól; a fegyvertől, mellyel majdnem mindent megkaphatok, amit akarok, közben pedig még a kezemet sem kell bemocskolnom. – Hangom selymes volt, ajkam szegletében bájos mosoly bujkált.
Az ember ostoba és naiv teremtmény, akivel könnyedén a bolondját járathatod, csupán hamis biztonságérzetet kell nyújtanod neki, hogy elveszítse minden gyanakvását, és tökéletesen védtelenné váljon. Nincs szükség pálcára, erőszakra, csak a megfelelő időben a megfelelő szavakra. Alapvető igazság, hogy kedvességgel, szép szavakkal többre mész, mint fenyegetőzéssel és erőfitogtatással. Ugyanis míg az utóbbival csak a gyenge emberek törhetők meg, addig az előbbivel bárki bizalmát elnyerheted, onnan pedig már csak egy lépés, hogy kijátszd ellene mindazokat az eszközöket, amiket előtte ő maga adott kezedbe.
És pontosan ebben rejlik a legnagyobb különbség a Griffendél és a Mardekár közt: az oroszlánok nyíltan, a kígyók lesből támadnak. Ők erőszakosak, a mi módszereink kifinomultak.
Sok halkan, óvatosan elsuttogott történetet hallottam róla, hogy a Sötét Nagyúr a Roxfortban a tanárok kitüntetett figyelmét élvezte, mindenkit könnyedén az ujja köré csavart, mintadiák volt, akire senkinek egy rossz szava nem lehetett. Tudom, azért tette így, mert ez volt a legegyszerűbb módja, hogy könnyen és gyorsan haladjon céljai felé, úgy hogy közben még a gyanakvás magját sem hinti el. Ékes bizonyítéka annak, hogy hízelgéssel és cukrozott ananásszal milyen messze lehet jutni.
- Akkor gondolom végeznem kell majd valakivel, eltaláltam? – következtettem a feladatból. Más okot nem nagyon tudnék elképzelni, amiért Kalestina egy gyilkosság leírását kéri tőlem.
- Két lehetőség van; te azt kérdezted, mit tennék, ha megtámadnak. Abban az esetben kötelességemnek érezném visszafizetni a kölcsönt. Hacsak nem túl kockázatos, szánnék időt rá, hogy eljátszogassak az illetővel. – Fénytelen tekintetembe egy pillanatra sötét csillogás költözött. Nem a kínzás gondolata villanyozott fel, hanem a bosszúszomj, amit ilyen esetben éreznék. Az egyetlen érzés, ami –sajnálatos módon - képes felülkerekedni józan eszemen. Elítéltem magam, amiért soha nem voltam képes uralkodni bosszúvágyamon, de e gyengeségem kivételesen még jól is jöhet most. Ha jól sejtem, Kalestina kedveli az áldozattal való hosszas játszadozást.
– A másik lehetőség, amikor nincs előzménye a dolognak, vagyis az illető nem próbált megtámadni, vagy bármilyen formában ártani nekem, akkor egyszerűen, minél kevesebb fáradsággal járó módon végeznék vele. A gyilkos átokkal, méreggel, imperiussal öngyilkosságra kényszerítve – mindegy. A lényeg az eredmény, és hogy ne terelődjön rám a gyanú. - vontam vállat könnyedén, mintha csak valami jelentéktelen dologról csevegnénk.

Melissa & Kalestina

Számomra nincs megtervezett gyilkossák. Csak a gyilkosság időpontja van megtervezve. Tudom hogyan mikor akarom megölni a hogyanok és a körülmények csak utána fognak kiélesedni. Spontán jönnek, ahogy azt kell.
Attól lesz valaki kiszámíthatatlan gyilkos, hogy sose tudni hogyan fog legközelebb ölni. De el tudja érni, hogy ha akarja felismerjék, hogy ő volt. Nekem is megvan az ismertető jegyem, de csak akkor használom, ha munkaügyből ölök.
A magán akcióim során nem szoktam feltüntetni, hogy én vittem véghez a gyilkosságot. Márha marad utánam nyom. Mert általában nem szokott maradni semmilyen nyom sem. Ügyelek arra, hogy ne vegyenek észre. Így sokkal egyszerűbb túlélni.
Mondjuk nálam nagyon hulla se szokott maradni és még csodálkozom, hogy mindig hánynom kell egy egy nagyobb vadászat után. De minimum leinni maga a sárga földig. Akkor kimegy a számból az emberhús íze.
Az ösztönök hátránya. Túlságosan állatias tudok lenni néha. Aminek persze megvannak a maga hátrányai, ahogy az előnyei is. De sajnos inkább hátrányai vannak, ha túlságosan beállatiasodok. Viszont még mindig jobb, mintha mást tartottam volna meg az állati énemből.
- Azért próbálkozz meg vele! Igen tudom, hogy örökség de le lehet vetkőzni! Ha nekem ment neked is fog! - Mondom még mindig jegyes tekintettel. Nem tehetek róla imádok drámai lenni.
A színjátszás mestere vagyok. Ha kell el tudom játszani az úri hölgyet is, akinek eredetileg neveltek. Vagy a romlott eszement embert, akinek nem számít se élő se holt. De legjobban a gőgös, nagyszájú, beképzelt rosszkislányt szeretem játszani.
Ez az az arc, amit felvettem a világ felé. Egy pimasz, félelmet nem ismerő, önimádó nő. Ezt látja mindenki. A rideg jegyet, ami belekacag az arcába, de nem tud vele mit kezdeni. Mert ez a jég keményebb, mindennél.
Jól megtanultam, hogyan ne figyeljek oda a világ szavára. Hogyan hagyja figyelmen kívül mások véleményét. Hogyan fogjam meg azt az emberekben, ami gyengévé teszi őket. A mesterem jól kitanított, hogyan is kell gonosznak lenni.
Én pedig tovább fejlesztettem ezt a technikát. S most tőlem rettegnek a varázslók. Félik a nevemet. Megtettem amire a családom nem volt képes. Hatalmassá tettem a Tellanora nevet.
Olyanná, amit ha meghallanak remegni kezdenek. Tudják, hogy közel a vég. A lassú kegyetlen, rideg vég. Egy magas női kacaj, két csillogó barna, majd kék szem és hegyes hófehér metszőfog képében. Kalestina Tellanora a gyilkos farkas.
Ez vagyok én és erre büszke vagyok. Az éjszaka és az erdő királynője. Az emberek félik a nevem. Az erdők farkasai pedig egyetlen mancsukat se merik betenni a területemre. Uralkodok. Uralkodok a környezetem és a benne élők felett.
Ez vagyok én egy gyilkos, aki mindent és mindenkit irányítani akar, aki a közelében van. Megfontolt és gyors! Egyik pillanatban látnak a következőben már nem. Én vagyok a legrosszabb rémálom, amit el lehet képzelni.
- Mármit mit fogunk csinálni most ebben az egy órában? Vagy hogyan fogsz tapasztalatot szerezni? Először is mondd el, hogyan végeznél valakivel, aki megtámad? - Szegezem neki egyenesen a kérdést.
Tudni akarom milyen fajta áldozatot keressek. Hogyan állítsam be neki a helyzetet. Tudja a szerencsétlen, hogy kikkel van dolga, vagy csendben és nyom nélkül vessünk véget életének. Bármelyik lesz, nekem tudnom kell.
A gyilkosság gondolatára kiszárad a szám. A farkas vért kíván. De még nem fogja megkapni. Most még nem. Előbb Melissának kell végeznie valalivel. Aztán majd megkaphatja a farkas is amit akar.

NOTE: SEMMI BAJ! A TE REAGJAIDRA MEGÉRI VÁRNI!

Kalestina & Melissa

Nem azért forgatok a fejemben gyilkosságot és készülök fel rá tudatosan, mert rákényszerítettek. Valahol a lelkem mélyén ugyanis tudom, hogy az anyám gyűlölete nem terjed ki arra, hogy ártani akarjon nekem. Sőt, hiába látja bennem ifjúságának, élet virágának elrablóját, és gyűlölt anyja, a nagyanyám tökéletes hasonmását, mégis a javamat akarja. Csakhogy fogalma sincs róla, hogy én nem szándékozom beérni a hagyományos női szerepekkel, még ha ez az élet jólétet, fényűzést és nyugalmat tartogatna is számomra. Annál sokkal becsvágyóbb és büszkébb vagyok. Akár Tellanora. Nem arról van szó, hogy ismerem a nő múltját, mert lényegében semmit sem tudok róla, de a szememben ő az a típus, akinek példáját bár nem szándékozom követni, de akitől tanulni tudok. A környezetem túl konzervatív, és minden praktikát, amit ez az életforma jelent, már elsajátítottam. Az álszent, bájos úrihölgy már én vagyok. Most a másik oldalt akarom látni, ahol nem kell semmitmondó mosollyal bókolnom, ahol nem kötnek társadalmi szabályok. Ahol más erényekre lesz szükségem.
Tellanora jeges tekintete fúródott íriszeimbe, amint helyet foglaltam a fotelban. Pillantása zavart, túl hideg volt és vesébe látó, ennek ellenére nem halványult el a mosoly ajkamon. Egyike ez azon íratlan szabályoknak, amit egy úrihölgy – mondhatni – az anyatejjel szív magába. Egyike azon hazugságoknak, amire a csillogó szalonok estélyi ruhás, dísztaláros mágusainak társadalma épül.
Válaszom pontosan kiszámított volt, nem pedig őszinte. Lényegében mindig az alapján feleltem egy kérdésre, ahogy mérlegelésem alapján a helyzet megkívánta. Számomra az őszinte válasz egyáltalán nem volt ösztönös, nem az rémlett fel először gondolataimban. A sok éves gyakorlat hatása ez.
Egy pillanatra felmerült bennem, hogy elszámítottam magam, amikor a nő arcán egy rezdülés sem jelezte, hogy kedvére volt-e válaszom, de mivel nem volt időm elmerengeni a dolgon, így kiegyeztem azzal, amit eddig tapasztaltam, vagyis, hogy csak a legritkább esetekben szűrhető le Kalestina viselkedéséből az, hogy mit gondol.
Válasza meglepett, de tetszett. Őszintén vigyorodtam el és dőltem hátra a fotelban.
- Nem ígérhetem, hogy többet nem csúszik ki a számon egy-egy hízelgő megjegyzés. Tudod, családi örökség – mosolyodtam el sötéten. Nem kételkedtem benne, hogy Kalestina érteni fogja célzásomat, hiszen ismernie kellett apámat, aki szintén halálfaló volt. És aki még nálam is százszor mesteribben űzi a hízelgés mesterségét. Majdnem biztos vagyok benne, hogy csak e képességének köszönheti, hogy még életben van, ugyanis a rangban felette állók talpának nyalásán kívül semmihez sem ért.
El tudom képzelni az olyan emberek szemében, mint Kalestina, milyen visszataszító lehet ez a nyájasság, ugyanis a behízelgő modor valamilyen mértékben egyben megalázkodó is. És le merem fogadni, Kalestina megvetését talán a legkönnyebben az vívja ki, aki megalázkodik. Jelen esetben én lennék ez a személy, bár remélhetőleg elnézi botlásomat.
- Számítottam rá, hogy az esti mesére nem érek haza – húzódtak gúnyos mosolyra ajkaim. – És mit fogunk csinálni? – Érdeklődve vontam fel szemöldököm. Most Kalestinán a sor, hogy olyan választ ad-e, ami elnyeri tetszésem.

Note: Bocsi a késésért.

Melissa & Kalestina

Számomra ez a ház maga a biztonság és a béke. Az egyetlen hely a világon, ahol otthon érezhetem magam. Itt nem bánthat senki. Nem érhet el senki. Az van amit én akarok és én mondok. Senki és semmi sem parancsol nekem.
A múltam itt csak egy rossz álom. Mindent magam mögött hagytam és most itt vagyok a jelenben. A saját lábamon állok és hatalmasabbá tettem a Tellanora nevet, mint bármelyik ősöm. Egy körözött profi gyilkos vagyok, akit senki sem tud elkapni.
Nekem a gyilkolás az életem. Ebbe menekültem kiskoromban. Most erre támaszkodom. Ez tartja bennem a józan észt. Addig amíg ölök világosabban gondolkodom, mint általában. Hiszen már gyerekként is gyilkolás közben gondolkodtam.
A legtöbb halalfaló kötelességböl öl. Nekem lételemem. Én nem tudok meglenni nélküle. Az életem szerves részét képezi. Mások megrögzött hidegvérű gyilkosnak látnak. Én még mindig annak az elveszett kislánynak látom magam, akit az apja bezárt pincébe, mert rossz volt.
Én védekeztem az öléssel és megtanultam, hogy vagy én ölök vagy engem ölnek. Én pedig életben akarok maradni bármilyen nagy is legyen ennek az ára. Megfizetem, ahogy megtettem mindig.
A legtöbbek szerint piszkos mázlista vagyok. Az én álláspontontom az, hogy nem vagyok olyan ostoba, mint a legtöbbek, hogy nem figyelek oda lap dolgokra. Például, hogy takarítsak el magam után.
Komolyan, ha egyszer megölsz valakot és nem akarod, hogy tudják, akkor nem hagyot szemelőtt. Nincs igazam? Szerintem ez egy alap dolog. Vagy csak én vagyok ilyen? Mindegy, a lényeg az, hogy én nem hagyok nyomokat.
Ekkor kopognak az ajtómon. Arcomra gúnyos mosoly húzódik és egy csettintéssel intézem el az ajtónyitást. Nyomában pedig fennhangon adom ki az utasításomat. Nincs kedvem udvariaskodni.
Hallottam, ahogy belépett. S mikor megtette becsuktam az ajtót egy újabb csettintéssel. Éreztem a szagát, mire kicsit megremegtem. El kellett hesegetnem az emlékeim. Igyekeztem inkább a lépteinek hangját figyelni.
Neki háttal a kanapén ültem. Úgy tettem, mintha nem is érdekelne, hogy ott van. Szinte láttam magam előtt ahogy felhúzza az orrát, ahogy mindig. Viszont nem hallottam, hogy mozdult volna. Vajon miért nem?
Arcán egy visszafogott mosollyal ült le velem szemben az egyik fotelbe. Jeges tekintettel figyeltem a lányt. Majd lassan meg is szólaltam. Azért maradt bennem annyi a neveltetésből, hogy ismerem az illemet.
Na ezt már szeretem vannak tervei. Nem veszett ügy a lány. Igaz ennek a gondolatnak nem adtam helyet az arcomon. Ahogy annak sem, hogy tetszik, hogy végre el tudja dönteni mit akar csinálni anélkül, hogy nekem segítenem kelljen.
Tessék kellett nekem elkiabálni. Megint úgy viselkedik, mint egy jólnevelt nemes lány. Hányingerem van tőle ilyenkor. Talán azért mert arra emlékeztet, aki lenni akartam, mikor első alkalmakkor zártak be abba a rohadt pincébe.
- Először is! Felejtsd el, hogy hízelegsz! Nálam nem hat! Mellesleg én is próbáltam és nem valami hatásos! Másodszor! Ha komolyan gondoltad a tapasztalat szerzést remélem úgy terveztél, hogy késő este esel haza. Még majdnem teljes egy óra van naplementéig, addig nem tudunk semmit sem csinálni odakinn.
Zárom rövidre mondandóm. Nem kell neki mindenről mindent tudnia. Néha előny a tudatlanság. Én gyakran használtam ki mikor kicsi voltam. Bár a gyilkos hajlamaim gyakrabban törtek felszínre.

Kalestina & Melissa

Fázósan fontam össze karjaimat mellem előtt, úgy tetszett, sokkal hidegebb van, mint mikor elindultam. Könnyű, de hűvös szellő lengedezett, bőrömön éreztem a hideg érintését, amit bár szerettem, most még is kellemetlennek éreztem, ugyanis felmerült a kérdés, hogy csak az évszakhoz képest igen hűvös időjárás hatására, vagy más okból borzongtam meg.
Nem állt szándékomban bevallani, hogy az utóbbi ok sem zárható ki, és valóban tartok annyira Kalestina Tellanorától, hogy háza előtt állva belém marjon a félelem és a bizonytalanság érzése, megborzongjak a gondolatától, hogy milyen kockázatos játékba kezdtem. Nem volt ismeretlen előttem a nő temperamentuma, és nem szívesen léptem egy őrült gyilkos területére. Merthogy annak tartottam a nőt, aki szórakozásból gyilkolt.
Számomra érthetetlen volt az effajta viselkedés, és pont ezért váltotta ki nemtetszésemet. Nem hatottak meg a halálfalók rémtettei, a brutális kínzások és gyilkosságok, amíg azok valamilyen érdekből és célból történtek, amíg a hatalomszerzés eszközeként funkcionáltak. Rég nem éreztem már sajnálatot vagy szánalmat mások iránt, így a gyilkolásnak ezt a formáját természetesnek véltem. De hogy valaki csupán szórakozásból öljön, sportot űzzön belőle, az a szememben természetellenes volt és érhetetlen, ezért pedig visszataszító.
Mindez pár pillanat alatt játszódott le fejemben, és alighogy karjaim összezáródtak mellem előtt, az ajtó hirtelen kitárult előttem. Nyomában Kalestina hangja csendült fel, és bár nem voltam egészen kibékülve vendégfogadási módszerével, átléptem a küszöböt.
Határozott léptekkel, de megfelelő körültekintéssel és figyelemmel tettem meg az utat a már ismert helyiségbe. Nem először jártam itt, így semmi új vagy ismeretlen dolog nem fogadott –legalábbis eddig.
Kalestina a kanapén ült, és látszólag vajmi kevés figyelmet fordított rám. Magatartása egy csöppet sértett, de nem húzhattam fel az orrom, ahogy más esetekben gyakran tettem. Nem, Kalestina azt tesz, amit akar, és mondjon vagy cselekedjen bármit, nekem mosolyogva kell fogadnom azt.
Ajkaim visszafogott, nem túl széles, de nem is túl halvány mosolyra görbültek, majd helyet foglaltam egy fotelban, mely szemben állt a kanapéval.
- Igen, van. A tervem mára a tanulás és a tapasztalatszerzés – jelentettem ki szilárd határozottsággal, de mosolyogva. Feszülten és érdeklődve figyeltem; kíváncsi voltam, mennyire lesz kedvére a válaszom, és véleményét valahogy kifejezésre is juttatja-e.
- De ezen kívül a mesterem utasítása szerint kívánok cselekedni. - Azt hiszem, hasznomra váltak gyermekkori tanítom szónoki előadásai és behízelgő, alázatos nyájassága a szüleimmel szemben. Mesterkéltségét valószínűleg olyan mértékben sikerült ellesnem tőle, hogy arra még ő maga is büszke volna.

Note: (:

Melissa & Kalestina

Mindig is büszke típus voltam. Én erről vagyok híres. Büszke, hidegvérű és megfoghatatlan. Szemtelen, pofátlan, megfontolt és pontos. Nem a hirtelen döntések híve vagyok. Sokkal jobban szeretem már jóval előre tudni, hogy mit akarok csinálni.
Ennek ellenenére igyekszem mindig a jelenben élni. Kicsit nehezen összeegyeztethető ez a kettő. De én úgy szoktam csinálni, hogy egy napra tervezek előre csak. S akkor tudom mit kell tennem és mit nem.
Bár mióta tanítványom van, nagyon be van táblázva az időm. Viszont nem lennék én, ha nem tudnám ezt is játszi könnyedséggel megoldani. Hála az ír gyökereknek. Tudom máshogy nézni a világot, mint az angol varázslók.
Ma reggel is a szokásos rituálémat vittem végig. Felkeltem, felöltöztem. Ami meg kell hagyni gyorsabban ment mint szokott. Mázlim volt, hogy pont a kezembe akadt a kedvenc szoknyám, meg a hozzá tartozó ing.
Utána reggeli, egy kávéval. Aki hajnalig marad fel annak kell reggel a kávé. Megetettem Hérát, majd kicsit hagytam játszani a lakásban a farkasom. Tekintve, hogy már jóideje nem voltam szabad vadászaton.
Mikor mindennel végeztem elégedetten dőltem el a kanapén. Gondolkodtam, a tanítványomról. Könnyen tanul és meg van benne a szikra. De még sehol sincs. Kűzdeni akar, nem kell profi legilimentornak lenni ahhoz, hogy lássam mire utazik.
Azt akarja, hogy tiszteljem. Nem helyes. Két okból sem. Egy én csak azokat a varázslókat tisztelem, akik valami nagyot tettek le az asztalra. Kivétel persze a Nagy Úr. Őt csak azért tisztelem, mert esélyt adott rá, hogy azt tegyem, amihez a legjobban értek.
A másik ok pedig, hogy sose szabad a tiszteletet hajkurászni. Nem szabad, hogy bárkinek meg akarjon felelni az ember. Akkor elveszik. Még azt sem szabad, hogy magadnak akarj megfelelni. El kell fogadni, hogy milyen vagy és ahhoz mérten cselekedni.
Gondolataim lassan elkalandoztak más vizekre. Ki kellene találnom egy feladatot neki. Egy igazit, ami nem olyan egyszerű, mint az eddigiek. De milyet. Bevetésre csak nem vihetem, ahhoz még nem elég erős!
Hirtelen felültem, arcomon gonosz félmosoly lett úrrá. Hiszen még nem is láttam ölni. Itt az ideje, hogy megtudjam, mit tud a kisasszony. Most elégedett vagyok magammal. Na igen ennyiből tart kitervelni egy tökéletes napot.
Felálltam, kivettem Hérát a terráriumából, mire a karomra tekeredve, felmászott a vállamra és ott pihent meg. Megfogtam a fejét, majd halkan suttogva szólaltam meg. - Dofheicthe! - Mire a kígyó, alakja teljesen elhalványodott a válamon.
Elégedett mosollyal ültem le a kanapéra s dőltem benne hátra. feltettem a lábam az asztalra. Majd a plafont kezdtem el figyelni. A sima felüleletem hamarosan az emlékeim képei kezdtek cikázni. A gyermekkorom! Az én titkom! Megfeszültek az izmaim, mire a képek eltűntek.
Hirtelen kopogtak az ajtón. Elmosolyodtam. Csettintettem egyet bal kezemmel, mire az ajtó kinyílt. - Gyere be! Már vártalak! A nappaliban vagyok! - Csnedben hallgattam, ahogy a lány belépett még egyet csettintettem, mire az ajtó becsukódott.
Megvártam, amíg bejött. Oda se fordultam felé, úgy szólaltam meg. - Ülj le! Esetleg van valami terved mára? Vagy mondjam meg én mit csináljunk? - Na igen ennyi diplomatikusság szorult belém. Ha több nem is.

NOTE: Nagyon tetszett Very Happy

Kalestina & Melissa

Újfent megveregethettem képzeletben a vállam, hisz minden úgy alakult, ahogy reméltem, ahogy elterveztem. Jó munkát végeztem – vontam le a következtetést magamban. Kalestina Tellenora tanítványának lenni nem csak óriási megtiszteltetés, hanem egy tökéletesen kivitelezett lépés, mely olyan előnyökkel jár, amiket a nő segítsége nélkül sosem érhettem volna el. Persze még korai lenne pezsgőt bontanom sikeremre, a könnyen jött eredmény, könnyedén semmissé is válhat. De így is elégedett voltam magammal, több mint elégedett, bár az igazi feladat még csak most következik. Ez még csak a bemelegítés volt.
Az új kihívások ígérete energiával és harci kedvvel töltött fel. Kész voltam bizonyítani a halálfalónak rátermettségemet, megmutatni, hogy nem csupán egy vagyok a sok közül, hogy jó döntést hozott, ennek ellenére vigyáznia kell velem. Utóbbi lesz a legnehezebb; Tellanora tiszteletét – eddigi ismeretségünk tapasztalatai alapján – nem lesz egyszerű kivívni. De ilyen apróságok sosem akadályoztak meg terveim megvalósításában, és ezentúl sem fognak. Lehetséges, hogy kedvelni nem fog, de tisztelni igen, kerüljön bármibe.
Azontúl szükségem lesz a segítségére, de nem mint a mesteremére. A szövetsége kell. A szüleim ellen. Ehhez viszont elő kell készítenem a terepet, és amíg jónak nem látom, még csak nem is sejtheti meg a dolgot. Ha gyanakodni kezdene, könnyedén ellenem fordulhatna és egy pillanat alatt romba dönthetné sok év alatt gondosan előkészített tervemet. De vállalnom kell ezt a kockázatot, még ha nagy veszéllyel is fenyeget. Jó okklumentor vagyok – nyugtatom meg magam. De ő lehet, hogy még jobb legilimentor – fut át agyamon, de mielőtt eluralkodnának rajtam a kételyek, lecsillapítom magam. Nem tudja, mit keres, hazudnom sem kell neki, hiszen nem kerülhet szóba a téma, így pedig még ha sikerül is pár gondolatomat kiolvasnia, a titkom biztonságban marad. Emellett pedig oka sincs legilimencia alkalmazására. Ha viszont sikerül elérnem, hogy bízhassak benne, akkor szinte már nyert ügyem van. Kalestina több tucat varázslót és boszorkányt kínzott és gyilkolt meg, mégis szabadon jár-kel, csupán hírből ismeri Azkabant. Miből állna neki szüleimet is többi áldozata után küldeni?
Lassú egymásutánban hármat koppantottam az ajtón, majd egy kis lépést tettem hátra és vártam, hogy Kalestina ajtót nyisson. Nem türelmetlenkedtem, tudtam, hogy nem szokása megváratni. Ahogy nálam is alapszabály a pontosság.

Note: Remélem tetszik.(:

» 1996.11. , Zsebpiszok köz, Törött Pálca kocsma [Kalestina&Melissa]
» 1997.11-valameddig, Tellanora lakás/Külterületi tisztás, [Kalestina&Melissa]
» Leonard & Melissa
» Lili & Melissa
» Melissa Blackburn