Kimi és Charlie-Első igazi randi <3

- Meg kell mondjam egész jól csinálod... - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartottam ettől az egésztől, hogy nem voltak kétségeim, mert rengetek, csak úgy záporoztak a fejemben a kérdések, hogy mi lesz ha... Az idő persze ilyenkor rohan, mint egy őrült. Esküszöm olyan, mintha még csak tegnap nyitottam volna fel azt a borítékot és nem volt könnyű elfogadni, hogy ez nem csak valami rossz vicc. Tényleg kész tények elé állítottak minket, mindenkit, ami nem túl tisztességes, épp ezért számomra meglepő, hogy ilyen jól képes kezelni a helyzetet.
- Én ettől rosszabb voltam. Olyan bonyolult lett minden, hogy a saját gondolataimban sem tudtam rendet tenni. Te pedig olyan jól és könnyen kezeled, meglepő. - Magam sem tudom mi éreztem.... Egy kis undort a minisztérium iránt, aztán egy kis félelmet, bizonytalanságot. Eleinte csak beakartam söpörni mindent a szőnyeg alá és még csak gondolni se akartam erre az egészre, de ennek is eljött az ideje, amikor már nem söpörhetem a szőnyeg alá, mert amikor a legkevésbé sem számítottam rá vagy vártam volna a felbukkanására, akkor megismertem, ami olyan pillanat volt, mint derült égből a villámcsapás.
- Akkor is... Eddig csak engem hoztál zavarba. Ez így fair. Amúgy is nem olyan biztos, hogy félreértettem volna. Miből gondoltad? Talán Molly is már elmondta neked kis milliószor, de a Te tekintetedből sugárzik a jó. - Ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Épp ezért valami oknál fogva meg sem fordult a fejemben, hogy nem kellene megbíznom benne. Bízom benne és vele biztonságban is érzem magam. Csak ne szúrja el...
- Rendben. - Karoltam belé egy elismerő mosollyal az udvariasságért. Nem panaszkodom... Sőt, eddig egy rossz szavam se lehet. Amíg majdnem mindenki más még hasonlóképp egy gyereket kapott, addig én egy férfit, ami nem kicsit megrémítő, eleinte. Ami lássuk be érthető, hiszen semmit sem tudtunk egymásról. Én is csak annyit tudtam, hogy magától értetődően Fred, George és Ron testvére, de mégse állíthattam oda hozzá, hogy: Hé, mesélj már nekem a bátyádról. Nem mellékesen a sógornőd leszek. Kimi vagyok. Na ez tényleg kínos lett volna, de még mennyire.

- Tudom, de... gyerekesen hangzik, ha azt mondom, hogy nekem ez az egész olyan sok hirtelen, hogy csak sodródom az árral és bízom valamiben, amit még a nevén sem tudok nevezni. Én csak fontos akarok lenni. - Te jó ég. Nem gondoltam volna, hogy ez az egész az egyik napról a másikra ennyire bonyolulttá fog válni, hogy szavakkal ki sem tudom fejezni, amit érzek, de most pontosan ez történik. Ebben a percben valahol nagyon is annak érzem magam, ami még vagyok és még sokáig szerettem is volna lenni gondtalanul, gyereknek. Mert ezek határozottan olyan kérdések, amikről egy tizenhét éves tinilánynak még nem kell töprengenie a válaszokon. Már a puszta kérdéseivel is képes zavarba hozni, de azért próbálok többé-kevésbé kielégítő, legalábbis olyan válaszokkal szolgálni, amiből más nem az esik le, hogy ehhez még idő kell mindkettőnknek, nekem még ahhoz, hogy előbb magamban letisztázzam a dolgokat... Igen, tudni akarom mi az, amit érzek és igen, ezt csak vele tudom kideríteni.
- Azt hiszem a létező legjobb megoldás számotokra erre a problémára, ha elkerülitek egymást, különben sem hiszem, hogy lennének közös dolgaitok, amiről cseveghetnétek közösen. Két személyiség, ég és föld. Ő nem véletlenül került a kígyók köz. Te sem véletlenül kerültél a Griffendélbe. Meglehet, hogy mindkét ház fennhordja az orrát, de valójában csak az egyiknek van mire. - De azt gondolom, hogy holnap reggelig is érvelhetnék a véleményem mellett, hogy Ő ettől sokkal jobb, sokkal több és szerintem komolyan hagynia kellene a fenébe, akkor sem tenné, mert neki ilyen a természete, hajthatatlan, kétségkívül, haragtartó... Ezt a következtetést nem volt nehéz levonni a bátyával való kapcsolatáról, ami eléggé viharos és talán nem is lesz jobb sosem, legalábbis Charlie nem fog fejet hajtani mások igaza előtt és bocsánatot kérni. Biztosan... Mert büszke, nagyon is büszke. A bátyának sikerült szinte vérig sértenie a kis öcsét, aki nem fog egy könnyen megbocsájtani.
Lassan, de biztosan egyre több olyan közös dolgunk fog lenni, amit lehetőleg együtt kell majd megbeszélnünk. Én pedig nem akarok mindig zavarban lenni. Hozzá kell még szoknom, hogy most már van valaki, egy férfi az életemben, de azt hiszem, hogy ez nem is lesz olyan nehéz. A látszólagos mentegetőzésére elnevettem magam, nem bírtam ki, ha egyszer olyan édes volt...
- Jól van, jól van. De ne tagadd, hogy most Te is zavarban vagy, mert úgysem hiszem el. Tudom, hogy nem fogsz elcsábítani és a vendégszoba az nekem tökéletes lesz. - Már ha egyáltalán eltudok majd aludni. Egy új idegen helyen mindig rosszul alszom, aztán később ha több időt töltök el egy bizonyos helyen, akkor megnyugszom és utána már jól tudok aludni.

- Annyi hogy... Te is tudod. - Mindketten tudjuk, de azt is, hogy erről még eléggé korai lenne beszélni, sőt kimondani, szóval egyelőre elég, ha mindketten tudjuk, hogy mire vágyunk. Nekem csak annyi kell, hogy... Mellette különlegesnek érezhessem magam, fontosnak, érezzem, hogy kellek neki, hogy szüksége van rám minden egyed nap, még akkor is, ha nem mondjuk ki. A szavak nem is kellenek. Olykor egy ölelés mélységesebb és sokatmondóbb, mintha szavakkal akarnánk kifejezni az érzéseinket. Különben sem az a szándékom, hogy nyálgéppé változtassam, csakhogy ne feledkezzen meg rólam, ha együtt leszünk, akkor tényleg legyünk együtt. Szerintem ez nem olyan túl nagy kérés. Én is azon fogok lenni, hogy ne zárjam ki az életemből, csak mert erre az egészre még nem állok készen. Nem fogok gyerekesen viselkedni. Ellenkezőleg, nagyon is igyekszem a jövőre tekintve kezelni a kapcsolatunkat, ha egyáltalán beszélhetek így a... Fogalmam sincs mi ez, ami jelenleg köztünk van, de fogalmazzunk úgy, hogy még eléggé gyerekcipőben járunk ezzel a dologgal, amivel nincs is semmi gond. Így is kellőképpen belelöktek már a mély vízbe azzal, hogy kész tények elé állítottak. Én meg csak értetlenül nagyokat pislogtam, hogy ezt nem tehetik meg... De tévedtem. Mégis megtehetik.
- Hát... Engem ezzel nem tudnak bántani. Tényleg. Nem akarom, hogy ezen felhúzd magad. Egy ilyen hisztis kis picsáért meg nem is érdemes. Odasétálhatnék és lekeverhetnék egyet neki a kastélyon kívül. De minek? Különben is, jól nevelt lány vagyok. Az anyukám megtanított rá, hogy a szemét közé meg mocsokba ne nyúljak. De az utóbbi években tanultam meg csak rendesen, hogy milyen hasznos tanács volt. Tényleg nem éri meg... Inkább továbblépek a mocskos sárvéremmel és marad tiszta az önbecslésem, hogy megtudtam tenni. - Nálam egész biztosan nem fogják elérni, amit akarnak. Megtehettem volna, hogy elkapom a hajánál fogva és megritkítom egy kicsikét, mivel az Ő kinézetén már semmi sem lenne képes rontani, de javítani még kevésbé. Szóval, a szemétre való aranyvérén kívül nincs is semmije, amire büszke lehetne. De nekünk van... Legalábbis azt hiszem, azt szeretném hinni, hogy van és lenni is fog mindig.
- Nem képes megalázni, mert még így is többnek érzem magam. Az ilyen embereket pedig csak sajnálni tudom, miért? Mert a valóság az az, hogy nekik tulajdonképpen a tökéletes tiszta aranyvérükön kívül nincs semmijük, akire büszkék lehetnének. Semmi és senki... Egy nagy nulla az életük. Teljesen mindegy, hogy miféle látszatot keltenek, de éjjelente mindenki a saját lelkével alszik el, már ha eltud aludni.

- Attól tartok, hogy még finoman is fogalmaztál, de mégis milyen első gondolatokat keltenék benned, ha az első "randinkon" becsípnék? - Borzalmasakat... Szóval, ha leakarna itatni egyáltalán nem lenne nehéz dolga velem. Szerintem abból a förtelemből, amit férfias italnak hívtunk elég lenne mindössze egy-két pohárkával és már értelmes mondatokban beszélni is alig tudnánk. De valahogy nem szívesen hoznám magam ilyen helyzetbe, nem csak miatta, hanem úgy általánosságban sem. Nem szeretek kiszolgáltatott helyzetekbe kerülni, bár ezzel az eggyel még meg kell barátkoznom, de azt hiszem menni fog. Nekem csak annyi kell, csak arra van szükségem, hogy érezzem azt mindig, hogy van választásom, hogy szabadnak érezhessem magam.
- Én pedig hagyni fogom Charlie, mert nekem csak ennyi kell, csak annyi, hogy... - Csúszott volna ki a számon az az SZ betűs szócska pontosabban nekem csak annyi kell, hogy szeress, de még pont időben befogtam. De attól még kislányos zavaromat nem tudom teljesen az álarcom mögé rejteni, főleg ha el is fogok pirulni, de ha továbbra is így fog rám nézni, akkor bizonyos elfogok pirulni.
Nem gondolkodtam, csak a pillanatnak élve csúsztattam egyik kezem az övére, miközben végig a szemébe néztem, amikor is eddig még nem ismert megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Kívántam az ajkait úgy, mint még soha senkiét. Fogalmam sincs mi van velem, vagy velünk... Egy másodpercig úgy tűnt, hogy engedni fog a kísértésnek, ha pedig Charlie megteszi, akkor én is. De aztán mindketten elkaptuk a tekintetünket, mintha valami egy pillanatig összekapcsolt volna kettőnket.
Egyszerűen nem tudtam megállni nevetés nélkül Vivi kedves megjegyzését a sárkányairól, a koszos sárkányairól. - Bocsi, de hogy most már nem csak a vérünk koszos, hanem a sárkányok is, ez valami elképesztő. - Néha komolyan érdekelne honnan szalajtották ezt a nőt, mert valami hihetetlen milyen pofátlan, amiben persze nincsen semmi meglepő Mardekáros lévén...
- Kiheverem. Ez a dolog ne bosszantson. Én pedig elárulom, hogy engem a legkevésbé sem érdekel, hogy egyesek szerint mocskos a vérem, de még kevésbé, hogy annak a csitrinek mi a véleménye erről. Én koszosan is megfogom találni a helyem a világban, ahol boldog lehetek, de a vérbeli kígyók sosem lesznek igazán boldogok, mert nekik nem egyszerűen csak hibáik vannak, hanem egyenesen romlottak. - Ez talán kissé erős volt, de én így gondolom. Közben pedig, ha engedte, nem húzta el a kezét, akkor lassan a kézfejére csúsztattam a kezemet, hogy lássa engem az a nő nem tud bántani.

- Nem. Őszintén nehezen tudnám elképzelni... - Én bízom a megérzéseimben, azok pedig nem csalnak meg. Talán nem én vagyok a legjobb emberismerő, hiszen tévedtem már, csalódtam, bántottak már meg, hibáztam, de róla határozottan azt érzem, hogy jó, jószívű, empatikus, figyelmes... Egy igazán jó ember. Szóval nem, sehogyan sem tudnám elképzelni róla, hogy ha még sikerülne is becsípnem, hogy kihasználná a kialakult helyzetet. Sokan megtennék, hogy élnének a lehetőségükkel, de Charlie egész biztosan nem lenne közöttünk. Számomra nagyon is lelki ismeretesnek tűnik, aki képes megbánni dolgokat, bűntudatot érezni anélkül, hogy mindezt a büszkeségével palástolná. Őszintén képes kifejezni az érelmeit. Így lehet valakit igazán megismerni, ha engedi. Charlie pedig engedi, hogy megismerjem.
- Ne ígérd, csak tedd meg. - Nem akarom, hogy máris ígéreteket tegyünk egymásnak. Van amit nem kell megígérni. Többet jelent, ha egyszerűen csak megtesszük ígéretek nélkül. Én pedig nem akarom, hogy ideje korán megígérjen nekem bármit is. Csak tegye meg... Én pedig tudni fogom, hogy mit jelent, hogy miért tette, értem, értünk, a közös jövőnkért, amiről még nekünk sincs túl sok elképzelésünk, mindössze annyi, hogy szeretné megkönnyíteni az életünket, egymásét, szeretnénk megkedvelni egymást. Azt hiszem én máris kedvelem. Sőt, meg is csókoltam. Én csókoltam meg. Én kezdeményeztem azt a csókot, de most valahogy örülök annak, hogy eddig még nem merült fel közöttünk. Nem azért, mert megbántam, csak ezen még nem gondolkodtam vagyis más sem járt a fejemben... Bevallom kicsit összezavart, de úgy hiszem jó értelemben. Csak kell egy kis idő, amíg rendet teszek a fejemben és minden a helyére kerül.
- Kviddics csapatkapitány, sárkánykutató, Főnix Rendje tag... Hűha, így már világos miért akarnak szemmel megölni a lányok a kastélyban. A mardekárosok meg egyenesen úgy néznek mintha tényleg megöltem volna valakit, különösen Vivi. De ugyanakkor képtelen leplezni, hogy majd megveszik érted. - Talán mégsem kellett volna ezt elmondanom neki, de nem bírtam ki. Én is nagyon utálom a kis tramplit, szóval legalább ez az egy dolog közös bennünk vele. Na meg persze az, hogy a jelek szerint egyikünknek sem közömbös Charlie, csakhogy ezt most jól benézte a kis csaj.

- Nyugi, nem hoználak ilyen helyzetbe, kivéve persze ha leakarsz itatni. Nekem mondjuk nem is kellene hozzá sok. - De egyrészről minél kevesebb kínos pillanatban szeretném részesíteni kettőnket. Másrészről abból nem magyaráznám ki magam. Harmadszor pedig addig nem hiszem, hogy ebből probléma lenne, amíg az egyik kezemen megtudom számolni, hogy mennyiszer voltam becsípve úgy, hogy kissé forgott velem minden, a világ és sokkal vonzóbb volt a gondolat, hogy a nappaliban aludjak a kanapén, mint az a sok lépcsőfok, ami elválasztott a szobámtól és a kényelmes puha ágyamtól. De szerintem abban mindketten egyet érthetünk, hogy vannak olyan pillanatok az életben, amelyeket igen is meg kell ünnepelni, méghozzá nem is akárhogyan, mivel csak egyszer adódik, hogy átélhetjük. vagy épp azért öntünk fel a garatra, mert elszeretnénk felejteni valamit. Azt is meglehet érteni egy bizonyos mértékig. Senki sem lehet mindig erős. Első csalódás, kudarc valamiben...
- Hát eddig ez egészen könnyen megy, de azért mindig bennünk lesz a tudat, még akkor is, ha nem akarunk erre gondolni. Talán majd egy napon egyszerre csak megfeledkezünk erről, mert lesz, ami fontosabb egy vacak pergamennél. - Legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz. Szeretném, hogy így legyen. Akarom, hogy elfeledtesse velem, hogy egy rendeletből kifolyólag vagyunk most és leszünk együtt. Ugyanakkor még a rendelet ellenére is örülök, hogy megismerhettem, mert Charlie egy rendkívüli ember.
- Persze, hogy érdekel... - Én meg azt hittem, hogy a sárkányok után már nem fogok meglepődni, aztán most rá kell döbbennem, hogy mégis érhetnek még váratlan dolgok, bár az normális, hogy semmit sem tudok róla, elvégre nem vagyok médium. Komolyan, még teás csészéből sem tudok jósolni. Ez a tudomány valahogy sosem kötött le engem igazán, ahogy ezt az idős Sybill is látta rajtam. Nem mintha egyszer is megpróbáltam volna leplezni, hogy én egyáltalán nem látok semmit abban a csészében, de úgy a kerek egészében se a tantárgynak.

- Persze az teljesen normális, hogy így gondolod. Nem mondom nekem is jól esne, de ezt nem várhatom el senkitől. - Normális, hogy erre vágyik, de azt is meg kell értenie, hogy ez nem olyan könnyű számomra, hisz már gyermekkoromban arra vágytam, hogy sárkányok vegyenek körül, és felnőtt koromra meg is kaptam. Úgy érzem,hogy elértem a célom egyet kivéve. Egy boldog család, egy gyönyörű feleséggel és gyerekekkel. Vágyom arra, hogy valaki meleg étellel várjon haza és szerető karjai öleljenek át, vágyom arra a szóra, hogy "Apa". Hogy valaki végre ezt mondja nekem. Vágyom rá de ugyanannyira rettegek tőle. Rettegek mert egy család sokkal nagyobb felelősséggel jár, mint a sárkányok. Ha éppen nem akarom folytatni akkor szimplán elhagyom a rezervátumot, de ha hullámvölgybe érünk nem tehetem meg azt, hogy egyszerűen lelépek. Attól a naptól mikor kimondtam a boldogító igent és megfogant a gyermekem felelősséggel tartozom irántuk. Nem dobhatom el őket mint a papucsom amit már meguntam.
- Van még annyi férfi büszkeség bennem, hogy nem hagyom, hogy egy nő cipeljen haza. Különben sem iszom annyit. - nevettem el magam. Nem szeretnék leszerepelni előtte az első igazi randinkon. - Az biztos. Bár furcsán jönne ki, hogy még alig ismerlek és máris a karomba cipelek haza... - mosolyodtam el.
- Nekem sem könnyű, de ha már így alakult akkor legalább ne szenvedjünk egymás mellett, és feledtessük el egymással, hogy miért is van ez így. - emeltem a számhoz a poharat. Nem akarok arra gondolni, hogy egy hülye papír miatt tartunk most itt.
- Na akkor mesélek egy kicsit magamról, persze csak ha érdekel? - vontam fel a szemöldököm.

 

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágyom rá, hogy valakitől egyszer azt halljam, hogy képes lenne mindent feladni értem, de önzőség lenne, nem gondolod? Mármint fogalmam sincs, hogy lenne ez korrekt magunkkal szemben? - Én mindenképpen felfogok adni egy életet, részben legalábbis egész biztosan, méghozzá azt, amelyik a varázstalan világhoz köt. természetesen nem akarok Romániába költözni... De arra sem számíthattunk, hogy ilyen nehéz döntéseket kell meghoznunk ilyen rövid idő alatt. Ez egyszerűen nem lehetséges. Mármint helyesen dönteni ilyen rövid idő alatt kételyek, kétségek nélkül, úgy hogy biztosan tudnánk egyetlen döntésünket sem fogjuk megbánni. Mégis hogy lehetnénk ebben biztosak? Engem rettenetesen rosszul érintene, ha neki miattam kellene feladnia azt, ami eddig a legfontosabb rését képezte az életének. Nem akarom, hogy maradjon. De azt sem akarom, hogy elmenjen. Mi a fene van velem? Tudom én, hogy mit akarok egyáltalán úgy igazán? - Tudom, ez nagyon kuszán hangzik. Nem nézz buta libának, de fogalmam sincs mit akarok.
- A sárkányoknál is furcsábbakat? De ha becsípsz egyedül nem bírlak el... - Tettem hozzá nevetve. Ami pedig a furcsaságokat illeti most is furcsaságokról beszélünk, vagyis egy mugli valószínűleg azt mondaná, hogy össze-vissza beszélünk, pedig nem. Ez nagyon is a valóság. - De akkor majd nem engedem, hogy többet igyál. Bár szerint szörnyű íze van, de más nem kivenném a kezedből és lehúznám. Te engem mégis csak könnyebben felbírnál kapni.
- Hát ezzel nem voltál és még mindig nem vagy egyedül. Kicsit nehezen tudom azt elfogadni, hogy bár fogalmam sincs mit akarok igazából, de most már nem is azon van a hangsúly, hogy akarok, hanem hogy kell... - Nekem ez túl sok, túl gyors. Időre lenne szükségem, amiből nincs túl sok. Ez az utolsó évem a kastélyban. Rövid időn belül pedig búcsút is fogok inteni neki és ez megrémít. Megrémít, mert nem igazán tudom onnan hogyan tovább?
- Hát ezt megtudom érteni. Átérzem... Én sem tudok annyit a családommal lenni, amennyit szeretnék, legfőképp akkor nem, amikor szükségem lenne rájuk. - Sajnos nem tudok mindig hazautazni. A sok tanulnivaló, a zsúfolt órarend. Néha azt sem tudom hol áll a fejem. Néha kiborulok. Néha semmi másra sem vágyok, csakhogy kikapcsoljak pár percre.
- A Rendben? A melyikben? - Kérdeztem felvont szemöldökkel. melyik Rendről beszélhet? Mert én hirtelenjében csak egyet tudok, az pedig a Főnix rendje.

- Én nem akarom, hogy bármiről is lemondj, ami fontos neked csak azért, mert így alakult, hogy most már egymás életének a részesei fogunk lenni. Én ezt nem akarhatom, nem kérhetem tőled... - Nem mintha képes lennék ebben megakadályozni, csak szeretném a tudtára adni, hogy nincsenek ilyesféle elvárásaim, mert ez sehogyan sem lenne korrekt. Nagyon jó volt mindezt hallani tőle, de tény, hogy mi szinte még alig ismerjük egymást. Én csak most toppantam be az életébe. Önzőség lenne tőlem azt várni vagy arra számítani, hogy maga mögött tudja hagyni az utóbbi húsz évet.
- A legtöbb férfinek a whiskys üveg a lelki társa. - Nem egy két emelet magasságú sárkány. A gondolatra el is mosolyodtam. Tényleg, a legtöbb férfi mit tesz? Alkoholba fojtja az érzelmeit, legyen az örömteli vagy kevésbé az. Felemelő azt hallani, hogy van aki ezt másképp szokta csinálni, hogy jobb szeretné inkább kibeszélni magából azokat a dolgokat amelyek aggasztják, nem pedig csak még mélyebbre temetni iszogatás közben, utána pedig megfeledkezni róla.
- Sejtettem... - Tettem hozzá nevetve. Szerintem is förtelmes ízű. Legfeljebb az a vicces benne, amilyen képet vágunk hozzá. Csak tudnám, hogy akkor mi a fenének kell üvegszámra inni? De a válasz félig-meddig adva van. Én pedig még véletlenül se vonnám kétségbe valakinek a férfiasságát, hogy mennyit képes ebből a vacakból meginni.
- Úgy elrohantál. Kíváncsi voltam. Gondoltam csak úgy fogom megtudni mi ez az egész, ha elmegyek. - Azt nem mondom, hogy valahol mélyen legbelül nem sejtettem, hogy mi lehet a dolgok hátterében. Csak egy megérzés volt, de erősebb, sokkal erősebb. Azt sem állítom, hogy nem voltam bizonytalan vagyok, hogy nem voltak bennem kétségek mindezek ellenére, de aki mer, az nyer.
- Na és hogy fogadott a család? - Érdeklődtem kedvesen, miközben újra belekortyoltam az italomba. szeretem az édes gyümölcsös finomságokat. Imádom... Szóval, tőlem biztosan nem kell féltenie a bárszekrényét, ha a whiskyről van szó. maximum, ha nagyon padlón lennék. Akkor eltudom képzelni, hogy én is próbára tenném a Scotch jótékony hatását.

- De akkor az egész életed megfog változni. Tényleg feladnád az álmod? - Ha egyszer megtalálta mi az, az álmainak kellene élnie. Eddig legalábbis úgy beszélt a sárkányokról, mintha valóban mindig is ezt szerette volna csinálni és semmi mással sem foglalkozna szívesebben, akkor pedig egyértelműen ez az álma. Talán most, hogy mindenki életében minden a feje tetejére állt azt gondolja, hogy könnyű lenne meghozni a döntést és megtenni azt a bizonyos első döntést, de... Persze nem tudhatom biztosra, hogy ennek mi lehet a legfőbb oka és nem is akarok túl sok mindenre gondolni, de senki sem kérheti tőlünk, hogy feladjunk a álmunkat, amire egész életünkben vágytunk és annyira akartuk és végül sikerült.
- Na és a kis kedvenced még elfér a lakásban vagy már külön hangárt kellett neki felhúzni? - Kérdeztem nevetve. Én biztosan nem engedném, hogy butaságot csináljon, amilyen lelkesen beszél rólunk, a sárkányokról nyilvánvalóan meggondolatlanság és butaság lenne lemondani róluk, hiszen nincs mindenkinek lehetősége arra, hogy egy valóságos álomban éljen.
- Jó valaki olyasvalakivel beszélgetni, aki nem csak az érme egyik oldalát ismeri, hanem mindkettőt, nekem pedig nem kell vigyáznom a számra vagy ne ragadtassam el magam... Nem sokan érdekeltek vagy hallanak szívesen túl sokat a varázstalan világról, de még kevésé szívesen tapasztalnák meg, hogy attól, hogy más még megvan a varázsa, csak épp nem kézzel fogható, hanem érzéssel. - Ettől valamelyest megkönnyebbültem. A köszöntőre pedig még inkább elmosolyodtam, mivel nagyon is jól esett ezt hallani, tőle különösen. Miután koccintottunk belekortyoltam az italomba, majd visszatettem a pultra, közben pedig végig Charliet figyeltem.
- Mi a jó a whiskyben már azon túl, hogy férfias ital? - Szerintem förtelmes, de eddig még egy férfi sem volt alkalmam megkérdezni, de komolyan minden második férfi whiskyt vedel. Mégis mi a franc van benne? Mondjuk az egyáltalán nem meglepő, hogy ez szinte mindkét világban kapható, mert a whisky, az mégis csak whisky, mi lenne a férfiakkal whisky nélkül?

- Miből gondolod, hogy megakarok szabadulni tőled? Én inkább csak tudni akarom mire számítsak... - Nem akarom semmibe se túlságosan beleélni magam, hogy aztán egyik napról a másikra véget érjen, én meg letörjek szépen, mint a bili füle, mert elment, pedig tudtam, hogy visszafog menni. Őt most már Romániához és a sárkányaihoz köti az élete, minden. Még szép, hogy visszamegy. Engem pedig ide. Szóval, előbb-utóbb elkerülhetetlenül hoppon maradok. De ha addig mindig ilyen lesz velem, akkor nagyon hamar megfogom kedvelni és még csak az ellen sem tudok semmit tenni, hogy ne hiányozzon. Ez olyan nem fair... Aztán pedig ki tudja, mikor fogjuk újralátni egymást? Esküvői ruhában? Mert attól biztosan kiakadnék. De azt sem várhatom el, hogy egy kis csitri miatt többet utazzon haza, mint amennyiszer az megoldható.
- Hát... Én egyke vagyok. Anyu meg apu elég sokat dolgoztak és voltak távol, szóval elég gyorsan önellátó lettem. Plusz, amióta nekem megkezdődtek a tanéveim a kastélyban még kevesebbszer látjuk egymást. Elég vacak ez így... De ez van. Az ember tíz évesen általában egy jelmezbálon hadonászik varászpálcával, nem tollat tanul röptetni. - Mondtam nevetve. Emellett eléggé vizuális és empatikus alkat vagyok. Mindent olyan intenzíven tudok megélni, mintha csak tényleg velem történne. Talán ezért is akartam, hogy elmondja, ami bántja, hátha attól neki is könnyebb lesz.
- Hát nálunk a házi kedvenc kutyára, macskára, esetleg törpenyúlra értendő, nem sárkányra. - Gondolom ezt eddig is tudta, de számomra ők a kedves kis kedvencek, nem egy tűzokádó több emelet magasságú lény, aki keresztben is képes volna lenyelni.
- Egy Vörösboros puncsot... - Nem tudtam volna megállni nevetés nélkül, ha előbb bevágom, hogy egy Bambi koktélt, bár Charlie egész biztos lefordult volna a székről vagy kínjában vagy a nevetéstől. Én a nevetéstől támasztottam volna a bárpultot, sőt a szolid sminkem is elfojt volna.

- Meddig maradsz? Mert visszamész, ugye? - erre a kérdésre kissé olyan csalódottan tértem ki. Magam sem tudom miért, hiszen tisztában vagyok vele, hogy bizonyára a családjához utazott haza egy időre. Azt sem tudom milyen időközönként szokott hazajönni. Havonta, két havonta, fél évente, évente, karácsonykor? fogalmam sincs. De valahogy szeretném, ha még maradna, ha nem sietne vissza. A sárkányai meglesznek, csak kibírnak még egy kis időt nélküle. Mi viszont csak most találkoztunk. Alig ismerjük egymást, alig tudunk egymásról valamit, hamarosan pedig férj és feleség fogunk lenni, mert ennek így kell lennie... Azért ez nem könnyű sehogyan sem. Neki sem és nekem sem. Ő eddig csak a vágyainak, az álmainkat. Azt csinálhatta, amit mindig is szeretett volna. Nem hiszem, hogy számított volna arra, hogy a közeljövőben meg kell házasodnia.
- Valójában fogalmam sincs mit mesélhetnék... A Te életed minden tekintetben izgalmasabb. Te sárkányokat kutatsz. nekem a hideg futkos a hátamon az említésüktől is. - De van egy olyan érzésem, hogy ezen Ő majd megpróbál változtatni. Hát nem mondom, hogy könnyű dolga lesz, ha csak nem a vállán fog kicipelni, hogy közelebbről is láthassak egyet. Hogy is mondjam? Nem ez volt életem álma. De haladjunk kis lépésekben. Például képtelenség valakit megismerni egyetlen éjszaka alatt, ahogy egy nap, egy hét is kevés hozzá. Persze örülök, hogy ezeket mégis elmondta nekem, hiszen azt is mondhattam, hogy az ég világon semmi közöm hozzá vagy nem tartozik rám vagy, hogy ne kérdezősködjek annyit. De eddig még nem vagyok lepisszentve, szóval nem idegesítem.
- Azért be kell vallanom kicsit féltem vagy inkább tartottam ettől az egésztől. Nem is tudom... Csak szerintem nem helyes, amit a minisztérium velünk művel. Mert mi van ha így valakinek pokollá teszik az egész életét? - Ezt egész egyszerűen nem tehetik meg, ehhez nincs joguk, de láthatóan ez őket csöppet sem zavarja, megteszik. Mindenki más pedig kénytelen fejet hajtani, mint valami felsőbb akarat, hatalom előtt. - De. Szívesen. - Mosolyogva karoltam belé, hogy elindulhassunk.

- Akkor ezek szerint engem is gyűlölne. Én is csak olyan vagyok, mint Hermione. - Ezek szerint, akkor nem veszítek sokat, sőt semmit, ha nem fogunk megismerkedni, hiszen az csak egy okkal több lenne, hogy Charlie még jobban gyűlölje. Én pedig semmiféle viszálynak sem akarok a kiváltó oka lenni. Eleinte, ahogy belekezdett azt gondoltam, hogy egész egyszerűen csak egy kis időre lenne szüksége mindenkinek, hogy túltegyék magukat a történteken, előbb-utóbb pedig mindenki szépen ráfog ébredni arra, hogy a család mindennél, mindentől fontosabb. De már nem vagyok ebben olyan biztos. Én is tartanék attól a gyűlölettől, amit Charlie szemeiben látok.
- Akkor nem gondolkodtál, csak az indulataid vezéreltek. Talán jobb is, hogy így alakult. Távol vagytok egymástól. - Ha itt valakinek meg kellene tennie az első lépéseket az Percy lenne, de még úgy sem hiszem, hogy Charlie pozitívan fogadná, vagy egyáltalán elfogadná, meghallgatná. Valószínűleg pontosan ugyanazt a dühöt váltaná ki belőle, mert ez nem múlik el egy könnyen, egyik napról a másikra. A harag olyan, mint egyfajta méreg, ami az ember szívét és lelkét támadja meg elsőként és bekebelezi.
- Ne haragudj. Azt gondoltam kicsivel könnyebb lesz neked, ha elmondod- mivel kétlem, hogy a családban erről túl sokat beszélnétek érthető okokból. - Azt gondoltam, hogy jobb lesz, ha kibeszéli magából a sérelmeit, de azt még csak nem is sejtettem, hogy ilyen mélyek lehetnek.
- Ezt most vehetem bóknak? - Kérdeztem vissza mosolyogva, ezzel is próbálom egy kicsit oldani a feszültséget benne. Nem akarom, hogy ez az egész közénk férkőzzön... Szóval, lassan vissza kellene valahogy hoznom a jelenbe. Ami történt, megtörtént. De most inkább arra szeretném emlékeztetni, hogy mielőtt szóba került volna Percy mi épp nagyon is jól éreztük magunkat.

- Ezek után bízzunk benne, hogy sárvérű vagy félvér boszorkányt kell elvennie... Előbb-utóbb pedig még neki is be kell látnia, hogy nem vérünk tesz minket azzá, akik vagyunk. Egyszer úgy is el kell fogadnia. Szüksége lesz a családjára... - Ez ellen egyszerűen nem tud tenni. Mindenkinek szüksége van a szeretteire, még ha nehezen is vallja be, még önmagának is. A szeretteinket bár nem választhatjuk meg, de Molly és Arthur biztosra veszem, hogy remek szülők... Őket igazán nem lehet emiatt okolni. De abban sem kételkedem, hogy Percy igen nagy és mély sebeket ejtett az egész családon. Mrs. Wesley nyilvánvalóan nem arra nevelte és tanította a gyermekeit, hogy vér alapján különböztessék meg egymást, hogy méltóan legyenek a többi varázsló családhoz. Percy csak rosszul ítélte meg a helyzetet. Ez ellen pedig nincs is mit tenni. De ezek szerint nem csak Charlie csalódott, sértett és megbántott... A bátyjuk mindannyiuknak hátat fordított. Ezt valószínűleg senki sem tudná egy könnyen lenyelni. Számomra pedig szinte felfoghatatlan hogy teheti valaki ezt azokkal, akiknek mindent megköszönhetne. Egy valamiben biztos vagyok, azaz két dologban is. Percy egy napon visszafog jönni. Idővel pedig megfognak neki bocsájtani, még ha e nem is mindenkinek fog olyan könnyedén menni. Charlienak tízszer annyi időbe fog telleni. Mivel gondolom már akkor sem volt kisgyerek, amikor Percy elkezdett így viselkedni velük. Charlie sokkal jobban megértette mit művel a testvére, hogy ez mennyire undorító. Ezért is veti meg annyira.
- A többiek miként élték meg ezt az egészet? Ginny? Ő a legkisebb... - Valamit neki is mondani kellett, hogy miért nem látogatja őket a bátyjuk, hogy miért nem beszélnek róla, vagy épp ellenkezőleg, Charlie miért nem akarja látni, miért beszél róla olyan megvetéssel és gyűlölettel, hogy anyának miért könnyesek a szemei, ha szóba hozzák Percyt.
- Lássuk... Mert jóképű vagy, helyes, tudsz táncolni. Kinek kellene ennél több? - Álltam megy egy pillanatra vele szemben, miközben egyik kezem, ami eddig a vállán pihent lassan lesiklott a mellkasára. Kellhet ennél több? Nekem aztán nem.