Christian & Ravenna

Christian & Ravenna

A Griffendél klubhelyiségében rajtam kívül egyetlen árva lélek sem tartózkodott. A sötétvörös és barnás falakon függő festmények alakjai is békésen szuszogtak vagy pedig üresen ásítottak a vásznak; lakójuk valószínűleg éppen látogatóban volt egyik festett barátjánál. Csak én tengettem itt felesleges időmet, mely már úgysem volt drága, hiszen többé nem fogyhattam ki belőle. Sötét gondolataim társaságában lebegtem a kandalló előtt és egy gyertya lángját szemléltem nagy odaadással. Életemben sohasem álltam meg, hogy valamit jobban szemügyre vegyek, akkor semmi sem érdekelt a pénzen, a csinos ruhákon, a férfiakon és leginkább önmagamon kívül. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy a teraszon egy karosszékben üldögélve csendesen figyeljem a tájat, hallgassam a madarak csicsergését, mélyen beszívjam a tavaszi virágok andalító illatát. Mára pedig ezekből alig maradt valami, hiszen csak látni tudok, érezni nem. De néha a látvány is elég, és még ha boldoggá nem is, de képessé tesz sorsom viszonylagos elfogadására, amellett pedig rendkívül tanulságos tevékenység. Úgy szemlélhetem az életet, mint a nézők a színházi előadást. Kívülről látni mindazt, aminek egykor magam is részese voltam, olyan tapasztalat, ami kifordítja az ember világát. Az igazból hamis lesz, a fontosból jelentéktelen. Ez az, amit életem során nem tanultam meg; nem láttam az érme mindkét oldalát, csak az egyiket, amiben minden csak azért volt megingathatatlan, mert én azt mondtam. Gyenge lábakon állt a világom, de csak halálom után dőlt össze végleg.