Shadows of the night - Terry&Ravenna

Terry&Ravenna

Shadows of the night

Közelebb léptem - pontosabban siklottam, de olyan közel ereszkedtem a padlóhoz, hogy azt szétterülő, a földet söprő ruhámnak köszönhetően akar lépésnek is lehetett nézni.  Egykor ez is zavart, hogy örök időkig ugyanazt a ruhát leszek kénytelen viselni, de mint rájöttem, a sok más, súlyosabb következmény mellett ez igazán apróságnak számít. Hajam lágyan hullámzott vállam körül; nem a széltől, egyszerűen mindig körülöttem lebegett. Az egykor világoszöld krinolinom- most szürke, mint egész alakom - ugyanolyan elegánsan és rendezetten terült el körülöttem, mint életem virágában. Csakhogy akkor csinosnak hatottam benne – világoszöld szemeimmel és ébenfekete hajkoronámmal – ,viszont most csak még kísértetiesebb hatást kölcsönzött megjelenésemnek.
A fiúra emeltem tekintetemet, majd rövid habozás után lágy mosoly jelent meg vértelen ajkaim szegletében. Kedvesen szólt hozzám, ami jól esett. Való igaz, sokat változtam halálom óta. Azóta képes vagyok értékelni az apró gesztusokat és bár továbbra sem vagyok szent, értékelem a jóságot és kedvességet. Az más kérdés, hogy én magam képes vagyok e hasonlókra.
- Ravenna d’Rocque. – Hangom halk volt; lágy suhogásként törte meg az éjszaka csendjét. Nem beszélek sokat, nem keresem az élők vagy más kísértetek társaságát, nem vegyülök velük. Jól tudom, hogy például a Griffendél ház szelleme milyen jó kapcsolatot ápol a diákokkal, tanárokkal és más kísértetekkel is; úgy viselkedik, mintha még élne. Én minderre képtelen vagyok. Nincs értelme másokat beengedni sivár világomba, hiszen úgyis elmennek, de én itt maradok. Ezért könnyebb egyedül.
- Nem okos dolog, hogy ilyenkor idejöttél – jegyeztem meg. Tekintetem továbbra sem fordítottam el, úgy fürkésztem a fiú arcát, mintha várnék valamire. Valamire, ami mindig megjelenik az emberek arcán, ha velem találkoznak.    

Terry&Ravenna

Shadows of the night

Késő van. A Roxfort legmagasabb tornyának korlátjánál lebegve, elmerengve néztem az alattam elterülő birtokot. A telihold ezüstös fényt vetett a Tiltott Rengeteg fáira, aminek csupasz ágait erős szél hajlította meg. Valószínűleg hideg van – állapítottam meg magamban némi keserűséggel. – Csak én nem érzem. – Lehunytam szemeimet. Bárhogy igyekeztem, több mint száz év elteltével sem tudtam elfogadni sorsomat. Halálom után sokáig legszívesebben sírva fakadtam volna, amikor valami minduntalan emlékeztetett állapotomra, de ahogy ételt nem vehetek magamhoz, úgy könnyeket sem tudok már ejteni. Azóta megtanultam hideg nyugalommal viselni, hogy a sírom és a valódi világ közt létezem, vagy jobban mondva nem létezem, és egyikhez sem tartozom igazán. A halál ölel át, de az élet bilincsei ide láncolnak. Ez a büntetésem, amiért életemben önmagamon kívül senkivel sem foglalkoztam. Ezért kellett végignéznem gyermekeim halálát, a világnak a letűnését, amelyhez sohasem tartoztam, de szerettem. Végignéztem, de nem tehettem semmit. Életemben tehettem volna, de nem akartam. Borzalmas bűnhődés, mely alól nincs feloldozás.
Léptek közeledtek, tisztán hallottam, hogy a lépcsőn szalad fel valaki. Nem mintha sokat számított vagy különösebben érdekelt volna, de megfordultam és pár pillanat múlva egy fiú, a rávetülő fényben csillogó tekintetével találtam szemben magam.
Nem kellene itt lennie ilyen későn. Ez szabálytalan, és ha elkapják, pontot vonnak le a házától vagy büntetőmunkára küldik. Frics boldog lenne tőle. Én nem. Engem nem érdekel, mi folyik körülöttem, és ha Frics térden állva könyörög is - amit megérzéseim szerint hamarosan meg is fog tenni -, akkor sem segítek neki. Tőlem aztán nyugodtan csempészhetnek a diákok sárkányt, halálfalókat – ami már elő is fordult – tarthatnak bulikat, vandálkodhatnak, vagy, ami tetszik. Nem érdekel.