Lili & Ravenna

Rosemary Jane Peverill

Nagy köteg könyvvel megpakolva sietek az egyik asztalhoz. Tudom, hogy lehetne lebegtetni is, és célszerűbb is lenne, mert látnék, de valamelyik nap puhánynak tituláltak, és bízom benne, hogy egy kis cipekedés segít lemosni magamról ezt az aljas rágalmat. Na jó, lehet tényleg puhány vagyok. Sosem kellett semmihez sem erőlködnöm. Nyilván nem véletlenül lettem hollóhátas... Azért, mert nem az erőmmel hanem az eszemmel harcolok. Persze olyan klisésen hangzik, inkább nem is hangoztatom. Amúgy is, azt is utálom, amikor strébernek nyilvánítanak, és sajnos az is elég gyakori. Pedig nem vagyok az. Talán csak egy kicsit. De ugyan miért baj, hogy szeretek tanulni?
Szóval könyvkupac, amitől nem látok, és nehéz, és igazából tényleg jobb lett volna lebegtetni, mert nem vagyok biztos benne, hogy elérek az asztalig. Igyekszem szaporábban szedni a lábaimat, mielőtt a súlytól leszakadnak a karjaim, és pont ekkor ütközök neki valaminek vagy valakinek.
- Au! - kiáltok fel, ahogy elesek és a könyvek többsége is rajtam landol. Lesöpröm őket magamról aztán pillantok fel a "merénylőre".
- Nem tudnál jobban figyelni? - kérdezem enyhén mérgesen, és azon gondolkozom, hogy is hívják a lányt. Ismerem, bár nem igazán tudom, hogy honnan. Pedig biztos, hogy többször láttam is. Nyilván egy évfolyamba járunk... Mindegy.
Felállok és leporolom magam, aztán keresni kezdem a pálcám a talárom ujjában. Most már biztos, hogy lebegtetni fogom a könyveket, csak előbb megvárom, amíg bocsánatot kér.

Ravenna & Lili

Long forgotten memories

Mondhatom nagy szerencséje van velem. Nem minden sarkon fut össze az ember, vagy szellem egy ilyen segítőkész lénnyel, mint én. S mostanában ez egyre ritkább. Az emberek inkább elszigetelődnek egymástól, s csak magukkal foglalkoznak. Ahelyett, hogy kicsit figyelnének a környezetükre is. Sokkal könnyebb lenne az élet, ha az emberek nem egymáson taposnának.
Ritka, ha olyan embert találunk, aki nem kér semmit a segítségéért cserébe. Én ilyen vagyok, azért segítek mert akarok, nem azért, hogy kapjak érte valamit. Sőt én egyenesen felháborodok, ha valaki adni akar valamit a segítségemért. Nem akarom, hogy lefizessenek én segítek, mert így vagyok nevelve! S szerintem ez a dolgok rendje.
Nem szoktam csak magammal foglalkozni. Bár ritka esetekben kénytelen vagyok így gondolkodni. Van amikor fontosabbnak kell lennie annak, amit én akarok, mint annak, amit mások akarnak. Ezzel tisztában vagyok és elfogadom, de igyekszem úgy viselkedni, hogy minél kevesebbszer kerüljön erre sor.
Láttam, hogy mikor kuncogtam a megjegyzésén elmosolyodott. Sőt ott maradt az arcán a mosoly. Ennek kifejezetten örültem. Majd vidáman feleltem neki. Igyekeztem természetes lenni, a modorommal semmi baj sem lehet. Hiszen a véremben van, legfeljebb azzal lehet, hogy nem tudom mit és hogyan mondjak.
Amikor megszólalt arcomon széles mosoly lett úrrá. Sikerült volna megtörnöm a jeget, ami az első megszólalásánál áthatolhatatlan falként állt előttem? Lehet, minden esetre a lágy mosolya és a közvetlen stíkusa erre enged következteni. Mikor mondta, hogy az anyja testvére is a Lili nevet viselte, elpirultam. Furcsa volt ezt egy szellemtől hallani. Általában nem szeretik emlegetni a múltjukat. Mármint azt ami életükben történt.
Én eddig csak olyannal találkoztam, aki vagy a haláláról vagy arról beszélt, ami utána történt vele. Persze ezek a dolgok is nagyon érdekesek. Viszont sosem tudtam felfogni miért nem beszél egyik sem az életéről. Lehet, hogy el akarja felejteni, s én mindig erre lyukadtam ki. Hosszas gondolkodások után is. El akarják felejteni, viszont Ravenna pont utána akar nézni. Ez új volt a számomra, s a világ minden kincséért sem maradtam volna ki belőle.
Aztán elmesélte a történetét. Nagyon érdekelt. Ez volt az első eset, hogy hallottam egy szellemet az életéről beszélni. Mindent meg akartam jegyezni. Egyrészt mert érdekes volt, másrészt mert minden apró információ hasznos lehet a kutatás előresegítésében. Mire a végére ért már ötletek ezrei forogtak a fejemben.
Szűkítettem a kört, s igyekeztem csak a két családnévre fókuszálni. Ismerősen csengett mind a kettő, de eltartott egy darabig mire eszembe jutott honnan voltak olyan ismerősek. A hölgy felajánlotta, hogy elmehetek. Egy fenéket, ha elkezdtem, akkor már be is fejezem. Amúgy is érdekel a dolog.
Miután válaszoltam minden kitisztult a fejemben. Tudom honnan voltak ilyen ismerősek ezek a nevek. Elsős voltam, mikor első ízben lógtam be a zárolt részlegben. Az első könyv, amit onnan elolvastam az "Ír fekete hattyú" címet viselte. Nagyon megtetszett, s utána még kétszer elolvastam. Érdekes dolgok voltaj benne, bár jobban hasonlított egy mesekönyvre, mint eltiltani való olvasmányra.
Nem is értettem miért került oda be. Viszont nem sokat foglalkoztam vele, inkább örültem, hogy megtaláltam. Már alapból kedveltem az ír történeteket. De ez volt a legjobb, amit valaha olvastam. S egészen eddig a pillanatig szentül azt hittem, hogy az egész csak mese. Ellenben, ha a hölgy erről akar megtudni valamit, akkor nem lehet a könyv tartalma puszta fantazmagória.
Láttam, hogy elgondolkodott, ahogy én is viszont amikor felnevettem felém fordult. Először kíváncsian nézett, mikor pedig lehadartam a mondandóm felajánlotta, hogy segít. Majd megkérdezte ma ráérek-e. Igaz eredetileg Mary el akart vinni valami ostoba pizsibuliba a hollóhátasokhoz, de mivel nekem alapból nincs lány barátom a hollóhátban, így okom sincs elmenni. Ez pedig azt jelenti, hogy nyugodtan jöhetek ide.
- Nagyon hálás lennék, ha őrködne. Mindig azon izgulok, hogy rajta kapnak. Legalább attól megszabadulnék, hogy ideged legyek. A ma este pedig tökéletes lesz! Nem lenne okos túl korán jönni. Tizenegy órakor találkozunk a zárolt részlegben, az ajtó előtt! Ha megfelel persze.
Mondtam mosolyogva, már nagyon izgultam az este miatt. El sem tudom képzelni, hogy vajon mire fogunk rájönni. Sose néztem utána a könyv utalásainak. Úgy voltam vele, hogy egy mesének felesleges utána nézni. Viszont most, hogy kiderült, hogy nem mese már nagyon ki akarom deríteni, hogy mi is van itt a háttérben.
Vacsora előtt elköszöntem Ravenna-tól, majd a nagyterembe siettem. Sokkal gyorsabban ettem, mint szoktam. Azt akartam, hogy haladjon az idő. Vacsora után közöltem Mary-vel, hogy nincs kedvem vele menni a pizsamapartira. Megvan ő nélkülem is, attól függetlenül, hogy jobban elvagyunk egymással, mint másokkal.
Lefeküdtem egyet aludni, ki akartam magamat pihenni. Viszont alig tudtam egy órát aludni. Ideges voltam mit ne mondjak. Így kicsit hamarabb indultam el, mint terveztem. A könyvtár melletti folyosón voltam. A képeken az emberek békésen szunyókáltak. Megálltam egy helyen, majd intettem a pálcámmal.
Elmormoltam egy Homenum Revelio-t, majd mikor meggyőződtem róla, hogy egyedül vagyok. Kinyitottam a kis ajtót és bementem az alagútba. Becsuktam az ajtót és elindultam. Ez egyenesen a zárolt részlegbe visz, itt lógok meg mindig. Viszonylag gyorsan jutottam el a másik végére. Amint kimásztam a csapóajtón elmormoltam egy Lumus-t és a pálcám halvány kék fénnyel villant fel.
Elmentem az ajtóig, majd némán vártam. Tíz percel hamarabb vagyok, mint ahogy megbeszéltük. Nem aggódom a hölgy is itt lesz hamarosan. Ahogy elnéztem nagyon érdekli a dolog nem hiszem, hogy meggondolta volna magát. De ha mégis akkor egyedül csinálom végig az egészet.

Vendég

Lili & Ravenna

Long forgotten memories

Hálás lehettem, amiért egy ilyen lányt „fogtam ki”. Az emberek többségében fel sem merült volna, hogy ilyen önzetlen módon segítsenek, és még csak meg se említsék a szívesség viszonzásának reményét; mi tagadás, közéjük tartozom magam is. Erre nem vagyok büszke, talán egykor az voltam, de az idő, és az események, amiket magával hozott elmosták mindenfajta felsőbbségérzetemet és ellentétben tizenéves énemmel, már nem tartom magam többre másoknál. Sőt sokáig szörnyű önvád marcangolt feltételezett tettemért, hiszen úgy éreztem és érzem, hogy én öltem meg Greget az önzésemmel. Évekig a szemeim előtt volt mindaz, amit kerestem, sőt a lábaim előtt hevert, de ahelyett, hogy kezet nyújtottam volna neki, én belerúgtam. Elüldöztem és, amikor kilépett az ajtón magával vitte minden jövőbe vetett reményemet, de akkor már késő volt. Ahogy késő volt akkor is, amikor kezembe kaptam utolsó levelét, amikor ajkamhoz emeltem a méreggel telt fiolát. Mindig elkéstem, az élet egy lépéssel előttem járt. Nem szabadna visszanéznem, hiszen, ami elmúlt azon úgysem változtathatunk, hiába éljük meg minden földi szenvedés poklát – így gondoltam életemben -, de most lehetetlennek tűnt nem hátrapillantani.
Megjegyzésemre ő is halkan kuncogott, mire arcomon egy időre megállapodott a kedves mosoly. A lányt figyelve, hallgatva hangjának vidám csengését egy kicsit úgy éreztem, mintha még élnék. De amint elhalt a hang, úgy illant el a szép illúzió, és borított el újra a valóság szürke, sötét árnya.
- Köszönöm; a Lili is szép név. Édesanyám testvérét is Lilinek hívták – mondtam továbbra is lágyan mosolyogva, de nem kerülte el figyelmemet, hogy akaratlanul is milyen közvetlen voltam vele. Beérhettem volna egy apró biccentéssel, jelezve, hogy tudomásul vettem szavait, de úgy tűnik még bennem is maradt pár, halvány emberi vonás.
Pár szóban, amennyire csak lehetett röviden és tömören, de a lényeget megemlítve, összefoglaltam neki történetemet. Különös, még nem igazán beszéltem magamról senkinek, még Dumbledore-nak is csak rendkívül szűkszavúan nyilatkoztam, annyit mondtam el, amennyit muszáj volt tudnia, ahhoz hogy a Roxfort falai közt maradhassak. Egy véletlen folytán jutottam el az iskolába, előtte soha sem hallottam róla, lévén boszorkány létemről is csak utolsó perceimben szereztem tudomást, bár egész életemben éreztem azt. Egyik alkalommal, amikor céltalanul lebegtem a trófeateremben megakadt a szemem egy aranyserlegen, melyen egy név állt. Cirkalmas, ezüstös betűkkel vésték bele a szavakat, melyek elemi erővel hatottak rám. „ Gregory d’Rocque (Mardekár), Trimágus Tusa bajnok, 1850. május 29.” A férjem a Roxfortba járt és én soha sem tudtam róla. Ez tartott itt, ezért nem álltam tovább, ahogy az elmúlt században sokszor tettem.
Éles szemmel figyeltem a lány arcát, láthatóan gondolkodóba ejtették az elhangzott szavak, már csak az a kérdés, hogy milyen értelemben. Ezért felajánlottam neki, hogy még elmehet; természetesen ezt később is megteheti, úgysem tudnám megakadályozni benne.
Mikor visszautasította ajánlatomat biccentettem és elfordultam. Csendesen szemléltem a párás üvegen át a kinti tájat, a lassan leszálló sötétséget. Alkonyodott; a vöröses napsugarak megtörtek a tó felszínén, de gyenge fényük beleveszett a tájat magához ölelő szürkületbe. Gondolataimnak nem engedtem egészen teret, tudtam, ha hagyom, hogy feltörjenek emlékeim, újra magukba szippantanak és hátat fogok fordítani, megint feladom, ahogy már oly sokszor tettem. Ám ekkor a lány nevetése elszakította elmélkedésem fonalát és kénytelen voltam vívódásomból kiszakadni.
- Segítek, amiben csak tudok. Ha másra nem is leszek jó, legfeljebb őrt állok – mosolyodtam el biztatóan. – Ma ráérsz? Nem szeretem húzni az időt. – Meglehetősen könnyedén beszéltem; csodálkozva konstatáltam, hogy milyen jól megy. Úgy tűnik az évek során tanultam egyet s mást, köztük a nemkívánatos érzelmeim elrejtését. Jobb, ha nem tudja, mit jelentett számomra néhány szava. „ Az ír fekete hattyú…”

Note: (:

Ravenna & Lili

Long forgotten memories

Boldog vagyok, hogy ebbe a korba születtem. Felhőtlenül boldog, mindig a hideg rázott, mikor arról olvastam, hogy a muglik közt sokáig a nőknek semmi joguk sem volt a tudás birtoklásához. Sőt egyenesen lenézték őket ezért. Én azt hiszem öngyilkos lettem volna, vagy remete. De én semmi pénzért nem mondanék le a tudásról.
Hiszen a tudás hatalom, én pedig ebből a hatalomból igen sokat tudok magamének. Erre pedig büszke vagyok. Mindigis én voltam a család gyöngyszeme. Nálunk ritkán születtek lányok, de ha igen azok elég butácskák voltak. Én ebből a szempontból különleges vagyok. Sikerült olyan géneket örökölnöm, amik nem csak arra adták meg a képességet, hogy a családom női tagjainál legyek okosabb, hanem arra is, hogy könnyen tanuljak.
Azt hiszem hálát mondhatok Merlin-nek azért, hogy ilyen életem van. Bár néha a saját idegeimre megyek a bölcselkedéseimmel, viszont több jó oldala van a mérhetetlen tudásvágyamnak. Viszont nem vagyok beképzelt nem hiszem, hogy én vagyok a legjobb. Jó pap is holtig tanul, én is tanulhatok bármikor bárkitől ez nem szégyenleni való dolog.
Úgy ahogy a tévedés sem. Viszont van olyan, aki képtelen bevallani, hogy téved. Sosem értettem az ilyen logikát. Nem is lenne az ember az aki, ha időnként nem tévedne. Senki sem tökéletes, én legalábbis biztosan nem vagyok az. Feláll a hátamon a szőr azoktól, akik már fiatalon azt hiszik magukról, hogy ők mindenben a legjobbak. A fenéket, csak még nem kaptak pofonokat az élettől.
Na nem mintha én annyit kaptam volna, de én nem is gondolom azt, hogy a legjobb vagyok. Tisztában vagyok a képességeimmel és a tudásommal. Nagyobb dióba pedig nem vágom bele a fejszém, mint amit ketté tudok törni. Igaz most ez a vaktában segítek a szellemhölgynek dolog, még könnyen lehet túl nagy falat.
De nézzük a jó oldalát! Legalább lesz benne valami kihívás és nem csupán egy könyvet kell felolvasnom neki. Titkon remélem, hogy ez a helyzet, de hangosan nem merem kimondani. Fogalmam sincs mit szólna hozzá, ha véletlenül mégis csak egy könyvet szeretne olvasni. Mondjuk én akkor sem csalódnék akkorát, hiszen imádok olvasni.
Ekkor vettem észre a rideg túlvilági tekintetet, ahogy engem figyel. Megszoktam már ezt a furcsa érzést. A Roxfortban sok a szellem, először még furcsa volt, hogy rám néznek, de olyan, mintha nem is lennének, vagy nem engem néznének. Viszont hamar hozzászoktam, s mára már majdnem természetes ez a kicsit hidegrázós érzés.
Amikor letettem a fogadalmat. A hölgy arcán halványka mosoly jelent meg. Ennek nagyon örültem, szeretek másokat boldoggá tenni. A mai fiatalok, meg a fiatal felnőttek nem szeretik a fokozott udvariasságom és kedvességem. A segítőkészségemtől pedig egyesek egyenesen a plafonra szaladnak fel.
Amikor bemutatkozott mosolyogva biccentettem. Szép neve van, bár tisztán érződik rajta, hogy körülbelül a múlt században élhetett. Viszont az ilyen megállapításaim inkább megtartom magamnak. Apró viccén kuncogtam egyet. Tudom, hogy a szellemeknél ez kényes téma, de ha viccelődik vele, nem lehet olyan udvariatlan, hogy nem fogom a lapot.
- Ahogy az előbb említettem Lili Nenil vagyok! Örvendek a találkozásnak. Gyönyörű neve van. A kézrázás viszont lehet, hogy tényleg nem lenne okos dolog. - Mondtam mosolyogva, mikor a hölgy felkacsagott. Igaz hallottam hangjában a keserűséget, de ezt ki rója fel egy szellemnek? Mert, hogy én nem az biztos.
Így igyekeztem figyelmen kívül hagyni a dolgot. Arcára hálás mosoly húzódott, mikor felajánlottam segítségemet. A tanárokon kívül legfeljebb Hermionét találta volna, aki ugyanennyit tud és ugyanennyire ismeri a helyet, mint én. Azzal az apró különbséggel, hogy ő jobban ragaszkodik a szabályokhoz, mint én. Ő nem szokott a zárolt részlegbe menni.
A feladat hallatán elgondolkodtam. Ahogy a hölgy, úgy én is elfordultam és tanakodva gondolkodtam el. Hol hallottam már ezeket a neveket? Hirtelen nem voltam benne biztos, hogy a nagyinál olvastam, vagy itt a zárolt részlegben. Azt azért tudtam, hogy nem itt a nyitott részen, de azt már nem, hogy amúgy hol.
Ekkor újra megszólalt. Kíváncsian halgattam a történetét. Szóval látomások érdekes. Azt hitte nem jelent semmit és kiderült, hogy megpillantotta a jövőt. Ennél ijesztőbb és borzalmasabb dolgot nehezen lehet kitalálni. A jövőbe pillantás borzalmas tud lenni, ha az ember akaratlan teszi. Legalábbis én így halottam,.viszont lehet, hogy rosszul tudom.
Vadásztak rájuk, megölték a szüleit. De nem hétköznapi emberek. Akkor varázslók voltak, de vajon miért? Mindegy is. Azt mondta lehet rá is vadásztak. Kezd egyre ismerősebb lenni a dolog. Viszont még most sem tiszta semmi sem. Pedig jobb lenne, ha kitisztítanám az agyam és a feladatomra koncentrálnák.
Megint felém fordult, én kíváncsian pillantottam fel komoly arcára. Agyamban folyamatosan a két név kattogott. Moustiers és Cavelier tudom, hogy hallottam már róluk. Először el sem jutott a tudatomig a nő mondata. Még mindig a könyv helyén gondolkodtam. Aztán határozottan néztem rá és feleltem.
- Eszem ágában sincs! Csak gondolkodom... - Elhallgattam egy pillanatra. Ekkor hirtelen megvilágosodott minden. Rájöttem hol olvastam A fejemhez kaptam. Keserűen és halkan elnevettem magamat.
- Persze! Az ír fekete hattyú! Zárolt részleg, baloldal, utolsó előtti sor, az ablaktól az... Egy, kettő, három... Negyedik könyv! Elsőben háromszor olvastam el. A végén volt két könyvcím. Valami utalás, de nem tudom, hogy pontosan melyik könyvekre. Viszont még ma este megnézem mire utalt. Akar velem jönni, magának meglehetősen könnyebb, mint nekem. Viszont gondolom magát már nagyon érdekeli.
Mondtam mosolyogva, szerencsére tudom hova kell mennem és mit kell keresnem. Igaz régen olvastam már azt a könyvet, de pontosan emlékszem hol volt. Még arra is emlékszem, hogy milyen színű volt a borító, meg a cirka vékony aranybetűkre a fedelén. Ez volt az, amiért annyira felfigyeltem rá, s amiért elolvastam.

Vendég

Lili & Ravenna

Long forgotten memories

A könyvár életemben nem tartozott a kedvenc helyeim közé; az olvasás sohasem szórakoztatott, csupán szüleim hosszas unszolása után vetemedtem arra, hogy akár egyetlen könyvet is a kezembe vegyek. Akkor is általában leragadtam a borítónál, a szemeim pedig önkéntelenül lecsukódtak, miközben nagy sóhajtozások közepette, fájdalmas arckifejezéssel lapozgattam a könyvet, anélkül, hogy akár egyetlen szó is eljutott volna tudatomig. Érdeklődésem mondhatni sokkal kézzelfoghatóbb, valós dolgokra korlátozódott, ennek értelmében pedig mindenfajta művészet terén analfabéta voltam, és a festményekhez, szobrokhoz hasonlóan az írás tudománya sem gyönyörködtetett, a betűk halmazában nem találtam semmi szépet, semmi értékeset. Bőven elég volt számomra a csinos, elbűvölő külső, senki sem várta el, hogy műveltség is társuljon hozzá, sőt a férfiak különös élvezetére szolgált, ha elmagyarázhatták a dolgokat. Akkoriban ez jelentette a nőiességet, és ettől lett egy lány kelendő; a férfiakat taszította, ha valaki túl művelt, sőt egyenesen okosabb volt náluk, így szellemi képességeinket nem illett túlságosan hangoztatni, pedig annak ellenére, hogy nem rajongtam a nyomtatott papírkötegekért nekem is megvolt a magamhoz való eszem. Első férjemet mindenesetre mindenképpen túlszárnyaltam a szellemiek terén, üzleti érzékem pedig egyenesen porba tiporta férfiúi méltóságát, ami nem is izgatott különösképpen, hiszen akkor már a felesége voltam, és ez ellen az égadta világon semmit sem tehetett.
Most sem jöttem volna ide, ha nem ez lett volna az egyetlen hely, mely válaszokat kínálhat rég elfeledd kérdésekre, rég elfeledett emberekről. Rólam, kinek semmije sem maradt az igazság reményén kívül. Az életemről, melyet vakon éltem le; még arról sem tudtam, hogy boszorkány vagyok. Életem utolsó perceiben, egy homályos üzenetből derengett fel előttem az igazság egy kicsi szelete, de elfutottam előle. Elmenekültem, és egyenesen a halál kitárt karjaiba rohantam.
A Hugrabugos lányra emeltem élettelen, üresen csillogó tekintetemet; fogadalmára pedig kedvesnek szánt mosollyal válaszoltam. Ritkán találkozni ilyen jó emberrel, és engem mások jósága mindig megérintett, még ha magam soha nem válhattam azzá.
- Milyen tapintatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. A nevem Ravenna d’Rocque. Kezet is nyújtanék, de azt hiszem, nem lenne túl szerencsés – próbáltam könnyedebbre venni a társalgást, és halkan felkacagtam. Nem szándékosan, de hangomba némi keserű él is vegyült, melyet nem tudtam száműzni, bármennyire is akartam. Mindig ott lebeg fölöttem halálom tudata, és mint sötét felhő zárja el a napfényt.
- Köszönöm – néztem rá hálás mosollyal. – A kérésem az lenne, hogy nézz utána a Moustiers és a Cavelier családnak. – Elfordultam és elmerengve figyeltem az ablak előtt elrepülő fehér hóbaglyot, majd halkan megszólaltam. – A halálom előtt nem sokkal tudtam meg, hogy boszorkány vagyok. Életem során többször is voltak látomásaim, megérzéseim, és mint kiderült a jövőt láttam. – Itt keserű mosolyra húzódtak vértelen ajkaim. – De a származásomról semmit sem tudok. A szüleimet megölték, de nem hétköznapi emberek. Azt hiszem, rám is vadásztak, de nem tudom kik. Viszont jelenleg nem is ez a lényeg; a fontos, hogy megtudjam, kik voltak a szüleim valójában, mert ezért kellett meghalniuk. – Újra a lány felé fordultam, arcizmaimat megmerevítve, komolyan pillantottam rá. – Még visszafordulhatsz.

Note: (:

Ravenna & Lili

Long forgotten memories

Valószínűleg nem tévedek, ha azt mondom, hogy nagyon kevesen vannak olyannok, akik csak úgy puszta kedvtelésből látogatnak el ide. A legtöbben messzire elkerülik amikor csak megtehetik! Csak azt tudnám miért? Ez a hely a tudás tárháza. Ez a hely az, nagy valószínűséggel mindent megtalálsz, amit keresel. Ennek ellenére tizenöt ember volt itt akkor, amikor a legtöbben voltak, persze amitől én tudok. S ebből egy én voltam egy meg Madam Cvikker!
Én világ életemben odaáig voltam a könyvekért. A papa azt mondta ez a nagyanyámtól örököltem. Ö volt az, aki a nap huszonnégy órájából huszonhármat olvasással töltött. A maradék egy órában meg vagy aldudt, vagy anyukámékkal beszélgetett. Minden esetre én szeretek ilyen lenni. Hiszen nem csak olvasok, de emlékszem is arra, amit olvasok. Így ez jelentősen megkönnyíti a tanulmányaimat. Ami kicsit sem rossz tekintve, hogy az auror képzés nem a legegyszerűbb dolog.
A mamáméknak hatalmas, mármint kisgyerek szemmel hatalmas könyvtáruk volt. Persze aztán rájöttem, hogy csak egy kisebb szoba volt, de én kicsinek mindig hatalmasnak láttam. A mama mindig felolvasott nekem, s mikor megtanultam olvasni ketten olvastunk együtt. A régi szép emlékek, akkor még csak a magam szórakoztatásának céljából olvastam. Azóta már kell azért is olvasnom mert muszáj. Viszont én ezt nem érzem olyan nehéz feladatnak, mint mások. Számomra a muszájból történő olvasás is igazi élmény.
Ezáltal vezérelve jöttem ma el a könyvtárba! Szórakozni akartam és számomra nincs is jobb mód a szórakozásra az olvasásnál. Gyakran ezért néznek engem teljesen hülyének. Pedig semmi okuk rá! Nem vagyok hülye csak szeretek olvasni. Kicsit jobban mint mások, de ez nem baj! Vagy, ha igen akkor engem nagyon nem tud zavarni! Megtanultam már kezelni az ilyen eseteket.
Mikor beértem illedelmesen köszöntem Madam Cvikker-nek, majd elindultam a polcsorok irányába. Az volt a tervem, hogy eljátszom, hogy megfigyelő túrán vagyok és ha meglátom valamelyik kedvenc könyvem akkor elolvasom. Mosolyogva sétáltam a sorok közt. Minden polcon, minden könyvet úgy néztem meg mintha így is el tudnám őket olvasni. S bár mindnek ismerem a tartalmát szóról szóra azért nem tudom mit rejt. Csak egyről, kettőről... Na jó úgy tízről, de ebből kettő a zárolt részlegben van.
Tekintetem a diákokra irányult. A gyógynövényekkel foglalkozó polcsor előtt egy griffendéles lány állt. Szőket tincsei ide-oda ugráltak, ahogy feje mozgott egyik keze felől a másikhoz, s próbált a két könyv közt dönteni. Mosolyogva néztem, mikor pedig el kezdte keresni a könyvtárosnőt. Odamentem hozzá és a bal kezében lévő könyvre mutattam. Majd csak annyit mondtam, hogy ha Bimba professzornak kell házifeladatot írnia akkor ezt használja.
Aztán mosolyogva haladtam tovább. Pillantásom megakadt az egyik asztalnál megpillantottam egy mardekárost. Meg se néztem mit csinál! A mardekárosokat inkább nem zargatom. Így sarkon fordultam és elindultam a másik irányba. Hallottam, ahogy nyikorgott a széke, mikor felállt belőle. Biztosan rossz helyen kereste, amire szüksége volt.
Egyedül maradtam diákként itt a könyvtárban. Komolyan mondom annyit járok ide, hogy Madam Cvikker màr távolról megismer. Múltkor például rögtön nekem szólt mikor egy új könyv érkezett. Én voltam az első aki elolvasta és nem is kellett hozzá több idő egy óránál. Igazán izgalmas könyv volt. Szóval lehet úgy mondani, hogy törzsvendég vagyok a könyvtárban. Arról pedig nem is tudnak a tanárok, hogy a zárolt részlegben is.
Tehát egyedül maradtam, mint diák. Végre megint csak az enyém az egész könyvtár. Azt olvasok amit akarok és addig amíg akarok. Viszont most valami felkeltette a figyelmem. Valami, ami nem egy könyv volt. Egy szellem, már akkor észrevettem, mikor a másik két társam megnézte. Meg is jegyeztem magamban, hogy milyen udvariatlanok. Azonban eddig nem volt lehetőségem jól megfigyelni.
Persze ránézésre minden szellem olyan, mint a másik hideg és mohorva, kivéve Hóborcot, de az egy másik történet! Ez a hölgy is ránézésre teljesen ugyanolyan, mint a többi. Csak az a kivételes benne, hogy itt van. Lehet, hogy életében szerette a könyveket. S nosztalgiázni jött most vissza? Amiben viszont száz százalékig biztos vagyok az az, hogy keres valamit. Én pedig nem lennék Lili Nenil, ha nem segítenék.
Odamentem hozzá és udvariasan megkérdeztem segíthetek-e neki. Kicsit meg volt lepve. Gondolom nem sok diák beszélget vele. Pedig kedvesnek tűnik. A legnagyobb örömömre elfogadta a segítséget bár elég fura kitétele voltak. Engem végül is nem zavart. Egy szellemmel kapcsolatos ügyre nem kérdez rá senki, így nem tudom elmondani senkinek sem. Azzal pedig egy csepp bajom se lesz, ha a zárolt részlegbe is be kell osonnom. Többször csináltam, mint amennyit kinéznének belőlem.
Mikor befejezte biccentettem egyet. Átgondoltam a döntésem súlyosságát és hogy vajon mit fogok neki válaszolni. Abban már biztos voltam, hogy segíteni akarok neki és hogy fogok is. Itt már csak az a kérdés hogyan, meg hogy megéri-e a kockázatot a segítségem. Végül úgy döntöttem üsse kavics, megkockáztatom. Felemeltem a fejem majd megszólaltam.
- Ne tessék aggódni! Én, Lili Nenil ezennel megfogadom, hogy senkinek egy árva szót sem szólok magáról! Márpedig én sosem hazudok! Senki sem fogja tudni! Csak ön, meg én. A zárolt részleggel pedig nem lesz semmi baj. - Halkabbra vettem a hangomat. Az ilyet nem szabad elkiabálni. - Mint mondtam az egész könyvtárat úgy ismerem, mint a tenyerem! Ebbe pedig a zárolt részleg is beletartozik. Ott csak egyetlen baj lehet, hogy én oda csak éjszaka tudok bemenni. Ez lehet legfeljebb valami kis nehezítés!
Mondtam csillogó tekintettel nézve, azokba az üveges messzirenéző szemekbe, amik egyenesen az arcomra irányultak. Nem vagyok egy félős lány, Mary már biztosan fülét, farkát behúzva menekült volna a hölgy elől, én viszont nem. Segíteni akarok neki és ez az akarat ezerszer erősebb a félelemnél. Ez az én szerencsém, ha úgy vesszük mázlista vagyok, hogy ilyen a természetem.
NOTE: Köszönöm! ( : Kezdünk bele lendülni! ( :

Vendég

Lili & Ravenna

Long forgotten memories

Nem akartam tovább várni, hiába áll még végtelenül hosszú idő előttem – maga az örökkévalóság – már türelmetlen voltam. Ez a rossz szokásom halálom után sem változott, ahogy életemben sem voltam képes várni, és mindent abban a pillanatban akartam, amikor az eszembe ötlött, úgy most is megmakacsoltam magam. Csakhogy akkor szüleimtől, majd első férjemtől egy kis hisztivel, vagy szempilla rebegtetéssel bármit kiharcoltam, igaz Gregnél már a női praktikákkal nem sokra mentem, viszont nála nem is volt ilyenekre szükségem. A tenyerén hordozott, és elég nagy vagyona volt, hogy ne kelljen szűkölködnünk és bármit megkaphassak, amit megkívántam. Ám most nem volt senkim, és semmim. Életemben elbűvölő teremtésnek mondtak, és erre nem cáfolt rá viselkedésem sem, bárkit egy perc alatt az ujjaim köré csavartam. Ellenben most csak az eszem volt és a bizalmam az emberek jóindulatában.
Körbefutattam pillantásom a helyiségen, tekintetem egy másodpercre minden személyen megállapodott. Nem voltak sokan, mindössze hárman, plusz Madam Cvikker, de nem szeretnék hozzá fordulni. Az egyik magas polc előtt egy szőke, griffendéles lány állt és zavart tekintettel forgatott mindekét kezében egy-egy könyvet, és pár másodpercnyi döntésképtelenség után tekintete már a könyvtáros nőt kereste. A másik egy mardekáros fiú volt, aki az egyik asztal melletti széken terpeszkedett és hunyorogva, nem túl nagy átéléssel bogarászott egy könyvet. Majd száját elhúzva visszadobta az asztalra és savanyú képpel felállt. Én sem voltam túl lelkes ilyen intelligens diákok láttán, ugyanis ezek többet ártanának nekem, mint használnának. Ebben a pillanatban talán joggal hápoghatnám a ’na de ez a mai fiatalság’ kezdetű mesét, de mivel életemben én sem ápoltam éppen jó barátságot a könyvekkel, így még nem teszem. A harmadik, egyben az utolsó itt tartózkodó diákra esett a tekintetem. Egy hugrabugos lány volt, aki először nagy átéléssel tanulmányozta a polcokon sorakozó könyvek hadát, majd diáktársait is szemügyre vette. Viselkedése közel sem volt olyan mesterkélt, mint a mardekárosé, külseje pedig nem volt hivalkodó, mint a griffendélesé. Egyszerűen pozitív kisugárzása volt.
A csodálkozás apró jelei ültek ki arcomra, amikor hirtelen felém fordult. Rég beszéltem diákkal, és akkor sem voltam éppen kedves.
- Szia – viszonoztam köszöntését egy tartózkodó biccentéssel. - Tényleg keresek valamit, de az nem lesz olyan egyszerű, mint mondod. Nem kérhetlek ilyenre, de ha valóban segítenél, először is meg kell ígérned valamit. Bármi, amit elmondok, vagy amit találsz, kettőnk közt marad. A másik pedig, amint már említettem, nem lesz egyszerű feladat. Lehetséges, hogy a zárolt részleg könyveire is szükség lesz. – mondtam halkan, lágy hangon; üveges, távolba néző pillantásomat a lányra szegezve. Nem tűnt olyan embernek, akit egyszerűen meg lehet vesztegetni, így egyelőre nem említettem mást.

Note: Ahogy a Tied is.(;

Ravenna & Lili

Szellem találka

Újra itt, újra egyedül. Már meg sem lepődök rajta, hogy Mary nem akar velem jönni. Mikor legutóbb itt voltunk, négy könyvet olvastam ki két óra alatt. Azutan közölte velem, hogy soha többé ne merjem megkérni, hogy jöjjön velem a könyvtárba. Különben nem hagy többet aludni reggel. Na persze, mert amúgy hagyni szokott! Na mindegy.
Egyedül mentem a könyvtárba. Nem volt konkrét célom, ma nem akartam semmilyen könyvet sem elolvasni. Egyszerűen csak szeretek a könyvek társaságában lenni. Sokkal hűbb barátok ezek, minr az emberek. Na meg itt teljes nyugalom van és senki sem idegesíthet fel. Ez a hely az én szentélyem. Minden részét ismerem, minden könyv címét tudom. Még a zárolt részlegben is.
Ha valaki annyira szeret olvasni, mint én, akkor muszájnak érzi, hogy azt is felfedezze, amit nem kellene! Én ezért lógtam be mindig a zárolt részlegbe. Vannak ott is jó könyvek, viszont óvatosnak kell lennem, mert ha valamelyik tanár rájön én repülök a Roxfortból. Márpedig ezt nem történhet meg.
Fejemet kíváncsian forgattam a könyvespolcok közt. Minden olvasó és tanuló diákot alapisan megfigyelve. Igen a legtöbben nem gyakori látogatói ennek a helynek. Megigazítottam hajamban a vékony virágos kendőt, majd befordultam az egyik polcsor közé. Szemem fel, le járt a könyveken.
Ekkor megpillantittam egy lebegő alakot az ablak előtt. Egy szellem! Furcsa erre nem szoktak szellemek járni, mivel nem tudják a könyvet kinyitni nem szoktak itt lenni. Bár vannak kivételek. Néha szoktam látni, hogy puszta kíváncsiságból lebegnek ide oda a könyvtáron belül.
Megfigyeltem magamnak a hölgyet. Láttam rajta, hogy valamit nagyon keres. Szinte éreztem, hogy tekintete szaladt a polcokon pihenő könyvekken. Majd az embereken is. Én is körbepillantottam. Sokan megnézték a hölgyet, de senki sem segített neki. Megráztam a fejemet. Majd odamentem a lebegő hölgyhöz.
Máskor is segítettem már szellemeknek olvasni. Sőt volt, akinek én magam olvastam fel a könyvből, ami érdekelte. Kedvesen mosolyogva néztem fel a hölgyre. Gyönyörű még így holtan is, életében biztos a férfiak álma volt. Viszont itt most csak egy olvasni vágyó lény, én pedig kész vagyik segíteni neki. Megköszörültem a torkomat, majd megszólaltam.
- Jó napot kívánok, hölgyem! Esetleg segíthetek valamiben? Szívesen segítek! Látom, hogy keres valamit! Csak tessék megmondani mit keres, pár pillanat és megtalálom önnek. Betéve tudom a könyvtár minden könyvének helyét.- Mondtam mosolyogva neki. Remélem tudok neki segíteni, hiszen én mindig szeretek segíteni mindenkinek.

NOTE: Nagyon jó lett!

Vendég

Lili & Ravenna

Segítséget kell kérnem. Nem Dumbledore-tól, ő már amúgy is túl sokat tett értem, és kivételesen olyan dologról van szó, amibe jobban örülnék, ha nem ütné bele görbe orrát. Önzőség, amit teszek? Hogy kivételesen magam akarom megharcolni a csatámat, hogy a saját kezembe akarom venni az irányítást? Több mint egy évszázada, négy emberöltőn át vártam, talán már el is késtem, talán már nincs is értelme ezen rágódnom, de csak most jutottam el arra a szintre, ahol előre akarok indulni, és képes lennék lépni. Egyszer elfogadtam, hogy mindenemet elvesztettem, és fájna feltépni a sebeket, de úgy érzem, felkészültem rá. Végre tudni akarom, mi és miért történt velem, ki volt az a férfi, aki mellett éveket éltem le, akit túl későn szerettem. Tudni akarom, ki voltam én és miért kellett meghalni a családomnak.
Nem kérek sokat, de mivel ebben a világban nem létezem, számomra elérhetetlen ez a tudás. A könyvtár ablakában lebegtem, tekintetem a könyvekkel megrakott polcokon siklott végig, amiken lehet, hogy ott áll egy poros kötet, mely válaszokat adhatna, ami itt van a szemem előtt, de nem érinthetem. Ehhez kell egy hús-vér ember segítsége, akiben megbízhatok, aki megtartaná a titkaimat, bármi is derülne ki. De hogy kérhetnék valakitől ilyen szívességet? És ha mégis megtenném, kihez fordulhatnék?
Nem bánnám, ha adósa maradnék valakinek, mert vissza tudnám fizetni a kölcsönt, ha éppen ezen áll vagy bukik a dolog. Életem során bizonyítottam, hogy nő létemre meglehetősen jó üzleti érzékkel rendelkezem, amihez megfelelő eszközök és tulajdonságok is társulnak. Ha a Roxfortba jártam volna, mérget vennék rá, hogy a Mardekárba kerültem volna és én lettem volna az első, aki ha érdeke úgy kívánja, halálfalónak áll. Nem azért, mert egyetértettem volna Voldemort nézeteivel, vagy különösebben érdekelt volna a háború, ami a közelmúltban zajlott, egyszerűen az érdekeimet mindig mindenfajta erkölcs fölé helyeztem. Ezért nem is nevezném magam gonosznak, inkább önzőnek, akinek egész világát az tölti ki, hogy magával foglalkozzon. Ez a fajta hozzáállásom halálom után valamennyit változott, és a fájdalom, amit életem utolsó hónapjaiban átéltem sem múltak el felettem nyom nélkül.
Találnom kell valakit, aki segít. Tekintetemet végigfuttattam a könyvtárban lézengő embereken, ahogy végigsiklottam a helyiségen. Olyan személy kell, aki okos és tájékozott, otthon van egy könyvtárban és nem a tankönyvei borítója volt az egyetlen, amit a könyv nevezetű tárgyból ismert. Emellett pedig megbízható. Vagy túl sokat kérek?

Note: Remélem megfelel.(: