Ravenna d'Rocque ~ The Black Swan

Ravenna d'Rocque || Enna || 25 || Vivien Leigh

Teljes név: Ravenna Sabrina d'Rocque
Születési idő: 1840.11.01.
Születési hely: (mai) Írország,Waterford környékén
Halálozási idő és hely: 1865.11.01. - Anglia, London
Élőhely: Jelenleg és többnyire a Roxfort

Ilyen vagyok....

A magas, aranyozott keretes tükör előtt állva szemlélem tükörképemet, aki élettel teli, csillogó szemekkel néz vissza rám. Nézem a vállamra omló, gyűrűs ébenfekete tincseket, melyek sötét fátyolként keretezik hófehér arcomat. Világoszöld, élénken csillogó szemeimre sűrű, fekete pillák ereszkednek; lágy ívű szemöldököm kiemeli tekintetemet, melyre olyannyira büszke vagyok. Az igéző szempár, melynek már megannyi férfi szív esett áldozatul, mely bárkit képes meghódítani és uralma alá vonni. Olyan fegyver, aminek hatalmát a férfiak fel sem fogják. Pillantásom tovább siklik, ahogy kezeimmel végigsimítok méregzöld selyemruhámon. Alakom ma is tökéletes; olyan, mint lánykoromban volt, mielőtt világra hoztam Davidet és Mirandát. A halcsontfűzőben nehézkesen lélegzem, de megéri; 16,5 hüvelykes derekamnak nincs párja a vidéken, hiába vagyok már asszony. A ruha szabadon hagyja nyakamat, mely fehér és lágy vonalú, mély kivágása pedig látni engedi telt kebleimet. Mosolyogva megpördülök tengelyem körül, ruhám libeg körülöttem és én boldognak érzem magam, mert tudom, hogy szépségem az idő folyamán sem kopott meg. A természet kegyes volt hozzám és áldásait a kemény évek sem fakíthatták meg.
Áttetsző alakom homályos képe láttán megborzongok. Az aranyozott keretes tükör, amiben oly’ kedvtelve nézegettem magam most kísérteties látványt ad vissza. A háttérben élesen körvonalazódik a ravatal, melyen egy ébenfekete hajú, hófehér bőrű nő fekszik holtan, én; előtte pedig homályosan tükröződik vissza, ami megmaradt belőlem. Sírni szeretnék, zokogni, összeroskadni. Újra a tükörbe nézek. Arcom most is szép és a kellemes vonású, alakom karcsú, de már nem élek. Áttetsző vagyok, és ha a Hold fénye nem esne rám, talán láthatatlan is. A levegőben lebegek. Nem tudok tapintani, nem érinthetek semmit; egyedül vagyok. Azt a ruhát viselem, amiben meghaltam, de a ruha pont olyan színtelen és valószínűtlen, mint én magam. Örökre ezt fogom viselni, az idők végezetéig.

Soha sem olyan voltam, amilyennek lennem kellett volna. Nem elégedtem meg azzal, ami az ölembe hullott, többet akartam. Magasra törni és senkitől sem függeni. Ez akkoriban egy nőtől elfogadhatatlan viselkedés volt és, ha láttam volna a szememtől ez nekem is feltűnhetett volna. De makacs önfejűségem, forró vérem hajtott előre és csakis előre. Nem néztem vissza, a mának éltem és a holnapért küzdöttem. A tegnap a homályba veszett, megtanultam figyelmen kívül hagyni a haszontalant és csak a fontos dolgokra koncentrálni.  Úgy tartottam, a győzelemnek ára van, amit meg kell fizetni. Ebbe kapaszkodtam, amikor a fájdalom felül akart kerekedni bennem, amikor megingott hitem. Másokra nem igazán támaszkodhattam, idegen voltam a saját világomban, akit nem érthettek meg. A becsületességet tiszteltem másokban, de nem tartottam annyira fontosnak, hogy magam is az legyek. Számomra többet jelentett az ész, a ravaszság, melyek a céljaimhoz vezettek, és nem érdekelt, ha ezekkel másoknak ártottam. Az élet kegyetlen és hiába, a civilizált világban is farkastörvények uralkodnak. Az erős életben marad, a gyenge elpusztul. Ez mindig így volt és így is lesz.

Az én történetem....

1840. november 11.
Megszülettem. Odakint fagyos szél zúgott, vadul döngetve az ablaktáblákat. A spalettákat gondosan becsukták a közeledő vihar előtt, de a hangokat nem zárhatták ki. Édesanyámon jeges rémület lett úrrá, amikor pontosan abban a pillanatban sírtam fel, mikor egy villám hasította keresztül az eget és éles villanással, fülsiketítő morajlás kíséretében a ház kéményébe csapott. Rossz előjelnek tartotta, félt, féltett engem, de én nem értettem. Még ma sem értem.
1847. március 12.
Hófehér szoknyácskámban, nevetve rohantam. Hajamba belekapott a szél, arcomat a puha napsugarak csiklandozták. A birtokunk határában fekvő kis tóhoz értem, és már szaladtam, hogy a partjára telepedjek, amikor hirtelen megtorpantam. Nagy, zöld szemeim elkerekedtek, amint egy fekete hattyút pillantottam meg a víz felszínén. Szárnyait kitárta, mély, fekete szemei furcsán, emberien csillogtak. Előtte soha nem láttam ilyen madarat, a kíváncsiság felülkerekedett rossz előérzetemen. Óvatosan tettem egy lépést előre a mozdulatlan víztükör felé, aminek közepén a fekete hattyú lebegett. Egyedül volt, csodálkoztam, hogy fehér társai és az általam jól ismert vadkacsák nem voltak vele. Tekintete hívogatóan tapadt rám és mintha láthatatlan damilon húznának, a part legszélére térdelve kinyújtottam felé kezem. Ő felém úszott, egyre csak közeledett, míg ujjaim hegyétől pár centire megállt. Nyújtózkodtam, hogy elérjem. Bátortalanul, gyengéden simítottam végig a puha tollazaton, de abban a pillanatban furcsa hideg árasztotta el a testem. Hirtelen, félelemmel telve hőköltem hátra, ahogy a hattyú tollaira foszlott és azok egyenként a levegőbe emelkedtek, majd sötét, sűrű köddé folytak szét.  A levegő sercegett és egyszerre az elmosódott ködből alakok bontakoztak ki.  Lassan mozgó, kísérteties alakok. A szívemben megfagyott a rémület és tágra nyílt szemekkel meredtem a jelenségre. Egy fekete hajú, magas, átható zöld tekintetű nő szeméből könnyek peregtek, kezében egy vörös lével telt fiolát tartott, majd remegő kezével ajkához emelte. Mindennek ára van. – A suttogás még akkor sem halt el, mikor a nő élettelen teste összerogyott. A feloszló látomás és köd tudatomra telepedett, sötét, áthatolhatatlan fátylat terítve rá. Lehunytam szemeimet, csak a sötétség maradt.
1856. május 1.
Az a kísérteties márciusi nap már csak emlékezetemben élt, és csak akkor idéződött fel, amikor a tó környékén jártam, amit amúgy igyekeztem elkerülni. Azóta sem tudtam meg, hogy a hattyú és a látomás valóságos volt-e vagy csak a képzeletem játszott velem. A fekete hajú nő képe néha kísértett álmaimban, és ilyenkor elgondolkoztam, hogy talán a jövőt, valaki sorsának megpecsételődését láttam. Bár nem ismertem, de sajnáltam a nőt, hiszen a szemében szavakkal leírhatatlan, mély fájdalom tükröződött és nekem azt tanították, hogy, aki önkezével vet véget életének, örök kárhozatra ítéltetik. Ekkor megállt a hintó. Elűztem nyomasztó gondolataimat és mosolyogva karoltam édesapám jobbjába, hogy lesegíthessen a hintóról.  A bálterem pompásan festett; az emberek halk duruzsolása beleveszett a lágy hangzású zenébe. Elismerő pillantással adóztam Mrs. White szervezőképességének és ízlésének. Miután a meghívott vendégek mindegyike megérkezett a házigazda hivatalosan is megnyitotta a mulatságot. Koccintottunk – a férfiak whiskyvel, a nők eperborral – az Ír Függetlenségi Mozgalom megalakulásának örömére. A nők csodálattal, a férfiak lelkesen beszéltek az ügyről, a mozgalomról, melynek sikerességében már akkor biztosak voltak, mikor még meg sem született. Valójában az egész egy lázadó csoport elveszett álma volt, az ősi, ír arisztokratáké, de vajmi kis esély volt, hogy bármit is elérjenek.
Megkezdődött a tánc. Sorra jártam a négyeseket és remekül szórakoztam; a férfiak szinte lesték, hogy mikor ér véget egy tánc és kérhetnek fel újabbra. Csillogó szemekkel bókoltak, csodálták szépségemet és rajongtak kedvességemért, de mindez csupán félénknek látszó, valójában diadalittas, de közönyös mosolyt csalt cseresznyepiros ajkamra. A sok, buta libával ellentétben én nem szándékoztam házasodni; szerettem volna a lehető legtöbb időre kitolni gondtalan éveimet, mert velük ellentétben engem nem vakított el két erős kar oltalmazó ölelése. Tudtam, hogy egyszer be kell majd adnom derekamat, ha nem akarok szégyenszemre vénlány maradni, de ennek még nem jött el az ideje.  
- Szabad egy táncra, Hölgyem? – Észrevétlenül termett mellettem az ismeretlen férfi és bókoló főhajtással köszöntött. Felemelkedett és sötét, hűvös tekintetét rám szegezte. A lélegzet is belém szorult, furcsa, hideg, félelmet keltő érzés járt át. Kristálytisztán emlékeztem rá, hogy mikor éreztem hasonlót: amikor a tóparton a fekete hattyúhoz értem. Mégis akaratlanul, ösztönösen bólintottam és jobbom kezébe csúsztatva a táncparkettre léptem.
Erősen, határozottan, de gyengéden tartott karjaiban. Jobban táncolt bármelyik férfinál, akihez eddig szerencsém volt és nagyobb, sokkal erőteljesebb hatással volt rám. Mintha fejbe vágtak volna, eddig soha nem tapasztalt érzések kerítettek hatalmukba. De ezeket az érzéseket nem ő, hanem a jelenléte váltotta ki, mintha…nem is tudom, mintha valamilyen energiamező vette volna körbe, ami az enyémhez kapcsolódott. Ösztönösen megéreztem a benne és bennem is rejlő erőt, ami a helyiségben másban nem volt meg.
- Ki maga? – Az illemről megfeledkezve, akaratosan szegeztem neki a kérdést.
- Az egyetlen, aki birtokolhatja a Fekete Hattyút.
1857. november 25.
Mintha megállt volna a szívem, amikor megpillantottam lángokban álló házunkat. A tető egyik oldala éppen akkor roskadt be. Eszemet vesztve, sikítva rohantam az égő ház irányába, be a kidőlt ajtón, végig a szalonon, át a lángokon. Berontottam a következő szobába, ahol az elképzelhető legborzalmasabb látvány fogadott. A függönyök leszaggatva, a székek felborítva, a festmények megtaposva a földön, az ablakok bezúzva és az asztal lábánál egy holttest, aki felé éppen akkor kúszott egy láng, hogy martalékává tegye élettelen…édesanyámat. Sikítottam, őrült módon nyúltam utána a tűzben, de abban a pillanatban megtorpantam. Tekintetem a szoba másik végén, vértócsában fekvő személyre esett. Az édesapám feküdt ott vérbe fagyva. Könnyeim, melyek eddig megállíthatatlanul peregtek, most nyomtalanul felszáradtak arcomon. A fájdalom nagyobb volt, mintsem hogy sírni tudjak. Hátat fordítottam és lassan az ajtó felé indultam. Felszegett fejjel sétáltam a tűzben, mely körülöttem mindent vörösre festett. A fizikai világ rendje szerint meg kellett volna égnem, de ez az apróság fel sem tűnt a tudat mellett, hogy éppen most sétálok régi életem romjain. Hideg megállapításként visszhangzott fejemben, hogy vége. Vége. És, amint sértetlenül kiléptem az ajtón, többé nem néztem vissza. Tudtam, ha visszanézek, nem bírom ki.
1857. december
Nem éreztem magam otthon nénikéméknél, akik szüleim halála után befogadtak. Bosszúra szomjaztam, az angolok, a szüleim gyilkosainak vérét követeltem. Mint megtudtam, ők voltak a tettesek, ugyanis az apámat azzal gyanúsították, hogy tagja volt az angol uralom ellen lázadó csoportnak és mivel ellenállást tanúsítottak a katonai rendfenntartással szemben, meg kellett halniuk. Ez már csak így ment errefelé; az angol elnyomás tudvalevőleg senkinek sem kegyelmezett és a legmocskosabb bűntettekre is képes volt, amit a rendfenntartás címszóval illettek. Mivel nénikém és a férje kezeskedtek értem, én szabad maradhattam.
Ekkor már tizenhetedik életévemet tapostam, és elvárták, hogy lassan oltár elé álljak. Immár elkerülhetetlen volt az esküvő; ezt magam is nagyon jól tudtam. Ezért a bálokon mindent elkövettem, hogy az összes férfit magamba bolondítsam, miközben éles szemmel figyeltem, kivel vetessem el magam. Nevemen, szépségemen és családom jó hírén kívül semmim sem maradt; egyetlen cent nem sok, annyit sem tudtam vinni a házasságba, így nénikémék csakis a szerencsében bízhattak, hogy pozitívumaimat az előnyömre tudom fordítani. Boldogok voltak, amikor Mr. Mourter megkérte nagybácsikámtól a kezem, aki természetesen örömmel adta áldását a frigyre. Én pedig, ha nem is boldog, de elégedett voltam. Mr. Mourter könnyen akadt kivetett hálómba és rendkívül jó fogásnak bizonyult. Gazdag volt, hatalmas birtokai szerte az országban feküdtek és nem ásta el magát úgy az angolok szemében, ahogy sok, arisztokrata család tette. Emellett bárgyú volt, befolyásolható és félénk, egyszóval pont megfelelő alany. Igazán nem róhattam fel neki, hogy külseje elég sok kívánnivalót hagyott maga után, ha egyszer ilyen egyszerűen megvásárolhattam magamnak a jólétet és a viszonylagos szabadságot is.
Elmélázva néztem az ujjamon a napfényben meg-megcsillanó apró, gyémántgyűrűt. A nagy napra gondoltam, de szívemben csak közömbösség volt. Anyagi érdekből megyek hozzá a férfihoz, de ezt még magamnak is nehezemre esett bevallani. A szívem egy apró szeglete vágyott a szerelemre, arra a leírhatatlan, szárnyaló érzésre, amiről a regények szólnak. Vagy ha ez nem is adatott meg, legalább éreznék fájdalmat, de hiába kerestem, kutattam utána magamban, nyoma sem volt. Egyszerűen képtelen voltam áldozatnak beállítani magam, pedig mennyire szerettem volna. Megijesztett az a nyugalom és érdektelenség, ami kitöltötte szívemet és az a számító tervezgetés, ami befészkelte magát tudatomba. A házasság érzelmi oldalát nem, csak az anyagi lehetőségeket láttam.
1862. március. 7.
Ma született meg a második gyermekem és halt meg a férjem. Az élet iróniája, amikor az örömbe üröm vegyül. Az én férjem volt, mégis a rokoni körben feltehetően én éltem át a legkisebb megrázkódtatást. Ahogy eljegyzésünk után, úgy most sem találtam magamban egy cseppnyi fájdalmat sem, ami bántotta a lelkiismeretemet. Viszont annál több tervem volt a jövőre nézve. A vagyon örököse a most másfél éves David, de amíg nagykorú nem lesz, a javak az én kezelésemben állnak. Gazdag vagyok és…és szabad – futott át agyamon a gondolat, mire mintha lelkemen kellemesen meleg szellő fújt volna végig. Aprócska, derűlátó, bizakodó mosoly jelent meg szám szegletében, hogy aztán abban a pillanatban nyomtalanul el is tűnjön onnan. Nénikém úgy nézett rám, mintha istenkáromláson kapott volna.
- Bocsáss meg Kedvesem, hogy éppen most beszélek ilyen dolgokról, de már nem állhatom szó nélkül. Kimondom kertelés nélkül, nem tartom helyesnek, hogy azt a d’Rocque-t fogadod a házadban. – mondta megrovóan, de láthatóan dühét elfojtva.
- Köszönöm a tanácsod Nénikém, de kérlek, ne beszéljünk most erről! Olyan szomorú és esetlen vagyok, és még szomorúbb leszek, ha nyugodtan nem imádkozhatom drága, jó férjem lelki üdvéért – szorítottam kezembe óvón a rózsafüzért, vádló pillantást vetve nénikémre, aki már visszakozott is.
- Bocsáss meg, elfeledkeztem, mennyire szeretted Mr. Mourtert – lépett mellém és ölelt át. Vállamon átnedvesedett gyászruhám a ráhulló könnyektől, melyek megállíthatatlanul potyogtak a néni szemeiből. Hálás voltam, hogy nem firtatta tovább a témát és elhitte kifogásomat, ami bár gyenge lábakon állt, számára megtámadhatatlanul igaz volt.  
1862. november 11.
Mrs. d’Rocque, avagy én. Elgondolkozva fürkésztem a mellettem fekvő férfi arcát. Vajon szeretem ezt az embert? De ha nem, miért mentem hozzá? Mert hasonlítunk. Azóta tudom, mióta először táncoltam vele azon a bizonyos bálon. Akkor, a karjaiban éreztem először olyat, hogy tartozom valahova, de nem valakihez. Elmosolyodva simítottam végig arcán, de ahogy hozzáértem, mintha jeges huzat csapott volna a szobába, furcsa hideg járt át és egy pillanatra eltűnt a világ. Egy férfi alakja sejlett fel előttem, ahogy eltűnik a ködben; lelkem mélyén pedig tudtam, hogy bárki is legyen, soha többé nem tér vissza és ez fájt. Örülten fájt és bénító félelem járt át. Sikítva szorítottam kezeimet arcomra, de akkor egy erős kart éreztem derekamra kulcsolódni. A következő pillanatban már csendesen sírtam Greg karjaiban.
- Mi a baj, Kincsem? – Gyengéden simogatta karomat, majd arcomat maga felé fordította.
- Azt hiszem…biztosan… rosszat álmodtam – dadogtam bizonytalanul, majd arcomat vállába fúrtam. Megnyugtató érzés volt, hogy tudtam, mellette biztonságban vagyok. Fel sem ötlött bennem a régi emlék, amikor első találkozásunkkor egy olyan megjegyzést tett, amit hosszú évekig nem tudtam elfelejteni. „Az egyetlen, aki birtokolhatja a Fekete Hattyút.” Ha csak egy pillanatig a szemébe nézek, láthattam volna, hogy ez a mondat valóban olyan dolgokat jelentett, amiket egykor sejtettem és, hogy titkol előlem valamit. De én nem láttam. Magamon kívül senkit sem láttam.
1865. február 20.
A házasságunk romokban hevert. A mindennapos viták megmérgezték életünket, keserűek lettünk és bár nem vallottam be magamnak sem, mindez az én hibám volt. Meg sem próbáltam megszeretni Greget, viselkedésem egyre elutasítóbbá és hidegebbé vált az évek során.
- Igazad van. Hazudtam.. – Hátat fordított nekem és kibámult az ablakon. Szemtelenül nyugodt hangja dühített és az első adandó pillanatban magamból kikelve, diadalittasan kiáltottam fel.
- Na, tessék. Minden egyes szavad hazugság volt, hazugság az egész közös életünk. Én…én el akarok válni. – Kezeimet mellem előtt fontam össze és rezzenéstelenül álltam tekintetét, pedig pillantása megijesztett.
- Igaz ez? – kérdezte halkan. Bólintottam. – Akkor boldog lehetsz, mert megkíméllek a válás miatti szégyentől. Elmegyek, és ígérem, nem látsz többé ebben az életben.
Kővé dermedve, földbe gyökerezett lábakkal néztem, ahogy felveszi kalapját, majd üres mosollyal, színpadiasan meghajtja magát felém és kilép az ajtón. Az ablak párás üvegén át néztem, ahogy végleg eltűnik az életemből és egyszerre olyan fájdalom tört rám, mintha kitépték volna szívem a helyéből. Kiáltozva rohantam utána, de már késő volt. Zokogva hulltam a földre; életemben először fájt valami igazán, de ez a gyötrelem kibírhatatlan volt. Szerettem, mindvégig szerettem és erre csak most döbbentem rá, amikor elvesztettem.
1965. november 11.
Kedved Feleségem!
Jól tudom, hogy legszívesebben azon nyomban cafatokra tépted volna a papírt, amikor megpillantottad aláírásomat, de ha kivételes módon fékezted lobbanékony természetedet, utoljára, szentelj még nekem pár percet.
Most teljesül szíved vágya, ígéretemhez híven többé nem látsz, de van valami, amit tudnod kell. Valami, amit eltitkoltam előtted, amiről hazudtam. Emlékszel szavaimra? Első találkozásunkkor mondtam neked valamit, amiről nehezen, de sikerült elérnem, hogy megfeledkezz. A tudatlanság néha édes, a tudás viszont keserű és nyers. Vállaltam volna, hogy vigyázok rád és megoltalmazlak, akár magadtól is, vállaltam volna a felelősséget, amit azzal vettem magamra, hogy varázslattal eltitkoltam előled igazi énedet.
Boszorkány vagy, te vagy a Fekete Hattyú. Másodszori találkozásunkig évek teltek el és bevallom, nem számítottam rá, hogy ennyire vak vagy. Képtelenségnek tartottam, hogy nem jöttél rá mi vagy ki vagy, de titkon örültem neki. A szüleidet nem az angolok ölték meg, a tűz nem egyszerű tűz volt és, ha hétköznapi ember vagy, nem menekültél volna meg, de te minden bizonyítékot, ami erre utalt lelked legrejtettebb zugába száműztél és elzártad tudatodtól. Mindezt jól tudtam, és azt is, hogy igazságtalanság veled szemben, amit teszek. Jogod lett volna tudni, de túlságosan szerettelek ahhoz, hogy mindent elmondjak. Most pedig nincs időm és lehetőségem, hogy elmondjam.
Amíg a házunkban tartózkodsz, nem eshet bajod. Elküldtem hozzád valakit, aki majd mindent elmagyaráz, de addig is, ne hagyd el a házat! Vigyázz magadra!
                                                                    Greg
                                                                                               
Lassan összehajtogattam a papírt és gépiesen elindultam előre, fel a lépcsőn, végig a folyosón, be a szobámba. Leültem az ágyra. Szívemben két érzésnek volt helye, agyamban két gondolat zakatolt. Elvesztettem a gyerekemet, akit kilenc hónapja, mióta Greg elment reménykedve vártam és előző héten halva született. Elvesztettem Greget, először akkor, amikor kilépett az ajtón, másodszorra most. A sorokból annyit olvastam csupán ki, hogy ez egy búcsúlevél. Minden mást eleresztettem a fülem mellett. Egyáltalán mit számít bármi, ha ő már nincs?
Kihúztam a fiókot és egy ledugaszolt fiolát emeltem ki belőle, melyben vöröslő folyadék hullámzott. A szüléshez kaptam; pár csepp enyhíti a fájdalmakat, de túladagolva halálos méreg.  
Az égre emeltem megtört tekintetem.
- Azt mondtad, többé nem látlak ebben az életben. Akkor hát, találkozzunk egy másikban! – Könnyes szemekkel elmosolyodtam és remegő kézzel ajkamhoz emeltem a fiolát.
Amikor az első csepp leszaladt torkomon, ajkaimat önkéntelenül ismerős szavak hagyták el. Még ki sem mondtam őket, de már tudtam, mi fog következni.
- Mindennek ára van – suttogtam elhalóan, egy kislányra gondolva, aki a tóparton kuporog, kinek ujjai egy fekete hattyú tollain szaladnak végig. Az utam végére értem, amiről mindvégig pontosan tudtam, hogy így fog zárulni. A lelkem mélyén mindig is értettem azt a kiskori látomást. Mindig is tudtam, ki vagyok. De soha nem érdekelt. Nem érdekelt, milyen sorsot szánt nekem az ég, én árral szemben úsztam, és menekültem önmagam elől. Mindig is úgy hittem, hogy okkal születünk a földre, mert mindenkinek külön feladata van, amelyet vagy teljesít, vagy nem.  Én nem teljesítettem, mert magamon kívül soha nem tudtam másra gondolni. Ha idejekorán rájövök, hogy boszorkány vagyok megakadályozhattam volna a családom halálát, de abban a pillanatban véget ért volna könnyű életem és én nem akartam a saját boldogságomat másokért feláldozni. Honnan tudom mindezt? Sehonnan, mégis tudom, hogy igaz.

A gyenge madzag utolsó szála is elszakadt, ami ehhez a világhoz láncolt. Ettől a pillanattól fogva nem léteztem többé. Kósza árnyékká lettem, a valóság és a semmi közt lebegve, egy áttörhetetlen fal mögül nézem a világot. Szállok a semmiben, örökké keresek, kutatok valami után, amit sohasem lelhetek meg.