Charlie & Kimberly

Charlie + Kimberly

- Tényleg? Ezek szerint jól gondoltam, hogy nem vagy diák. Esküdni mernék rá, hogy eddig sosem láttalak a kastélyban. - Ez annyira biztos, mint azt, hogy utolsó évfolyamos vagyok. Szóval, az is biztos, hogy nem a múlt tanévben végzett. Szóval, ha jól tippelek legkevesebb három- négy évvel fiatalabb lehetek tőle, más különben emlékeznék rá, kivéve ha... Na jó, nem töprengek ezen tovább, még a végén még valakit, feldöntök. Még csak az hiányozna. El is ásnám magam egy-két napra, csak amíg elfelejtik...
- Én meg fogalmam sincs hová figyeltem, de az biztos, hogy magam elé. Szóval, még jó, hogy nem döntöttelek fel, mert akkor helyben elásnám magam. - Mondtam nevetve, ahogy elképzeltem a jelenetet, ahogy Kimbelry egyre mélyebbre ássa magát Charlie előtt. Komolyan. Bár nem lenne könnyű dolgom a padlózattal, de megoldanám.
- Mi? Nem, dehogy kell. - Szabadkoztam, tiltakoztam egy kicsit. Kiengesztelni? Ő szeretne engem kiengesztelni? Nekem kellene őt valahogy, erre beelőz... Na szép. Aranyos tőle, hogy megpróbálja úgy beállítani a majdnem karambolunkat, mintha csakis az Ő hibája lenne. Nagyon gavallér...
De... De... Hogy mi van? Találkoznunk kell? Mégis minek? Miét pont naplementekor? bevallom, hogy semmit sem értek, vagyis egyre kevésbé. A szavába akartam vágni valami magyarázatért, de szinte belém fojtotta a szavakat, nem mintha bármi értelmesnek tűnőt tudtam volna erre kinyögni, csak nagyokat pislogtam, különösen mikor kihangsúlyozva hozzátette, hogy beszélnünk kell. nekünk? Mégis miről? Öt perce, hogy... Jól van, mindegy. Láthatóan ennél többet már nem fogok megtudni tőle, vagyis csak úgy, csak akkor, ha délután ott leszek a hídnál, márpedig ott fogok lenni. Egy-két másodpercig még ugyanott álltam a folyosó közepén még a pillanatnyi döbbenettől, miközben csak néztem utána, néztem ahogy elsétál, ahogy egyre távolodik. De hogy ennél kínosabb már ne legyen, hogy hátrafordul, én pedig még mindig itt álldogálok, mint valami idióta elindultam a könyvtár felé, ahová eredetileg is tartottam a könyvekkel.

Charlie + Kimberly

- Nagyon sajnálom... Tényleg. Nem szoktam így bénázni. - Kínos, kínos, nagyon kínos. Lehetne még kínosabb. Attól tartok igen, ha bele is pirultam volna ebbe az egészbe vagy a tekintetébe, amely magával ragadott, de nem szívesen viselek az arcomon rákvörös színt, meg egyébként sem. Szóval, pillanatok alatt ahelyett, hogy tovább próbáltam volna kimagyarázni magam a másodpercnyi ügyetlenségemből adódóan inkább gyorsan elkezdtem összeszedegetni a cuccaimat, addig is kevésbé érzem magam kellemetlenül.
- Még egyszer... Ne haragudj, hogy csak így letaroltalak. - Nem figyelte, hozzászoktam ehhez a tempóhoz, nem lassítottam a folyosó végénél és szépen belerohantam. Azt hiszem tízből tíz pontot sikerült elérnem olyan pontosan a mellkasába csapódtam, hogy hűha... Számítottam rá, sőt egy pillanatig vártam is, hogy majd jó alaposan lehord, hogy miért nem tudok előrenézni, pedig még csak szőke sem vagyok, meg ostoba sem. Simán csak... Ez egy ilyen szerencsétlen nap, amikor semmi sem akar összejönni vagy úgy alakulni, ahogy szeretném. Ő pedig egyszerűen csak rossz időben volt rossz helyen, de azért bízom benne, hogy harminc percen belül nem erről fog beszélni mindenki. Na az tudna még ennél is kínosabb lenni. Halványan rámosolyogtam, mikor lehajolt, hogy segítsem felszegetni mindent, ami szinte kirepült a kezemből.
- Köszönöm. - Csak mosolyogtam kissé még mindig zavartam, mint egy vadalma. De még legszívesebben vagy ötször mondanám neki, hogy ne haragudjon, de inkább befogom. Átvettem tőle a jegyzeteimet, miközben azon töprengtem, ki lehet ez a srác? Na jó, ezzel a kérdéssel mégsem rontatok csak így rá azok után, hogy majd elgázoltam öt perccel ez előtt. Inkább nem is akarok emlékezni rá.
- Kim vagy Kimi, ahogy tetszik. - Nyújtottam felé a kezem, ami egy kicsit olyan volt, mintha abban a pillanatban vezették volna belém a magasfeszültséget... Mi a fene van velem? Ez csak egy kézfogás, amibe nem szoktam beleborzongani.

Charlie + Kimberly

Még sosem repdesett ennyi pillangó a gyomromban. Sokkolóan érintett az a bizonyos határozat, miszerint férjhez kell mennem valakihez, akit még nem is ismerek, sosem láttam. Nem tudok róla többet, mint Ron legidősebb bátyja. Ennyi az egész... Emlékszem olyan idegesen nyitottam fel a borítékot, hogy azt hittem elfogom ejteni. Ez annyira abszurd, bosszantó és képtelenség. Nem mellékesen pedig undorító megfosztani mindenkit egyik napról a másikra azon szabad jogától, hogy szabadon választhassa meg kivel szeretné leélni az életét, valamint hogy kinek szeretne gyermeket szülni, nemzeni.
Semmire sem vágytam jobban, csak hogy egy kicsit egyedül lehessek a gondolataimba zuhanva. De még jobb lenne kikapcsolni egy kicsit és nem azon kattogni folyton, hogy egy-két éven belül Charlie Wesley felesége fogok lenni akár tetszik, akár nem. Aki hozzáteszem Romániában dolgozik. Én nem akarok Romániába menni és a sárkányokat sem kedvelem különösebben. Nem kényszeríthetnek mindent rám, csak így. Ez teljesen igazságtalan... Mindezen eltöprengve telepedtem fel egy párkányra, fejemet pedig a falnak döntöttem hangosan felsóhajtva.
Fogalmam sincs... Talán lassan egy órája ücsörögtem szótlanul, mozdulatlanul behunyt szemmel, mikor úgy döntöttem, hogy egy bizonytalan időre felfüggesztem az önsajnálatot és kezdek magammal valamit. Felkeltem, összeszedtem a dolgaimat. A kis félvállas táskámmal és még néhány könyvemmel indultam meg sebesen a könyvtárba, amikor útközben frontálisan ütköztem valakivel. Naná, hogy minden kiesett a kezemből és kezdhettem összeszedegetni, amint a pillanatnyi zavaromtól megtudtam megmoccanni. Mégis hogy a fenébe lehettem ilyen ügyetlen?
- Ne haragudj. Nagyon sajnálom. Teljességgel az én hibám... - Mégis ki ez a srác? Nem egy évfolyamba járunk az egészen biztos, ahogy az is, hogy szemtelenül jóképű. Gratulálok Kimberly. Ügyetlenkedj még egy kicsit, hátha lehetne még kínosabb a figyelmetlenségem.