Josh & Daphne

To: Josh

Ha délelőtt még nem sokalltam be a mai naptól, akkor kijelenthetem, hogy ez az utóbbi fél órában biztosan megtörtént.  Az ember azt gondolná, hogy legalább a Mardekár házvezetőjének van annyi sütnivalója, hogy nem a saját házába tartozó diákjait használja bagolynak, de nem, nincs. Dühösen trappoltam végig a folyosókon, miközben magamban szitkok özönét zúdítottam az említett tanerőre. Mintha minden összeesküdött volna ellenem. A héten büntetőmunkák egész hadát zsebeltem be, egy-két nem túl szép jeggyel tarkítva, anyám továbbra sem adta fel a zaklatásomat, a bácsikámat pedig mintha a föld nyelte volna el, már vagy két hete egyetlen sort sem írt, sőt az utolsó levelemre sem kaptam tőle választ. Vegyes érzések kavarognak bennem, egyrészt mérhetetlen dühöt érzek, másrészt rettegek. Talán csalódott bennem? Nem lenne csoda, én is csalódtam magamban.
Végül arra eszméltem, hogy majdnem nekisétáltam egy fának, ami ugyebár az udvaron helyezkedett el, de hogy én, hogy kerültem oda, az rejtély. A mindig éber és hidegfejű Daphne most úgy mászkál, mint egy holdkóros. Remek! Igazán szuper!
Tovább sétáltam és a következő pillanatban, a szökőkútnál észrevettem, akit már egy jó ideje keresek. Felöltöttem szokásos, gúnyos félmosolyomat, majd komótos léptekkel indultam el a fiú felé, aki a szökőkút tövében üldögélt, kezében egy gitárral. Ha jól emlékszem Josh King a srác neve, de nem esküdnék meg rá. Igaz, hogy háztársak vagyunk, de szinte csak látásból ismerem.
- Khm – álltam meg előtte. – Piton keres. Valamilyen dolgozatról hablatyolt. – mondtam monoton, unott hangon, miközben egy hajtincsemmel játszadoztam. Persze, Piton ennél lényegesebben pontosabban fogalmazott, de legalább megtanulja, hogy ne engem használjon bagolynak.

To: Josh

Mielőtt odaléptem a fiúhoz, még elkaptam pár sort a dalból, amit énekelt. Valószínűleg saját szám lehetett, mert még sosem hallottam. Ahogy általában mindenben, a zene terén is meglehetősen válogatós vagyok, de kivételes módon ez a szám tetszett. Sőt, már az első pillanatban megragadott és utána nem is engedett. Legnagyobb hatással talán a szöveg volt rám, melyet, fogalmam sincs miért, de olyannyira a magaménak éreztem, mintha csak rólam szólna. Persze ez hülyeség, hiszen ez csak egy dal, semmi több. Mély levegőt véve, fejemből kiürítettem az elmúlt percek utóhatását, majd nem túl kedves stílusban megszólítottam a srácot. Köhintésem, amivel felhívtam magamra a fiú figyelmét kísértetiesen hasonlított Umbridge taktikájára és körülbelül olyan idegesítő is lehettem, mint a varangy volt.
- És pontot von le a házunktól, ha semmibe veszed a figyelmeztetését – egészítettem ki a Piton bosszúállásáról alkotott jóslatát. Bár nem tudtam milyen dolgozatról is van szó, de ha Piton keresi talán nem ártana, ha felkeresné. Hangomban némi él csendült, hiszen alapszabály, hogy a házvezetőnket tiszteletben tartjuk, vagyis azt mutatjuk. Én sem repesek az örömtől, hogy bagolynak néz, de azért megteszem, amit kért.
Amikor megemlítette, hogy általában elsősöket küldenek ilyen ’feladatra’, elfutott a méreg, de ezt természetesen nem kötöttem az orrára.
- Éppen én akadtam a keze ügyébe – vontam meg a vállam. Fogjuk rá, hogy igazat mondtam, még ha nem is pontosan így történt a dolog. Amióta a Nagyúr elbukott és Pitonról kiderült, hogy egy aljas áruló, már nem tudok úgy felnézni rá, ahogy régen, és ez a viselkedésemen is nyomot hagy. – Ezt bóknak veszem – mosolyodtam el angyalian.  

To: Josh

Már indulni készültem vissza a kastélyba, hiszen az üzenetet átadtam, a többi már nem az én dolgom, de Josh ajánlatára félbehagytam a megkezdett mozdulatot. Igazából nem éreztem magamban kedvet, hogy visszatérjek a klubhelyiségbe és folytassam a lélekölően unalmas hétköznapi teendőket, köztük a mágiatöri házi elkészítését.
- Rendben, menjünk – mosolyodtam el, bár hangom nem tükrözött túl sok lelkesedést. Nem olyan ember vagyok, akinek könnyű felkelteni az érdeklődését, ezért sokan bunkónak tartanak, és meg sem próbálnak megismerni. Egyszerűen tökéletes érzékem van hozzá, hogy elüldözzem az embereket, viszont az ilyeneket nem is bánom. - Az még nem ok arra, hogy lehetőséget adj neki a pontlevonásra. - De mivel Pitonról van szó, ő pedig mardekáros ennek nem igazán van jelentősége.
Arra számítottam, hogy Josh személyében egy újabb unalmas, tipikus mardekárost ismerek meg -, ami azért vicces, mert én is ugyanilyen tipikus kígyó vagyok -, de tévedtem. Nem átlagos, nem hétköznapi, ezért is találom érdekesnek, mégsem tudom megfogalmazni, hogy mitől különleges.
A megjegyzésére, miszerint Umbridge-esen zavartam meg, nem tudtam elfojtani egy aprócska mosolyt. Valószínűleg a varangytól tanultam, de én is hasznát veszem.
- Piton üzenete nem tűrt halasztást – válaszoltam. Az igazság az, hogy a dal túlságosan is magával ragadott, márpedig nem bírom elviselni, ha valami elveszi az eszemet és idióta gondolatok furakodnak miatta az agyamba. – De, az alapján, amit hallottam, szerintem egész tehetséges vagy. Szívesen meghallgatnám a dal végét is. – fejtettem ki kissé visszafogottan a véleményemet, mely inkább az lett volna, hogy a dal fantasztikus, ő pedig egy igazi művész, de természetesen ilyet nem mondok.  A számra pedig tényleg kíváncsi vagyok, tudni akarom, hogy miért hatott rám ilyen erővel.

To: Josh

Amikor felém nyújtotta a kezét, egy pillanatig hezitáltam.
- Daphne Greengrass – mutatkoztam be én is és fogtam vele kezet, majd elindultunk a kastély felé. Zsebre tett kézzel lépkedtem mellette, csendben hallgatva mondandóját. Az első gondolatom az volt, hogy nem komplett, de aztán egyre több igazságot véltem felfedezni a szavaiban. Most már a bogarászó macska helyett, Joshra szegeztem tekintetem. Néha bólintottam, de nem szólaltam meg. Megdöbbentett, amit az álarc mögött élő emberekről mondott, és ahogy az egész témáról vélekedett.
- Olyan álmokba ringatod azt a lányt, amik soha nem válhatnak valóra. De miért? Nem lehet, hogy éppen a saját álarcod mögötti énednek esik jól, hogy érdeklődik irántad? – néztem mélyen a szemeibe. Amikor feltettem a kérdést, magamból indultam ki. Olyan dolgokra vágyom, melyeket, amúgy nem tudok és nem is merek bevallani vagy kimutatni, mégis néhány apróságban ezek mindig megnyilvánulnak. És ez veszélyes. A jó emberismerőnek feltűnhetnek eme gyenge pontok, és könnyen felhasználhatja ellenem, ezért is kell minél tökéletesebbre alakítanom a maszkot. – Sok dolog függ attól, hogy melyik házba osztott anno a süveg, de ez nem. Nem csak nekünk, mindenkinek van egy sötét oldala, még ha szereti is az illető rejtegetni azt. – jegyeztem meg. – Én nem hiszek a feltétel nélküli szeretetben, a barátságban csupa nagybetűvel. Az ember természetétől fogva önző és a saját érdekeit tartja elsősorban szem előtt. A barátság is mindössze a másik kihasználása, egy üzleti kapcsolat, ahol jobb esetben mindkét fél jól jár. – vontam meg a vállam. – A Halálfalók egy része éppenséggel az elveiért harcol, melyeket már kiskorában belé nevelték. Az embernek nem mindig van választása. – Talán éppen önmagamat akarom ezzel az érvvel védeni, bár nem vagyok halálfaló, csatlakozni akartam hozzájuk, annak ellenére, hogy tudtam jól nem lennék képes például gyilkolni, de mégis fejjel rohantam volna a falnak, mert az egyetlen ember, aki számít, ezt várta tőlem. Már a lépcsőnél járunk, amikor egy hirtelen puffanás rángatott ki a gondolataimból, majd körülnézve, Josht a földön találtam. Már nyújtottam volna felé a kezem, amikor az utolsó pillanatban feleszméltem, majd mozdulatomat álcázva fülem mögé tűrtem a hajam. Nem szokásom ok nélkül segíteni valakinek.
- Ha bájitalfőzésben is ilyen szerencsétlen vagy, akkor nem hinném, hogy arra találták ki. Vagyis nem neked – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
- Szeretek repülni – gondolkoztam el. Vajon mit szeretek még? Nagy eséllyel semmit. Vagyis de, imádok rajzolni, de az olyan semmilyen dolog. – De utálok kviddicsezni – tettem még hozzá, miután magamban arra az álláspontra jutottam, hogy a rajzolás nem lehet hobbi.  

To: Josh

Josh érvelését hallva, keserű mosoly kúszott az arcomra.
- Nem tudom szeretni az anyámat. Már nem. Kiskoromban mindig arra vágytam, hogy csak egy kicsit törődjön velem, szidjon le, ordítson velem, csak foglalkozzon velem. Hiú remények. Olyan nekem ő, mint egy idegen. Vagy még annyi sem. – A szavak egyszerűen utat törtek maguknak, bármennyire nem akartam beszélni. Hangomban nem volt érzelem, tényként közöltem a dolgokat, mégis ezek után sebezhetőnek éreztem magam. – Az életét adja a szerelméért? Szerintem nem érte, hanem magáért. Pontosan azért, mert szereti őt. Mindig annak a nehezebb, aki itt marad, akinek el kell temetnie a szeretteit. Az a valódi szeretet, aki azt kívánja, hogy az a bizonyos ember előbb menjen el, mint ő. Amiről te beszélsz, azt én önző szeretetnek nevezném, még ha igazi is. – Nem néztem rá, magam elé meredtem. Felértünk a lépcsőn, ahol egy pillanatra megtorpantam.
- Néha erősebbé, néha gyengébbé tesz. Valóban, olyan dolgokra sarkall, amiket más esetben nem tennél meg, de én ezeket inkább felelőtlennek nevezném. Az ember elfogult és nem tud reálisan mérlegelni. – Alapjáraton nem szeretem a logikátlan dolgokat, amiket nem igazán lehet ésszel felfogni és tényekkel magyarázni, pont ezért félek az érzelmektől. Vagy pedig már annyira elszoktam tőlük, hogy képtelen vagyok megérteni őket. – Bárcsak igazad lenne. De szerintem az én életemből  ezek a dolgok hiányoznak és nem is lehet pótolni őket…ahhoz már késő – sóhajtottam és egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Először és valószínűleg utoljára, azt mondtam, amit éreztem, amiről senki sem tud semmit. Őszinte voltam.

To: Josh

Meglepett. Általában a griffendélesek ilyen forrófejűek, hogy megengedjenek maguknak hasonló érzelmi kitöréseket. Mi, nem.
- Kicsit csendesebben, ha nem akarod az egész suliban szétkürtölni a dolgaidat – jegyeztem meg nyugodtan. Bár úgy tűnik, hogy magunk vagyunk, itt a falnak is füle van, Hóborcról nem is beszélve, aki csakis ilyen szaftos sztorikra pályázik. – Sajnálom – Nem tudtam mást mondani, ahogy azt sem tudtam, hogy tényleg sajnálom e. A nagybácsikám halálfaló, mégis ő az egyetlen a családban, akinek számítok valamit. Anyámnak csak egy eszköz vagyok, apám halott. A húgommal jóban vagyunk, de ez minden. Ha őt megölné egy auror, biztos, hogy én sem nyugodnék, míg nem végzek vele. De hogy is gondolhattam komolyan, hogy sajnálom? Sehogy, hiszen nem kizárt, hogy pont a bácsikám végzett a szüleivel. Fel kell készülnöm, ha Josh az ellenségemmé válna. Ebben már segített is nekem, amikor megmutatta, hogy metamorfmágus. – Akkor te sem vagy különb náluk. – Álszentség, hiszen az ő helyében én is ezt tenném. De én nem is vagyok különb náluk.

To: Josh

Hitetlenkedő arckifejezésem és félmosolyom elárulta, hogy nem osztom Josh véleményét. Sóhajtottam, majd belekezdtem beszédembe. -Nem gondolod, hogy egyedül egy kicsit kevés vagy egy ilyen léptékű tetthez? Ha ilyen egyszerű lenne végezni velük vagy éppen Azkabanba küldeni őket, akkor szerinted léteznének még halálfalók? Sokan Dumbledore-t tartják a kor legnagyobb varázslójának és még ő sem volt képes elbánni a Nagyúr követőivel, ahogy a minisztérium egész pereputtya sem. Nem tudom, emlékszel e Piton szavaira, amiket a fekete mágiáról mondott. Lényegében, a gonosz elpusztíthatatlan, hiszen mindig újjászületik. Nem azt mondom, hogy a szüleid gyilkosaival nem tudsz végezni, mindössze annyit, hogy magukat, a halálfalókat nem irthatod ki.
- Talán nem is én menekülök a szeretet elől – néztem rá, keresve a tekintetét – Esélyt sem adsz magadnak egy új életre. Ami megtörtént, megtörtént. Tovább kell lépni. – Nyugodtan tarthat érzéketlennek, de ez az igazság. Az élet mindig megy tovább, és nem szabad megragadni a múltban. Persze feladni lényegesen könnyebb, eldobni az életet, nem nehéz, folytatni annál inkább.
Elég gyorsan témát váltott, gondolom neki is feltűnt a helyzet abszurduma. Egy idegennel ilyen dolgokról beszélgetni, furcsa, mégis többet árultam el magamról neki, az utóbbi percekben, mint az állítólagos barátaimnak 6 év alatt.
- A hoppanálás sem rossz, de a repülésnek van egy utánozhatatlan hangulata. Elcsépeltem hangzik, de amikor repülsz, tényleg szabadnak érzed magad, mint a madár – mosolyodtam el. A seprűn ülve minden megszűnik létezni, csak én és a végtelenség maradunk. Csodálatos érzés.

To: Josh

Ahogy hallgattam az érvelését szemöldököm egyre magasabbra szökött.
- Attól még, hogy Dumbledore nem használ fekete mágiát, még ismerheti. És azért valljuk be a legnagyobb varázslótól ezt el is lehet várni, ahogy az auroroktól is. Hogyan harcolhatnának eredményesen olyan erők ellen, amikről azt sem tudják mi fán teremnek? – tettem fel a költői kérdést. -  Hozzáteszem, a halálfalók úgy ismerik a sötét varázslatokat, mint a tenyerüket. Hogy fogsz arra a szintre eljutni? Plusz némely halálfalót lehetséges, hogy maga a Sötét Nagyúr tanította. – vetettem be a számomra mindent eldöntő érvet. A következő mondata nem ért váratlanul, mégis meglepett. Tulajdonképpen nem sok utalás hangozhatott el a számból, Josh mégis észrevette ezeket. Elgondolkoztam, mit is mondjak. Nem szeretek az elveim ellen ’vallani’, melyekről már azt sem tudom, hogy a sajátjaim vagy csak a számba adták őket, én pedig jó kislány módjára szajkózom őket. Viszont nyomos érvek szóltak a hazugság mellett is. Josh éppen az előbb tett tanúbizonyságot róla, hogy veszélyes ellenfél válhatna belőle. Nem elég, hogy metamorfmágus, de végtelenül elszánt is. Tagadj! – suttogta a fülembe a kis hangocska.
- Voldemort megölte az apámat – mondtam halkan, arcomat elfordítva Joshról. Nehéz volt kimondani a nevet, de e nélkül nem lett volna elég hiteles a kis előadásom. – Csak mert nem szerezte meg az információt, amit akart – tettem hozzá, még az előbbinél is halkabban. A cipőm orrát kémleltem, egyrészt a hatás kedvéért, másrészt tartottam tőle, hogy a tekintetem elárulna. Igaz volt, amit mondtam, csak kicsit rájátszottam a dolgokra. Apám gyűlölt engem, ahogy én is őt. Anyám még csak levegőnek néz, de ő mindig azt éreztette velem, hogy sohasem leszek elég jó, nem érdemlem meg még a nevem sem. Még most is a fejemben visszhangzanak a szavai, és még most is összeszorul tőlük a szívem. Szépen lassan halt meg akkor bennem valami, mely örökre elveszett belőlem.  

To: Josh

Nehezeket kérdez. Nem átállok a szemébe hazudni, mégis akarva-akaratlanul is végiggondolom a dolgokat. Nem szerettem az apámat, a Nagyúr csak egy súlyos terhet vett le a vállamról, de van bennem egy kis érzés, hiszen mégiscsak az apám volt. Bárcsak ki tudnám zárni a fejemből Astoria kétségbeesett zokogását, az anyám falfehér arcát…
- A családunk mindig is támogatta Őt, már az első háború idején is, de csak távolról és főleg szavakkal. Volt pár halálfaló a családunkban...A szüleim nem tartoztak közéjük, de mindig is, mondjuk úgy, nagy játékosok voltak, oda csapódtak, ahol több hasznot reméltek. A háttérből figyelték az eseményeket és mindig a győztes oldalra oldalaztak, így Voldemort bukásakor is. Ám arra nem számítottak, hogy egyszer visszatér és akkor, akik megtagadták, megfizetnek. Szerintem a feladat, amit apám kapott teljesíthetetlen volt – ha egyáltalán létezett ilyen - és mindenképpen meg kellett halnia, már csak elrettentésképpen is. Nem tudom, hogy apám halálfaló volt e, bár nagy valószínűséggel igen.  – gondolkoztam el. Tulajdonképpen minden azért történt, mert a bácsikám halálfaló, és nem is akármilyen. Ő nem hatalomvágyból, vagy az elvárások miatt követte a Nagyurat, hanem mert tiszteli, sőt isteníti. Ő rángatta bele a szüleimet ebbe az egészbe és engem is halálfalónak szánt. Akkor még én is ezt akartam, de most…Minden zavaros, minden megváltozott. Miért harcoljak egy halott ügyért, amiben még csak nem is biztos, hogy hiszek?
A Nagyúr halott, így egyetlen ember van, akin bosszút állhatnék – már ha akarnék - az a bácsikám. Viszont ő az egyetlen ember a családban, akit szeretek, aki törődött velem, ezért sem fogok ellene fordulni, főleg, hogy egy olyan emberért cselekednék, akiben az egyetlen érzés irántam a megvetés volt. – Játszottam a gondolattal, de pont ez a baj, hogy csak játszottam. Félek, hogy elbukom, féltem a húgomat. – ráztam meg a fejem. Ha már elkezdtem, tovább kell játszanom a szerepet. Még mindig szemrebbenés nélkül hazudok, belül mégis valami furcsa érzés akar felszínre törni. Lelkiismeret furdalás? Nem, nem hiszem.
Erre most mit mondjak? Valljam be, hogy utáltam? Ennyi erővel, hordhatnék ’Éljenek a Halálfalók’ feliratú talárt is, még az sem lenne kevésbé árulkodó, mint az igazi véleményem az apámról.  
- Nem álltunk olyan nagyon közel egymáshoz, de mégis csak az apám volt… És ki tudja, hogy a következő éppen nem a húgom lett volna? – Képtelen vagyok kimondani, hogy szeretem, de az érv így is logikus. Viszont hangomon érződött a keserűség, ami elárulhat.

/ Bocsánat a késlekedésért és a gyengécske reagért. /

To: Josh

Úgy tűnik, meggyőztem, de szavai nem tetszettek. Már a visszavágást fontolgattam, amiért körülbelül, egy gyenge, elveszett kislánynak titulált, de még időben észbe kaptam, így csak elképzeltem, ahogy például a cruciátus átok béklyójában vergődik. Gyűlölöm a gyengeség minden formáját, mert sohasem engedhettem meg magamnak, hogy az legyek, így képtelen vagyok elviselni, ha valaki annak nevez. Persze megjátszottam magam, és még mindig jobb, hogy gyengének tart, mint, ha megtudta volna, hogy valójában a Halálfalókat támogatom és eszemben sincs harcolni ellenük. Nem gyávaságból nem akarok küzdeni, csak hát többre tartom a saját életemet, mint bármilyen eszmét. Ilyenek vagyunk, mi, igazi Mardekárosok.  
- Figyelj! Tényleg félek, féltem a húgomat, de jobban félek a bosszújuktól. Ha az apám tényleg magára haragította Őt, akkor ennyivel biztos, hogy nem úsztuk meg. Harcolnom kell ellenük, ha meg akarom védeni a családomat – néztem egyenesen a szemeibe. Remélem, elhiszi a kis mesémet a kislányról, aki csak a családját akarja megóvni. Bíznia kell bennem, hogy aztán a megfelelő időben tönkretehessem a kis akcióját. De ha ez nem jönne össze, legalább figyelmeztethetem a bácsikámat. Biztos vagyok benne, hogy metamorf mágusság ide vagy oda, gond nélkül elbánna vele, de azért nem árt az óvatosság. Az elszántsága, és, hogy úgy gondolja nincs mit veszítenie, veszélyessé teszik.